(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)