(Lelki ismeretek) (2020) (r.: Pete Docter, Kemp Powers)

everyday is exactly the same, énekli trent reznor a nine inch nails frontembereként, és sokan tudják átérezni a dalba formált monoton maratont, ahogy minden napjuk ugyanabban a körben forog, elvégzendő feladatok, alvás, ismétlés. megtörhetetlen a kör. de persze ez nem mindenkinek probléma. vannak, akik megtalálják a körön belül azokat a dolgokat, amik örömmel töltik fel, mint mondjuk a gyermekeik szeméből ragyogó boldogság. aztán vannak azok, akik feszegetik a kör határait, keresik a helyüket, mert befészkelte a lelkükbe egy gondolat, egy vágy, ami felé próbálnak kinyúlni, hol erősebben, hol elfojtva az érzéseiket. ez utóbbiak közé tartozom én is, akinek nap-mint-nap ott motoszkál a fejében egy újabb történet-morzsa, ami szeretne kitörni, és mindennap ott a tudatomban hátuljában az a gondolat, hogy megint eggyel közelebb léptem a nagy végzet felé úgy, hogy nem tettem semmit azért, ami a gyerekkori álmom: hogy ott legyen a polcon egy kötet, amin az én nevem szerepel... hmm, a pixar megint jól feladta a leckét a szülőknek, akik gyanútlanul leültek a tévé elé a csemetéjükkel, mert a film után hosszasan kell magyarázniuk az élet értelmének a filozófiai kérdéséről, a vágyakról és öröm-forrásokról, vagy mondjuk a túlvilágról. de persze ne a filmnek rójuk fel, ha intelligensen szeretne mesélni -főleg ha mindezt érthető, szórakoztató, elgondolkodtató és megható formába önti... nem is tudom, hogy miért került nálam az oldalvonalra a pixar stúdió, mindig több éves elmaradásban vagyok velük, így csak másoktól tudom azt, hogy pete docter rendező előszeretettel „kínozza” a nézőit, és csempész be komoly témákat az animáció köntöse alá (lásd: up / inside out), de ha a többi alkotása is ennyire tökéletesen tud hozzám szólni, akkor gyorsan pótolnom kell az életművét... mondjuk itt előnyben voltam, mert könnyen bele tudtam magam élni a negyvenes jazz-zenész életébe, aki csak érintőlegesen csinálja azt, amit szeret, és egy vágyálmot kerget, ami nem biztos, hogy olyan kielégítő lesz neki, mint ahogy azt hosszú évtizedek óta elképzeli... de ha valakinek joe gardner nem lett volna elég átélhető, akkor ott volt mellette 22, a szűz lélek, aki az élet apró örömein keresztül ébred rá, hogy megéri küzdeni ezen a piszkos sárgolyón... de sokan magukra ismerhettek az elveszett lelkekben is, akik egyetlen dologba beleragadva süllyednek egyre mélyebbre a depresszív mocsárba... és én is értem és megélem ezeket az érzéseket, rezonálok velük -és az a jó, hogy igen könnyedén túl tudok lépni azon, hogy egy animált családi szórakozásként van ez a filozófiai utazás tálalva nekem. egy pont volt csak, amikor attól féltem, hogy el fog veszíteni a film, mikor joe egy kövér macskába költözött, mert a test-cserés vígjátékok túlságosan leszívták már ezt a témát, de itt az írók ügyesen kilavíroztak az egyszerű poénok élmény-süllyesztő tengeréből, főleg azzal, ahogy 22 megélte a testhez kapcsolódó fizikai örömöket... extra nehezítésként jött az, hogy egy jazz-muzsikus életébe tekintettünk be, mert ha van zenei stílus, ami sosem volt menő, és piszok nehéz eladni a rádióhoz szokott füleknek, vagy a bugyuta dallamokkal leszedált gyerekeknek, akkor az a jazz, de john batiste kompozícióival elérték azt, hogy minden kívülálló felemelő érzésként élje meg a műfaj lüktetését és improvizációs szárnyalásait. mellé érkezett a trent reznor/atticus ross páros, hogy a score többi részét felépítsék, és a nine inch nails felől érkezve még mindig nagyon furcsa ötletnek tűnik, hogy a srácok egy animációs produkció kedvéért üljenek le a kütyüjeik elé, de igazából nem kellett mást csinálniuk, mint az elmúlt évek filmzenés munkáik alatt, egy hangszőnyeget kellett képezniük a túlvilágon játszódó jelenetek alá -na jó, talán egy kicsit kevésbé disszonánsan, mint általában... ha valaki csak egy formaként tekint az animációra, és nem determinálja egyből azzal, hogy nem élőszereplős = gyerekes, ráadásul még szereti is kicsit facsarni az agyát és a szívét, miközben szétfolyik a kanapén, annál nem hiszem, hogy ne működne neki ez a film valamilyen szinten. engem mondjuk pont középen talált most el, egyszerre felpörgetett és lehangolt is. jókor volt jó helyen. right where it belongs, ahogy trent reznor énekli egy nine inch nails dalban... [*04.18.]