(újranéztem néhány klasszikust a gyerekkoromból, eredeti nyelven, kritikus szemmel, néhány apróbb negatív hullámmal...)

Battle of the Bulge (A halál 50 órája) (1965) (r.: Ken Annakin)

gyerekkoromban az volt a szokás sok éven át, hogy december 24-én ebéd után beraktunk valami filmet a videóba, hogy elüssük azt a hosszú időt, ami az ajándékosztásig várt ránk (és amíg anyánk elkészül a konyhában a vacsorával...) -és ilyenkor valami karácsonyos filmet illett választani, vagy olyat, ami valami rejtélyes oknál fogva kapcsolódik az ünnephez (itt elsősorban a sissi-re gondolok). és van egy film, amit én karácsonyosnak hívok, mert ez is egyike volt ezeknek a szenteste előtti filmeknek, és karácsonykor is játszódik, és engem mégis kinevetnek mindig, ha chrismast movie-ként emlegetem: ez bizony a halál 50 órája... talán van némi kockázat abban, hogy olyan filmet szedsz elő, ami meghatározó része a gyerekkorodnak, mert előfordulhat, hogy az emlékek megszépítik az élményt, és sajnos azt kell mondanom, hogy a retro revisited újranézős/kritika-írós sorozatomból ez az első film, ami érezhetően kevésbé tetszett, mint anno... sajnos rosszul öregszik a film, külsőségeiben egy connery-éra-béli bond filmre emlékeztet (a színei, a színészei beszédstílusa, az ordítóan szemet-szúró háttérvetítései mind-mind kordokumentumok), de vegyük úgy, hogy a hatvanas években ezek a technikai adottságok voltak adottak hollywood-ban a gyártásnál... érdekes felfedezni a párhuzamokat az akkori nagy-költségvetésű (mai szóval blockbuster) filmek és a mai látvány-mozik között -mert például ez egy olyan háborús film, ami abszolút gyerekbarát, nincs benne egy csepp vér sem, nem káromkodnak a katonák, mint a kocsis, sőt, a korhoz képest meglepően keveset dohányoznak benne, szóval mintha közönség-barátabbá akarták volna tenni. a nagyobb baj, hogy igazán dráma sincs benne, nem megyünk mélyre, hiányzik az amerikai katonák kétségbeesése. egy-egy komolyabb gondolat azért elfért a tankok tartályában, ezekből a legemlékezetesebb a ’harcolni a további harcért’ vágyálma... a karakterek nagyrésze jópofa és működik, és a nívós színészgárda könnyedén megoldja az eljátszásukat -viszont nagyon érdekes, hogy a legkidolgozottabb jellemet a német oldalon találjuk, mondhatjuk, hogy robert shaw mint hessler ezredes lopja a show-t (így egyébként valahol érthető, hogy az interneten is rendre felbukkanó németbarát egyének miért védik annyira a filmet -bár nekik már a (tényleg felpezsdítő) páncélos induló is túl közel áll a szívükhöz)... lehet egyébként az a baj, hogy nagyon megváltozott a korszellem a film készítése óta, és nagyot változtunk mi nézők is. mert akkoriban nem volt fontos a hitelesség, keveseket érdekelt csak, hogy nem stimmelnek a felhasznált tank-típusok, hogy mennyit sűrítettek és változtattak az eseményeken, vagy hogy a spanyol forgatási helyszínen nem akadt túl sok hó, de azért ma már, amikor sokkal hitelesebb és mélyebb változatot is találhat a néző a témában, már kicsit nehezebb befogadni az ilyen avíttas, de azért könnyebb és szórakoztatóbb filmet... ($$12.21.)

Dirty Dozen (A Piszkos tizenkettő) (1967) (r.: Robert Aldrich)

ha azt nézzük, hogy idén két filmet is úgy definiáltak a kritikusok, hogy ez ’az xy széria piszkos tizenkettő-je’ (szuperhős verzió / starwars verzió), akkor mondhatjuk, hogy ez a film az ős-apa, ahol először voltak meg az alap-kellékek, miszerint egy rakás antihőst gyűjtenek benne össze, hogy aztán csapattá és hősökké kovácsolódjanak az öngyilkos küldetés során. és olyan jó látni, hogy az ős-apasága ellenére a filmet nem lepte be a por, néhány apróságot leszámítva cseppet sem érződik porosnak (ellentétben a fent látható nagyívű háborús eposszal)... az ilyen típusú filmeknél mindig a karakterek az igazi kulcs, rajtuk múlik a sikeresség és a szórakoztató faktor is -főleg mivel itt az igazi akció-rész csak az utolsó félórában érkezik, így kritikus volt, hogy kellően érdekes és élvezetes legyen az odavezető út. és ami még fontosabb, hogy a csapat legtöbb tagja úgy a szívünkhöz nőjön, hogy mire eljutunk a nagyobb tétekig, már tudjunk értük izgulni. ugyan mind a tizenkét elítéltet nem dolgozták ki egyformán, de azért a többség hamar megjegyezhető egyéniséget kapott, és úgy alakul ki feléjük a szimpátiád, hogy közben tudod, hogy mind-egy-szálig morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tettek a múltban (a szereposztásban is hoztak pár érdekes döntést, mert van köztük nfl játékos, mexikói származású zenész, és művész-film rendező is)... és tök jó érzés a cinkosukká válni ezeknek a srácoknak, cinikusan röhögni a vaskalapos tiszteken, együtt-érezni velük a megerőltető kiképzés alatt (btw, már régen sem értettem a panaszkodás a hidegvizes borotválkozás miatt, én még sohasem használtam melegvizet...). de aztán a sok cimborálás és bajtársiaskodás után el kell menni nácikat ölni, így a végére azért kicsit megkomolyodik a film, főleg, hogy szó szerint veszi az öngyilkos küldetés címkét, plusz azzal kelt jól működő feszültséget, hogy semmi sem alakul a jól átgondolt tervek szerint... fura azt olvasni, hogy a korabeli kritikák túl erőszakosnak tartották a filmet -mert oké, hogy megölnek a srácok egy rakás embert a náci kastély pincéjében, de csak a korszakra jellemző stilizált halálokat láthatunk, minimálisra szorítva a vásznon ténylegesen látható vérmennyiséget (ja, és annyira univerzális ez a történet, hogy igazából bármelyik korszakban játszódhatna, a külsőségein túl nem érzi azt az ember, hogy ez egy második világháborús film)... no. én örülök, hogy a mai napig élvezetes maradt ez a film, hogy kicsit tökösebbnek érezheti magát az ember, miután megnézte, és az is jó dolog, hogy a formulája velünk él a mai napig -már csak az kéne, hogy jól tudják lemásolni a ma élő alkotók ezt a formulát... ($$12.22.)

Kelly's Heroes (Kelly hősei) (1970) (r.: Brian G. Hutton)

a háború egy borzasztó lélekölő pokol? egy frászt... olyan sokszor lengették már nekünk a hősök zászlaját a filmekben, annyi önfeláldozó katonát láttunk már az évek folyamán, hogy kicsit belefásultunk a hazafiasságba, a nagy gonosz elleni kollektív küzdelembe. ezért üdítő látni kelly-t meg az ő úgynevezett hőseit, akiket hidegen hagy a háború rideg valósága, nem a sátán megtestesülését látják az ellenségben -maximum csak egy leküzdendő akadályt. mert ők csak a saját önös érdekeiket tartják szem előtt, egyedül a saját jólétük a mozgatórugójuk. igazi kisemberi kívánságaik vannak csak az élettől, farmot, autót meg egy rakás puncit szeretnének csak... így persze willy’s jeep-ek ide, tigris tankok oda, világháborús hangulatot nem igazán érdemes várni a filmtől -bár azt szokták mondani a nálam okosabbak, hogy a korszak kiválasztása csak kamuflázs volt a készítők részéről, mert igazából ez egy vietnám-kritikus alkotás, de ha ez így van, akkor jól elrejtették ezt a kritikát a mélybe, mert cseppet sem lehet érezni (maximum a töketlen tisztek kifigurázásán)... azzal viszont, hogy sohasem veszi magát igazán komolyan, erős ponyva-hangulatot teremtenek az alkotók, és az arany utáni nagy hajsza kalandját is arra használják, hogy egy rakás jópofa és szerethető karaktert hozzanak mozgásba -akiknek persze megállás nélkül kőkemény beszólásokat adnak a szájukba (meggyőződésem, hogy magyarországon a szinkron is segítette a kult-státuszba emelkedést). a színész-gárda is kellően pedigrés lett, én clint eastwood finom arc-játékát imádtam nagyon, ahogy egy-egy apróbb szemmozgásában is ott van az összes érzelem, de persze nálam is hamar a szív-csücsökbe került donald sutherland hippi zen-mestere is. áh, igen, hippik, már gyerekkoromban is elidegenítőnek éreztem a nagyon hetvenes-évek hangulatot hozó főcím-dalt, ami hiába fülbemászó, nagyon elüt a háborús tájképtől -de gondolom ezzel is a könnyebbségen akartak erősíteni... mondjuk nem is sokszor engedik be a drámát a filmbe (igazából több mint egy órának el kell telnie, hogy a csapatból valaki elhalálozzon -oké, a németek hullanak, de ők csak arctalan kellékek). de az is lehet, hogy csak nem látszik a mélysége a kalandok meg a robbanások alatt... annak idején nem tűnt fel, de így őszülő halántékkal már eléggé zavart, hogy minden egyes lövést hatalmas lángoszloppal megtámogatott robbanás kíséri, mintha a pirotechnikusok szövetsége lobbizta volna ki a film költségvetésének nagyrészét -és már komikusnak hat, hogy tényleg minden akció egy-egy nagy bumm-ba torkollik (plusz az sem segít, hogy nem csak a robbanások mérete van eltúlozva, de a filmből elfoglalt játékidejük is, bőven lehetett volna nyesni ezeken a jeleneteken). pedig lehet, hogy egy-egy finom lépés a realizmus felé még erősebb alkotást eredményezett volna -például tök jól érezni az igazi tankok súlyát, hogy ténylegesen ott manővereztek velük a forgatáson (még akkor is, ha köztudomású, hogy nem igazi tigiseket is használtak) (btw, nem irigyelem azért a tankok sofőrjeit, láthatóan rohadt meleg nyár lehetett jugoszláviában a forgatás idején)... bár igazából talán tényleg nincs szükség itt hitelességre, mert nem ez volt az alkotói szándék, ők csupán egy szórakoztató kaland-marhaságot akartak nyújtani a nézőknek, és ez sikerült is nekik, még mai szemmel nézve is. ($$12.23.)