(2020) (r.: Thomas Kail)

nekem a twitteren kezdődött a ham-őrület -néhány követettem áradozott egy hamilton nevű dologról, nekem meg elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen aktuális kulturális viharról maradok már le már megint éppen. úgyhogy még aznap landolt a laptopomon az előadás hanganyaga, ami persze szerelem lett első hallgatásra. ezután felleltem a youtube-on néhány részletet is a főpróba felvételeiből, de leginkább csak a fejemben élt egy kép, hogy miképp nézhet ki a broadway-n ez az előadás, ami igencsak felpezsdítette amerikát (és a színházi díjátadókat). persze az ember, ha akarta volna, be tudott volna szerezni olyan illegális felvételeket, amik egy erkélyről nagyjából mutatják a színpadképet, de én vagyok annyira igényes, hogy nem vállalok be ilyen csonkított élményeket. így nagy örömhír volt számomra, amikor kiderült, hogy a disney elképesztő összeget (75 millió dollárt) fizetett ki a jogokért, és hamarosan láthatjuk is az eredeti szereposztásról készült minőségi kordokumentumot -hamarabb is, mint gondoltuk, mert a jövő őszi mozibemutatóból függetlenség-napjai meglepetés lett a vége a disney+-on... mintegy száz meghallgatás után a dalok már a fejembe másztak eléggé ahhoz, hogy a színpadi produkciót tudjam figyelni ezúttal -és hamar ki is jött, hogy az egy dolog, hogy lin-manuel miranda milyen csodás dallam- és szöveg-világgal fűzte össze a korokat és a mögöttes üzeneteket, amik egy fülhallgatóból is hatásosan gyújtják föl a szíved és az elméd, de igazán akkor működik ez az összművészeti produkció, ha látod a színészek arc-mimikáit és test-játékát, mert mintegy ötven százalékkal erősebb lesz az érzelmi behatás, mosolygósabbak a viccek, könnyesebbek a drámák (és néhány sztori-elem is kitisztult azzal, ahogy áttranszformálódott a színpadkép két dal között)... bár a színházi élőség élményét képtelenség kamerákon keresztül átadni, de így is magával tud ragadni a darab az ügyesen használt mozgó színpadával, a minimál-díszleteivel és a fények játékával. és persze maga a történet is itt pompázhat teljes valójában, kontrasztosabbak a féltékenységek, őrültebb a király, elragad a hurrikán és a szívünk is megáll, ahogy a gyász megfagyasztja a képet a színpadon... a karakterekről kialakult képet is át tudta szabni azt, hogy láthattam is a színészeket, burr esendőbb lett leslie odom jr által, daveed diggs örök-mozgása meg sokat elvett a jefferson utálatomból... hálás vagyok, amiért, mégha ilyen korlátozott körülmények között is, de átélhettem ezt az élményt, amit egy egyszerű vidéki magyar gyerekként nem adatott volna meg normál körülmények között -és nem lennék boldogtalan, ha mostantól még több ilyen minőségű felvételt kapnák a nagyot durranó broadway produkciókról... (ja, boldog szülinapot amerika, reméljük később is teret engedtek még az ilyen progresszív alkotóknak, mint lin-manuel, akik képesek leporolni azokat a történelmi figurákat, akik kezdenek kikopni a köztudatból, és modern és érthető módon hozzák be az életünkbe a múlt megismerésének vágyát.) (××07.04.)

Batman Begins (Batman: Kezdődik!) (2005) (r.: Christopher Nolan) / bár 2005 tájékán pont egy olyan hullámvölgyben voltam, amikor a mozizásnak nem volt prioritása nálam, de ha sith-ek bosszújára el tudtam menni (meg decemberben a negyedik potter filmre), akkor batman vajon hogy maradhatott ki ebből a kiskaliberű szórásból is? méghozzá annyira, hogy utána csak két részletben láttam először, mert a lopott hbo-ról pont szenteste kezdtem rögzíteni a filmet, és félidőben csengetett az ’angyalka’, így ott kellett hagynom batsy-t lógva, amíg az ajándékokat nyitogattam meg megettem a hallevest...? pedig tudtam a filmről, akkor még rendszeres vevője voltam a vox magazinnak, szinte minden héten ott lebzseltem budapesten, úgyhogy lehetőségem is lett volna beülni rá -vajon a schumacher-éra ennyire összetörte volna tinikoromban a batman-képemet, hogy nem érdekelt az újabb inkarnációja? nem hiszem, mert ifjúkoromban nem tűnt fel, hogy azok a neonfényben tocsogó camp bohóságok egy hibás koncepció végtermékei, én csak élvezettel néztem a túlzásaikat meg hallgattam vigyorogva az erőltetett szóvicceiket... nem hiszem, hogy akkoriban annyira hátat fordítottam volna a szuperhős-kultúrának, és azért maradt hoppon a denevér, bár az is igaz, hogy ennyire nem voltam mélyen benne a geek kultúr-körben... szóval azt hiszem, már örökké rejtély és bánat marad ez a kihagyott mozizás -de van egy olyan halvány gyanúm, hogy kora huszonéves fejjel nem értékeltem volna annyira ezt a filmet, mint most őszülő tincsekkel teszem (a sokadik újranézés után)... mert azért lássuk be, hogy bátor dolog volt nolan-éktől ennyire hátralépni, és a film első egy órájában csak bruce wayne-nel foglalkozni, végigvezetni azon a küzdelmes úton, aminek a végén ott áll velünk szemben az ikonikus ruházatában. nem is tudom elképzelni, hogy egy átlagnéző miként vette le ezt az építkezést, főleg mert aki nem csak a bat-trükkökért ült be a filmre, annak élveznie kellett a fejlődés útját is, mert jó tempóban halad végig a sztori a kiképzésen, a lelki mélypontokon, az alvilági mocsok bemutatásán, és a végső elhatározáshoz vezető utolsó lépcsőfokokon (bár azért nem diktál észveszejtő tempót)... viszont ezért tud robbanni a film, amikor eljön gotham megvédésének az ideje, amikor a thumblar végigszáguld az eső-áztatta utcákon, keresztül-törve mindenen, és ezért mászik jobban a bőrünk alá a madárijesztő pszichológiai játéka is... most hogy már régi ismerősként köszönthetem a filmet, már előre fel tudtam készíteni a szemem az akciók agyon-vágására, amit mindig is gyenge pontjának tartottam ennek a bő két órának -és gyanítom, hogy az akkori bourne őrület vezette nolan-ék kezét, amiért ilyen nehezen követhetőre szabdalták szét a feszültebb összecsapásokat és a finálé vonatos zuhanását, mert lee smith vágó alapvetően nem ilyen munkákat szokott kiadni a kezéből (lásd: összes többi nolan film + x-men: first class, truman show ééééés az 1917...). de persze azt is el tudom fogadni, hogy tudatos lépésként nem látszanak tisztán a verekedések, mert az emberek csak ennyit látnak batman tevékenységéből, annyival gyorsabb náluk... viszont ami csak most, a sokadik újranézésre tűnt fel, az az, hogy hiába szoktuk azt mondani, hogy ez a film fektette le az utat a realista szuperhősös alkotások előtt, azért nagyon is tele van olyan képekkel, amik látványosan a rajzolt lapokról érkeztek (ahogy bruce térdel a halott szülei felett, az frank miller képkockájának a reprodukálása, de ott vannak a vízköpőként, házcsúcsokon pózoló bevágások is, amiknél nem lehet jellemzőbb bat-képet elképzelni, de a sok kitárt szárnyas repülés is a füzetek imitálása felé tolta el a hangulati összképet)... bár épp most volt a film bemutatójának tizenötödik évfordulója, nem látszanak rajta az öregedés jelei, még mindig az egyik legjobb eredet-történet, amit a vászonra adaptáltak, még mindig jól áll neki a lelkizés, jó ránézni a sztárokkal teletűzdelt szereposztására (mínusz katie holmes egyféle arca), és örökké beleégett a hallójáratunkba hanz zimmer és james newton howard zenei főtémája... (××06.28.)

The Dark Knight (A sötét lovag) (2008) (r.: Christopher Nolan) / az egy dolog, hogy ezt a filmet már számtalanszor végignéztem, mert mégiscsak egy piszok erős filmtörténeti mérföldkő, néha-néha szoktam szemezgetni a youtube-on is kulcsjelenetekből, ha azt kívánja a gyomrom, hogy kiszorítsa belőle a levegőt a feszültség, de emlékszem, hogy már a bemutató előtt is teljesen rá voltam kattanva az elsőzetesére, mindig elámultam azon a ponton, amikor a kamion átfordul benne a tetejére (tudva azt, hogy christopher nolan szereti az ilyen jeleneteket praktikus effektekkel felvenni -azaz ténylegesen felborítottak egy kamiont a forgatáson) -arra viszont nem emlékeztem, hogy hová mentem el rá moziba (mert a batman begins fiaskója után már nem volt kérdés, hogy ezt a folytatást már nem fogom kihagyni a nagy-vásznas élményeimből). és ilyenkor fizetődik ki, hogy beteges gyűjtögető vagyok, mert természetesen megvan a jegyem 2008-ból, és amint a kezembe került a corvin mozis logóval ellátott papírdarab, már be is ugrottak a körülmények, a lány, aki mellettem ült, meg utána az élmények összesúgása a tömött 4-es/6-os villamoson... egy ilyen újranézésnél az a kérdés, hogy tud-e még úgy élményt nyújtani a film, hogy nem csak a jelenetek sorrendje van a fejedben, de sokszor a konkrét dialógusok is, és azt kell mondanom, hogy igen, kiállta a film az elnyüvési tesztet, még mindig tud hatni, legfőképp akkor, amikor heith ledger a színen van, mert azokba az apró gesztusokba (szájnyalásokba és grimaszokba) még ennyi év után is el lehet veszni. de nolan feszültség-adagolása is képes még mindig feljebb tornászni bennem az adrenalint, attól függetlenül is, hogy minden végkifejletet tudok már jó előre, így is élmény ott suhanni a lenti ötödik sugárúton, újra végigélni azt a szorongást, aki már a moziban is leizzasztott, hogy a kompokon utazók bedőlnek-e joker gonosz kísérletének, de úgy alapvetően is, még mindig nagyon szeretem azt, ahogy a káosz eluralkodását érzékelteti a film, ahogy a kétségbeesés kiül a karakterek arcára, miközben egy kiszámíthatatlan őrült tombol az utcákon... az évek során persze kiművelődtem a filmkészítési fortélyokból, így már látom azt, hogy a legendássá vált kihallgatós jelenetben, miképp húzza ki alólunk is a talajt nolan azzal, ahogy a kamerát mozgatja, de egy csomó egyéb kis trükk is feltűnik mostanra már, például a tudatosság abban, hogy mikor engedi hans zimmer-éknek a klasszikus dallamok használatát, mikor kér csak zörej-zenéket, és mikor küldi cigi-szünetre a teljes zenei részleget. de abból is látszik, hogy mennyire magával tud sodorni ez a sötét történet, hogy a szakmai szemüveg erőteljesebb viselése sem veszi el az élét, nem zökkent ki a jelenetekkel való együtt-sodródásból. ugyanígy ma már apróbb mosolyokkal tudom díjazni a jól elhelyezett előrevetítéseket is, ahogy tudom, hogy bizonyos mondatoknak később jelentőségük lesz, ahogy kifacsarodik a szívem attól a kontrasztól, ahogy a film elején három férfi szövetségben áll egymás mellett a rendőrség háztetején, majd a fináléban ugyanezt a három karaktert láthatjuk megtörve, egymás ellen fordulva... lehetne hibaként felróni azt, hogy a joker túlságosan elhomályosítja a többieket, vagy hogy a film közepi nagy akcióhoz nem érhet fel a finálé intenzitása, de az ember nehezen kötözködik a kis kedvenceivel -és ez a film mindig ott lesz a szívem közepén, ami néhány évente magával húz a káosza őrületébe, vagy csak arra késztet, hogy néhány jelenetet megtekintve adózzak a nagysága előtt. és most megyek, és nosztalgiából újranézem a kultikus előzetesét, mégha annak is itt van a fejemben minden egyes képkockája... (××07.03.)

The Dark Knight Rises (A sötét lovag: Felemelkedés) (2012) (r.: Christopher Nolan) / most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy megvan a mozizás utáni kritikám, ami még a blogolás előtt íródott, így sosem láthatott napvilágot -ezért arra gondoltam, hogy bemásolhatnám ide az egészet, aztán kiegészíteném egy-két dologgal a 2020-as szemmel történő fürkészés után: "én hiszek christopher nolan-ben. most már bátran kijelenthetem, mert bár féltem, hogy ez a film nem ér fel majd a tdk és az inception mellé, alaptalannak bizonyult az aggodalom. persze ez a rész is más lett, de az előző két bat is különbözött egymástól. ha a tdk egy alattomos rúgással fektetett ki, akkor ez most keményen ököllel gyűrt orrba. mert valljuk be, bane pusztításához képest joker csak kispályás jelzőt kaphat csupán. elvártam nolan-től, hogy a maszkos nagydarab gonosz minimum olyan drámát eszközöljön hősünkön, mint a képregényes verziója, és ezt majdnem meg is tette (oké, itt csak roppantott, nem tört, de így is milyen hatása volt, baszki...). és muszáj hangsúlyozni dráma szót, mert nagyon nem csak az (amúgy pöpecül kinéző) akciókon volt a hangsúly, hanem újra a karakterek mélyére ástunk, elemeztük őket. fura kimondani, de batman alig szerepelt a részben, és így is működött a dolog. christian bale újabb arcát mutathatta meg, michael caine csodálatosan hozta a megtört komornyikot, gordon felügyelő még sosem volt ilyen emberi, de az újoncok is hibátlanok voltak, persze, nolan-istálló, mi mást várhatnánk. tom hardy a szemével keltett félelmet, jgl lelkiismeretes kiscserkész volt, a francia néni meg szép… anne hathaway is jót tett a filmnek, működött a chemistry, kellett az a kis romantika, kedves bájosság a sok sötétség mellé. amit nem tudom, hova lehetne fokozni, nem hiszem, hogy a gotham-iek elbírnának ennél több megpróbáltatást. tetszett, hogy bőven volt utalgatás a két korábbi epizódra, kerekebb lett tőle az univerzum. no, bár másabb, de ugyanannyira tátott szájjal néztem, mint a tdk-t: 9.5 / 10 pont. de ezek után nem fogok hinni christopher nolan-nek. azt mondta, le lesz zárva a trilógia. azt is mondta, hogy amíg az ő kezében van az irányítás, nem lesz robin. so... (u.i.: zenénél ez lehetett az alap-utasítás: more drums, hans. és ez egy nagyon jó döntés volt...) (u.i.2: mocskos steelers…) (u.i.3: a havazás miatt beugrott timburton egy pillanatra. vajon miért…)" (2012.07.30.) na szóval, ifjú zolika még túlságosan az adrenalinos szemüvegén át gépelte ezeket a lelkes mondatokat, a mostani őszülő énemnek az volt a mázlija, hogy egy nap különbséggel nézte meg a két dark knight-ot, így azért már nehezen állítanám azt, hogy egyenlő mértékben facsar ki a két film, mert bizony a joker-féle káosz feszültségét még hatalmas izom-erővel sem érheti el bane, de nem is az a baj az összképpel, hogy nem elég letaglózó az ellenfél, hanem hogy túl sokfelé akartak szétszaladni nolan-ék, emiatt a film csak sok csavarozás árán áll össze a havas fináléra, és a brutál-hosszú játékidő ellenére is azt érezni, hogy foglalkozhattunk még volna selina-val és talia-val többet is. de lehet hogy csak túl sokat akartak a készítők és mi nézők is a tökéletes sötét lovag után, és néha már az is baj, ha valami csak ’jó’... (××07.04.)

(2019) (r.: Christopher Bird, Simon Lupton)

mit tehet egy zenekar, ha elveszíti a frontemberét, aki az egyik legfényesebb csillag volt a pop-zene egén, aki annyi egyéniséggel robbantotta szét a színpadot, amit valószínűleg sosem lehet pótolni? az egyik út a feloszlás, egy félbeszakadó életmű. a másik lehetőség egy új irányba elkanyarodás, egy olyan új frontember beintegrálása az eddigi környezetbe, aki gyökeresen más, mint az elődje volt (ilyen megoldásról is találunk pozitív és negatív példákat egyaránt a pop-történelemben (lásd: alice in chains vs iron maiden)). és néha előfordul az a csoda, hogy egy újabb egyedi és karizmatikus énekes bukkan fel a horizonton, aki képes arra, hogy legalább egy kicsit kitöltse azt az hatalmas cipőt, amit az ikonikus elődje ott hagyott a színpadon... nem kapunk egy különleges csemegét ettől a dokumentum-filmtől, csak korrekten végigvezetnek minket az úton, interjúkkal és koncert-részletekkel, freddie halálától a mostani sikerekig, adam lambert életútját is megismerhetjük -és itt gyorsan hozzátenném, hogy nekem ő volt a film titkos favoritja, mert magával ragadott az, hogy milyen alázattal viseli azt a nyomást, ami a queen hivatalos énekesekén nyomja a vállát, és ugyanezzel az alázattal énekli le a csillagokat is, miközben egy percig sem akarja elhomályosítani freddie mercury emlékét. és azt is jó volt látni, ahogy a sokat megélt zenészeket újra energiával töltötte fel ez az excentrikus energia-bomba-srác... (××06.21.)

(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)

(2019) (r.: Rachel Mason)

mindenki ismeri azt a klasszikus mondást, hogy a pénznek nincs szaga -és bizony a történetünk főszereplői, mason-ék is úgy gondolták, hogy biztos megélhetés kell találniuk ahhoz, hogy egyenesben tudják tartani a családi kasszát, így teljesen gyámolatlanul sétáltak bele a pornó-forgalmazás veszélyes terepére... bár már a pikáns könyvesboltjuk felfuttatása előtt is érdekes életük volt, barry mason jim morrison-nal és ray manzarek-kel tanult egy osztályban a ucla-n, majd effektesként dolgozott olyan scifi klasszikusokon, mint a 2001 vagy a star trek, míg karen mason újságíróként igen komoly témákat boncolgatott, és bátor interjúkban ment a sztorijai mélyére -így ismerkedett meg például larry flynt-tel is, aki épp bontogatni kezdte a szárnyait lapkiadóként, és akinek szüksége volt terjesztőkre, mert sok helyről kitiltották a pikáns áruját (kötelező néznivaló a témában: the people vs larry flynt)... és az az érdekes, hogy itt volt ez a két ember, aki munkaként tudott tekinteni arra, hogy mások vágyait kielégítsék, bennük sosem volt perverzió, egyszerű zsidó családként élték a mindennapjaikat, miközben akaratukon kívül hősökké váltak a los angeles-i meleg-közösség életében... az, hogy mason-ék egy szerethető házaspár jól lejön a filmből, mert egy egészen személyes perspektívából láthatjuk őket: ugyanis a film alkotója a saját lányuk, rachel volt, aki az egész családját bevonta a projektbe, és ettől igazabbnak érződik az egész (és viccesnek is, ahogy a néha-néha zsörtölődő édesanya kiszól a kamera mögé, hogy ’ugyanmár, mit akarsz kislányom ezzel a dokumentum-marhasággal’)... de gyanítom, hogy nem lehet elfogultsággal vádolni rachel-t, hiszen a volt alkalmazottak is pozitívan beszélnek a tulajdonosokról, akik hogy-hogy-nem rengeteg meleg eladót alkalmaztak a boltban... azért egy dokumentum-film nem lehet meg dráma nélkül sem, és háromszor merülünk alá a szomorúság szürke tengerébe: amikor elérünk az aids korszakhoz, amikor napra-napra tűntek el a nyitott környékről az emberek a betegség tombolása miatt; amikor egy magát nyitottnak gondoló anyának szembe kell néznie azzal, hogy a fia homoszexuális; és amikor az interneten áradó pornó és az online rendelési óriás-vállalatok végleg legyőzik a kis üzletet, a múlt egy mementóját... kicsit térjünk ki a középső problémára, mert az számomra a legérdekesebb -hogy van valaki, aki melegek között forog évtizedeken át, pénzt fektet abba, hogy még több meleg-pornót tudjon kirakni az üzlete polcaira, és mégsem tud beletörődni abba, hogy a saját fia is a saját neméhez vonzódik, mert annyira beleégették a vallási dogmákat a neveltetése során, hogy csak nagyon nehezen tudja áthuzalozni az agyát. és tök jó látni, hogy most már ő az egyik szószólója egy olyan szervezetnek, aki a hozzá hasonló cipőben járó szülőket támogatja... és hiába keserű kicsit a film vége, hiszen lezár egy korszakot, magát a filmet jó szívvel nézi végig az ember, mert szeretetből készült, és pozitív üzenetet hordoz -és nem, nem csak azt, hogy mindenből lehet pénz csinálni... (××06.20.)

(2020)

vannak helyzetek, amivel képtelenség viccelni, még egy humorista sem tudja olyan szögből nézni az eseményeket, amivel kellően meg tudná görbíteni a tükröt, van, amikor csak ki kell állni, és azt mondani, hogy ’elég volt!’, és levonulni a színpadról... ritkán tárják a humoristák a nagyközönség elő azokat set-jeiket, amiket nem csiszoltak tökéletesre az előadásaikon, így érdekes volt látni egy nyers előadás erejét -de persze az erő leginkább abból jött, amit mondott dave. hogy az a helyzet, ami felforgatja jelenleg amerikát nem most kezdődött. hogy rendszerszintű problémák vannak. hogy a feketéknek igenis van okuk félni a rendőrségtől. hogy ott kell lenni az utcákon, és azt mondani, hogy elég volt. hogy ki kell állni akár humoristaként is, ismert feketeként, és kiereszteni a kétségbeesés hangját. még akkor is, ha ebben semmi vicces nincsen. (06.14.)

(Az 5 bajtárs) (2020) (r.: Spike Lee)

a film vége-főcíme után látható spike lee stúdiójának (40 acres and a mule) a logója, amit egy kalapáccsal billogoznak bele egy fém-lapba -ez azért találó, mert spike pontosan ilyen kalapács-szerű ütésekkel veri belénk a mondandóját minden egyes joint-jában (ő így nevezi a filmjeit)... egyből egy erős muhamad ali idézettel kezdünk, majd jön dr.martin luther king, malcolm x és a többi meghatározó afroamerikai szószóló, azok, akik nem csak a feketék jogaiért álltak ki, hanem a vietnámi háború ellen is, így még meg sem ismerjük a főszereplőinket, de már a csapásirányt láthatjuk magunk előtt. és később is előfordul, hogy túl határozottan húzza alá a mondandóját (a háború kegyetlenségénél vérben fekvő gyerekek arcait vágja be), de ez nem újdonság a spikelee-i életműben, elég csak visszanézni a blackkklansman-re, ahol szándékosan húzta át a történetet a mába a film utolsó perceiben... itt persze könnyebb dolga volt az aktualizálással, mert az események nagyrésze a jelenben játszódnak, de annak fényében, hogy ebben a pillanatban is tömegek vonulnak az utcára a feketékkel való egyenlő bánásmódért, így nem is kellett sötétebbre festenie a képet a valóságnál. jó, az persze nem véletlen, hogy a történet legellentmondásosabb karaktere egy keményen trump-támogató afroamerikai, aki büszkén viseli a dzsungelben is a vörös ’maga’ sapkát... de spike szeret fókuszálatlanul a nagy képre is kitekinteni, így az amerikaiak lelkében máig élő vietnámi traumát kiterjeszti, így ki-kitekintünk a rabszolgaságtól máig tartó hátrányos megkülönböztetés különböző aspektusaira is... pedig a poszttraumás stressz egyébként is egy erős alap téma, amit viszont besűrít egyetlen karakterbe, ezért nem könnyű együtt utazni paul-lal, aki pszichésen ottragadt a dzsungelben, és most, hogy testben is visszatért oda, a legrosszabb énje tör a felszínre -viszont mivel delroy lindo olyan erőteljes alakításban hozza ezt az ellentmondásos figurát, nem fordulunk el tőle, hanem átérezzük a borzasztó döntései és a keserű szavai mögötti fájdalmat... de a többi színész is odateszi magát a füllesztő zöld pokolban, clarke peters-nek tökéletesen állnak ezek a nyugalmat árasztó szerepek, isiah whitlock jr. meg nem hagyhatta el a forgatást, amíg ki nem szaladt a száján egy tökéletesen elnyújtott ’sheeeeeeet’... (érdekes, hogy összesen négy fehér karakter szerepel a filmben, abból kettő francia, egy finn és csak egy amerikai)... nem tudtam igazán, hogy mit várhatok attól a premisszától, hogy négy veterán visszatér ’nam-ba, hogy elrendezzék a lezáratlan ügyeiket, talán egy kicsit kaland-filmesebb végeredményben reménykedtem, mint amit ténylegesen kaptam, de annak örültem, hogy bizonyos fordulatokon túl, azért meg tudott lepni, hogy mennyire drámai és feszültséggel teli helyzetekbe sodródott el a film (oké, a csehovi szabályt azért a tapasztalt film-nézők kívülről fújják már: ha feltűnik az expozícióban egy csapat, akik taposóaknákat hatástalanítanak, akkor lesznek olyanok is később a filmben, akiket darabokra szaggat egy-két akna, amik már évtizedek óta a vörös színű talajban rozsdásodnak)... bár az üzenetet néha túl direktnek éreztem, az viszont tetszett, ahogy a képformátumokkal játszott és különített el jeleneteket egymástól spike és a nagyszerű operatőre newton thomas sigel: az elsőre szembetűnő, hogy a flashback jelenetek 4:3-ba vannak vágva (és szemcsésebbek is, mert 16 mm-es kamerával forgattak), de az is jópofa húzás volt, hogy a dzsungelbe érkezéskor szélesedik ki igazán a kép... nem könnyű szeretni ezt a filmet, mert sokkal nyomasztóbb egy átlagos dzsungel-kalandos történetnél, ugyanakkor meg nem lehet elmenni amellett, hogy milyen erős hatást képes kiváltani -néha hatásvadászattal, kissé direkt módon, de a társadalmi problémák kitárgyalásánál szükséges lehet, hogy egy nagy kalapáccsal vágjanak fejbe minket, hogy észhez térjünk... (××06.13.)

(2020) (r.: Lynn Shelton)

marc maron a tévés szerepei alapján egy megkeseredett öregember benyomását keltette nekem az elmúlt években, de azokat nem ő írta, úgyhogy gondoltam, a standup-ja vagy megerősíti vagy megcáfolja majd ezt az előítéletemet -hát egyik sem jött be, mert igen, mond olyanokat, amitől egy olyan ember érzetét kelti, aki a pokolba kívánja a mai kor túl-digitalizált/technologizált világát, ugyanakkor igazán felvilágosult, modern nézeteket is tud vallani. és talán az a legjobb a fickóban, hogy legtöbbször kedvesen, nyugodtan csíp oda azoknak, akik megérdemlik, máskor viszont nyíltan belöki a fasz-erdőbe a legrosszabb sátáni figurákat, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy ki fog megsértődni a vad fantáziálásait hallva... és tök jó, hogy nincs nála tabu, bátran biztat arra, hogy miközben készülünk az apokalipszisre, nyugodtan könnyítsünk magunkon esténként, hogy ne legyenek stresszesek az álmaink, meg egyébként is, jó hallgatni, ahogy egy analóg korból érkezett ember szívmelengetően nosztalgiázik egy egyszerűbb, de sokszor szarabb korszakra... (szomorú belegondolni, hogy ez volt a rendező, lynn shelton egyik utolsó munkája, egy tehetséges alkotót vett el tőlünk megint az élet igazságtalanul túl hamar.) (××06.07.)

(Fájdalom és dicsőség) (2019) (r.: Pedro Almodóvar)

megöregszünk, ez az élet rendje -a kérdés csak az, hogy mennyire gyötör meg minket az a kurva élet, hogy a szervezetünk hogyan vészeli át az elsuhanó éveket. az nem lehet kérdés, hogy pedro almodóvar úgy érzi, hogy túl sok terhet rakott rá az idő, hogy megtörte testileg és lelkileg, ezért addig szenvedett, amíg egy hatásosan működő, melankolikus filmet ki nem préselt a testéből az elmúlásról... alkotóként főleg nehéz elfogadni, hogy elgurulnak az élet homokszemcséi, főleg ha az ember túl hamar elérte a szakmája csúcsát, bezsebelte a nézők és a kritikusok szeretetét, mindig ott lesz a háttérben az az ördögi hang, ami azt suttogja, hogy már sosem érhet fel újra csúcsra, gyengébb minőséget meg miért is akarna valaki kiadni a kezéből? (plusz egy írónak mindig van valami jó kifogása, hogy miért ne írjon éppen akkor -higgyétek el, én is igazán ismerem ezt az érzést, amikor nem sikerül áttörni a falakat, és az összes ötlet ott marad bezárva a fejedbe...) azért az író/rendező almodovár-ról beszélek, mert nehéz szétválasztani a filmben a valóságot a fikciótól, hiába kapott új nevet a főszereplő, annyira építkezik az alkotó a saját múltjára, hogy minden esemény valóságosnak tetszik... a visszatekintő jeleneteknél a legkevesebb a kétely, az eddigi életrajzokban is szerepelt a pincelakás és a katolikus fiúiskola, és a fel-felemlegetett nyolcvanas évek vadsága is megismerhető volt eddig is a korabeli filmjeiből... a jelen már egy érdekesebb téma, a heroin-használat, a fájdalmas mindennapok és a múlton való rágódás végső feltörése lökheti inkább a fikció felé az összképet... mert bizony hiába a sok fájdalom, amit antonio banderas olyan hitelesen megjelenít apró mozdulatokon keresztül, hiába az írói bezárkózás, a végére felfelé hozza ki almodóvar a szereplőjét az agóniából -majd végleg elmossa a határt a valóság és a fikció között, ahogy az egyik múltbéli helyszín forgatási díszletté transzformálódik... főiskolásként eléggé rá voltam kattanva almodóvar munkáira, aztán eltávolodtunk egymástól (azóta csak a volver-t láttam tőle), így most újult erővel tudott arcul csapni az, hogy még mindig ő bánik a legjobban a vibráló színekkel. és persze az sem lehet kérdés, hogy ő tudja legjobban vezetni a spanyol-ajkú sztárok alázatos munkáját is, antonio és penélope cruz is visszafogta a latinos hevületét, és csodás játékkal adományozott meg minket. de kiemelném asier etxeandia-t is, aki főleg a színházi monológ-jelenetben törte össze a szívünket... féltem kicsit ettől a filmtől, mert mostanában nem nagyon akar megmártózni a lelkem túl nagy fájdalmakban (és hát ott van feketén/fehéren a címben is, hogy fájdalmat kínál a film bőséggel), de hamar magával tudott ragadni a melankóliája, a kellő helyeken felpezsgő játékossága (lásd pl. a vizuális fájdalom-bemutatót), a színészek erős jelenléte -és a végén az alagútból kivezető üzenete: túllehet élni, tovább lehet lépni, csak meg kell találni azokat a lépcsőfokokat, amik kivezetnek a fényre... (××06.06.)

(2012) (r.: Pete Travis)

magyarországon a legtöbben dredd bíró nevével a kilencvenes évek derekán találkoztunk, amikor sylvester stallone betette a mozikba a jellegzetes állát a címszerepben -a film olyan volt, amilyen, de tizenévesen bírtam a zs-filmes báját, a túlzásait és az infantilis poénjait (még arra is emlékszem, hogy ’96 januárjában láttam a tatai moziban a féltesómmal). később sok helyről hallhattunk (mondjuk internet-szerte) az évtizedek óta futó angol képregény-eredeti brutalitásáról, és arról, hogy az amerikanizált film-változat mennyire nem volt méltó ehhez a klasszikushoz. és néha úgy működik a filmkészítés, hogy a pénz-emberekhez is felérnek az ilyen panaszok és sóhajok -vagy összefog néhány megszállott rajongó/alkotó, akik összekalapoznak annyit az álom-projektjükhöz, ami bár csak szűkös kereteket teremt, de némi kreativitással egy szikár darabbal újíthatják meg az igazságosztó bíró filmes inkarnációját... bár érezhetőek a kompromisszumok, a város látképe és a járművek többsége nem tolja el a hangulatot igazán a scifi-k irányába, viszont nem is töltünk sok időt kinn a szabadban emiatt, hanem hamar bezárkózunk egy épület-komplexumba, hogy ott haladhasson a nyílegyenes történet egyre feljebb és feljebb... persze átcsöpöghetett volna több is a képregényt átitató társadalom-kritikából, az autoriter hatalom megkérdőjelezéséből, de inkább a kegyetlen világra való kegyetlen reakciókat helyezték a középpontba, azaz egy kíméletlen törvényőrt, aki nem ismer lehetetlent, ha ki kell iktatni a törvényszegőket -ráadásul mindezt igazán pofás akciókba csomagolták... talán nem is szabad egy ilyen adrenalin-löket filmet túlbonyolítani, a gonosz drog-gyártók/terjesztők keményen ellenállnak (akár masszív gépágyúkkal is), miközben hőseink keményen odacsapnak nekik, élvezetes tesztoszteron-löket ez így egy szombat délutánra, felpumpált tempójú szobabiciklizéshez meg kifejezetten ideális... mivel nem ismerem a képregényt, ezért meglepett az újonc anderson kadét a mutáns képességével, mivel elsőre azt gondoltam, hogy csak azért sodorták őt dredd mellé, hogy az érzelemmentes, gépies főhős mellett legyen egy olyan fiatal, aki még kételkedik az egyszemélyes ítélőszékek intézményében, és ezt részben meg is kaptam az apró hezitálásaival, de hála a gondolatolvasós/manipulálós képességének, végül igazi egyéniséggé vált, nem csak egy csinos pofijú sidekick volt, aki először mocskolja be a kezét... (gonosz-fronton nem követelte meg a sztori a karakter-mélyítést, lena headly-nek elég volt egy csúnyító-smink meg néhány kemény nézés is...) (az első slo-mo trip után kicsit aggódtam, hogy túl fogják használni a filmben a kilassításokat, de csak néhány logikus ponton vetették be ezt a látványos technikát -és egyébként is, szerves része volt a történetnek a kilassító drog, úgyhogy még hatásvadászatról sem beszélhetünk...) (××05.16.)

(A híres Ron Burgundy legendája) (2004) (r.: Adam McKay)

szerintem azok az igazi kult-filmek, amikből úgy tudsz idézni, hogy nem is láttad őket -és szerintem a kult-státuszt ron burgundy már a ’well, that escalated quickly’ mémmel kiérdemelte... tapasztalható volt az elmúlt évtizedben egy nagyfokú zsezsegés a film körül (az értő közegekben), ami furcsa volt, mert egy szimpla vígjátéknak tűnt távolról, azokért meg az értelmiségi rétegek kevéssé szoktak rajongani, will ferrer egyetlen arcát meg főleg ritkán szokták piedesztátra emelni. ezért mindig ott volt a horizontom határán a film -és egy kissé szeles, álmosító vasárnap délután pont a megfelelő táptalajnak tűnt a pótlására, úgyhogy belőttem a séróm, igazítottam egyet a bajuszomon, kikeféltem a legszebb trapéz-nadrágom, és elheveredtem a kanapén, remélve, hogy a hetvenes évek macsó férfijai (nagy meg christina applegate formás hátsója) kellően magukkal húznak majd... másfél órával később, miután kieresztettem magamból jópár szolid és néhány harsány kacagást, igazából nem lettem okosabb a film megítélésével kapcsolatban. mert ferrer-ék annyiféle humort használtak, hogy lehetetlen megítélni, hogy a film igazi rajongóit melyik fogta meg igazán... mert az egyértelmű, hogy ez egy okos szatíra, ami úgy figurázza ki a macsó környezetet, hogy a hetvenes évekkel retrós hátteret ad neki, míg azért össze-összekacsint is velünk nézőkkel, akik tudjuk jól, hogy olyan nagyot nem változott a világ az elmúlt ötven évben... ugyanakkor korántsem veti meg az abszurdot, a teljes elszállást sem, a szex helyett egy rajzfilm-betéttel izgatnak fel, a hír-bemondók komoly csatákba keverednek (a levágott kezek visszatérő idiótasága egy python-szekccsből is jöhettek volna), aztán ott vannak azok az alpáriságok, amiket nyilvánvalóan will ferrer vitt be a közösbe (pl. az erekció-poén), miközben a nagy humor-golyó egy logikus sztorira van felfűzve, ahol a macsó ellensúlyt kibillenti egy nő, ami yoko-ono-i törést okoz a csapategységben, hősünk megjárja a poklok poklát, miközben talán tanul valamit az út során, talán jobb emberré válik (bár ezzel kapcsolatban vannak kétségeim), de ha a választott nőszemélye meg tud békélni az egójával és a mellszőrével, akkor áldásom rájuk... szóval érdekesen rakódnak egymásra a humor különböző rétegei, miközben egymásnak adják a kilincset az ismert színészek és snl-es haverok -fura hajjal, ahogy az a dilis hetvenes évekhez dukál... (azt ugye tudjuk, hogy a pg-13-es korhatárba egyetlen ’fuck’ kifejezés fér bele, és eddig azt gondoltam, hogy ezt a legjobban az x-men: first class-ban használták ki, amikor wolverine elküldte a francba a mutáns-kereső különítményt, de adam mckay-ék még leleményesebbek voltak, mert az egyetlen káromkodásukat arra használták, hogy elindítsák vele a lejtőn a főhősüket: go fuck yourself, san diego!, hehe...) (××05.10.)

(Tyler Rake: A kimenekítés) (2020) (r.: Sam Hargrave)

azért valljuk be őszintén, hogy az akció-filmek sohasem a csavaros észjárásukról voltak híresek... nem is azért szerettük őket sohasem, mert bizony már gyerekként is faltuk őket a videotékák alsó polcairól, vagy a tv3 kínálatából szemezgetve. és nem igazán volt érdekes, hogy épp’ chuck norris vagy michael dudikoff, stallone vagy schwartzenegger, van damme vagy segall üti épp az ellenfeleket, csak hátradőltünk, és szórakoztunk... úgyhogy nehezen lehetne felróni ennek a filmnek a szögegyenes kiszámíthatóságát, hogy nincs benne ambíció arra, hogy történet- és/vagy karakter-vezetésben túllépjen az elődein, inkább csak fogja a jól ismert sztori-elemeket (drámai múltú zsoldos-katona egy ellenséges környezetben vs arcátlan drogbáró kifogyhatatlan verőlegényekkel), és erre a csontvázra húzza fel az akcióit, miközben hagyja a karizmatikus vezető színészének, hogy kiragyogjon a sárgás szűrővel felvett keleti környezetből... szerintem a russo tesók csak leereszteni és nosztalgiázni akartak a megterhelő marvel-es forgatások után, ezért kellő mennyiségű pénzzel támogatták meg egy régi jó barátjukat, akiről tudták, hogy látványban nem fogja cserbenhagyni őket. és bizony, ha az alibi-sztori ki is szalad a fejünkből öt perccel a végefőcím után, az akciókra még egy darabig emlékezni fogunk, mert a rendező teljes kaszkadőr-koordinátori életműve bele van préselve ebbe a szűk két órába, méghozzá úgy, hogy a netflix-es szabadságnak hála nincsenek cenzori bilincsek a kezein, így a brutalitás minden durvasága ott lehet a képernyőn, de azért a játékosságból és a hűha faktorból sem veszik el egy csepp sem (továbbra is odavagyok a precízen kivitelezett one-take-ekért, ezért repestem az örömtől a film-közepi 12 perces vágatlannak tűnő, egybefüggő akció-őrületért, ahol (megint) lehetett azon agyalni, hogy vajon hogy csináltak meg néhány mozdulatot az operatőrök -például baromira érdekelne, hogy a hátulról felvett autóból milyen fortéllyal pattant be a kamera a hátsó ülésre)... nem hiszem, hogy túl sokat kéne koptatnom még tovább a billentyűzetemet, ebből a filmből több gondolatot nem lehet kiszipolyozni, egy igazi régi-vágású tesztoszteron-mozi ez, mai színvonalon, profin kivitelezve -pontosan azt nyújtja, amit ígér, így a csalódás kizárható. maximum a telefonjával babrál majd az, aki a drámainak szánt jelenetek közben unatkozik, miközben a következő vad lövöldözésre vár... (××04.25.)

(2019) (r.: Nicholaus Goossen)

ha férfiak közé keveredsz, sohasem kell sok idő, mire a szexre terelődik a téma -ezt most első-kézből bizonyíthatom, mert rendszeresen igazi melósokkal vagyok körülvéve... férfiként nem tehetem meg, hogy belehallgassak egy csak nők között zajló beszélgetésbe, de feltételezem, hogy ők is szóba-szóba-hozzák a témát. azt viszont szokatlannak tűnik elsőre, hogy egy női humorista kizárólag a szexről beszéljen az egész set-je alatt, de ne legyünk már soviniszták, miért ne tehetné meg ezt egy szép szöszi, ha ez izgatja (fel) a legjobban... nikki az anti-prűdség mintapéldánya, aki teljes természetességgel sztorizgat végig a szex-kalandjairól egy órát, részletes tanácsokat ad a szopásoshoz, nyaláshoz és az ujjazáshoz, képletesen leírja a saját testének minden szegletét, és terápiás céllal kibeszéli magából a frusztrációit. mindezt jó tempóban, kacéran, viccesen, élvezettel, gondosan megérlelve minden poént. hogy egy kisebb merevedéssel állsz fel a végén a kanapéról? az már csak a bónusz... (××04.19.)

(Tökéletlen idők) (1993) (r.: Richard Linklater)

mivel én a szobanövények alfajába tartoztam a középiskolás éveim alatt, ezért viszonylag kevés emlékem van elhajlásokról -azok is leginkább éjszakázások voltak a zenetáborban... de tudom, hogy másoknak sokkal intenzívebb élményei voltak erről az időszakról -sok művésznek annyira, hogy ihletett is meríthetnek a tini-kori kilengéseikből, nem rejtegetve a ciki vetületet sem, csak egy vékony nosztalgiával fedve be a valóságot... és úgy tűnik, hogy minden korszakban akad egy ilyen alkotás, ami kiemelkedik az átlag tini-filmek közül és kultikus alkotásként hivatkoznak rá a nagy almanach-ok. akár könnyen lehetne egy összehasonlító elemzéssel a mélyére menni annak, hogy miért szerettek ugyanúgy krúzolni az autóikkal a fiatalok a kisvárosokban az ötvenes években (lásd még: american graffiti), mint a trapéz-nadrágos hetvenesekben, de én, innen európából, jogosítvány nélkül, meg sem kísérlem megérteni az amerikaiak autó-fétisét... bár ez a film még egy korai linklater zsengének számít, azért már a határozott kézjegyei ott vannak a végeredményen, karakter-központú lazázás az egész film, apró életképek láncolata, igazi sztori nélküli, jóleső sodródás, ahol igazi erős sztori nélkül nézhetünk szét a középiskolás archetípusok teljes tárházán, ahol természetes a bullying, ahol a nerd-ök a demokratizmus papolnak (és néha bekapnak egy pofont egy erő-csávótól), ahol könnyű belevinni a rosszba a leendő elsősöket is, de azért nem minden menő lány gonosz, és nem minden focista szadista állat... örültem, hogy a felszabadult vakációs hangulatnak nem akart linklater egy drámai pofont adni, és a legnagyobb problémát az okozta, hogy vajon a tapogatott kiscsajnak ki van-e tömve zoknival a melltartója vagy sem... még a kötelező szülői dorgálás is elmaradt a kicsapongó éjszaka után, szerintem tök jó, amikor egy fiatal alkotó még nem akar tanulságokat lenyomni a torkunkon, csak objektíven be akarja mutatni, hogy néha igenis jó dolog lehet egy mámorosabb éjszaka, és néhány sörtől meg fűtől még nem lesz elkárhozott a fiatalság... egy több mint huszonöt éves filmnél természetes, hogy találunk benne pejhedző állú leendő sztárokat, jókat tud mosolyogni ma már azon a sokat látott néző, hogy hol is kezdték a pályafutásukat az olyan sztárok, mint matthew macconoughey vagy ben afleck, vagy hogy milyen hamvasak voltak milla jovovich és parker posey... de azért linklater inkább az ismeretségi köréből válogathatott, mert vannak azért olyanok bőven a filmben, akiknél az a legnagyobb dicséret, hogy természetes a játékuk, de azért nem véletlen, hogy ma már nem találkozunk a nevükkel a moziplakátokon... de egy ilyen életérzés filmhez nem is kell a teljes átalakulást követelő method acting, csak a laza fun életértés, a király zenék, meg azok a jellegzetes illatú nyáréjszakák hangulata, amik örökre ott ragadtak a lelked egy eldugott szegletében... (érdekes, hogy kevin smith milyen sokat emlegeti richard linklater-t, mint ihlető forrását, és a párhuzam meg is állja ott a helyét, hogy amatőr státuszból indulva mindkettejük második filmjét már az universal karolta fel -az már egy más kérdés, hogy kevin befürdött ezzel a friggyel, mert a stúdió a földbe állította a mallrats-et...) (××04.18.)

(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) (r.: Cathy Yan)

nem lennék szívesen döntéshozó helyzetben a warner szuperhősös részlegénél, mert képtelenségnek tűnik kikalkulálni, hogy melyik produkciójuk fog beválni, és mi áll bele a földbe -akár anyagilag, akár a művészeti értékét tekintve... nem véletlenül dobálóznak már rengeteg ötlettel évek óta, ráadásul a hibáikból sem mindig a megfelelő következtetéseket vonják le... mert a képregény-bumm közepén bemutatott, menő előzetesekkel megtámogatott suicide squad szépen hozott a pénztáraknál, azonban a nézők többsége csalódottan jött ki az ad-hoch összedobált forgatókönyv vagy az otromba videóklipp esztétika miatt, viszont az kétségtelen volt, hogy az emberek nagytöbbsége egyvalamiben egyetértett: a film kevés értéke közé tartozott margot robbie energikus játéka, mint harley quinn (erőteljes girlpower ikonná vált a karakter igen hamar, elég csak megnézi bármelyik con cosplay-eseit, az elmúlt években számtalan lányka préselte magára a szűk nacit)... éveken át ment is az ötletelés a stúdióban, jöhet a gotham city sirens film, harley és joker külön filmet kapnak, lesz harley szóló-produkció, satöbbi, satöbbi, aztán az erőltetett univerzum-építés maga alá temette a dc filmes világát... de ms.robbie kitartónak bizonyult, és egy olyan csajos-bunyós filmről álmodott, amilyenek őt is elvarázsolták gyerekkorában a mcg-féle charlie’s angels filmek formájában... így rágni kezdte a producerek fülét, aki végül beadták a derekukat, felhúztak a szép szőkeség köré egy pofás női segédcsapatot, és indulhatott a móka. csak az a fránya dc-s identitás-válság-keresés nem akart igazán elmúlni... mert megpróbálták a címmel és az előzetesekkel csapat-filmnek eladni a produkciót, de ez bizony ízig-vérig harley magánszáma, amibe beköszön néhány másik csaj is gotham-ből, próbáltak elhatárolódni a suicidal squad negatív hullámaitól, de azért most is fel-felbukkantak a pop-számok a neon-színekbe öntött verekedések alatt, kerülték a fölösleges nagyszabást, azonban a földhözragadt sztoriba kevés eredetiséget sikerült belekeverni (hacsak az időrenddel való játszadozást nem vesszük ide)... és ha végignézzük ezeket az összetevőket, akkor azt láthatjuk, hogy sikerült túllépni az előd agresszív pongyolaságán, de igazán kiemelkedni nem sikerült a középszerből, tipikusan egy egyszer-használatos szórakozás lett a vége. mert azért kétségtelen, hogy tele van szórakoztató elemekkel, margot robbie minden manírja a helyén van, ewan mcgregor hatalmas élvezettel tolja túl a rosszfiú szerepét, daniel pemberton most is menő zenéket írt a score-hoz, és príma ötlet volt megszerezni chad stahelski-t az akció-jelenetek felvételéhez, mert könnyen átláthatóak így a bunyók és az autós üldözések... viszont vérzik a szívem a birds of prey címért, mert szegény csajok nagyon háttérbe lettek szorítva harley harsánysága mellett, huntress drámája külön filmet érdemelt volna, a kanári csak egyetlen egyszer engedhette ki a hangját, és legnagyobb bánatomra teljesen átformálták az én kedvenc gotham-i hősömet, orphan-t, azaz cassandra cain-t, akiben pont azt szeretem, hogy egy szomorú hátterű kislány, akinek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a világhoz, és a test-mozdulatai segítségével kommunikál, nem a beszédével... sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e a filmre a moziba, mert hiába a hullám-vasút érzet, eddig minden dceu-filmet ott láttam először (és legtöbbször utoljára is), aztán addig kavargott az életem az év elején, hogy végül lemaradtam a vetítésekről -utólag már úgy látom, hogy talán nem bántam volna meg, ha nem szakad meg ez a sorozatom, de azzal sincs problémám, hogy végül itthon pörgettem le a filmet egy olyan időben, amikor a sok negatív hír után az ember ki akar szakadni a valóságból, és ehhez pont megfelelő lehet egy rózsaszín/bababék cuki-csajos őrület... (××03.22.)

(2020) (r.: Lana Wilson)

taylor swift mindig is a popzenei perifériám szélén helyezkedett el, a country-ban sosem sikerült igazán elmerülnöm, a popos fordulata után meg túlságosan jókislányosnak és egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy jobban ráfókuszáljak a zenéje. és most ez a dokumentum-film részben igazolta ezeket az érzéseimet, mert ő az az előadó, aki a sikerekből, a rajongói szeretetből építkezik, így a művészetét is úgy formálja, hogy minél nagyobb közönség fogadhassa örömmel, másrészről a személyiségéből is ered ez a jókislány imidzs, ami a legjobbat akarja mindig mutatni magából, ezért látsz belőle felületes szemlélőként csak egy csinos pofijú, folyton mosolygó barbie-babát... az egyértelmű volt, hogy nem egy szokásos zenész-dokut fogok kapni, ha elindítom ezt a filmet a netflix-en, nem számíthattam a sajnos szokásosnak mondható, alkohollal és drogokkal csúszóssá tett lejtőre (ami mindig valahol a sztori második harmadában kerül elő), de azt sem mondhatom, hogy csak csupa rózsaszín, cica-puhaságú könnyed életet ismerhettem meg. mert minden fotó mögött ott a kétely (és az étkezési zavar), minden üstököst elér az a pillanat, amikor már nem képes olyan magasra szárnyalni, mint korábban (grammy díjak elmaradozása), és persze a mai világban nem kerülhetőek meg a bulvár-világ kegyetlen csapásai sem (még akkor sem, ha hősnőnk magánéletét nagyon az oldalvonalon tartottunk az egész játékidő alatt)... összességében szimpatikus személyiséget ismerhettem meg a filmből, egy érzékeny lányt, aki tudatosan halad előre, és beépíti a dalaiba az összes csapást, amik az életben érik. mert bizony taylor nem csak egy szöszi kirakat, minden dala a lelkéből virágzik ki, és tök jó, hogy így bevittek minket a próbákra, a felvételekre, imádtam látni a csillogást a szemében, amikor a semmiből kipattant a megfelelő rím a dalszövegbe... bár a karrierje elején eléggé átszaladtunk csak, jó volt látni az ívet, ahogy egy hirtelen felkapott tinilányból egy éretten gondolkozó nő lett, aki napról-napra tanulja meg, hogy nem felelhet mindenkinek, nem maradhat örökké semleges, hanem igenis állást kell foglalnia, ki kell állnia azon értékek mellett, amiket fontosnak tart. ahogy nem engedheti meg magának a színlelést a dalaiban sem, úgy mindenben egy őszinte képet kell sugároznia magából... (megint bebizonyosodott, hogy érdemes olyan zenészről is életrajzot néznem, aki nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy új megvilágítás felkeltheti az érdeklődésemet a művészete iránt -most is kedvet kaptam ahhoz, hogy fejest ugorjak egy nagy halom taylor swift lemez közé, aztán meglátjuk, hogy velem marad-e hosszabb távon, hogy megmarad egy tisztelet-teljes távolságtartás közöttünk...) (××03.21.)

(2020) (r.: Marcus Raboy)

introvertáltként nagyon tudom értékelni, ha valaki túl tud lépni a korlátain, és ki mer állni a nagyvilág elé, és a rivaldafényben adja ki magát, nem pedig egy sarokban bujkál -mármint ha elhisszük taylor-nak, hogy ő egy introvertált személyiség. de miért ne hinnénk el neki, amikor összességében egy hiteles személynek tűnik a színpadon, aki őszintén beszél a magánéleti problémáiról, az összes paráról, ami egy húszas évei közepén járó lány lelkét csak nyomhatja. szóval kaptak az exek, a gyermekvállalásra ösztönzők, a felelőtlen szülők -és mindezt bevonta egy határozott előadásba. igen hamar átalakulnak az emberben az előítéletek, mert ez az ifjú szöszi igencsak pontosan látja maga körül a világot, és a riasztó magánéleti kalandjaival nem hogy elriasztana magától, hanem igen hamar azt kezded érezni, hogy feleségül akarod venni, most azonnal... (××03.15.)