(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]