(Kubo és a varázshúrok) (2016) (r.: Travis Knight)

minden tiszteletem a laika stúdió vezetőinek, hogy képesek rendre felvenni a hátukra a nehéz keresztet -mert nem elég, hogy ragaszkodnak a filmkészítés kezdetéig visszanyúló stop-motion hagyományokhoz, de az általuk elmesélt történetek csak a felszínen tűnnek egy vidám családi szórakozásnak, a mélyben mindig sötétebb színekkel festenek, és ezeket a sötétebb gondolatokat időről-időre kiengedik a vászonra is, hadd rettegjenek azok a szerencsétlen lurkók a nézőtéren. így valahol megérti az ember, hogy nem nézőcsalogató pénzgyárak az alkotásaik, ugyanakkor nagy szomorúsága ez minden filmszerető embernek, mert sajnálatosnak érzi, hogy nem jutnak el a nézőkhöz ezek a csodás alkotások... pedig ha mindenki legyőzné az ellenérzéseit és a félelmeit, akkor biztos vagyok benne, hogy kubo és hősies csapata épp’ olyan könnyedén férkőzne be a szívükbe, ahogy az enyémbe tették. mert lehet ámuldozni azon, hogy milyen gyönyörűen van megvalósítva a film, lehet örülni annak, hogy egy hihetetlen kalandra visz magával másfél órára, de a legfontosabb mégis az, hogy hatalmas szíve van. szíve, ami árasztja magából a szeretetet, de össze is tud törni könnyedén... a legkisebbeket nem is azért problémás leültetni a film elé, mert rosszat álmodnának a gonoszoktól, hanem mert ők még talán nem értik a film mélyebb mondanivalóját -bár azt is el tudom képzelni, hogy ezzel a filmmel vezetnek rá egy gyermeket a halál elfogadására, a családi kötelékek szétszakíthatatlanságára. mert biztos hogy fel fog neki tűnni a mondanivaló a könnyedebb rétegek alatt. érdekes, hogy felnőtt fejjel sem zavart az, hogy klasszikus sztori-elemekkel dolgoztak az írók, hogy a küldetés során három tárgyak kell megszerezni a gonosz legyőzéséhez, mert így is (vagy épp ezért?) működött a szélesvásznú kaland, de ha az embert fárasztották volna is az ismert panelek, könnyed madárszárnyon elsiklana felettük, mert annyira jók a karakterek, akik részt vesznek ezen az utazáson -a majom a kemény jellemével lopja a show-t, a bogárszamuráj meg a könnyebbséget röptei körbe a jeleneteken. a fő-gonosszal voltam csak kicsit elégedetlen, főleg miután alakot váltott, mert hosszúnak éreztem a boss-fight-ot ellene, de a harc végére annyira csodásan kifizetődtek a szál-összefonódások (kacsint), hogy még ezt az apróbb sutaságot is meg tudom bocsátani... én viszonylag ritkán nézek egész estés animációs filmeket, de lehet, hogy könnyebben rávenném magam ezekre az alkotásokra, ha többször találnék ilyen gyöngyszemeket, amik a szokatlanságukkal tüntetnek -felnőttesebb gyerekeket és gyereklelkű felnőtteket szólítanak meg, összemossák a keleti és a nyugati hagyományokat, látványosak és nagyívűek, miközben nagyon intimek tudnak maradni, és elérik azt, amit az élőszereplős társaiknak is ritkán megy: a szívem mélyéig meghatnak... (elég ellentmondásosnak tűnik, hogy arról papolok, hogy támogatni kell a stúdiót, miközben én magam is letöltve néztem a filmet, de sajnos mindig van bennem egy ellenérzés, hogy 35 évesen beüljek egyedül egy animációs filmre -ráadásul ezeknél az alkotásoknál még nehezebb eredeti nyelvű vetítésre eljutni vidékiként...) (#01.20.)