(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)