(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)