(2018) (r.: Ruben Fleischer)

sokszor emlegettem már, hogy én a kilencvenes években szocializálódtam, így vannak olyan dolgok, amiknek be kellene találnia a szívem közepébe -és aztán mégis szomorúan pattannak le a mellkasomról... ebbe a halmazba tartozik a késő-nyolcvanas/kora-kilencvenes évek képregény-felhozatala is -az ekkor megalkotott karakterekkel együtt. mert ez az a korszak, ami igazán a pajzsára emelte a macsóizmust, amikor a vagányság és kúlság felülírt minden más szempontot. és todd mcfarlane-éknek is az volt a legfontosabb venom megalkotásánál, hogy badass módon nézzen ki, hogy a tini-fiúk szívét elrabolja a vérgőzös szórakoztató mivoltával. és lehet, hogy abban a korszakban ez volt a csúcs, de szerencsére azóta már sokkal több árnyalatot beengednek a képregény-panelekbe és karakter-építésekbe... de idővel minden képes fejlődni, legjobb esetben organikusan... emlékszik még ugye mindenki, hogy az ezredforduló táján mennyi félresikerült képregény-adaptációval próbálkoztak a stúdiók a mozivásznakon? mert az első két pókember és x-men filmen kívül nem sok pozitív példát tudnék felhozni ebből a korszakból -és az a baj, hogy ez a venom film olyan, mintha az akkori tudással alkották volna meg a sony műhelyeiben, képtelen vagyok többnek látni egy ghost rider vagy mondjuk egy daredevil színvonalú film testvérénél... pedig most már van számtalan jobb példa az elmúlt tizenöt évből, amihez nyúlhattak volna az alkotók -és talán sosem lehet már felgöngyölíteni, hogy miként jött létre ez az irány, hogy ki igazán a ludas, az írók vagy a producerek (vagy a teszt-közönség). de valószínűleg mindegy is, a lényeg, hogy nem működik az, amit a vászonra csaptak nekünk ezúttal. és higgyétek el, ez sosem öröm egy képregény-film-rajongónak. az meg főleg nem, hogy megfelelő marketinggel (és a karakter iránti ifjonti lelkesedés feltüzelésével) elérik, hogy ez a döcögős film hozza a nagy lóvét... és látom a neten, hogy sokan lelkesek a filmmel kapcsolatban, és nem értem, hogy nekik miért elég az, amit kapnak -miért nem húzzák a szájukat a ragadós kezdet miatt, ahol botladozva próbál zsonglőrködni a film az expozíciójával, miközben teljesen érdektelen jeleneteken rángat át minket; miért nem emelnek hangot amiatt, hogy a sötétben játszódó, agyonvágott akció-részekből alig lehet kivenni valamit -csak azért, mert venom képen kívül leharap pár fejet, meg vannak vicces beszólásai is...? és oké, az egyetlen dolog, ami miatt nem menthetetlen a film, az tom hardy, aki eltolja a színészi játékát a falig meg azon túl is -de ennyi erővel nézhetnék egy nickcage zs-filmet is, abban is akadhatnak hasonló erények... (plusz csalódásként megemlíteném még a zenét, ami egyfelől volt generikus, másrészről disszonánsan kilógott a filmből nézés közben -erre a főcímnél látom, hogy az egyébként mindig magas színvonalra képes ludwig göransson volt az elkövetője...) szóval ez vagyok én, egy nyolcvankettes srác, aki nem érti, hogy mások miért nosztalgiáznak arra a korszakra, amikor ő volt fiatal, mint ahogy azon is bőszen tud értetlenkedni, hogy kínában miért állnak hosszú sorokban egy olyan film előtt, ami már tizenöt éve is cikinek számított volna... (##12.01.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(2018) (r.: David Leitch)

previously on deadpool: két éve, jó nagyot szólva mellettünk robbant fel a szerelem humor-bomba, és én is úgy éreztem, hogy ki kell facsarnom magamból az összes olyan viccesnek érződő mondatot, amik vadul keringenek a fejem börtönében, de mivel a folytatás alkotói úgy gondolták, hogy jó ötlet komolykodniuk egy paródia-karakterrel (spoiler: nem az), így jogosnak érzem saját magam részéről azt a felvetést, hogy én se süllyedjek olyan mélyre a humor ingoványos mocsarába... fura érzés volt feszengeni a moziban az érzelem-túltengés hullámai közt, mert tudom, hogy képes a nagyszájú zsoldos mélyebb lelki állapotban is működni, azt például nagyon bírtam, amikor joe kelly ön-és-én-kép-kereső útra invitálta wade-et, mert tökéletesen eltalálta a humorság/komolyság arányt. egy filmes deadpool-nál viszont kidobja az embert ez a fajta vér-komolyan vett lelkizés, legalábbis engem egyből kidobott, és nem is engedett vissza abba a felhőtlen szórakozásba, amire számítottam a moziba menet... és nem azt mondom, hogy deadpool legyen örökre egy érzéketlen gyökér (ööö, de), csak ez a búvalbéleltség nem vált a javára. (és ha azt mondjátok kedves olvasóim, hogy kényszerből tévedtek erre az útra az írószobában, mert morena baccarin épp szült meg máshol forgatott, és csak limitáltan ért rá, akkor én erre azzal tudok könnyedén kontrázni, hogy ezerféleképpen meg lehetett volna oldani, hogy vanessa ne legyen a vásznon, mondjuk világkörüli (zsoldos) turnéra is lehetett volna küldeni wade-et...) de lehet hogy az volt a baj, hogy az egy főre jutó drámai háttér lett túl sok, mert nem csak dp élete fordult könnyesbe, de kábel is egy családi tragédiából érkezett a jelenbe, és a folyton hulk-nyi dühvel forrongó kissrác is a folyamatos abuzálását akarta megtorolni, sőt, még domino-nál is pedzegették, hogy sanyarú gyerekkora volt (bár nála elég lazán kezelték ezt)... és persze, megtettek mindent annak érdekében, hogy a pityergések mellett azért felfelé is görbüljön a szánk, de a sok meta-kacsintás nem kompenzálta azt ki, hogy voltak percek, amikor rémisztő csönd honolt a nézőtéren (mondjuk amúgy sem volt túl aktív a közönség -igaz feliratos vetítés volt, a hozzám hasonló nyelv-sznobok olyan könnyedén azért nem mutatják ki hangosan a tetszésüket)... no de elég is az itt gerjesztett picsogásból, nézzük meg azt, hogy mi működött a filmben! az előbb emlegetett meta-hülyeségekből azért jó pár betalált, a bond-os főcím némiképp oldotta a pillanatnyi sokkot, valamiért nagyon élveztem, hogy beszóltak (a lábfejet rajzolni képtelen) rob liefeld-nek, ötletesek voltak a villám-cameók az x-ekkel és a láthatatlan emberrel, és az egész x-force kezelése is parádésan sikerült (látjátok srácok, meg tudtok lepni még, ha igazán akartok!). josh brolin-nak nem volt más dolga, mint hogy cool módon a vásznon legyen, domino viszont üde színfoltja lett az összképnek (nem úgy, te rasszista állat!) (viszont! imádom zazie beetz-et, amiért vagányul felvállalja a testszőrét, de sok jelenetében kizökkentett, hogy azt lestem, hogy vajon most látszik-e a hónalj-szőre)... david leitch kellő dinamizmust hozott a kaszkadőr múltjából, és bár a fogolyszállítós rész igen állatra sikerült, azért voltak már neki olyan munkái, ahol sokkal jobban lehetett látni mindent, és eredetibbnek tűntek a verekedős részek... szóval szegény domino csak magának hozott szerencsét, deadpool-nak nem, de nyugi, hozz majd annyi pénzt a hasitasiba a producereknek a film, hogy lesz lehetőség arra, hogy okosabban tolják el a karaktert a falig és azon is túl, maximális erőbedobással... (##05.20.)

(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(Az Igazság Ligája) (2017) (r.: Zack Snyder (+Joss Whedon))

néha nem azért sírja valaki vissza a gyerekkorát, mert úgy érzi, hogy sokkal több pozitív benyomás érte akkoriban, hanem mert egy sokkal egyszerűbb kor volt az (mondjuk az én (közép-harmincas) korosztályomnak is) -és ezt most azért hozom fel, mert ma azt éreztem a moziban, hogy bizonyos szempontból igenis előnyösebb volt az az ártatlanabb pre-internet korszak... mielőtt elkezdtem volna vásárolni a cinema magazint a kilencvenes évek derekán, még semmilyen bennfentes információ nem jutott el hozzám a forgatásokról, csak néztem a filmeket, és élveztem őket. manapság viszont szinte kikerülhetetlen, hogy a készülés összes fázisáról kikerüljenek a részletek a világhálóra, és ezek igenis befolyásolni tudják a teljes élményt. mert szomorúan vettem észre magamon ma is, hogy végig azt figyelem superman összes felbukkanásakor, hogy látszik-e az, hogy henry cavill-nek digitálisan kellett eltüntetni az utóforgatáson viselt bajuszát -és az ilyen gondolatok igenis ki tudnak zökkenteni a filmélményből... egyébként arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy aki nem ismeri a film körüli drámát, annak feltűnik-e, hogy két (igencsak különböző stílus-világgal rendelkező) rendező is dolgozott a projekten -mert igazság szerint egész jól összefésülődik a két kéz munkája. persze vannak olyan bélyegek, amiknél az ember azonnal rávágja, hogy azokat csak zack snyder álmodhatta a vászonra (a film első harmada bővelkedik ilyenekben, a zenés főcímnél és a kilassított verekedéseknél nem is lehet ez kérdés), joss whedon meg leginkább a karakter-pillanatoknál érhető tetten. és ugye nem kell mondanom, hogy leginkább ezek működtek a filmben... mert bruce wayne-nek jól állt, hogy lelkizhetett egy kicsit diana-val, vagy hogy mentorkodhatott kicsit a szerethető lükére vett barry allen felett. és ó, az is milyen örömteli, hogy superman-t végre mosolyogni láttuk egy dc universe-be tartozó filmben... uhh, remélem az senkinek sem spoiler, hogy a kriptoni barátunk tiszteletét tette a műben, mert szerintem a visszahozásának csak a módja volt kérdéses, nem a ténye -és igazság szerint délután óta még nem tudom eldönteni, hogy miként állok e móddal, mert nem tartom jó ötletnek, hogy a bvs egyik legrosszabb momentumához kötötték, és abba is szomorkás belegondolni, hogy egy ilyen nagy eseménynek akár nagyobb feneket is keríthettek volna, ugyanakkor érzelmileg rendben volt a visszatérés, ezért is a hezitálásom... de kellett sup a csapatba, mert az ellenfél erősnek tűnt, úgyhogy egy mindenható pofozógép eldönthette a csatát. de azért az új arcokra is jutott elég a reflektorfényből -már amennyit a szűkös két órás játékidő engedett... én továbbra is hibának tartom, hogy a dc máris belehajszolta magát a ’nagy csapat’-os filmbe, mert így nem alakulhatott ki kötődésünk a karakterek felé, ráadásul most a játékidő egy komoly részét fel kellett áldozni arra, hogy vázlatosan bemutassák az újoncokat -és joss whedon kezét érzem abban, hogy ez a vázlatosság a vágóasztalon nem lett végzetes, mert az alap tudnivalók úgy fértek bele a filmbe, hogy nem tették túl nehézzé az elejét. ugyanakkor tényleg csak átrohantunk a három történelmen, és inkább három típus-karakterként használták az új srácokat: flash a szeleburdi, cyborg a tépelődő, aquaman meg a férfias cool-ság... még ennél is vázlatosabb maradt a gonosz, aki a hagyományos ’gonosz, mert gonosz’ és a ’le akarom rombolni a világot mert csak’ tengelyről sosem lépett le -ráadásul végig bántóan kilógott a cgi-jal megalkotott külseje... de egyébként is túlságosan digitális heavy volt az egész film, így az akció-jelenetek is rendre kidobtak a művíségükkel -valószínűleg ezért (és a kapkodósabb vágásnak köszönhetően) csak közepesen szórakoztatónak éreztem a nagy bunyókat... ahogy az egész film minősége megragadt a középvonal környékén, ami mégiscsak előrelépés az elődei (mínusz wonderwoman) frankenstein-szörnyeihez képest, de azért lehetne még párat lépdelni, hogy igazán szórakoztató legyen elmenni egy dc adaptációra is -ami úgy magával tud ragadni, hogy az ember fejéből kihullik az összes háttér-információ, amit felcsipegetett előtte az interneten, mert leginkább a szívét dolgoztatja meg... (danny elfman egy csapatépítő filmhez méltó nagy összegző zenét szerzett, ahol nem csak a saját korábbi batman témáját idézi meg, de a klasszikus superman dallam is felcsendül a háttérben.) (#11.18.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)

(2017) (r.: Patty Jenkins)

tudom, hogy most el fogom riasztani a férfitársaim többségét, de be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az erős és határozott nőket -mind a való életben, mind a vásznon... mert szerintem vonzó az, ha nem csupán egy megmentésre váró virágszálak a gyengébbik nem képviselői, akik csak az erős férfiak támogatásában tudnak létezni. és ha ezeket a tulajdonságokat erős nőiséggel párosítjuk, akkor egy olyan ideálhoz közelítünk, aminek csodálattal kéne eltöltenie minden férfitársamat. és a nőiséget nem csak a külső jegyekre értem, hanem arra is, amit miatt a nők a legnagyobb tiszteletet érdemlik -amiért egyszerre tudnak helyt állni az élet minden területén, legyen az a munka, az anyaság, vagy a szerető feleség szerepe... és milyen lenne az eszményi nőről szóló film, ha nem képezné le magára ezt az összetett szerepet, és nem nyújtana sokféle réteget -nőies gondolatokat, férfias akciókat, mitológiai hátteret, történelmi kontextust, romantikát és harci szellemet egyaránt. és hová lenne az univerzum humora, ha nem egy női rendező mutatná meg hollywood-nak, hogy miként kell egy tökös szuperhős kalandot levezényelni...? mert tudjuk, hogy van egy szűk réteg, akik elvakultak ragaszkodnak az egyik-vagy-a-másik kiadó termékeihez (és persze van egy réteg, amelyik szereti élezni ezeket az ellentéteket), de mi többség tényleg csak azt szeretnénk, hogy ami kikerül akármelyik akólból, az élvezetes és minőségi munka legyen. és látom előre, hogy jönnek majd azok a marvel fanok, akik majd azt kiabálják, hogy a dc csak lenyúlt a konkurenciától két elemet (a mitológiai hátteret a thor-ból, a történelmi szuperhősködést meg az első kapitány filmből), a dc-sek meg majd most verik a mellüket, hogy övék az első sikeres hősnő a vásznon, de én azt szeretném, ha végre megbékélne egymással a két oldal, és csak örülne annak, ha ilyen jól működő filmeket kap. főleg hogy wonder woman lételeme a béke... és úgy örültem, hogy nem csak üres szavakkal emlegették a békét a filmben, hanem a karakterből eredt az értelmetlen öldöklés ellenpontjaként. és oké, lehet mondani, hogy voltak esetek, amikor hősnőnk sem kímélte az ellenfeleit, de mindig oka volt annak, ha támadásba lendült, mindig az empátiájából eredő védelmező pozíciójából húzta elő a kardját... persze azt sem tagadhatjuk, hogy maga a zsáner követeli meg az akció-jeleneteket -de ha már ez így van, akkor patty jenkins kihozta belőlük a maximumot. mert a legnagyobb örömömre nem hódolt be a ma divatos trendeknek, és lasszóval kötötte meg a vágója kezét, és inkább jól követhető lassú-gyors-lassú kombinációjú beállításokból rakta össze ezeket a jeleneteket. és talán még fontosabb, hogy érzelmi alapra építette az akcióit is -ennek a kicsúcsosodása a belga fronton következett be, ahol a senkiföldjén tökéletes összhangban került a lelkünk a szemünk és a fülünk... de. háborúzni a férfiak is tudnak, nézzük meg, hogy miért fontos az, hogy most egy nőre fókuszáltunk -és nem, nem a rövidke szoknyája miatt, hanem mert a naiv bája egy olyan szerethetőséget ad hozzá az összképhez, ami egyedivé teszi azt, és gal gadot tökéletesen át tudja adni ezt a bájat, így nem csak a gyönyörű arca vagy a fejlett testkultúrája miatt alkalmas tökéletesen a szerepre. és mindenki megnyugodhat, mert nem az volt a nagy terv az írószobában, hogy tökéletesen megcserélik a nemi szerepeket a filmben, így az erős nő mellett a férfi lesz a megmentésre váró kellék, hanem egyenrangú partnerként egészítik ki egymást -és adnak hozzá a filmhez természetes szikrákat és jól működő romantikát (hát van olyan, ki nem olvadt el a hajózós-összefekvős jelenettől...?). chris pine nagyszerű választás volt a szerepre, mert jól tudja a karaktere különböző oldalait megmutatni. de egyébként sincs gond a casting-gal, a londoni forgatás környékén lehalászták a megfelelő brit színész-anyagot -az már egy másik kérdés, hogy a negatív-oldalon mennyire használták őket megfelelően... mert mind a gonoszok (képregény-)sematikusságába, mind a finálé tipikus cgi-heavy repkedős/dobálózós aspektusába bele lehet kötni. ugyanakkor ezeknél is megvoltak azok az érzelmi többletek, amik miatt megbocsátóbb az ember. és egy filmnél mindig fontosabb, ha a szívére hallgat a néző és nem az eszére... (#06.02.)

(A galaxis őrzői, vol.2) (2017) (r.: James Gunn)

bevallom, hogy aggódtam egy kicsit a film miatt, mert pár éve olvastam egy magyarul is megjelent thor sztorit, amiben ego volt a főgonosz, és nagyon utáltam az egészet -ráadásul egy percig sem tudtam komolyan venni egy emberarcú élő bolygót (oké, azóta már került a kezembe jobb képregény is, amiben okosabban használták ego-t, úgyhogy lehet hogy csak az első találkozás sikerült rosszul)... egy kicsit aggódtam james gunn-ért is, hogy meg tud-e birkózni a három év alatt egekig srófolódott elvárásokkal, mert biztos vagyok benne, hogy hatalmas volt rajta a nyomás azok után, hogy annak idején a semmiből robbantotta az elmúlt évtized egyik legszórakoztatóbb űr-mókáját, ami játszi könnyedséggel hozta be a kozmikus vetületét a marvel univerzumnak, miközben egy rakás új karakterrel zsonglőrködött sikerrel. és egyfelől a járt utat választotta a következő lépéséhez, és feljebb tekerte a potmétereket, hogy még harsányabb legyen a végeredmény, az ütközőig tolta a humort, és baby groot-tal a cukiság-faktort is sikeresen klimaxolta. ugyanakkor nagyon helyesen megérezte azt is, hogy azzal tud igazán előrelépni, ha a jól működő karakterei mélyére néz -avagy ha a ’kevesebb ésszel és több szívvel’ hozzáállással írja meg a szövegkönyvet... érdekes, hogy ez már a második olyan marvel film, ahol a szuperhősködés-aspektusnak kéne igazán megmozgatnia a lelkesedő énemet, és én mégis fura módon a karakter-pillanatokban tudok igazán elveszni. csak amíg joss whedon-nak nem adták meg a stúdiónál a lehetőséget, hogy még több ilyen pillanatot vágjon bele az ultron-ba, addig james gunn megkapta a jóváhagyó pecsétet arra, hogy a végére összetörje a szívünket -és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik... mert lehet itt mindenféle csilivili cgi űrhajós trükkökkel etetni a szemünket, karakterek nélkül mit sem érne mindez -mert kell az, hogy invesztáljunk beléjük érzelmileg, hogy úgy érezzük, hogy mi is a családjuk része vagyunk (kacsint)... nagyon rosszul kötök át, de próbáltam hamar rátérni a film alapjaira, mert úgy tűnik, hogy az nem volt elég, hogy a guardians úgy viselkedik, mint egy szeretetből marakodó nagy család, de igazi családtagokkal is megerősítették ezt a felépítményt. így jöttek ki jól a készítők abból, hogy nem tudták elengedni nebula-t, mert szépen végigvezették érzelmileg a gamorra-val való kapcsolatát (plusz megtudhattuk egy-két sötét részletet is thanos-ról általa). de persze a nagyágyút starlord papája jelentette, az általam már emlegetett ego, akivel szerencsére szintén jól bánt mr.gunn, mert egy bolygóméretű entitást le tudott hozni emberi szintre, és nem csak azzal, hogy majdnem végig kurt russell fizimiskájában láthattuk őt (még fiatalon is -és baszki, egyre durvább ez az arcfiatalító cgi technika), hanem peter anyukáján keresztül határozta meg több tekintetben is -és így jöhetett létre az az érzelmi bumm, amit peter-rel együtt mi is átéltünk. és ha ez nem lett volna még elég, akkor hangsúlyosan jelen volt az is, aki apja-helyett-apja volt hősünknek, és ez nem csak azért üdvözölendő, mert michael rooker most is hengerelt a szerepben, hanem mert olyan logikusan egészítették ki az ő eddig homályban tartott történetét, amiért meg kell emelem a kalapom -azért meg főleg, mert vele, azaz egy mellékszereplővel tudták kiváltani belőlünk a legerősebb érzelmi reakciót. persze ezek az érzelmi sokkok nem tarthattak túl sokáig, mert azonnal lecsaptak valami lüke poénnal... talán túl sokszor is vetették be ezt a fajta hangulat-ingadozást, és sajnos voltak olyan humor-szekvenciák is, amiknél az ember azért dobolt párat a lábával, hogy ’oké-oké, értjük hol a vicc, nem kell újra elsütni, mehetünk tovább’. de a szórakoztatás mindig bocsánatos bűn... azért viszont jobban rá tudnék koppantani james gunn (írói) orrára, hogy nem tudta egyben tartani ezt a zsörtölődő családot, így a film közepe kicsit szétesett a különböző szálak mentén, és nem sikerült ezeket a vonalakat szép egységesen összevarrni... de hé, ha valaki ennyi ágyúval, puskával, nyíllal és csúzlival akar egyszerre lőni, ott előfordul, hogy nem talál bele mindig a céltábla közepébe, de aggodalomra semmi ok, mert még mindig piszok szórakoztató ez a rakás a-hole. és ami még fontosabb, a legnagyobb szívet is még mindig a galaxis túlfelén találjuk. (#05.06.)

(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(2016) (r.: Scott Derrickson)

azzal az ígérettel mentünk a moziba, hogy a marvel studios filmes univerzuma egy új dimenzióval bővül, mert belevegyítik a mágiát a szuperhősös közegükbe (már ha nem számítjuk wanda maximoff hex-mágiáját, ami az ultron óta része az univerzumnak). és talán volt egy kis kockázat ebben a vállalásban, mert bár a képregényekben lehet mágikus misztikus utazásra küldeni a hősöket, de nem volt garancia arra, hogy ez a nagyvásznon is működni fog -leginkább abban bízhattunk, hogy a marvel-nél mindig értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, jó ízléssel tudják a fő témáik mellé illeszteni a különböző zsánereket, legyen az politikai thriller, őrült űr-kaland vagy heist-film. és szerencsére most sem érhetett senkit csalódás, mert működik az elegy, mert nagyon hatásosan sikerült lefordítani a mozi-mágia nyelvére a varázslás elvont világát. persze, lehet dobálózni christopher nolan nevével, aki ihlető forrásként szolgálhatott a rendezőnek, scott derrickson-nak, de nálam az ismerős elemek csak néhány pillanatra villantak fel, aztán beolvadtak a kaleidoszkópra hasonlító nagy egészbe. és valószínűleg az sem véletlen, hogy a filmben folyton hetvenes évek zenéit emlegették, mert az ember azért időről-időre egy pszichedelikus lsd-tripben érezhette magát... oké, a felszínen lévő látványt jól megoldották, de nézzünk egy ct-vizsgálatot, hogy milyen vázra lett felhelyezve ez a pofás vizualitás... a táguló filmes univerzumhoz szükség van új karakterekre is, így törvényszerű, hogy azokat be is kell mutatni, még ha a rutinos nézők többsége már csak ásítozni tud az eredet-történetektől, de el kell fogadnunk ezeket, mint szükséges rosszat, főleg, ha egy olyan korrektül átgondolt verziót kapunk a kezdetekről, mint most strange doki esetében. oké, a stan lee/steve ditko-féle alapok adottak voltak, van egy arrogáns/egoista tudós-emberünk, aki egy sérülés hatására új életet kezd, felfedezi az önzetlen énjét, és hőssé válik, és nem, most nem tony stark-ról írtam mindezt... (és akkor a hasonló körszakállat még nem is emlegettem...) benedict cumberbatch ismét nagyszerű szerepválasztásnak bizonyult (a marvel-nél ebben nem nagyon tudnak hibázni), komplexen képes beépíteni a játékába a house doki féle cinizmust, a megtört ember ábrázolását és a nagy varázsló erejét is (kár hogy ezekből az erényekből sok sérült a magyar szinkron miatt...). és egész jó tempóban jutunk végig az életszakaszok átalakulásain, talán egy kicsit gyorsan is tudjuk le a tanulási folyamatot. de haladni kell, mert a gonosz fenyegetés is egyre közeleg... sajnos várható volt, hogy mads mikkelsen nem fogja tudni kibontani a teljes színészi eszköztárát, de annak azért tudtam örülni, hogy nem egy tipikus gonoszt kapott, aki csak el akarja pusztítani a világunkat (viszont az kicsit érthetetlen, hogy a szomorú háttértörténete miért csak az előzmény-képregénybe került bele). de egyébként is csak egy henchman volt ő, mert az igazi gonoszt jól titkolták a kiadott reklám-anyagokban. ő-gonoszságával meg azért működött az összecsapás a fináléban, mert egy kicsit kiléptek vele a komfortzónából, nem azt kaptuk már megint, hogy tömegével érkeznek a rosszak, akiket mind le kell gyűrni, sőt, egy kicsit visszájára is fordították a tipikus megoldásokat (kacsint)... az ancient one kettős érzéseket kelthet bennünk -mert egyrészről sajnálatos, hogy azért kellett megváltoztatni a képregény-béli tibeti karaktert, hogy a kínaiak ne hisztizzenek miatta, viszont jó kompromisszumnak tűnik, hogy nővé, egész pontosan tilda swinton-ná változtatták át, és egy kis sötétséget is kevertek a háttér-történetébe... (rachel mcadams és benedict wong sok kibontakozásra nem kapott lehetősséget, chiwetel ejiofor mordo báróját meg csak alapozták a későbbi gonoszkodásra.) rövidre zárva a hosszúra nyúlt mesémet, a marvel ismét sikerrel kísérletezett az alap-formulájával, igazából csak egy tipikus marvel-hibát vétettek már megint: olyan helyekre is poénokat erőltettek be, ahol azoknak semmi helyük nem volt... ($$11.06.)

(Az Igazság Ligája: Pusztulás) (2012) (r.: Lauren Montgomery)

megérdemelne egy pszichológiai kutatást, hogy miért szeretjük szenvedni látni a hőseinket... bár panaszkodtam már nem is olyan rég, hogy a csapat-képregényeknél az az általános írói módi, hogy összeeresztik egy másik csapattal őket, aztán jön az uncsi csihi/puhi, a legion of doom-nál eszembe sincs panaszkodni emiatt, mert egy picit más koncepció mentén születtek meg -mindegyiküknek volt bőven személyes indokuk, hogy legyőzzenek egy-egy adott hőst. ráadásul hatékony módszereket adtak a kezükbe, így lett igazi tétje is a támadásoknak, átérezhető volt, ahogy ezek a szuper-emberek testileg és/vagy lelkileg megtörnek (szörnyű volt belegondolni az élve eltemetésbe és élve lángolásba is. vagy green lantern bűntudatába). és szerencsére jutott elég játék-idő a gonosz-csapatra is, így nem csak egy-egy box-zsáknak lehetett érezni őket. és azt kell hogy mondjam, hogy minden tipikussága ellenére a nagyon-gonosz főgonosz nagyon-gonosz-terve is tetszett, mert a maga őrültségében ebben is volt ráció (és azt éreztem, hogy ebben az egy órában sokkal jobban használták vandale savage-t, mint a legends of tomorrow teljes első évadában)... persze hőseink nem ilyen könnyen megtörhetőek, viszont ha a bizalom törik meg köztük, az sokkal nagyobb válságot okozhat -ezért érdekes, hogy belevették ezt a morális kérdést batman-nel, aki a barátaival szemben is csak a hideg logikáját tudja alkalmaznia, még ha ez a többieket kényelmetlenül is érinti... szóval azt hiszem megtaláltam a kulcsot, amivel érdekessé lehet tenni számomra a csapat-verekedéseket: igazi tétet kell adni nekik (persze a szuperhős-kereteken belül)... ($$09.04.)

(Az Igazság Ligája: Két földi válság) (2010) (r.: Sam Liu, Lauren Montgomery)

szerintem a dc-íróknál felvételi követelmény, hogy szeressék a multiverzum elméletét... bár kétségtelen, hogy jól lehet játszani a végtelen számú föld lehetőségével, alternatív világokat bemutatni, rengeteg ötlettel létrehozni az ismert karakterek verzióit (plusz azért is jó pont jár, ha közérthetően magyarázzák el a multiverzum elvont fogalmát). csak az a baj, hogy csupán ez az egy gimmick már nem elég, pont ezért, mert láttunk és olvastunk már ilyen történeteket számtalant -és nem érzem azt, hogy ezzel a rajzfilmmel bármi újat sikerült volna hozzátenni az eddigiekhez... bár részben magamat is hibáztathatom, mert mostanában túlolvastam magam képregényekből, és eléggé kezdem unni, hogy a csapat-felállásoknál mindig verekedésbe torkollanak a füzetek, természetesen úgy, hogy egy ellentétes csapattal folynak a küzdelmek, ahol mindig megtalálják a csata hevében is a megfelelő párok egymást... így mivel itt is gyakran borult agyatlan bunyóba a sztori, csak egy fáradt legyintéssel tudtam csak nyugtázni, hogy jé, a két föld hasonló képességű szuper-emberei megtalálták egymást a csata hevében... mert persze a kifordított világban mindenkinek megvolt a maga megfelelője, csak gonosz verzióban (azt viszont nagyon tudtam értékelni, hogy ezek a gonoszok mintegy maffia-családként üzemeltették a bizniszt, felosztva egymást közt a területet és a tevékenységeket)... azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az alter-föld változásainak kibogarászása szórakoztató tevékenység volt, a verekedések között is voltak ötletes megmozdulások, és a batman/owlman mentális összecsapás is hatásos volt a végén, de azért szeretném, ha egy egész estés rajzfilmbe több is szorulna, mint hogy ’nézd, gonosz-superman, gonosz-batman, harc!’... (valahogy a hangok sem voltak az igaziak, nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy william baldwin-t kérjék fel batman-nek...) (azért jó volt, hogy a dc tévésorozatokból ismertem a mellék-alakok többségét, így nem voltam elveszve köztük.) ($$09.03.)

(Az Igazság Ligája: Az új küldetés) (2008) (r.: Dave Bullock)

a szuperhős történetek időtlenek... miért ne játszhatna el egy jelenkori alkotó azzal, hogy a múltba helyezi a történetét. egy olyan múltba, amikor már ezek a hősök léteztek, néhányan már veteránnak számítottak, mások épp kezdték bontogatni a szárnyaikat. ez volt az őrség-váltás ideje, vagy ahogy (képregény-)szakmai nyelven mondják, az arany-korból beléptünk az ezüst-korba. a valóságban is érdekes időszak volt ez az ötvenes/hatvanas évek fordulója -lezárult a koreai-háború, az amerikaiak bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, mindenhova ellenséges kommunistákat vizionáltak, és végleg meghódította a világot a televízió, ahonnan áradtak a lelkes nézőkre a puha-kalapos nyomozók, a vadnyugat indiánjai és a hosszúkás fejű marslakók... és szerencsére jól sikerült elkapni ezt a korszakot a rajzfilmben az apró utalásokkal és a retró rajzstílussal egyaránt (bár szegény darwyn cooke nem volt a kedvenc alkotóm (túl minimálnak éreztem a macskanőnél is például), de ide nagyon passzolt a belőle merített stílus). örültem, hogy nem volt erőltetett az eredet-történet-jelleg, még úgy sem, hogy nem csak a liga klasszikus felállása alakult ki a történet végére, de volt, aki itt kapta meg a képességét vagy az ikonikus kinézetét. és annak ellenére volt jó a tempója, hogy nem siettük el a csapatépítő összefogást. bár igazság szerint elodázhatták volna még egy kicsit, hogy ne ebbe a fináléba kelljen bele-torkollni... mert hiába tetszett az első kétharmada, ezzel a szörnyes/dinoszauruszos csatával nem tudtam mit kezdeni, annak ellenére, hogy értem, hogy ez is a klasszikus képregényekből táplálkozott, csak sajnos komolytalanná tette az egészet. egy dolgot nem tudott csak elrontani: az üzenetet -hogy össze kell fognunk, mindegy, hogy honnan jövünk, hogy mi a világnézetünk. és hogy igazán hangsúlyos legyen ez, nem csak a kitalált superman szájába adták ezeket a mondatokat, hanem egy valódi szuperhős szavait is ide-idézték: john f. kennedy-ét. ($$09.02.)

(Batman: Az Akrham ostroma) (2014) (r.: Jay Oliva, Ethan Spaulding)

...azért jó látni, hogy rajzolt formátumban a warner/dc sokkal jobban teljesít, mint a nagyvásznon... persze, most mondhatjátok, hogy oké zoli, ezt most dicsérni fogod, pedig ugyanúgy csak vázlatosan kidolgozott karakterek alkotják a suicide squad-ot, mint a filmben, nyaff, nyaff, pedig van egy nagy különbség: ezek a karakterek a maguk kidolgozatlanságában is sokkal szerethetőbbek lettek, mint a megerőszakolt élőszereplős társaik... ja, igen, mert ez csak címében batman rajzfilm, a rettentő bőregérnek igazából mellékszerep jut csak az x csapat mellett, akiket amanda waller megint csak kétes célokra gyűjtött össze. és ha már rosszfiúk a főszereplői, akkor olyan is, amilyennek egy ilyen felállású alkotásnak lennie kell: tökösen bátor és pofátlanul inkorrekt. mert jay oliva rendező megint bizonyítja, hogy a felnőttesebb műfaj jól áll neki, nem kíméli hát sem a karaktereket, sem a nézőket, robbannak a fejek, fröccsen a vér, nem tabu a szexualitás sem, de pont ettől a kemény-vonalasságtól, a gyakran érkező erőszak-hullámtól működik az egész. mert vannak karakterek, akik megkövetelik ezt a keménységet, a finomabb hozzáállástól csak nevetségessé puhulnak... és nem csak a karakterek működnek jobban, hanem a sztori is sokkal természetesebben folyik előre, logikusan jutunk el az arkham elmegyógyintézetbe. igaz, hogy nincs igazi gonosz, de nem is hiányzik egy archetipikus világuralomra törő random badguy... amíg a killing joke-nél panaszkodtam a rajz-stílus miatt, itt jól állt a képi világnak az enyhe anime beütés, igazából a rendezésnél csak néha volt problémám, elsősorban akkor, amikor túl modern akció-filmesre akarták venni a figurát, azaz kézikamerát mímeltek, és túl gyorsra vágták a jelenetet (viszont a dekoltázsokkal tudtak kárpótolni...). a hangoknál troy baker dicsérném leginkább, mert jól helyettesítette mark hammil-t joker-ként. ...szóval kedves warner/dc, tudjátok ti, hogyan kell szórakoztató alkotást csinálni egy csapat immorális karakterről, csak azt nem tudom, hogy miért nem használjátok a működő receptet újra, ha már egyszer sikerült finomat főzni belőle... ($$08.12.)

(Suicide Squad - Öngyilkos osztag) (2016) (r.: David Ayer)

az általános iskolában is a buták mindig a leghangosabbak -pedig ha egy kicsit csöndben maradnának, és odafigyelnének arra, amit a tanár mond, akkor megtanulhatnák, hogy minden történetnek kell hogy legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése... ehh, warner/dc, már megint mit tettetek...? megengedtétek egy csapat tizenhárom évesnek, hogy filmet csináljanak, miután az apukájukkal megnéztek egy részletet a piszkos tizenkettő-ből...? és most nem azokról a csöndes szemüveges gyógyegerekről beszélek ott a sarokban, hanem arról a hangos kisebbségről, akik nagyon menőnek gondolják magukat, és erősen bassza a csőrüket, hogy a szomszéd osztály csöndes geek-jei összeraktak egy menő filmet egy szedett/vedett csapatról... meggyőződésem, hogy akkor is éreztük volna a film körüli problémákat, ha azok nem kerülnek bele a sajtóba, mert ennek az esetleges vágásnak és hangulat-ingadozásnak a pusztán szórakozásra/popcornra vágyóknak is basznia kéne a szemét... mint ahogy az írásom elején is vicceltem ezzel, a filmnek konkrétan hiányzik a közepe, egy óra elment a bevezetésre (amiben még vannak is ötletek, csak nem könnyű őket kibányászni a cool-ság látszata és az indokolatlan dalbetétek alól), aztán innen egyből ugrunk a második óra finálénak mondható akciójára, ahol sokat mennek ide/oda a karakterek, béna bogyó-fejű zombikat irtanak, és néha meg-megállnak, beszélni, hátha lesz belőlük valami karakter-féleség -de nem igazán jön össze ez sem... mert persze deadshot-nál van némi felépítmény, mert gondolom will smith kikövetelte a háttér-történetet, de például killer crock-ról mit is tudtunk meg azon kívül, hogy ronda és tud úszni...? oké, itt volt nekünk a csodálatos margot robbie, aki fullba nyomja a kattantat (a segg-dublőre meg a forró-nacit), és ez még rendbe is lenne, ha nem ülne rajta is a dc/warner átok: az, hogy baromira hiányzik a sorból egy szóló batman-film... mert ott rendesen fel lehetett volna építeni a harley/joker kapcsolatot, nem csak ezekben a széttöredezett flashback-ekben. és akkor a bohóchercegnek sem csak ez a majd’ tíz perc jutott volna. igaz, hogy ez az interpretációja sem nem bohóc sem nem herceg, csak egy kitetovált, zöld-hajú al pacino egy random gengszter-filmből, nincs benne semmi joker-ség, és ezt jared leto csupán kimeredt szemekkel pótolja... mondanám azt, hogy a kitérők után térjünk vissza a főtémához, de nincs nagyon hova visszatérni, mivel leginkább egy videojáték dramaturgiáját követték. csak az a baj, hogy a karakterek egy pillanatig sem kerültek közel hozzánk, így fárasztóvá vált a nem túl okosan összerakott boss-fight is... de most komolyan? egy város közepén világító izé, egy sablon gonosz a világuralmi tervekkel, némi rejtélyes varázserő -amit aztán pofátlanul egyszerű módszerekkel győz le a nem túl dicső csapat... ehh, mindegy is, igazából még ütni sincs kedvem a filmet... mert nem arról van szó, hogy nézhetetlen lenne, csak az ember tudja, hogy ennél sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a képregényes alapanyagból (vagy akár a leforgatott nyers-anyagból is?). és persze hibáztathatjuk a marketingeseket is, mert megint egy másik terméket akartak nekünk eladni. termék... mert ez a legnagyobb baj, hogy hollywood egyre inkább termékeket akar nekünk eladni, és nem működő filmeket... ($$08.08.)

(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)

(X-Men: Apokalipszis) (2016) (r.: Brian Singer)

mindig egyre magasabbra kell rakni a mércét, mindig emelni kell a tétet -legalábbis hollywood-ban így gondolkodnak trilógia-készítés közben. és talán épp ezért lehet, hogy legtöbbször a harmadik részt érezzük a leggyengébbnek, mert rendre leverik ezt a túl magasra rakott lécet. (ezen egy kicsit viccelődnek is a filmben, csak az a baj, hogy az önbeteljesítő jóslatok általában be szoktak teljesülni...) mert ha a nagy egészet nézzük, akkor már a hatodik résznél tartunk a mutáns-kalandokban (ha a wolverine-eket és a deadpool-t is számoljuk, akkor kilencig is feltornázhatjuk ezt a számot), ezzel a generációval ez a harmadik felvonás, így a fairplay alapján csak az előző kettővel hasonlítanám össze, de bizony azokkal szemben is alulmarad -mert a ’first class’ a tökéletes hidegháborús hatvanas-évek hangulatával és szerethetőségével, a ’days of the future past’ meg a csavaros történetével és erős karakter-pillanataival múlja felül ezt a harmadik részt... eleve zavarónak érzem, hogy 5 valós év alatt húszat lépdeltünk előre a sztoriban, mert ez az eltelt idő cseppet sem látszik meg a karaktereken, ráadásul most semmit sem kezdtek a váll-töméses nyolcvanas évekkel, semmit sem lehetett érezni a korhangulatból... a történetben sincs semmi csavaros, jön egy nagyon gonosz, aki el akarja pusztítani az emberiséget, mert csak, és végtelen hatalmat akar, mert az menő a gonoszoknál. és persze hőseinknek össze kell fogniuk ellene, mert csak úgy lehet legyőzni -és ehhez kellett az alkotóknak több mint két óra... meg is leptek, hogy az impozáns ősi-egyiptomos kezdés és a történelmen végigszaladó főcím után egyből az új karakterek közé vetettük magunkat, csak az a baj, hogy jean grey kivételével néhány cool jeleneten túl nem sok mindent kaptak a srácok, esetleg lehettek impozáns bio-díszletek, mint olivia munn kevés-ruhás psylocke-ja... aztán jöhettek a már ismert régi motorosok, de itt is igazából az volt a bajom, hogy a legtöbben csak takarék-lángon égtek, egyedül eric drámája működött igazán, és ezzel máris lett egy jó alap a későbbi cselekedeteihez... és itt van az egyik legnagyobb baj a filmmel -hogy rengeteg időt rászánunk az alapozásra, és mégsem érezzük a végén, hogy kifizetődne ez a komótos építkezés, ez a lassan gördülő középső rész, mert a végén nem érzed a súlyát az egésznek, így csak üres látványosság lesz a pusztításból, és nem bizserget az epikus felfokozottság, így a gonosz feletti győzelem sem tud kielégíteni (főleg úgy, hogy a küzdelem egy jó része fejben dől el...). ennek ellenére nem mondanám, hogy teljes kudarc a film, mert vannak pontjai, ahol el tudott kapni az x-men-filmes hangulat, rozsomák vendégszereplése is hatásos lett (annak ellenére, hogy túl gyakran fordul el szemérmesen a kamera a brutalitásáról), ugyanakkor sokkal egyszerűbb (mondjuk ki: butább), mint amit eddig megszokhattunk a mutánsainktól. és nagyon hiányoztak belőle azok a személyes karakter-drámák, amiktől igazán átérezhetőek voltak eddig ezek a filmek. nem minden szuperhősnek való a nagyívű világ-megmentés... (sajnos quicksilver is csalódás okozott most, mert azzal, hogy egy drámai eseménybe illesztették a kilassított futását, kiölték belőle a szórakoztató cool-faktort -de ugyanezért nem működött a kötelező stan lee shot sem, mert ahelyett, hogy átérezted volna a nukleáris rakétás jelenet komolyságát, inkább mosolyogtál az öregen...) ($$05.21.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(Amerika Kapitány -Polgárháború) (2016) (r.: Anthony és Joe Russo)

a hős és a gonosz összecsapnak, a hős győz, a gonosz elbukik, mindenki boldog, végefőcím. ehhez a felálláshoz szoktattak minket a mesék, és az a rengeteg film, amiket gyerekkorunk óta láttunk. mostanság viszont komoly változáson megy át ez a klasszikus alapszerkezet -mert mindegy, hogy mennyi fantasztikus elemet emelnek be egy történetbe, a valósághoz való hasonulás mindig erősen tartja magát. és a valóságban minden tettnek súlya van... és szerintem ez egy nagyon jó trend, hogy az írószobákban végiggondolják a következményeket is, nem csak azt tartják szem előtt, hogy mennyire cool dolog a pusztítás-pornó. és tényleg nincs kedve már az embernek tovább rugdosni a warner/dc-t, de nagyon nincs szerencséjük azzal, hogy az erre az alap-gondolatra felfűzött közepes filmjükre két hónappal később a marvel ilyen erős választ dob... és igen, nézhetjük megint onnan, hogy az egész univerzum-építésüknek itt a gyümölcse, hogy volt 12 filmjük, hogy megalapozzanak egy ilyen konfliktust, de leginkább azért fontos ez a múlt, mert a karakterek motivációi is innen erednek, minden tettük pszichológiailag hihető és alaposan végiggondolt (még a gonoszé is, aki szintén személyes motivációs hátteret kap, nem akar világuralmat meg fehér perzsamacskát, csak bosszút állni a bosszúállókon). így sokkal több lesz az egész, mint hogy milyen jól néz ki, amikor ennyi hős egymásnak esik (bár ne tagadjuk le, tényleg baromi jól néz ki, mert a koreográfiára és a kaszkadőr-munkára is odafigyeltek, és nem csak a repülőtéri csúcs-jelenetben, de az összes akció-szekvenciában, minden dinamikus és áll-leejtően látványos, az egyetlen apró bajom velük, hogy a russo tesók még mindig többet vágnak a kelleténél...). ez a személyes aspektus a végén fizetődik ki igazán, mert nagyon okosan az utolsó verekedés közben most nem dőlnek épületek, nincs világ-megváltás, csak egy közelharc zajlik egy igen szűk térben, de ismerve a hátteret, az ember szíve szakad bele... de nem csak kicsiben, lelkiismereti téren fontosak a következmények, hanem nagyban, a politika színterén is. és persze itt is rengeteg kérdés vetődik fel, itt sem könnyű választani a két fő álláspont közül, hogy ki is viselje a felelősség terhét. persze a többség úgy gondolja, hogy nem hagyná, hogy öltönyösök szóljanak bele a világmegmentésbe, nem...? (#teamcaptain!) eddig is dicsértem christopher markus-t és stephen mcfeely-t, hogy mennyire okosan hozták be a realizmust az epikus marvel-kalandokba, de azért is dicséret jár nekik, ahogy a sok eddigi karakter történetének továbbszövése mellett beintegrálták az új arcokat is. mert t’challa őfelsége szála szép organikusan simult a nagy egészbe, spidey meg csak simán lopta a show-t... mert bizony még hangulatilag is tökéletesen ki volt balanszírozva a film, bizonyos részei meglepően komorak voltak, ugyanakkor nem felejtkeztek el a szórakoztatásról sem, főleg a film második felében egymást érték a beszólások és nagy vigyorokat kiváltó momentumok. tempóban is jól érezhető volt a hullámvasút, ahogy az izgalmas kezdés után kicsit leültünk megalapozni a drámát, majd meg-megindultunk azokkal a hihetetlen akció-jelenetekkel (talán a casino royale volt hasonlóan felépítve). mindent összevetve nem tudom, hogy hogyan is lehetett volna ezt jobban csinálni, egyszerre folytatni a winter soldier-t és az ultron-t, úgy, hogy szintet lépnek a komolyság, az érzelmek és az akciók terén. egy cseppet sem aggódom a következő avengers-ekért, jó kezekben vannak russo-éknák. (és azt is könnyedén elérték, hogy mostantól még jobban várjam a black panther és a spider-man szóló-filmeket!) ($$05.05.)