(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(2016) (r.: Scott Derrickson)

azzal az ígérettel mentünk a moziba, hogy a marvel studios filmes univerzuma egy új dimenzióval bővül, mert belevegyítik a mágiát a szuperhősös közegükbe (már ha nem számítjuk wanda maximoff hex-mágiáját, ami az ultron óta része az univerzumnak). és talán volt egy kis kockázat ebben a vállalásban, mert bár a képregényekben lehet mágikus misztikus utazásra küldeni a hősöket, de nem volt garancia arra, hogy ez a nagyvásznon is működni fog -leginkább abban bízhattunk, hogy a marvel-nél mindig értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, jó ízléssel tudják a fő témáik mellé illeszteni a különböző zsánereket, legyen az politikai thriller, őrült űr-kaland vagy heist-film. és szerencsére most sem érhetett senkit csalódás, mert működik az elegy, mert nagyon hatásosan sikerült lefordítani a mozi-mágia nyelvére a varázslás elvont világát. persze, lehet dobálózni christopher nolan nevével, aki ihlető forrásként szolgálhatott a rendezőnek, scott derrickson-nak, de nálam az ismerős elemek csak néhány pillanatra villantak fel, aztán beolvadtak a kaleidoszkópra hasonlító nagy egészbe. és valószínűleg az sem véletlen, hogy a filmben folyton hetvenes évek zenéit emlegették, mert az ember azért időről-időre egy pszichedelikus lsd-tripben érezhette magát... oké, a felszínen lévő látványt jól megoldották, de nézzünk egy ct-vizsgálatot, hogy milyen vázra lett felhelyezve ez a pofás vizualitás... a táguló filmes univerzumhoz szükség van új karakterekre is, így törvényszerű, hogy azokat be is kell mutatni, még ha a rutinos nézők többsége már csak ásítozni tud az eredet-történetektől, de el kell fogadnunk ezeket, mint szükséges rosszat, főleg, ha egy olyan korrektül átgondolt verziót kapunk a kezdetekről, mint most strange doki esetében. oké, a stan lee/steve ditko-féle alapok adottak voltak, van egy arrogáns/egoista tudós-emberünk, aki egy sérülés hatására új életet kezd, felfedezi az önzetlen énjét, és hőssé válik, és nem, most nem tony stark-ról írtam mindezt... (és akkor a hasonló körszakállat még nem is emlegettem...) benedict cumberbatch ismét nagyszerű szerepválasztásnak bizonyult (a marvel-nél ebben nem nagyon tudnak hibázni), komplexen képes beépíteni a játékába a house doki féle cinizmust, a megtört ember ábrázolását és a nagy varázsló erejét is (kár hogy ezekből az erényekből sok sérült a magyar szinkron miatt...). és egész jó tempóban jutunk végig az életszakaszok átalakulásain, talán egy kicsit gyorsan is tudjuk le a tanulási folyamatot. de haladni kell, mert a gonosz fenyegetés is egyre közeleg... sajnos várható volt, hogy mads mikkelsen nem fogja tudni kibontani a teljes színészi eszköztárát, de annak azért tudtam örülni, hogy nem egy tipikus gonoszt kapott, aki csak el akarja pusztítani a világunkat (viszont az kicsit érthetetlen, hogy a szomorú háttértörténete miért csak az előzmény-képregénybe került bele). de egyébként is csak egy henchman volt ő, mert az igazi gonoszt jól titkolták a kiadott reklám-anyagokban. ő-gonoszságával meg azért működött az összecsapás a fináléban, mert egy kicsit kiléptek vele a komfortzónából, nem azt kaptuk már megint, hogy tömegével érkeznek a rosszak, akiket mind le kell gyűrni, sőt, egy kicsit visszájára is fordították a tipikus megoldásokat (kacsint)... az ancient one kettős érzéseket kelthet bennünk -mert egyrészről sajnálatos, hogy azért kellett megváltoztatni a képregény-béli tibeti karaktert, hogy a kínaiak ne hisztizzenek miatta, viszont jó kompromisszumnak tűnik, hogy nővé, egész pontosan tilda swinton-ná változtatták át, és egy kis sötétséget is kevertek a háttér-történetébe... (rachel mcadams és benedict wong sok kibontakozásra nem kapott lehetősséget, chiwetel ejiofor mordo báróját meg csak alapozták a későbbi gonoszkodásra.) rövidre zárva a hosszúra nyúlt mesémet, a marvel ismét sikerrel kísérletezett az alap-formulájával, igazából csak egy tipikus marvel-hibát vétettek már megint: olyan helyekre is poénokat erőltettek be, ahol azoknak semmi helyük nem volt... ($$11.06.)

(Mélytengeri pokol) (2016) (r.: Peter Berg)

szegény fikciós forgatókönyv-írókat szidjuk folyton, hogy túlságosan leegyszerűsítik a karakterek motivációs hátterét, pedig igazából a való életből veszik azt például, hogy minden gonosz embert a kapzsiság hajt csupán -szóval mostantól a valóságot bántsuk inkább, ne a dramaturgokat... én peter berg-et elsősorban a tévés munkái miatt tisztelem, pedig a nagyvásznon is meg tud mutatkozni a rendezői tehetsége, főleg ha hozza a kisképernyőről a legjobb barátját is, a kézikamerát, hogy intim pillanatokat tudjon teremteni a legdrámaibb pillanatokban is. ez azért kell, hogy ne csak egy látványos katasztrófa-filmként tekintsünk az alkotására, így tud nagy szívet növeszteni neki, így tudja elérni, hogy igazán megrendülj a film végére (és nem mellékesen pár arc-közelivel el tudja érni, hogy megint reménytelenül beleszeressek kate hudson-ba...). és nagyon szépen tud építkezni ezekből a kezdeti intim pillanatokból (és az ügyesen végigvezetett dinoszauruszos analógiából), lépésről/lépésre haladva a katasztrófa felé, végigvéve az összes okot, amiért bekövetkezik a baj (túllépve az emberi mohóság alaptézisén, ugye). így cseppet sem lesz unalmas az első háromnegyed óra sem, míg eljutunk a nagy bumm-ig. még akkor sem, ha tudjuk előre, hogy hova vezetnek ezek a lépések, mert kellő mértékben adagolja a feszültséget, és persze a jól megválasztott színészeket is öröm nézni ebben a felkészülős időszakban (kurt russel egy mondat után is tekintélyt-parancsoló, john malkovich-ot meg egy mondat után már pofán-basznád egy méretes cső-kulccsal... oké, marky mark is korrekten hozza azt az egy arcát, amiért szeretjük, de nem fair összehasonlítani a két legendás úriemberrel...). jól ismerjük a katasztrófa-filmek vonal-vezetését, ismerjük a szörnyű valóságot is (bár nekem nem is a korabeli tévé-hírekből van meg a sztori, sokkal inkább a newsroom pilot-jából), mégis letaglózó látni, amikor az olaj utat tör magának a torony legfelső szintjéig, és elszabadul a pokol. és itt sem akar igazán epikus lenni a rendezés, marad az emberi perspektíva, a szereplőkkel együtt magával ránt a tűzbe és a füstbe. és megint ez a bevonódás az, ami miatt érzelmileg igazán megterhel a film, ezért van az, hogy bár a szereplők többsége túléli a túlélhetetlent, te mégis magadba roskadva ülsz a mozi-székben a végefőcím alatt... valami ilyesmi lett volna a titanic is, ha a romantika helyett az okokra helyezi cameron a hangsúlyt, és össze tudja sűríteni a filmjét 100 percbe -és én valahol szeretném, ha ennek a filmnek is hasonló lenne a megítélése, mint a nagy elsüllyedős monstrumnak, mert nem csak technikailag veheti fel vele a versenyt, de érzelmileg sokkal nagyobbat tud ütni szív-tájékra. bár lehet, hogy nem kéne túloznom, nem kéne ilyen terheket raknom a filmre, mert ő nem akar a világ ura lenni, csak egy egyszerű melós, aki végzi a dolgát, de azt igen magas szinten teszi... (azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van amit hibaként fel lehet róni a filmnek: hogy nem foglalkozik a katasztrófa ökológiai aspektusaival, illetve egy darab olajban döglődő sirállyal le akarja tudni az egészet, és aztán újra az emberi tényezőkre koncentrál csupán.) (tök fura, hogy egy kate hudson / kurt russel összeölelkezős jelenet kellett ahhoz, hogy leessen, hogy nekik milyen személyes kapcsolatuk van is a magánéletben...) ($$10.01.)

(A hét mesterlövész) (2016) (r.: Antoine Fuqua)

hogy is mondta a narrátor a harcosok klubjában? minden egy másolat másolatának a másolata -és úgy tűnik mostanában, hogy a film-iparban is ismerik ezt a mondást. de tudjátok mit? nincs ezzel olyan nagy baj, mint ahogy sokan beállítják... mert vannak történetek, amiket el lehet mesélni újra-és-újra egy újabb generációnak, mert minden korban jól működnek, és ezzel a módszerrel talán el lehet érni olyanok is, akik a koruknál vagy a korlátoltságuknál fogva nem néznék meg a régebbi változatokat. ezek a történetek egyébként is toposzokká nemesülnek idővel, úgyhogy sokszor úgy is felhasználják a motívumaikat, hogy nem konkrét remake-et készítenek belőlük. vegyük mondjuk a western-zsáner egy tipikus alap-felállását: egy gonosz fenyegeti egy szerencsétlen falu lakóit, akik ezért felbérelnek pár profit, hogy segítsen nekik elüldözni a rosszfiúkat -ugye, hogy ugye...? szóval felesleges a hatlövetűek kereszttüzébe állítani antoine fuqua-ékat azért, mert nem egy új ötlettel álltak elő, hogy nem akartak nagy innovációt beletenni a filmjükbe, nem akarták meghaladni a korábbi változatokat, nem akarták megújítani a western műfaját, egyszerűen csak szórakoztatni akartak, és ez szerencsére sikerült is nekik. és tudom, hogy nagyon sokszor sírt már azért a szám, mert kevés a mély karakterizáció manapság hollywood-ban, de van olyan film, ami annyira történet-orientált, és nem is igényli a drámai mélységet, és felesleges is lenne leásni a karakterei mélyére. bővel elég elkenni némi múltra utalgatást, és elég, ha mindenkit egy-egy tulajdonsággal tudunk azonosítani -van a kemény fejvadász, az iszákos szerencsejátékos, a meghasonlott déli cajun, a késdobáló kínai, a medve-természetű öreg vadász, a simlis mexikói meg az indián -és persze a mai kor-szellemnek megfelelően egy erős nő. áh, igen, igazi huszonegyedik századi színes kompánia ez, és a filmben fel sem merül, hogy a vadnyugaton egy fekete osztja a parancsokat egy lóról, mert eszükbe sincs ilyen társadalmi problémákkal foglalkozni... de ha nincs meg a drámai mélysége, ha nem kidolgozottak a karakterei, akkor miért működik mégiscsak, mint film? mert jól mondja fel a jól ismert dramaturgiai pontokat, megvan a csapat-összeállítás, a felkészülés és a nagy csata is -ha a srácok a hosszú kabát és pisztolytáska helyett sztreccs-ruhát hordanának, akkor ez egy szuperhős film lenne, mert könnyen rá lehet húzni a comic-filmekre is ezt a dramaturgiát (btw, a dc nem akar újra próbálkozni jonah hex-szel?). a karakter-toposzok is működnek, főleg azért, mert pedigrés csapatot szedtek össze az eljátszásukra (igazából egy bajom volt a szereposztással: hogy szegény haley bennett-ről végig az jutott az eszembe, hogy ő a szegény ember jennifer lawrence-e...). de a film legfőbb mozgató-rugója maga a rendező, aki jól kézben-tartja a gyeplőt, látványos képekkel mesél nekünk, miközben megidézi az összes fontos alap-western-beállítást, rég láttam már a vásznon ennyi arc-közelit. a lövöldözős részek is rendben voltak, csak néha zavarodtam össze, hogy a sok arc-szőrzettel rendelkező egyén közül vajon most épp kit lőttek meg... (james horner-ék (r.i.p.) is úgy álltak hozzá a zenéhez, mint a film többi alkotója a maga munkájához -megidézni, de nem nyíltan lopni. azaz csak a ritmusát használják nagyon sokáig a 1960-as változat ikonikus zenei fő-témának, és csak a vége-főcímben csendül fel a híres dallam teljes valójában.) ($$09.23.)

(Agyas és agyatlan) (2016) (r.: Louis Leterrier)

brit-pop, barkó, sör és foci, kész is van az angol proli... nem akarom nagyon felvenni a bölcsész-szemüvegemet, de beszélhetnénk kicsit a vígjáték fogyasztási szokásairól -mert köztudomású, hogy a viccek mindig jobban működnek társaságban, mert a röhögés az egy olyan fura ragadós állatfajta. de azért tegyük hozzá, hogy ha egy filmnél ülnek a poénok, akkor egy magányos nézésnél is könnyeket kell csalnia a néző szemébe. na én most megszámoltam: kétszer horkantottam fel, egyébként mark strong-i faarccal ültem végig a filmet... pedig alapvetően bírom sasha baron cohen-t, de most a társadalom-kritika helyett inkább a gusztustalanság-faktorra ment rá, és baromira nem akart működni emiatt a humor a filmben. és mielőtt még mutogatni kezdenétek, nem, nem vagyok prűd, jól bírja a gyomrom az alantas alpáriságot, nem riadok meg tíz liternyi elefánt-gecitől sem, bár kétségtelen, hogy jobban preferálom a kifinomultságot (rég volt már az, amikor gyerekként imádtam az ilyen típusú jim carrey poénokat)... izé, hát volt némi alibi-sztorink is, amire felfűzték az összes humor-bonbont, az elhíresült túlzások mellett a szokásosnak mondható félreértős és pofára-esős poénokat, de ez is csak a nem túl eredeti james bond parafrázis volt sok utazással és világformáló tervekkel rendelkező gonosszal... esetleg megdobhatta volna a minőséget, hogy egy akció-filmek felől érkező rendezőt (louis leterrier) kértek fel a munkára, de sajnos itt is csalódást ért, mert míg a film előzetesében látott belsőnézetes rész menőnek tűnt, magában a kész alkotásban már szétvagdosták ezeket a felvételeket, vegyítve külső képekkel, és így nem tudott hatásosan működni... hmm, elég szarul néz ki, ha egy nyolcvanperces filmnél többször is az órámra nézek, de egy cseppet sem tudtak szórakoztatni, ez van, jól megszoptam... (azért megnéztem volna a kellékesek arcát, amikor realizálták, hogy elefánt méhet és faszt kell gyártaniuk...) ($$08.21.)

(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(Warcraft: A kezdetek) (2016) (r.: Duncan Jones)

múltkor eszembe jutott, hogy ifjúkoromban volt egy játék, aminek baromi hangulatos volt a nyitó intrója, és én újra-és-újra megnéztem, de magával a játékkal nem nagyon foglalkoztam -gyors utánakeresés után döbbentem rá, hogy a warcraft 3 volt ez a játék. a mai napig bennem van a hangulata, ahogy érződik a dráma súlya, amilyen hatásos a repülés imitálása, ahogy működik a misztikuma, így valami ilyesmit vártam el ettől a filmváltozattól is, de baromira nem jött el ez az érzés sajnos... és ne mondja nekem senki, hogy ’ennyire felületes warcraft ismerettel persze hogy nem tetszett a film’, mert nehogy már x óra játékidőt bele kelljen raknom ahhoz, hogy működjön az élmény, mert akkor soha semmit sem tudnék élvezni, ami adaptáció, és nem ismerem az eredetijét -de szerencsére ez nem így van... egész egyszerűen az alkotóknak meg kéne tanulniuk eltalálni a helyes arányokat, hogy úgy kiszolgálni a keményvonalas rajongókat, hogy az egyszeri nézőket sem hagyják magukra a felégetett árokparton... mert persze érzi az ember, hogy bizonyos dolgoknak jelentősége lesz később (mondjuk a csecsemőnél), de egy idő után rohadt fárasztóvá válik a name-dropping, valamint a vázlatszerűen felskiccelt karakterek és szálak -vagyis a karakter-kezdemények és történet-ötletek... mert minden és mindenki csak lóg a levegőben, ráadásul kapkodva ugrálunk a rengeteg helyszín között (többször átvitt értelemben is teleportálva a szereplőket), öntik ránk az infót, de mégsem sikerül semmit kifejteni igazán. és persze, hogy így képtelenség élvezni, mert nem érzed a téteket, hidegen hagynak a karakterek. főleg az emberek, mert meglepő módon az orkok sikerültek érdekesebbre, főleg durotan, akinek a kidolgozására a legtöbb időt fordították. ráadásul toby kebbell a motion-capture játékával könnyedén lemossa a hagyományos színészetet bemutató társait... mindenki vagy túlzásokba esik vagy alibizik, mint travis fimmel, aki a vikings-ből áthozta az ottani összes manírját... de sebaj, a zavaros történetért és az érdektelen kalandokért majd kárpótol a látvány, igaz? hát sajnos ez sem teljesen áll. mert hiába van súlyuk az orkoknak, és gondosan kidolgozott minden részletük, attól még az agyam nem tud elvonatkoztatni a cgi arc-mimikájuktól, így nem lesz teljes az élmény. és ugyanez igaz a nagy-totálokra is, akár egy új helyszínt mutatnak (repülő kamerával), akár a csatákat felülről -bár igazság szerint a vagdalkozós közeli harc-jelenetekkel sem sikerült megfogni (viszont azt mindenképp elismerném, hogy a varázslatok ábrázolása ötletesen és szépen sikerült). ...szóval nehéz olyat kiemelnem laikusként, amit maximálisan dicsérni tudnék (izé, még ramin djawadi is csak a game of thrones-ból kiszelektált dallamait hozta)... de a játék-sorozat ős-rajongói, a lore nagy tudói biztos örülnek a film létezésének, mert hangulatilag azt az élményt kapják, mint ami a játéktól is megkaptak. mi többiek viszont egy olyan játék-adaptációra vágynánk, ami filmként is működik, és annyira magával tud ragadni, hogy akár még a játék után is érdeklődni kezdjünk. ($$08.13.)

(Suicide Squad - Öngyilkos osztag) (2016) (r.: David Ayer)

az általános iskolában is a buták mindig a leghangosabbak -pedig ha egy kicsit csöndben maradnának, és odafigyelnének arra, amit a tanár mond, akkor megtanulhatnák, hogy minden történetnek kell hogy legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése... ehh, warner/dc, már megint mit tettetek...? megengedtétek egy csapat tizenhárom évesnek, hogy filmet csináljanak, miután az apukájukkal megnéztek egy részletet a piszkos tizenkettő-ből...? és most nem azokról a csöndes szemüveges gyógyegerekről beszélek ott a sarokban, hanem arról a hangos kisebbségről, akik nagyon menőnek gondolják magukat, és erősen bassza a csőrüket, hogy a szomszéd osztály csöndes geek-jei összeraktak egy menő filmet egy szedett/vedett csapatról... meggyőződésem, hogy akkor is éreztük volna a film körüli problémákat, ha azok nem kerülnek bele a sajtóba, mert ennek az esetleges vágásnak és hangulat-ingadozásnak a pusztán szórakozásra/popcornra vágyóknak is basznia kéne a szemét... mint ahogy az írásom elején is vicceltem ezzel, a filmnek konkrétan hiányzik a közepe, egy óra elment a bevezetésre (amiben még vannak is ötletek, csak nem könnyű őket kibányászni a cool-ság látszata és az indokolatlan dalbetétek alól), aztán innen egyből ugrunk a második óra finálénak mondható akciójára, ahol sokat mennek ide/oda a karakterek, béna bogyó-fejű zombikat irtanak, és néha meg-megállnak, beszélni, hátha lesz belőlük valami karakter-féleség -de nem igazán jön össze ez sem... mert persze deadshot-nál van némi felépítmény, mert gondolom will smith kikövetelte a háttér-történetet, de például killer crock-ról mit is tudtunk meg azon kívül, hogy ronda és tud úszni...? oké, itt volt nekünk a csodálatos margot robbie, aki fullba nyomja a kattantat (a segg-dublőre meg a forró-nacit), és ez még rendbe is lenne, ha nem ülne rajta is a dc/warner átok: az, hogy baromira hiányzik a sorból egy szóló batman-film... mert ott rendesen fel lehetett volna építeni a harley/joker kapcsolatot, nem csak ezekben a széttöredezett flashback-ekben. és akkor a bohóchercegnek sem csak ez a majd’ tíz perc jutott volna. igaz, hogy ez az interpretációja sem nem bohóc sem nem herceg, csak egy kitetovált, zöld-hajú al pacino egy random gengszter-filmből, nincs benne semmi joker-ség, és ezt jared leto csupán kimeredt szemekkel pótolja... mondanám azt, hogy a kitérők után térjünk vissza a főtémához, de nincs nagyon hova visszatérni, mivel leginkább egy videojáték dramaturgiáját követték. csak az a baj, hogy a karakterek egy pillanatig sem kerültek közel hozzánk, így fárasztóvá vált a nem túl okosan összerakott boss-fight is... de most komolyan? egy város közepén világító izé, egy sablon gonosz a világuralmi tervekkel, némi rejtélyes varázserő -amit aztán pofátlanul egyszerű módszerekkel győz le a nem túl dicső csapat... ehh, mindegy is, igazából még ütni sincs kedvem a filmet... mert nem arról van szó, hogy nézhetetlen lenne, csak az ember tudja, hogy ennél sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a képregényes alapanyagból (vagy akár a leforgatott nyers-anyagból is?). és persze hibáztathatjuk a marketingeseket is, mert megint egy másik terméket akartak nekünk eladni. termék... mert ez a legnagyobb baj, hogy hollywood egyre inkább termékeket akar nekünk eladni, és nem működő filmeket... ($$08.08.)

(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)

(2016) (r.: Paul Greengrass)

a huszonegyedik század a nagy remix korszaka, mindent újra-felhasználunk, újra-értelmezünk, felszeletelünk, feldarálunk, feldolgozunk. és ez nem csak azzal jár együtt, hogy megint egy ’ehh’ verziót kaptunk a film végén az ’extreme ways’ című moby dalból az eredeti helyett... nem, paul greengrass rendező és állandó vágója úgy gondolták, hogy forgatókönyv-íróként annyi a dolguk, hogy össze-csipekednek a korábbi filmekből motívumokat, kicsit összerázzák őket, és kész is az újrafazonírozott jason bourne -de sajnos a filmművészet nem így működik... azért is kár ez, mert az eredeti szakmájukban még mindig képesek nagyszerűt alkotni, azaz az akció-szekvenciák még mindig nagyon működtek a filmben (mind a molotov-koktéloktól lángoló tüntetéssel súlyosbított menekülős rész, mind a finálé autó-bontó üldözése lenyűgözőre sikerült), de amikor középtájt belebonyolódtunk a gonosz cia újabb akcióiba meg valami közösségi platformos hablatyba, ott menthetetlenül lapossá vált a film. valahogy nem akart megérkezni az a befeszülős érzés, ami a második és harmadik filmnél is végig jelen volt. lehet, hogy az baj, hogy ez a hirtelen jött apa-komplexus bosszú nem elég motiváció bourne-nak, vagy erőltetetten próbáltak relevánssá válni ezzel a facebook/snowden típusú mellékszállal, vagy csak túl rutin-szagú lett a megvalósítás, mert láttuk már egy párszor, amikor bourne-t egy monitorokkal teli teremből üldözik, miközben ő lecsap néhány field agent-et a terepen és továbbáll... és egyébként nem lenne baj azzal, hogy régi motívumok kerülnek elő, ha úgy csavaroznák őket össze, hogy valami másabb, újabb tartalom jön létre, de sajnos nem ez lett a helyzet. azért is furcsa ez, mert a minap láttam a screen junkies srácok honest trailer videóját a trilógiáról, és ott volt egy poén, miszerint mind-a-három film ugyanaz, mert annyi a közös elem bennük, és mégis, bennem ez fel sem merült miközben néztem őket -valószínűleg az okos mixelésnek köszönhetően. itt viszont már kissé kizökkentett ez a repetitívség, ami valljuk be, még kicsit kiszámíthatóvá is tette a filmet (én már pl. a motorozás kezdetén tudtam, hogy miből akarnak a motivációs forrást faragni hősünknek)... és az a fura, hogy bár kissé savanyú a száj, azért mégsem teljes csalódás a film, főleg a már emlegetett akció-részek miatt, és mert greengrass, mint rendező ismét kifogástalan munkát végzett -főleg, hogy rá tudta venni a producereket arra, hogy egy páncél-autóval amortizálhassa le fél las vegas-t... (ja, jut eszembe a szájról: nem lehetne az, hogy egy hipotetikus következő epizódban engedik alicia vikander-t mosolyogni? legalább egyszer...) ($$07.30.)

(Star Trek: Mindenen túl) (2016) (r.: Justin Lin)

a világ nagyobbik fele már ötven éve nem érti a trekkie-ket... és most nem csak az extrém esetekről beszélek, a klingon nyelvet tökéletesen beszélő, a sufniban fézert esztergáló fanatikusokról, hanem azokról az elkötelezett rajongókról, akiknek az az etalon, hogy egy fantasztikus történetben a tudományos rész sem elhanyagolt, akik az akciónál sokkal többre tartják a humanista gondolat-világot, akik szerint a hősöknek (és egy népeket összetartó föderációnak) minden áron a békére kell törekednie, a diplomáciát örökké a fegyverhasználat elé helyezve... a mai rohanó világunkban különösen nehéz megérteni őket, ahol egy hollywood-i nagyköltségvetésű film másról sem szól, csak a pörgésről, akcióról, csata-jelenetekről... én sosem voltam trekkie, így nagyon tudtam élvezni a jj-féle modern értelmezéseket, ahol háttérbe szorultak a franchise fent emlegetett hagyományos értékei, azt viszont sikeresen érte el, hogy az enterprise bedokkoljon a huszonegyedik század filmiparába -de látva ezt a harmadik részt, kicsit elkezdtem megérteni, hogy mire panaszkodtak az ős-rajongók eddig. hiszen a szintén ős-rajongó simon pegg hozzáállása kicsit más volt a forgatókönyvhöz, mint az előző két résznél roberto orci-éknak: valami olyan nagybetűs űr-kalandot akart a nagyvászonra hozni, ami a karakter-pillanatokra támaszkodik, és az űr helyett inkább a kalandon van a hangsúly. mert az idő jó egyharmadát egy bolygón töltjük, és ezzel abszolút visszahozza a klasszikus kalandfilmes hangulatot, van hely felfedezni a világot, vagy lüke egysorosokat benyögni egymásnak. a nyitánynál még nem értettem, hogy miért írták azt, hogy ez a film könnyedebb, mint az elődje, mert a hajó pusztulása kifejezetten drámaira sikerült, és a főbb karakterek lelki állapota sem volt épp túl felhőtlen, de aztán a bolygón a helyére kattant minden, és onnan már nem volt megállás. mert persze azért nem lehetett kihagyni az akciókat sem, hagyományos elvek ide-vagy-oda, és bevallom itt azért voltak problémáim... az még rendben van, hogy justin lin imádja úsztatni, pörgetni/forgatni a kamerát, mert jól tudnak kinézni ezek a sikló képek, de az én ízlésemnek a rázkódások már túllépték az élvezhetőség határát, sokszor nehéz volt kivenni, hogy mit is kéne látni (ráadásul a fényerővel is gondok voltak, nem is tudom, hogy a 3d-s vetítésen mit láttak a nézők, ahol még a hülye szemüveg is sötétíti a képet...). de azért voltak jócskán ötletei meg élvezhető koreográfiái (pl. jaylah kör-svenkes verekedései), és nagy dicséret jár azért, ahogy végig a zenére támaszkodott (michael giacchino klasszikus (és kellően john williams-es) témáira, és a beastie boys-ra egyaránt), és csak ritkán ötlött fel az emberben, hogy fast&furious széria mellől érkezett a rendezői székbe... ilyen sok szereplőnél óhatatlan, hogy elsikkad egy-egy karakter, most szegény uhura szorult háttérbe az eddigiekhez képest, viszont bones végleg a kedvencemmé vált (plusz az újak közül jaylah ugrott egyből a szívem közepébe). és azt is értékeltem, hogy próbáltak a gonosznak adni némi megalapozott motivációt, még ha ez azzal is járt, hogy kirk-nel néhány didaktikus mondattal kellett helyrebillentenie a gondolati egyensúlyt... no, amíg nem találják fel az idő-kibővítőt, addig nem látok esélyt arra, hogy pótoljam a komoly hiányosságaimat star trek fronton, de ha ilyen filmekkel mutatják be nekem, hogy mi az igazi szellemisége ennek az univerzumnak, addig nem is lesz bennem igazán hiányérzet... ($$07.23.)

(Éjféli látomás) (2016) (r.: Jeff Nichols)

jó látni, hogy felnőtt a korosztályom, és a többségük ragaszkodik azokhoz az ízekhez, amiket gyerekkorában megszokott -azaz a filmjeik többsége olyan, mintha spielberg készítette volna ’83 tájékán... és ez nem csak azzal jár, hogy a kor hangulatát próbálják reprodukálni, hanem a történeteik megírásakor is az akkor megszokott emberi léptékben gondolkoznak, és vizuálisan is megpróbálnak az olyan korszakos zsenik nyomdokaiba lépni, mint zsigmond vilmos (nem véletlen, hogy a szokásos film utáni színész-keresgélésem helyett most az operatőr és a zeneszerző nevére kattintottam az imdb-n) (egyébként ez a korhangulat-átvétel annyira jól sikerült itt, hogy az első modernebb autó felbukkanásáig nem is voltam benne biztos, hogy mikor is játszódik a film, mert a ruhák, a hajak, sőt még a képregények is hozták a retro érzetet)... alkotói alap-szabály, hogy egy történetbe minél későbbi ponton kell bevonni a befogadót, és nagyon tetszett, hogy itt megtalálták ezt az opcionális pontot, egyből a nagy hajsza közepébe csöppentünk, és nem hiányzott, hogy hosszasan magyarázkodjanak nekünk a miértekkel (vagy hogy mondjuk részletesen megmutassák a szektás időszakot). de egyébként is jól állt a filmnek ez a szűkszavúság, hogy nem akart szájba-rágni, hogy hagyta, hogy félszavakból, biccentésekből rakjuk össze magunknak a képet. mert így tudott felerősödni a történetben lévő misztikum. úgyis minden másban a realizmus dominált, mert az emberek valahogy így reagálnának a megmagyarázhatatlan jelenségekre, a különleges képességű emberekre (azaz istenként vagy fegyverként tekintenének rájuk). de igazából akkor működött a legjobban a film, amikor csak a család volt a középpontba, mert így lett érzelmileg nagyon erős motorja. kicsit sajnáltam is, hogy jöttek a konfliktusok, bár tudom, hogy ezek a feszültség-keltés velejárói. az mondjuk fura volt, hogy a szektás szál ilyen könnyen elsikkadt, bár a hivatalos szervekkel így is lehetett elég üldözést eljátszani... a csendessége és misztikuma szépen fokozódott fel a végéig, ami bizonyította, hogy nem kell a befejezéshez sem mély magyarázat, el tudja fogadni a néző, ha lebegtetve hagyják magára... no, valami ilyesmi jön létre a fesztivál-filmek és zsáner-filmek origójában, egy érzékeny retro mese, szerethető karakterekkel, finom csendekkel, bizsergető misztikummal. és persze kitűnő színészekkel (jó volt látni, hogy michael shannon-t és adam driver-t tudják normális emberként is alkalmazni, miért kéne nekik mindig különcöket és furcsa figurákat játszaniuk...). ($$07.17.)

(A függetlenség napja: Feltámadás) (2016) (r.: Roland Emmerich)

2016 van. az elmúlt húsz évben hollywood-függőként magam is végigkövettem a digitális forradalom útját a nagyvásznon, így ma már nem hiszem, hogy nagy meglepetés érhet, ha beülök a moziba egy idegen-inváziós városrombolós látvány-pornóra -nagy kár, hogy így már kevés az esély, hogy egy ilyen típusú alkotás olyan szórakoztató klasszikussá nemesedjen, mint a húsz évvel ezelőtti első rész. mondjuk nem is tűnik úgy, hogy emmerich-ék bármiben vették volna a fáradtságot, hogy felérjenek az elődhöz... oké, természetesen itt is a ’nagyobb és hangosabb!’ folytatás-elvet követték, csak nem biztos, hogy attól lesz valami fenyegetőbb, hogy sokkal nagyobb, mint korábban volt. mert jobban működött az, hogy épp annyit láttunk anno, amennyit kellett, és igazság szerint jobban álltak az atmoszférának a praktikus effektek is, főleg az űrlények sínylették meg a technikai újítást... de a láthatóságot érthetjük arra is, hogy követhetőbbek voltak az űrcsaták -bár ez abból is eredhet, hogy jobban elkülönült a két faj technikája. mondom ezt úgy, hogy az egyik legérdekesebb aspektusnak azt tartom ebből a folytatásból, hogy felvázolt egy olyan alternatív világot, ahol tényleg megtörtént egy ufó-támadás, ahol felhasználtuk az égből jött fejlett technológiát, ahol a nemzetek békében tudnak élni egymással, mert összetartja őket egy külső ellenségtől való fenyegetettség, ahol a régi hősöket a nekik kijáró tisztelet övezi. szép vízió... de az a baj, hogy ezeken a kihagyott éveken csak végigszaladunk (pedig vannak köztük olyan történet-morzsák, amik külön filmet érdemelnének, pl.: afrikában leszállt egy űrhajó ’96-ban, és éveken át közelharc folyt a helyi törzsekkel!) -ennek ellenére mégsem elég gyors az eleje. mert beleesik ugyanabba a hibába, mint az elődje, azaz rengeteg szállal zsonglőrködik, miközben próbálja a beexponált karakterekkel fenntartani az izgalmat -csakhogy most hiába telik el félóra, semmivel sem kerülnek közelebb hozzánk ezek a karakterek. a régiekkel csak azért törődünk, mert régi ismerőseink, az újak többsége meg a generációs staféta-váltás miatt vannak jelen, de szegények olyan semmilyenek, hogy képtelenek érzelmeket kiváltani belőlünk (pedig én bírom a kis-hemsworth-öt alapvetően. azt viszont nem nagyon értem, hogy az azóta is színészkedő mae whitman-t miért kellett lecserélni az egyébként szép arcú maika monroe-ra...). de egyébként is érzelmi deficitben szenved a film, többször is próbál halállal kiváltani belőlünk némi drámai reakciót -sikertelenül... na nem mintha a humor frontján jól állna -ennyire erőltetetten rosszul vicces nagyköltségvetésű filmet rég láttam, minden poén lepattant rólam, főleg úgy, hogy van vagy három karakter a filmben, akiket kizárólag arra tartanak, hogy vicceseket mondjanak vagy tegyenek, és egyik sem működik, nagyon nem. kicsit egyébként olyan az összhatás, mintha tervező-asztalon készült volna az egész film, vagy egy pizzériában, ahol gondosan kiválogatták, hogy milyen feltétekre van még szükség, hogy mindenki bekajálja a végeredményt (kell egy nagyobb hajó! egy nagyobb űrlény! egy rakás cinikus jeff goldblum egysoros! szerelmes fiatalok, kómából visszatérő öregek! gyerekek és kutya! kínai karakterek a távol-keleti piacra! viccesnek szánt karakterek! és sok-sok cgi!!!) -persze, hogy nem lett finom a végeredmény... azt nem mondom, hogy cseppet sem szórakoztató, vagy hogy ne lenne potenciál a felvázolt folytatásban, de ennél sokkal többet kell belerakni, hogy a nézők ne húzzák ennyire a szájukat... ($$06.25.)

(Rendes fickók) (2016) (r.: Shane Black)

vannak olyan evidenciák, amik természetesen maximálisan igazak, és ezért nem is keressük az alternatíváikat, pedig vannak nekik. 1977 nem csak a starwars-ról szólt, hanem a saturday night fever-ről is; egy noir történethez nem csak a bánatos szaxofon vezette jazz való, hanem a játékos basszus-alapokkal megáldott funky is; egy magánnyomozónak nem kell feltétlenül búvalbaszottnak lennie, lehet csak simán elbaszott is; és a sötét és csavaros los angeles-i krimiknek nem csak james ellroy a mestere, hanem shane black is... viszont vannak olyan filmes evidenciának vélt tények, amik könnyen cáfolhatóak -mondjuk, hogy egy főhősnek mindig becsületesnek és kompetensnek kell lennie; vagy hogy mindig győz az igazság és a nőt mindig megmentik a végén... és akkor már ne felejtkezzünk el azokról az evidenciákról sem, amik beton-biztosan tartják magukat, és nem is igazán helyettesíthetőek ezek más nagy igazságokkal: mondjuk hogy a hetvenes éveket a trapéz-nadrágok, a barkók és az earth, wind and fire jellemzik a legjobban; vagy hogy minden shane black filmben tökéletes lesz a kémia a sokat dumáló főszereplő páros között, túl lesz pörgetve a morbid humor, és legalább egy jelenet erejéig karácsony környékén fog játszódni... olyan jó látni, hogy van még egy fickó hollywood-ban, aki annyira szereti a cigifüstös noir-t, mint a mi egyre fogyatkozó táborunk -igaz, hogy cseppet sem tiszteli, folyton játszik vele, kiforgatja, remake-eli, de pont ezektől lesznek a filmjei ilyen piszok szórakoztatóak. nem is igazán titkolja ezt a játszadozást, sőt még rátol két lapáttal a tiszteletadásra azzal, hogy russel crowe-val egy verő-legényt játszat, majd be-castingolja kim basinger-t is (la confidental reunion!). de maga a történet is ilyen főhajtás, elveszett lánnyal, halott pornóssal, felső körökig érő szálakkal, mindez túlbonyolítva, de azért egyszerű ésszel is megérthetően -ez utóbbi azért kellett, hogy a gyengeelméjű hőseink is felfogják a fordulatokat... lehetne fárasztó, hogy ryan gosling karaktere ennyire inkompetens, hogy ennyire túlpörgetik nála a seggre-esős fizikai humort, de valószínűleg épp ettől a túlzástól kezd igazán működni, plusz tökéletes egyensúlyt kapott az okos kislánya által (és persze néha enyhén bekúszik a drámai múltja is -ezzel csak az a baj, hogy a vágásnál többször is furán jön ki, hogy a szomorkodásra igen hamar érkezik egy ordenáré poén). meg egyébként is tök jó látni, ahogy ez a nők kedvence ficsúr így elengedi magát, és csak szórakoztat kegyetlenül (érdekesek egyébként a szereposztás döntések, sose gondoltam volna, hogy matt bomer hidegvérű gyilkosként fogom látni például. csak szegény margaret qualley sínylette meg a furcsa szerepét, de lehet, hogy csak a szinkron rontott rajta sokat...). izgalmas volt hallgatni a mozi-teremben, hogy a poénok hogy csapódnak le, és az volt a feltűnő, hogy a különböző viccek után különböző székek felől jött a nevetés, de sosem egyszerre hallottad az egész termet kacagni. viszont azt éreztem, mint a kiss kiss bang bang-nél, hogy egy idő után megtör, és teljesen át kell adnod magad ennek az alávaló szórakozásnak... hjaj, bárcsak gyakrabban kapnánk a moziban ilyen alávaló szórakozásokat... ($$05.29.)

(X-Men: Apokalipszis) (2016) (r.: Brian Singer)

mindig egyre magasabbra kell rakni a mércét, mindig emelni kell a tétet -legalábbis hollywood-ban így gondolkodnak trilógia-készítés közben. és talán épp ezért lehet, hogy legtöbbször a harmadik részt érezzük a leggyengébbnek, mert rendre leverik ezt a túl magasra rakott lécet. (ezen egy kicsit viccelődnek is a filmben, csak az a baj, hogy az önbeteljesítő jóslatok általában be szoktak teljesülni...) mert ha a nagy egészet nézzük, akkor már a hatodik résznél tartunk a mutáns-kalandokban (ha a wolverine-eket és a deadpool-t is számoljuk, akkor kilencig is feltornázhatjuk ezt a számot), ezzel a generációval ez a harmadik felvonás, így a fairplay alapján csak az előző kettővel hasonlítanám össze, de bizony azokkal szemben is alulmarad -mert a ’first class’ a tökéletes hidegháborús hatvanas-évek hangulatával és szerethetőségével, a ’days of the future past’ meg a csavaros történetével és erős karakter-pillanataival múlja felül ezt a harmadik részt... eleve zavarónak érzem, hogy 5 valós év alatt húszat lépdeltünk előre a sztoriban, mert ez az eltelt idő cseppet sem látszik meg a karaktereken, ráadásul most semmit sem kezdtek a váll-töméses nyolcvanas évekkel, semmit sem lehetett érezni a korhangulatból... a történetben sincs semmi csavaros, jön egy nagyon gonosz, aki el akarja pusztítani az emberiséget, mert csak, és végtelen hatalmat akar, mert az menő a gonoszoknál. és persze hőseinknek össze kell fogniuk ellene, mert csak úgy lehet legyőzni -és ehhez kellett az alkotóknak több mint két óra... meg is leptek, hogy az impozáns ősi-egyiptomos kezdés és a történelmen végigszaladó főcím után egyből az új karakterek közé vetettük magunkat, csak az a baj, hogy jean grey kivételével néhány cool jeleneten túl nem sok mindent kaptak a srácok, esetleg lehettek impozáns bio-díszletek, mint olivia munn kevés-ruhás psylocke-ja... aztán jöhettek a már ismert régi motorosok, de itt is igazából az volt a bajom, hogy a legtöbben csak takarék-lángon égtek, egyedül eric drámája működött igazán, és ezzel máris lett egy jó alap a későbbi cselekedeteihez... és itt van az egyik legnagyobb baj a filmmel -hogy rengeteg időt rászánunk az alapozásra, és mégsem érezzük a végén, hogy kifizetődne ez a komótos építkezés, ez a lassan gördülő középső rész, mert a végén nem érzed a súlyát az egésznek, így csak üres látványosság lesz a pusztításból, és nem bizserget az epikus felfokozottság, így a gonosz feletti győzelem sem tud kielégíteni (főleg úgy, hogy a küzdelem egy jó része fejben dől el...). ennek ellenére nem mondanám, hogy teljes kudarc a film, mert vannak pontjai, ahol el tudott kapni az x-men-filmes hangulat, rozsomák vendégszereplése is hatásos lett (annak ellenére, hogy túl gyakran fordul el szemérmesen a kamera a brutalitásáról), ugyanakkor sokkal egyszerűbb (mondjuk ki: butább), mint amit eddig megszokhattunk a mutánsainktól. és nagyon hiányoztak belőle azok a személyes karakter-drámák, amiktől igazán átérezhetőek voltak eddig ezek a filmek. nem minden szuperhősnek való a nagyívű világ-megmentés... (sajnos quicksilver is csalódás okozott most, mert azzal, hogy egy drámai eseménybe illesztették a kilassított futását, kiölték belőle a szórakoztató cool-faktort -de ugyanezért nem működött a kötelező stan lee shot sem, mert ahelyett, hogy átérezted volna a nukleáris rakétás jelenet komolyságát, inkább mosolyogtál az öregen...) ($$05.21.)

(Amerika Kapitány -Polgárháború) (2016) (r.: Anthony és Joe Russo)

a hős és a gonosz összecsapnak, a hős győz, a gonosz elbukik, mindenki boldog, végefőcím. ehhez a felálláshoz szoktattak minket a mesék, és az a rengeteg film, amiket gyerekkorunk óta láttunk. mostanság viszont komoly változáson megy át ez a klasszikus alapszerkezet -mert mindegy, hogy mennyi fantasztikus elemet emelnek be egy történetbe, a valósághoz való hasonulás mindig erősen tartja magát. és a valóságban minden tettnek súlya van... és szerintem ez egy nagyon jó trend, hogy az írószobákban végiggondolják a következményeket is, nem csak azt tartják szem előtt, hogy mennyire cool dolog a pusztítás-pornó. és tényleg nincs kedve már az embernek tovább rugdosni a warner/dc-t, de nagyon nincs szerencséjük azzal, hogy az erre az alap-gondolatra felfűzött közepes filmjükre két hónappal később a marvel ilyen erős választ dob... és igen, nézhetjük megint onnan, hogy az egész univerzum-építésüknek itt a gyümölcse, hogy volt 12 filmjük, hogy megalapozzanak egy ilyen konfliktust, de leginkább azért fontos ez a múlt, mert a karakterek motivációi is innen erednek, minden tettük pszichológiailag hihető és alaposan végiggondolt (még a gonoszé is, aki szintén személyes motivációs hátteret kap, nem akar világuralmat meg fehér perzsamacskát, csak bosszút állni a bosszúállókon). így sokkal több lesz az egész, mint hogy milyen jól néz ki, amikor ennyi hős egymásnak esik (bár ne tagadjuk le, tényleg baromi jól néz ki, mert a koreográfiára és a kaszkadőr-munkára is odafigyeltek, és nem csak a repülőtéri csúcs-jelenetben, de az összes akció-szekvenciában, minden dinamikus és áll-leejtően látványos, az egyetlen apró bajom velük, hogy a russo tesók még mindig többet vágnak a kelleténél...). ez a személyes aspektus a végén fizetődik ki igazán, mert nagyon okosan az utolsó verekedés közben most nem dőlnek épületek, nincs világ-megváltás, csak egy közelharc zajlik egy igen szűk térben, de ismerve a hátteret, az ember szíve szakad bele... de nem csak kicsiben, lelkiismereti téren fontosak a következmények, hanem nagyban, a politika színterén is. és persze itt is rengeteg kérdés vetődik fel, itt sem könnyű választani a két fő álláspont közül, hogy ki is viselje a felelősség terhét. persze a többség úgy gondolja, hogy nem hagyná, hogy öltönyösök szóljanak bele a világmegmentésbe, nem...? (#teamcaptain!) eddig is dicsértem christopher markus-t és stephen mcfeely-t, hogy mennyire okosan hozták be a realizmust az epikus marvel-kalandokba, de azért is dicséret jár nekik, ahogy a sok eddigi karakter történetének továbbszövése mellett beintegrálták az új arcokat is. mert t’challa őfelsége szála szép organikusan simult a nagy egészbe, spidey meg csak simán lopta a show-t... mert bizony még hangulatilag is tökéletesen ki volt balanszírozva a film, bizonyos részei meglepően komorak voltak, ugyanakkor nem felejtkeztek el a szórakoztatásról sem, főleg a film második felében egymást érték a beszólások és nagy vigyorokat kiváltó momentumok. tempóban is jól érezhető volt a hullámvasút, ahogy az izgalmas kezdés után kicsit leültünk megalapozni a drámát, majd meg-megindultunk azokkal a hihetetlen akció-jelenetekkel (talán a casino royale volt hasonlóan felépítve). mindent összevetve nem tudom, hogy hogyan is lehetett volna ezt jobban csinálni, egyszerre folytatni a winter soldier-t és az ultron-t, úgy, hogy szintet lépnek a komolyság, az érzelmek és az akciók terén. egy cseppet sem aggódom a következő avengers-ekért, jó kezekben vannak russo-éknák. (és azt is könnyedén elérték, hogy mostantól még jobban várjam a black panther és a spider-man szóló-filmeket!) ($$05.05.)

(2016) (r.: Zak Knutson)

nagyon hamar össze tudnának dobni egy ilyen negyven perces tévés összeállítást a marvel-nél, ami nem állna másból, mint egy kis önfényezésből és nagyon sok promóból a filmeknek és sorozatoknak (meg esetleg a képregényeknek) -így hálásak lehetünk, hogy nem ezt az utat járták itt, hanem igenis tisztelettel bántak a legidősebb karakterükkel. ez már abból is látszik, hogy nem csak színészeket ültettek le az interjúkhoz, hanem például joe quesada-t (főszerkesztő), john cassaday-t (rajzoló), mark millar-t (író), jeph loeb-öt (író, tévés fejes), és persze magát stan ’the man’ lee-t. valamint a karakter megalkotóinak (john simon és jack kirby) rokonait is, akik a személyes élményeikkel tették érzelmesebbé ezt a szűkös játékidőt. szépen végigmentünk a fontos állomásokon, a hős születésétől a haláláig és újjászületéséig, úgy, hogy közben mindig társadalmi eseményekkel, történelmi kontextusokkal magyarázták a változásokat. és mindez persze lendületesen volt összerakva, egy rakás képregény mozgóképesítésével kísérve -talán már egy kicsit túl gyors is volt a tempó, az ember néha csak kapkodta a fejét, hogy épp’ ki is az, aki beszél... jó hogy rátaláltam erre az informatív és szívhez-szóló szösszenetre a nagy film előtt, mert jól bemelegítette a nyálelválasztásomat... ($$05.03.)

(A dzsungel könyve) (2016) (r.: Jon Favreau)

vannak örök-érvényű és örök-életű mesék, amiknél természetes, hogy minden kor elkészíti a maga verzióját belőlük -és ha értő kezekbe kerül az adaptáció, akkor mindig tud új élményt adni az új és a régi generációknak egyaránt. és jon favreau-éknál nagyon jó kezekben volt az alapanyag, hogy elhozzák nekünk a huszonegyedik századba ezt a klasszikust. örülhetünk, hogy mostantól sok gyerek ezzel a változattal fog először találkozni. mert persze, mindenkinek a szíve csücske a ’67-es rajzfilm, de míg az a bájosságával vált mindenki kedvencévé, ez a faltól-falig kaland érzetével varázsolja el a nézőt. igen, még a harmincöt éves cinikus öreg rókát is... nem is azért nehéz átkattintani az agyadban azt a tudást, hogy a maugli-t játszó kisfiún kívül minden számítógéppel lett létrehozva, mert annyira kilógna a digitális munka, hanem pont azért, mert alig akarod elhinni, hogy nem valós helyszíneken forgattak, hanem egy stúdióban. tökéletes az illúzió, él a dzsungel, gyönyörűek a hátterek, végiggondolt a fény-használat. az állatok mozgása is pontosan lett modellezve, de náluk a mimika és a beszéd természetesen visszább vesz a hitelességből -de csak így lehetett belőlük igazi karakter, akiknek érdekel a sorsa, akikért tudsz aggódni. vagy akiből árad a félelem. mert azért megvan benne a kellő dzsungel-mélyi sötétség is, de így lesz igazán izgalmas a kaland. és persze, ismerjük a történetet kívülről, de annyira sodor magával, hogy ez nem válik hátrányává, plusz azért apróbb hangsúly-eltolásokat is végeztek. lehetett volna ez egy üres tech-demó is (avatar, valaki...?), de érezhetően szívvel és aggyal nyúltak az alapokhoz, így a végeredmény sem csak azért szórakoztató, ahogy kinéz. (sokat gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e a moziba, mert a környékünkön csak szinkronnal elérhető, és úgy gondoltam, hogy a pedigrés hang-szereposztás fontos része a filmnek, aztán győzött a kíváncsiságom -de nem bántam meg, mert tisztességes munkát végeztek a szinkron-stúdióban, ezt a szélesvásznú kaland-élményt meg nem tudtam volna reprodukálni otthon. de azért pár hónap múlva meg fogom hallgatni, hogy hogyan énekel christopher walken...) ($$04.23.)

(Cloverfield Lane 10.) (2016) (r.: Dan Trachtenberg)

azt hiszem, hogy hollywood legjobb marketingesei a bad robot-nál dolgoznak, vagy fogjuk az egészet jj abrams titkolózás-mániájára...? mert az ember felkapja a fejét arra, ha egy filmről csak két hónappal a bemutató előtt szólnak a nagyérdeműnek, hogy ’ja, forgattunk egy ilyet, tessék egy előzetes!’, mert nem ezt szoktuk meg ebben az ’elő-előzetes-előzetese’ időszakban, amikor már mindent morzsát ismerünk a filmből, mire be tudunk rá ülni a moziteremben. pedig a tudatlanság jó dolog... és nem véletlen, hogy éppen ennél a filmnél csúcsosodott ki ez a titkolózás, ez a kétségek között tartás, hiszen maga a film is végig ezzel játszik -hogy a hősnővel együtt magad sem tudod, hogy mit gondolj, hogy mit higgy el. és egészen kitűnően játszanak rá erre a bizonytalanság-faktorra, mert ha jön is egy újabb fordulat, amitől meggondolod magad, akkor is ott motoszkálnak benned a kétely magvai. és john goodman kitűnő partner ehhez a forgatókönyvhöz, mert egyszerre tud lenni mézesmázos és félelmetes is, akiben szeretnél bízni, de képtelen vagy rá. nagyon örültem, hogy ez a pszichológiai macska/egér játék volt a hangsúlyos, és csak néha vettek elő horror-kliséket, leginkább azért, hogy azokkal is eljátszanak kicsit. de a legfontosabb, hogy egy klisét nem voltak hajlandóak átvenni: a hősnőnk nem buta. sőt. kifejezetten okos, egy aktívan cselekvő személy, aki nem sodródik, nem törődik bele, és igen magas szinten dolgozik benne a túlélési ösztön... (és nem tudom, hogy miért nem realizáltam eddig, hogy mary elisabeth winstead ilyen szép!) nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e a ’cloverfield’ címkét rárakni a filmre, mert oké, hogy jobban el lehet adni egy pszicho-thrillert egy már bejáratott névvel, viszont azok, akik méretes szörnyekre számítanak, és nem egy erős színészi játékkal megtámogatott kamara-darabra, azok csalódottak lesznek. plusz egy kicsit el is billenti az embert a ’vajon pszichopata vagy igazat mond’ kérdésben, hiszen biztos okkal hívják a filmet 10 cloverfield lane-nek... (nem csak azért dicsérném meg dan trachtenberg-et, mert elsőfilmeshez képest tűpontosan adagolta a feszültséget, hanem mert látványilag is odafigyelt a részletekre, hősnőnket legtöbbször meleg színek vették körül (rózsaszín fal, pl.), míg a férfiaknál a hidegebb kékek domináltak. és persze azért is dicséret jár, mert hozzám hasonlóan láb-fetisiszta...) (bear mccreary már a csodás nyitójelenettel megadta az alaphangot, remélem most már tényleg eljut odáig, hogy egy nagyköltségvetésű filmhez is felkérik komponálni.) ($$04.22.) (cloverfield kritika itt!)

(Batman Superman ellen -Az igazág hajnala) (2016) (r.: Zack Snyder)

...értem én, hogy a warner-nél markánsan akarnak különbözni a marvel-től, de ezt a ’no fun policy’-t sürgősen át kéne gondolniuk, mert ez most már nem csak azt jelenti, hogy nincsenek poénok a filmjeikben, vagy hogy véresen komolyan veszik a sztreccs-gatyás szuperhősöket, hanem azt is, hogy nem szórakoztató nézni a filmjeiket, nem érzed azt a bizsergető buzz-t, amit egy blockbuster-nél kellene. illetve ebben a filmben egyetlen ilyen pillanat volt, amikor végre széles vigyor terült szét az arcomon -amikor wonder woman belevetette magát a csata közepébe, egyetlen jelenetbe koncentrálva minden epikusságot, pedig annak az egész filmet át kellett volna itatnia... (de egyébként is hatalmas pozitívum volt gal gadot, mert azon kívül, hogy gyönyörű, olyan kisugárzása van, hogy azonnal a hatása alá kerülsz.) persze nehéz is lenne az epikusságot számon-kérni egy olyan filmtől, ami több mint másfél órát elvesztegetett az alapozásra. és én pont ettől tartottam az előzetes hírek alapján, hogy nem fogja elbírni a film, hogy ennyi mindent bele akarnak gyömöszölni -talán a sony-tól lehetett volna tanulni, akik már két pókembernél is befürödtek ezzel a hozzáállással... de egyébként még rendben is lenne ez az építkezősebb kezdés, ha ez az építkezés hatással lett volna a karakterekre. mert például mit is tudtunk meg bruce wayne motivációjáról? vagy én is olyan buta lennék, mint a filmbéli karakterek, hogy nem sikerült ezt megértenem...? mert azért valljuk be, hogy sok okos karakter nincs a filmben. vagy sok okosság... pedig az alapgondolatban még volt spiritusz, azaz a hősök felelősségének kapargatása érdekes téma, ahogy az is az, hogy miként állnak az emberek a szuperképességűekhez -csak az a baj, hogy ezek aztán teljesen elsikkadnak, mert a frusztrált denevérember csak a primitív ökölharcot ismeri, és mert egy apakomplexumos hülyegyerek meg akarja mutatni, hogy ő a legnagyobb jani a bolygón... nem tudom eldönteni, hogy hogyan is álljak jessie eisenberg rendhagyó luthor-jához, mert nem játszott rosszul a srác, csak nem ezt szoktuk meg nagy (és kopasz) nemezisként, amit kaptunk. de legalább az a félelmem nem igazolódott be, hogy már megint ingatlan-panamázásba kezd, mint az eddigi filmes luthor-ok. viszont nem is volt elég így sem gonoszként, kellett mellé még egy erőbedobás, hogy jöhessen a snyder-i pusztítás-pornó. és az a baj, hogy amikor kiderült, hogy érkezik a filmbe doomsday, már akkor lehetett tudni, hogy hova akarnak kilyukadni -mert még mindig nem tudnak elszakadni a 80-as / 90-es évek képregény-sztorijaitól, ha megfilmesítésről van szó... no. doomsday elvégezte azt az egyetlen feladatát, amire a képregényben is hivatott volt, most akkor jöhet majd egy még nagyobb gonosz, akihez máris elkezdték lerakni az alapokat -meglehetősen otrombán, mert a liga tagjainak videói és bruce álom(?)-jelenetei bántóan kilógtak a filmből. dehát ez van, amikor valaki szembe akar menni a konkurenciával, és fordítva ül a lóra. mert mindig a karakterekből kéne alakulnia a történetnek, nem pedig az egysíkú karakter-kezdeményeket kéne rángatni a történet kedvéért. pedig ezek a dc karakterek sokkal többet érdemelnének egy ilyen közepes, túlzsúfolt és hatástalan filmnél... ($$03.27.) (az előzmény-képregényről itt írtam!)

update $$07.10.:

Ultimate Cut:

ritkán fordul elő, hogy egy film butasága és írói hanyagsága ennyire felbosszantson -de meg kellett próbálnom túllendülni ezen, hátha a csalóka ígéret valósnak bizonyul, és a félórányi visszaillesztett jelenet jobbá teszi a filmet. és igen, mondhatjuk, hogy valamennyivel jobb lett a film, mert bizonyos szálaknak több értelme lett (lásd az afrikai vonalat), clark kent is nagyobb szerepet kapott, és végre kevésbé kelti azt az érzetet, hogy baltával vágták a jeleneteket -de sajnos azt nem mondhatjuk, hogy ezektől a változtatásoktól jobb filmmé vált volna a nagy mű. mert még mindig tele van logikai bukkanókkal, nagyon nem működik a motivációs háttér, és taszítja az embert a külső rétegként rajta lévő style-over-substance elvű cool-nak gondolt synder-ség... szóval kicsit középen ragadtam abban, hogy egy új nézőnek melyik változatot ajánlanám: mert ez a vágás kicsit jobb, viszont fél órával többet vesz el az életéből. bár valószínűleg azt kéne javasolnom, hogy egyik változatot se nézze meg, csak egy összevágást a csodálatos wonder woman összes megjelenéséből...

(2016) (r.: Tim Miller)

na zsúrpubik, csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljetek: áááááállat volt ez a fiiiilm! (elváltoztatott mélyebb hangon mondja, mintha ki lenne lassítva a kép) (egyébként ki mond olyat manapság, hogy zsúrpubi...?) (igen, most a szerző azt próbálja imitálni, hogy áttöri a negyedik falat.) az előzeteseket látva mindenki bizakodó volt, hogy nem basszák el, és tényleg összehoznak egy mr.pool-hoz hű adaptációt, és képzeljétek, a lelkesedésnek és kitartásnak néha megszületik az izzadság-mentes és jóseggű mutációja, a film, ami nem ismer sem urat sem istent (csak hugh jackman-t), és megy a maga véreres/kékeres útján. (szerencsére tudom, hogy miről beszélek, mert volt szerencsém néhány deadpool képregényt olvasni -lásd itt, itt és itt. igen, csak ennyi, szerintetek nincs más dolgom munkaidőben, mint titokban képregényt olvasni? és a youtube-bal meg a facebook-kal mi lesz, mi?) és persze nagyon szurkolunk a srácoknak, hogy a nép a popkorn mellé bekajálja a korhatáros szuperhős-, izé, na, szuperképességgel rendelkező filmet, mert az végre megnyithatna egy kaput hollywood segglyukában, és az mindenkinek jót tenne, ha fröcsöghetne a vér, lengenének a formás női mellek (vagy gondosan borotvált herezacskók, igény szerint), és nem kéne odafigyelni a szájból kibukó mocskos nyelvre. igen, ilyen szofisztikált filmeket szeretnék, bajod van ezzel, haver? mert kellenek az ilyen frissnek ható elemek, főleg ha már megint egy eredet-történetet kell bő nyállal lenyelnünk. de legalább próbálták ezt elfedni az időkezelés játékosságával. és érdekes, hogy itt volt az egyetlen elem, amivel nem mertek viccelni -mert úgy látszik, hogy a rák az egy olyan kurva dolog, hogy még a humort is ledobja magáról. viszont a valentin-napi rózsaszín-beöntésre nem lehetett panaszunk, azaz nem hazudtak túl sokat, amikor próbálták azzal félrevinni a marketing-kampányt, hogy ez egy romantikus történet. de ehhez kellett az is, hogy hősnőnk egyenrangú partner legyen a szerelmével, hogy jól vegye a poénokat, hogy szerethető legyen a karaktere (ez utóbbiban nagy érdeme volt a mindig csodálatos morena baccarin-nak is). de nem csak eredet- és romantikus film volt ez, hanem bosszú-film is. úgyhogy ha már ennyire az alsógatyáig vetkőztettük kritikán tárgyát, elmondhatjuk, hogy odalenn azért nincs nagy truváj, alap-panelekből építkeztek, kicsit nekem hiányzott is a deadpool képregényekre jellemző sodródás, ahol ez a rusnya kurafi mindig csak belecsöppen az események sűrűjébe, és csak úgy jön a hadd-el-hadd. de igazság szerint nem tud érdekelni ez a szépséghibája, mert kurvára élvezettel vigyorogtam végig ezt a 100 percet, és leszarok mindent, mert ennyi most kielégítő volt. és a poénok sokszínűsége miatt nem hiszem, hogy ne találna magának mindenki megfelelő viccet benne, van kifinomult, kikacsintós, alpári, tessék, tessék, van itt minden vegyétek, vigyétek. légyszi. ...jézusom, nézzétek ezt a kritika-hosszúságot, megszállt a nagypofájúság átka, ááááá! inkább megyek és berakom a youtube-on a negasonic teenage warhead-et a monster magnet-től, mert valamiért eszembe jutott az előbb, és tök szeretem azt a számot... (de hopp, itt a végén jönnek a legnagyobb szavak, mert nagyon-nagyon ritkán írok ilyet le: jár a homlok-puszi nagy ervin-nek, mert kifejezetten jól hangolta át magyarra pool-t.) ($$02.13.)