(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)

(Így neveld a sárkányodat 2) (2014) (r.: Dean DeBlois)

talán a repülés az egyik leglátványosabb dolog, ami mozgóképen ábrázolható. úgyhogy most ámuldozhattunk eleget... (halkan hozzátéve, hogy mégsem ezek a lélegzetelállító részek voltak a technikai fejlődés leglátványosabb mutatói, hanem, hogy mire képesek manapság már az animátorok az arc-mimikával.) kevés animációs alkotás van, ami közel tud kerülni a szívemhez, de az első részt szerettem, főleg a viking-kultúra ábrázolásáért, és csak kevésbé azért, mert ’milyen cukik a sárkányok’. volt egy jó világ, egy jó sztori, ami erős alap volt. de a készítők tudták, hogy egy folytatáshoz magasabbra kell szárnyalni. nem szó szerint ismételni, ami egyszer működött, hanem továbbfejleszteni mindent. a viszony-rendszert. a sárkányokról átadott tudást. kicsit előrébb bicegni a felnőtté válás útján. kellett egy új gonosz, akivel össze lehet csapni, aki immorális ellenpontot képez. aki háború-párti. azt is tudták, hogy fel kell öltöztetni ezt a sok kalandot, hogy a szívünket is melegítsék, mikor tátott szájjal nézzük őket. ...az ember sosem tudhatja, hogy mikor változik gyerekké újra. mikor nem gondolkozik mindenféle hülye elemzésen, csak élvezi egy rajzfilm történetét, behúzzák őt az érzelmek. és repül. repül. 8,5 pont. (++12.30.)

(Jégvarázs) (2013) (r.: Chris Buck, Jennifer Lee)

van az a sztereotípia, hogy a disney mesékben mindig énekelnek a hercegnők... egyébként nekem nincs bajom az ilyen tipikus musical típusú zenével, de azért már kicsit ráncoltam a homlokom, hogy ’már megint dalban mondják el’... és sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez nekem mennyivel jobban működne élőszereplős filmként, mint így megrajzolva (btw, úgy indult ez az egész ’nézzük meg a frozen-t karácsonykor’ ötlet, hogy a once upon a time sorozatban ilyen tematika volt idén, és most elnézve az itteni figurákat, elképesztő, mennyire jól választották oda ki a színészeket. plusz gondoltam hó is van benne, akkor karácsonyos...). de tényleg nem a negatívumokat kéne néznem (oké, még egy: a dalok mellett nem örültem a kötelező ámde fárasztó vicces mellékszereplőnek sem), hanem amik mások voltak, mint az eddigi disney-sztenderdek, és mégis működtek: hogy két erős nő volt a főszereplő, akik nem csak oldalbordaként lógnak, és csak arra várnak, hogy megmentsék őket. hogy nincs tipikus főgonosz, akit le kell győzni, hanem csak egy balszerencsés lány és egy hatalommániás köcsög. hogy kifigurázzák a fehér lovas hercegeket. hogy a szerelem mindent megoldó erejével is tudtak játszani. hogy belátták, hogy nem mindig kell esküvővel zárni a nagy happyendet... 7,5 pont. (megyek és hallgatok egy kis idina menzel-t vezeklésül...) (++12.25.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)