(Fájdalom és dicsőség) (2019) (r.: Pedro Almodóvar)

megöregszünk, ez az élet rendje -a kérdés csak az, hogy mennyire gyötör meg minket az a kurva élet, hogy a szervezetünk hogyan vészeli át az elsuhanó éveket. az nem lehet kérdés, hogy pedro almodóvar úgy érzi, hogy túl sok terhet rakott rá az idő, hogy megtörte testileg és lelkileg, ezért addig szenvedett, amíg egy hatásosan működő, melankolikus filmet ki nem préselt a testéből az elmúlásról... alkotóként főleg nehéz elfogadni, hogy elgurulnak az élet homokszemcséi, főleg ha az ember túl hamar elérte a szakmája csúcsát, bezsebelte a nézők és a kritikusok szeretetét, mindig ott lesz a háttérben az az ördögi hang, ami azt suttogja, hogy már sosem érhet fel újra csúcsra, gyengébb minőséget meg miért is akarna valaki kiadni a kezéből? (plusz egy írónak mindig van valami jó kifogása, hogy miért ne írjon éppen akkor -higgyétek el, én is igazán ismerem ezt az érzést, amikor nem sikerül áttörni a falakat, és az összes ötlet ott marad bezárva a fejedbe...) azért az író/rendező almodovár-ról beszélek, mert nehéz szétválasztani a filmben a valóságot a fikciótól, hiába kapott új nevet a főszereplő, annyira építkezik az alkotó a saját múltjára, hogy minden esemény valóságosnak tetszik... a visszatekintő jeleneteknél a legkevesebb a kétely, az eddigi életrajzokban is szerepelt a pincelakás és a katolikus fiúiskola, és a fel-felemlegetett nyolcvanas évek vadsága is megismerhető volt eddig is a korabeli filmjeiből... a jelen már egy érdekesebb téma, a heroin-használat, a fájdalmas mindennapok és a múlton való rágódás végső feltörése lökheti inkább a fikció felé az összképet... mert bizony hiába a sok fájdalom, amit antonio banderas olyan hitelesen megjelenít apró mozdulatokon keresztül, hiába az írói bezárkózás, a végére felfelé hozza ki almodóvar a szereplőjét az agóniából -majd végleg elmossa a határt a valóság és a fikció között, ahogy az egyik múltbéli helyszín forgatási díszletté transzformálódik... főiskolásként eléggé rá voltam kattanva almodóvar munkáira, aztán eltávolodtunk egymástól (azóta csak a volver-t láttam tőle), így most újult erővel tudott arcul csapni az, hogy még mindig ő bánik a legjobban a vibráló színekkel. és persze az sem lehet kérdés, hogy ő tudja legjobban vezetni a spanyol-ajkú sztárok alázatos munkáját is, antonio és penélope cruz is visszafogta a latinos hevületét, és csodás játékkal adományozott meg minket. de kiemelném asier etxeandia-t is, aki főleg a színházi monológ-jelenetben törte össze a szívünket... féltem kicsit ettől a filmtől, mert mostanában nem nagyon akar megmártózni a lelkem túl nagy fájdalmakban (és hát ott van feketén/fehéren a címben is, hogy fájdalmat kínál a film bőséggel), de hamar magával tudott ragadni a melankóliája, a kellő helyeken felpezsgő játékossága (lásd pl. a vizuális fájdalom-bemutatót), a színészek erős jelenléte -és a végén az alagútból kivezető üzenete: túllehet élni, tovább lehet lépni, csak meg kell találni azokat a lépcsőfokokat, amik kivezetnek a fényre... (××06.06.)