(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)