(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)