(Holdfény) (2016) (r: Barry Jenkins)

valahol az én hibám, hogy nem szakítok elég időt a független filmesek munkáira, hogy igazából csak az oscar környékén erőltetem meg magam, hogy olyan alkotásokat is megnézzek, amik más művészi attitűddel készülnek, mint azok a fősodorbeli filmek, amiket nagyobb tételben fogyasztok. bár ez lehet előnyként is nézni, mert üdítő érzés találni egy olyan filmet, ami nem hagyományos módon gondolkozik. nem folyamatosan építi fel a lineális történetét, hanem csak életképeket villant fel, mozaikosan illeszti egymáshoz a kis részleteit, a köztes hézagokat meg balladai homállyal tölti ki. mert intelligensnek tartja a nézőit, így nem akar mindent a szájukba rágni, tudja, hogy elég az, ha félmondatokkal utal bizonyos eseményekre (és ez azzal is jár, hogy olyan elemeket hagy ki a történet szövetéből, amik egy másik alkotónál drámai csúcspontok lennének). egy sok évet felölelő felnövés-történetnél jól tud működni egy ilyen dramaturgiai felépítés, például a boyhood is emiatt vált emlékezetessé -csak amíg linklater-ék az élet apró örömeit/bánatait akarták megfogni (12 év alatt), addig itt a moonlight-ban már maga a környezet is predesztinálta, hogy egy sokkal sötétebb és drámaibb sztori alakuljon ki... nekünk európaiaknak egy vidám és szikrázó miami él a fejünkben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően, pedig ott is megbújik az árnyékban egy kegyetlenül sötét világ, ami a pálmafás-tengerpartos kerettel nagyon érdekes kontrasztot alkot. ez az a hely, ahol piszok nehéz lehet felnőni, mert minden körülmény ellened van. az otthonod ajtaját ritkán lépi át a boldogság, mert a crack-head anyád azonnal elüldözi az őrült kiabálásával. az utcán nem maradhatsz, mert az erősebb gyerekek azonnal kipécéznek maguknak, és a céltáblájuk leszel. még példaképül is csak egy drogdílert tudsz választani, akinek bár hatalmas szíve van, mégiscsak tisztességtelen módon keresi a kenyerét. a fehérek utálnak, mert fekete vagy. a feketék utálnak, mert meleg vagy. így befelé forduló leszel, kirekesztett, mert a furcsa fiúkkal az emberek nem tudnak mit kezdeni... nekünk nézőknek sem könnyű azonosulni egy ilyen típusú főhőssel, hiszen passzív és szótlan, nem harcol a szeretetünkért. valószínűleg ezért van az, hogy száz százalékig én sem tudtam rezonálni a filmmel, de amikor elkapott egy-egy életkép-mozaik, akkor könnyedén elrabolta a szívem -vagy darabokra törte, szituációtól függően... nagyon szerettem viszont azt, ahogy a film kinéz, a rendező és az operatőr hatékony közreműködése eredményeként lett igazán intim ez a történetet, ahogy bele tudtak mászni a karakterek lelkébe a kamerával. és ehhez az kellett, hogy szinte az egész filmet kézből vegyék fel, hogy sok közelit vágjanak be, hogy mozgásban tartsák a képet, amikor csak lehet. hangban is erős a film, és nem csak a komolyzenés, maxrichter-i score-ra gondolok (fel is írtam magamnak nicholas britell nevét), hanem arra, ahogy a beszéd-hangokkal bánik, mert sokszor tompulnak el egy-egy drámai szituációban, vagy máshogy vannak vágva, mint a képek, ahol a beszélőt látjuk... de az intim hangulat megteremtéséhez legjobban talán a színészek kellettek. a főhőst játszó három (eléggé különböző) srác mind a jók maguk módján, de igazán az őket segítő sztárokra kapja fel az ember a fejét: mahershala ali tökéletes a kedves díler szerepében, bármeddig elhallgattam volna a kubai akcentusát; naomie harris-ről eddig is tudtuk, hogy nagy átalakuló-művész, de most letaglózó volt a drogos anya szerepében; andré holland-nál sosem kérdés az erős jelenlét, janelle monáe meg csak simán gyönyörű volt, mind mindig... örülök, hogy kizökkentett a film a komfort-zónámból, hogy hangulatilag behúzott maga mellé, hogy érzelmileg erős húrokat pendített bennem, hogy tudom tisztelni az művészi átgondoltságát -és azt, hogy milyen okosan építette fel egy különös karakter ön-eszmélését. még sosem szurkoltam ennyire, hogy egy film ne adja meg a végső katarzist, hogy egy nyitva hagyott ponton engedje el a kezünket. mert nem kell mindent kimondani és megmutatni... (#02.04.)