(A régi város) (2016) (r.: Kenneth Lonergan)

bírom azt, hogy az élet milyen véletlenszerűen tud cinikus lenni -ugyanis a film megnézése után kénytelen voltam kicsit kiszellőztetni a fejem a neten, és szörfölés közben a youtube feldobott egy videót, amiben egy forgatókönyvíró-szaki arról beszél, hogy csak akkor fog működni az írásunk, ha az első jelenetekben bemutatjuk a karakterek motivációját és céljait. és ez azért volt megmosolyogtató, mert épp’ előtte bizonyította be nekem kenneth lonergan, hogy nyugodtan fel lehet rúgni ezeket a szabályokat, és akkor is működhet egy script... és ez még akkor is igaz, ha a casey affleck által játszott főhős felé nem könnyű empátiát éreznünk az elején, mert morózus és szótlan, és látszólag csak akkor érez valamit az ürességen kívül, amikor a kocsmában a pohár fenekére néz, és szórakozásból verekedést provokál. még a drámai történéseket sem úgy reagálja le, ahogy azt a filmekben megszoktuk, mert mindent magába fojt, és ez nekünk nézőknek is frusztráló egy kicsit... de örülök, hogy volt kellő merészség az írás során, hogy felboruljon a hagyományos dramaturgia, mert a flashback szerkezet ad igazán erőt a filmnek, így amikor végül felszínre kerül a sötét titok a múltból, akkor igazán bennakad a levegő a nézőben, és mindent átértékel magában -legfőképp a főhőshöz való viszonyát. mert így már megérted, hogy miért képtelen érezni többé -mert a feldolgozhatatlan tragédia örökre nyomott hagyott rajta. és ez főleg úgy szívbemarkoló, hogy a visszaemlékezésekkel az élete boldog korszakába is bepillantást nyerhettünk... a jelen drámájával viszont szándékosan nem megyünk ennyire mélyre, de nem is hiányzik, hogy igazán eleresszék a könnyzacskókat, mert azzal csak a hollywood-i giccs talajára tévednénk, és az nagyon nem állna jól a filmnek, mert az alkotók mindent a természetesség szolgálatába állítottak inkább. igaznak érzed az összes jelenetet, mert természetesek a mondatok, amiket kimondanak, nem tolakodik az események elé az operatőr, és a színészek minden mozdulatát is tökéletesen elhiszed (érdekes látni, hogy kritikailag michelle williams vitte a legtöbbre a dawson-csapatból, most is tündökölt abban a pár pillanatában, főleg a casey affleck-kel közös nagyjelenetében, ahol a zavarodottság, a szeretet és a megbánás mind ott volt összesűrítve egyetlen pillanatba)... érdekesen játszik mr.lonergan a könnyítésekkel is, mert amíg a tinifiús tettek (csajozás+zenélés) nagyon beleillenek az összképbe, addig a komoly jelenetek mellé odatapasztott elidegenítések rendre kizökkentettek (gondolok itt arra, amikor a mentősök bénáznak a hordággyal, vagy hogy megszólal a telefon a temetésen)... féltem ettől a filmtől, hogy maga alá gyűr, és emberi roncsként hagy maga után így szombat este, de teljesen máshogy nyúlt a gyász (feldolgozhatatlan) feldolgozásához, mint amire előzetesen számítottam -sokkal természetesebben, és ezért csak nagyon hálás lehetek. mint ahogy azért is, hogy a világ nagy zajából elvonulhatok kicsit az ilyen csendes alkotás segítségével. (#02.11.)