(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]