(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)

(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)

(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)

örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)

(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)

(Tűnj el!) (2017) (r.: Jordan Peele)

akármennyire is küzdünk ellenük, mindenkiben vannak előítéletek -mondjuk kételkedünk abban, hogy egy humorral foglalkozó egyén képes arra, hogy megrendezze az utóbbi idők egyik legjelentősebb horror/thriller-ét... persze nem szólt volna ekkorát jordan peele filmje, ha csak fogta volna az agyonhasznált horror-kliséket, szépen sorba-állította volna őket, aztán meg faarccal előadta volna a premieren, hogy ő most milyen komoly művész lett... sokkal okosabb ő ennél, ezért fogta a horror-kliséket, kifacsarta őket, ledarálta az előítéleteidet, majd csípős társadalomkritikus szatírába csomagolta a finomságot... számtalanszor emlegettem már, hogy azért nem vagyok a horrorok jóbarátja, mert gyerekkoromban kénytelen voltam elég sokat megnézni a műfajból egy mozipénztáros nagynéninek hála, így immunis lettem rájuk, fárasztanak a kiszámítható fordulataikkal, még az agyonhasznált jump-scare-ek sem hatnak úgy a szervezetemre, hogy azt a borzongást érezzem, amit az alkotók el szerettek volna érni. így viszonylag ritkán nyúlok a műfajhoz, leginkább akkor kapom fel a fejem egy-egy alkotásnál, ha érezhetően valami mást kínál, mint a nagy átlag. mondjuk sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, nem az idegrendszereiden akar ugrálni, hanem egy konstans kellemetlenség-érzetet kelt, ami mászik egyre fel a gerinced mentén, és aztán befészkeli magát az agyadba, átvéve ott az uralmat -aztán a legvégén engedi ki csak a szörnyeket, egy szolidan véres gore-parádéra, pont annyi túlzást hozva a hangulatba, hogy a félelem helyett inkább mosolyogjál... de út közben is baromi jó a film hatásmechanizmusa, mert egy abszolút kisrealista helyzetből indul ki (egy fehér lány hazaviszi a szülei nagyon vidéki házába a fekete pasiját), amit aztán szép fokozatosan forgat ki a keretbe nem beilleszthető jelekkel, a bőr alá mászó zenékkel. játszik velünk... nem véletlenül emlegettem a szatírát sem, mert az ember azt gondolná, hogy egy fekete alkotó nyíltan állást akart foglalni a rasszizmus kérdésében, és erre rá is játszik a legfehérebb fehér család sztereotípiájával, aztán amikor összeáll a teljes kép, akkor derül csak ki, hogy a néző csak a saját sztereotípiáit vetítette ki rájuk... david kaluuya finom eszközökkel játssza a főhőst, aki megpróbálja magáról lepergetni a fehérek gondosan csomagolt kommentárjait, aztán egyre gyorsuló tempóban zuhan a kétségbeesésbe. catherine keener-nél már az első pillanattól érezni valami hideg távolságtartást, így jól működik az is, amikor belekezd a terápiájába. bradley whitford-ot hagyja peele bohóckodni és lazázni egész addig, amíg nem kell átváltania a kemény doktor szerepébe. allison williams a girls-ben már (a kisebb spektrumú játékával is) a szívemhez nőtt, de most mutathatta meg igazán, hogy mire képes, ahogy a szerethető barátnőből hideg királynővé változott... igen, egy horror-film, ahol a színészi játékról beszélgetünk, vagy az okosan kiforgatott történetvezetésről -azt hiszem, ezeken érezni, hogy miért is különleges ez a film, azon túl, hogy baromi hatásosan vesz birtokba, és tart fogva az első pillanattól a végefőcímig... (#08.12.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(2016) (r.: Denzel Washington)

valószínűleg minden történetnek adott az ideális formája, amiben leginkább érvényesülni tud -ezért olyan nehéz adaptálni valamit egy másik médiumra, mert meg kell találni a kulcsot a változásokhoz, amiktől az új formájában is működni fog az adott mű. színdarabból mozgóképet csinálni -ez tűnik a legkönnyebben járható útnak az adaptálások sorában, mert látszólag elég a darab szövegkönyvét odaadni a színészeknek, lebökni a kamerát egy fix pontba, és mehet a felvétel... de a filmek eléggé más hatásmechanizmussal működnek, mint a színdarabok, úgyhogy a nézők sem biztos, hogy örülni fognak annak, ha egy kvázi lefényképezett színpadi művet kapnak valódi film helyett -főleg úgy, hogy a vásznon csak konzervál egy pillanatot, így elveszik az élőség ’itt-és-most’ élménye is, ami a színházak legnagyobb erénye... persze denzel washington-ékat nem érdekli, hogy én miről okoskodok, mert ők pont egy ilyen színdarab-adaptációt akartak a gyöngyvászonra tenni, ami statikus marad mozgóképes formában is, néhány helyszínen játszódik, alig használ zenét, és igazából minden terhet a színészei vállára tesz. de ami minden ízében ennyire színpadias marad, azt sajnos filmként nehezen tudom értékelni... meg is szenvedtem vele rendesen, talán rég volt már film, aminél ilyen sűrűn néztem volna az órámra, de az oscar-t néző kompletista énem nem hagyta, hogy feladjam... pedig már az első percek is megriasztottak, ahogy a semmiről beszélgettek a karakterek, ahogy a színészek színpadiasan túljátszották őket, azokkal a nehezen értelmezhető akcentusokkal (és ez nem azt jelenti, hogy a színészek rosszak lennének, vagy rossz alakítást hoztak volna, csak megint a színpad vs film ellentéthez kell visszakanyarodnom, mert ami ott szükséges túlzás, az mozgóképen túl sok. egyébként viola davis még ezekkel az instrukciókkal együtt is piszok erős alakítást hozott). az sem segíti a befogadást, hogy meg sem próbálják a főhőst közelebb hozni hozzánk, egy akaratos, tudálékos, szélsőséges érzelmeket mutató gyarló embert látunk, aki nem könnyíti meg a családja életét, és még a darab sem nyújt neki feloldozást a bűnei alól... voltak azért pillanatok, amikor jobban működött számomra is a film, főleg amikor az élet apró dolgai helyett az igazi dráma került a középpontba, mert azok azért jobban belém tudnak marni, mint egy hosszan kifejtett baseball-hasonlat... (annyira a háttérben zajlott az emblematikus kerítés-építés, hogy nem éreztem azt, hogy egy erős szimbólumként végigvonulna az egész történeten -pedig gondolom ez lett volna a cél. és valószínűleg a színházban ez is jobban működik, ahogy látjuk a színen bővülni az építményt.) (#02.23.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)

(A régi város) (2016) (r.: Kenneth Lonergan)

bírom azt, hogy az élet milyen véletlenszerűen tud cinikus lenni -ugyanis a film megnézése után kénytelen voltam kicsit kiszellőztetni a fejem a neten, és szörfölés közben a youtube feldobott egy videót, amiben egy forgatókönyvíró-szaki arról beszél, hogy csak akkor fog működni az írásunk, ha az első jelenetekben bemutatjuk a karakterek motivációját és céljait. és ez azért volt megmosolyogtató, mert épp’ előtte bizonyította be nekem kenneth lonergan, hogy nyugodtan fel lehet rúgni ezeket a szabályokat, és akkor is működhet egy script... és ez még akkor is igaz, ha a casey affleck által játszott főhős felé nem könnyű empátiát éreznünk az elején, mert morózus és szótlan, és látszólag csak akkor érez valamit az ürességen kívül, amikor a kocsmában a pohár fenekére néz, és szórakozásból verekedést provokál. még a drámai történéseket sem úgy reagálja le, ahogy azt a filmekben megszoktuk, mert mindent magába fojt, és ez nekünk nézőknek is frusztráló egy kicsit... de örülök, hogy volt kellő merészség az írás során, hogy felboruljon a hagyományos dramaturgia, mert a flashback szerkezet ad igazán erőt a filmnek, így amikor végül felszínre kerül a sötét titok a múltból, akkor igazán bennakad a levegő a nézőben, és mindent átértékel magában -legfőképp a főhőshöz való viszonyát. mert így már megérted, hogy miért képtelen érezni többé -mert a feldolgozhatatlan tragédia örökre nyomott hagyott rajta. és ez főleg úgy szívbemarkoló, hogy a visszaemlékezésekkel az élete boldog korszakába is bepillantást nyerhettünk... a jelen drámájával viszont szándékosan nem megyünk ennyire mélyre, de nem is hiányzik, hogy igazán eleresszék a könnyzacskókat, mert azzal csak a hollywood-i giccs talajára tévednénk, és az nagyon nem állna jól a filmnek, mert az alkotók mindent a természetesség szolgálatába állítottak inkább. igaznak érzed az összes jelenetet, mert természetesek a mondatok, amiket kimondanak, nem tolakodik az események elé az operatőr, és a színészek minden mozdulatát is tökéletesen elhiszed (érdekes látni, hogy kritikailag michelle williams vitte a legtöbbre a dawson-csapatból, most is tündökölt abban a pár pillanatában, főleg a casey affleck-kel közös nagyjelenetében, ahol a zavarodottság, a szeretet és a megbánás mind ott volt összesűrítve egyetlen pillanatba)... érdekesen játszik mr.lonergan a könnyítésekkel is, mert amíg a tinifiús tettek (csajozás+zenélés) nagyon beleillenek az összképbe, addig a komoly jelenetek mellé odatapasztott elidegenítések rendre kizökkentettek (gondolok itt arra, amikor a mentősök bénáznak a hordággyal, vagy hogy megszólal a telefon a temetésen)... féltem ettől a filmtől, hogy maga alá gyűr, és emberi roncsként hagy maga után így szombat este, de teljesen máshogy nyúlt a gyász (feldolgozhatatlan) feldolgozásához, mint amire előzetesen számítottam -sokkal természetesebben, és ezért csak nagyon hálás lehetek. mint ahogy azért is, hogy a világ nagy zajából elvonulhatok kicsit az ilyen csendes alkotás segítségével. (#02.11.)

(Holdfény) (2016) (r: Barry Jenkins)

valahol az én hibám, hogy nem szakítok elég időt a független filmesek munkáira, hogy igazából csak az oscar környékén erőltetem meg magam, hogy olyan alkotásokat is megnézzek, amik más művészi attitűddel készülnek, mint azok a fősodorbeli filmek, amiket nagyobb tételben fogyasztok. bár ez lehet előnyként is nézni, mert üdítő érzés találni egy olyan filmet, ami nem hagyományos módon gondolkozik. nem folyamatosan építi fel a lineális történetét, hanem csak életképeket villant fel, mozaikosan illeszti egymáshoz a kis részleteit, a köztes hézagokat meg balladai homállyal tölti ki. mert intelligensnek tartja a nézőit, így nem akar mindent a szájukba rágni, tudja, hogy elég az, ha félmondatokkal utal bizonyos eseményekre (és ez azzal is jár, hogy olyan elemeket hagy ki a történet szövetéből, amik egy másik alkotónál drámai csúcspontok lennének). egy sok évet felölelő felnövés-történetnél jól tud működni egy ilyen dramaturgiai felépítés, például a boyhood is emiatt vált emlékezetessé -csak amíg linklater-ék az élet apró örömeit/bánatait akarták megfogni (12 év alatt), addig itt a moonlight-ban már maga a környezet is predesztinálta, hogy egy sokkal sötétebb és drámaibb sztori alakuljon ki... nekünk európaiaknak egy vidám és szikrázó miami él a fejünkben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően, pedig ott is megbújik az árnyékban egy kegyetlenül sötét világ, ami a pálmafás-tengerpartos kerettel nagyon érdekes kontrasztot alkot. ez az a hely, ahol piszok nehéz lehet felnőni, mert minden körülmény ellened van. az otthonod ajtaját ritkán lépi át a boldogság, mert a crack-head anyád azonnal elüldözi az őrült kiabálásával. az utcán nem maradhatsz, mert az erősebb gyerekek azonnal kipécéznek maguknak, és a céltáblájuk leszel. még példaképül is csak egy drogdílert tudsz választani, akinek bár hatalmas szíve van, mégiscsak tisztességtelen módon keresi a kenyerét. a fehérek utálnak, mert fekete vagy. a feketék utálnak, mert meleg vagy. így befelé forduló leszel, kirekesztett, mert a furcsa fiúkkal az emberek nem tudnak mit kezdeni... nekünk nézőknek sem könnyű azonosulni egy ilyen típusú főhőssel, hiszen passzív és szótlan, nem harcol a szeretetünkért. valószínűleg ezért van az, hogy száz százalékig én sem tudtam rezonálni a filmmel, de amikor elkapott egy-egy életkép-mozaik, akkor könnyedén elrabolta a szívem -vagy darabokra törte, szituációtól függően... nagyon szerettem viszont azt, ahogy a film kinéz, a rendező és az operatőr hatékony közreműködése eredményeként lett igazán intim ez a történetet, ahogy bele tudtak mászni a karakterek lelkébe a kamerával. és ehhez az kellett, hogy szinte az egész filmet kézből vegyék fel, hogy sok közelit vágjanak be, hogy mozgásban tartsák a képet, amikor csak lehet. hangban is erős a film, és nem csak a komolyzenés, maxrichter-i score-ra gondolok (fel is írtam magamnak nicholas britell nevét), hanem arra, ahogy a beszéd-hangokkal bánik, mert sokszor tompulnak el egy-egy drámai szituációban, vagy máshogy vannak vágva, mint a képek, ahol a beszélőt látjuk... de az intim hangulat megteremtéséhez legjobban talán a színészek kellettek. a főhőst játszó három (eléggé különböző) srác mind a jók maguk módján, de igazán az őket segítő sztárokra kapja fel az ember a fejét: mahershala ali tökéletes a kedves díler szerepében, bármeddig elhallgattam volna a kubai akcentusát; naomie harris-ről eddig is tudtuk, hogy nagy átalakuló-művész, de most letaglózó volt a drogos anya szerepében; andré holland-nál sosem kérdés az erős jelenlét, janelle monáe meg csak simán gyönyörű volt, mind mindig... örülök, hogy kizökkentett a film a komfort-zónámból, hogy hangulatilag behúzott maga mellé, hogy érzelmileg erős húrokat pendített bennem, hogy tudom tisztelni az művészi átgondoltságát -és azt, hogy milyen okosan építette fel egy különös karakter ön-eszmélését. még sosem szurkoltam ennyire, hogy egy film ne adja meg a végső katarzist, hogy egy nyitva hagyott ponton engedje el a kezünket. mert nem kell mindent kimondani és megmutatni... (#02.04.)

(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)