(2018) (r.: Ujj Mészáros Károly)

ha csak annyit árulok el, hogy abban az évben születtem, amikor bemutatták a dögkeselyűket, akkor máris kiderülhet a filmszerető olvasó-táborom számára, hogy a filmes érésem a kilencvenes évek végére/kétezres évek elejére esett -így számomra a magyar film egy kettős arcú szörnyeteg, merthogy élőben nézhettem végig, ahogy a simó osztály megdicsőül a szerzői filmjeivel, ugyanakkor nem feledhetem a rengeteg elborzasztóan kínos vígjátékot sem, amivel akkoriban rombolták le végleg a magyar közízlést (lásd még: a kabai barna-féle remake-ek tarolását). így számomra meglepő, ha egy magyar filmes páros lábbal beleáll a műfaji filmezésbe, és nem szégyelli magára húzni az adott zsáner kellékeit. bár tegyük hozzá, hogy ujj mészáros károly egy hideg skandináv krimiről álmodozott, amikor a papírra vetette az x forgatókönyvét, de igazság szerint a krimi-vonalnál sokkal jobban érdekelte a főhőse lelki világa. úgyhogy azért némi szerzőivé tétel itt is akadt, de azért mindez kellően be volt bugyolálva szürke képekbe és vérbe fagyott hullákba ahhoz, hogy nem csak egy drámát lássunk bele, hanem egy krimi/thrillert is... oké, azt elismerem, hogy az ilyen alkotásokba kell egy karakteres főhős, és éva nyomozó kellően egyedire sikerült a pánik-betegségének köszönhetően, azonban ez volt az is, ami meggátolt minket nézőket is abban, hogy közel kerüljünk hozzá... hiszen annyira be van zárkózva, hogy még a saját lányát is kizárja a gondjaiból, és nem segített az empátiában az sem, hogy túlságosan fel volt erősítve a nézőpontja a legtöbb jelenetben, így ahelyett, hogy beleéltük volna magunkat a feszült helyzetekbe, inkább kidobott minket a sok pánik-tünet, a túlvezérelt hangok és szaggatott képek sora (mondom ezt úgy, hogy magam is ezzel a mentális problémával küzdök, bár néhány roham után sikerült faszán beállítani a gyógyszerezésem, úgyhogy ilyen aggasztó szintig én magam nem jutottam el)... egyébként felemásnak értékelném az ilyen rendezői kézjegyeket, amik annyira meghatározzák a film összképét, mert képi világába jól átgondoltnak érzem a filmet, a letekert szürkeséget, amit csak a flashback-ek élénk-sárgája tör meg, a kifordított várost, ami egy erős metafora (elsőre, másodszorra, talán még harmadszorra is, de amikor már minden jelenet-váltáskor fekve úszik a duna felett a drón, az már korántsem olyan hatásos), de ez a komponálási kedv néha túlságosan didaktikus képsorokba is átsodródik (lásd: a patkányokról a budai várra átshiftelő fókuszt), a zenei betéteken meg teljesen fals módon használja ujj mészáros, bár gondolom, hogy teljesen szándékos volt, hogy rendre a képsorok alá nem illő dallamok kúsztak ki a hangfalakból... összességében nekem működött a film, mégha voltak is azonosulási problémáim fő a karakterrel, leginkább az vonzott benne, ahogy a sötét (szocialista) múlthoz láncolták a cselekmény elemeit, mert ettől szakadtunk el a skandináv ikea-világtól, és jelent meg benne az a kelet-közép-európai nyomor, amit olyan jól ismerünk. mert rengeteg emberről tudni, hogy úgy cserélgeti a párttagkönyve színét, mint más reggelente a megfakult zoknijait... (hmm, ki tudott zökkenteni az, hogy balsai móni mennyire hasonlóvá volt formálva külsőleg, mint mireille enos a the killing-ben, a haja, a beesett szemei, a kötött ruhatára -ha ez csak véletlen egybeesés, akkor az univerzumnak nagyon fura humorérzéke van...) [*05.01.]

(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(Lelki ismeretek) (2020) (r.: Pete Docter, Kemp Powers)

everyday is exactly the same, énekli trent reznor a nine inch nails frontembereként, és sokan tudják átérezni a dalba formált monoton maratont, ahogy minden napjuk ugyanabban a körben forog, elvégzendő feladatok, alvás, ismétlés. megtörhetetlen a kör. de persze ez nem mindenkinek probléma. vannak, akik megtalálják a körön belül azokat a dolgokat, amik örömmel töltik fel, mint mondjuk a gyermekeik szeméből ragyogó boldogság. aztán vannak azok, akik feszegetik a kör határait, keresik a helyüket, mert befészkelte a lelkükbe egy gondolat, egy vágy, ami felé próbálnak kinyúlni, hol erősebben, hol elfojtva az érzéseiket. ez utóbbiak közé tartozom én is, akinek nap-mint-nap ott motoszkál a fejében egy újabb történet-morzsa, ami szeretne kitörni, és mindennap ott a tudatomban hátuljában az a gondolat, hogy megint eggyel közelebb léptem a nagy végzet felé úgy, hogy nem tettem semmit azért, ami a gyerekkori álmom: hogy ott legyen a polcon egy kötet, amin az én nevem szerepel... hmm, a pixar megint jól feladta a leckét a szülőknek, akik gyanútlanul leültek a tévé elé a csemetéjükkel, mert a film után hosszasan kell magyarázniuk az élet értelmének a filozófiai kérdéséről, a vágyakról és öröm-forrásokról, vagy mondjuk a túlvilágról. de persze ne a filmnek rójuk fel, ha intelligensen szeretne mesélni -főleg ha mindezt érthető, szórakoztató, elgondolkodtató és megható formába önti... nem is tudom, hogy miért került nálam az oldalvonalra a pixar stúdió, mindig több éves elmaradásban vagyok velük, így csak másoktól tudom azt, hogy pete docter rendező előszeretettel „kínozza” a nézőit, és csempész be komoly témákat az animáció köntöse alá (lásd: up / inside out), de ha a többi alkotása is ennyire tökéletesen tud hozzám szólni, akkor gyorsan pótolnom kell az életművét... mondjuk itt előnyben voltam, mert könnyen bele tudtam magam élni a negyvenes jazz-zenész életébe, aki csak érintőlegesen csinálja azt, amit szeret, és egy vágyálmot kerget, ami nem biztos, hogy olyan kielégítő lesz neki, mint ahogy azt hosszú évtizedek óta elképzeli... de ha valakinek joe gardner nem lett volna elég átélhető, akkor ott volt mellette 22, a szűz lélek, aki az élet apró örömein keresztül ébred rá, hogy megéri küzdeni ezen a piszkos sárgolyón... de sokan magukra ismerhettek az elveszett lelkekben is, akik egyetlen dologba beleragadva süllyednek egyre mélyebbre a depresszív mocsárba... és én is értem és megélem ezeket az érzéseket, rezonálok velük -és az a jó, hogy igen könnyedén túl tudok lépni azon, hogy egy animált családi szórakozásként van ez a filozófiai utazás tálalva nekem. egy pont volt csak, amikor attól féltem, hogy el fog veszíteni a film, mikor joe egy kövér macskába költözött, mert a test-cserés vígjátékok túlságosan leszívták már ezt a témát, de itt az írók ügyesen kilavíroztak az egyszerű poénok élmény-süllyesztő tengeréből, főleg azzal, ahogy 22 megélte a testhez kapcsolódó fizikai örömöket... extra nehezítésként jött az, hogy egy jazz-muzsikus életébe tekintettünk be, mert ha van zenei stílus, ami sosem volt menő, és piszok nehéz eladni a rádióhoz szokott füleknek, vagy a bugyuta dallamokkal leszedált gyerekeknek, akkor az a jazz, de john batiste kompozícióival elérték azt, hogy minden kívülálló felemelő érzésként élje meg a műfaj lüktetését és improvizációs szárnyalásait. mellé érkezett a trent reznor/atticus ross páros, hogy a score többi részét felépítsék, és a nine inch nails felől érkezve még mindig nagyon furcsa ötletnek tűnik, hogy a srácok egy animációs produkció kedvéért üljenek le a kütyüjeik elé, de igazából nem kellett mást csinálniuk, mint az elmúlt évek filmzenés munkáik alatt, egy hangszőnyeget kellett képezniük a túlvilágon játszódó jelenetek alá -na jó, talán egy kicsit kevésbé disszonánsan, mint általában... ha valaki csak egy formaként tekint az animációra, és nem determinálja egyből azzal, hogy nem élőszereplős = gyerekes, ráadásul még szereti is kicsit facsarni az agyát és a szívét, miközben szétfolyik a kanapén, annál nem hiszem, hogy ne működne neki ez a film valamilyen szinten. engem mondjuk pont középen talált most el, egyszerre felpörgetett és lehangolt is. jókor volt jó helyen. right where it belongs, ahogy trent reznor énekli egy nine inch nails dalban... [*04.18.]

(Ma Rainey: A blues nagyasszonya) (2020) (r.: George C. Wolfe)

a különösen nyomasztó 2020-as év egyik mélypontja volt, amikor a semmiből lecsapva megrengette mindenki szívét chadwick boseman korai halála, és nem csak azért, mert egy hatalmas tehetséget veszített el a szakma és a nézőközönség, de azért is, mert a haláláig a színfalak mögé rejtette a betegségét -az utolsó hangos sikereit már négyes stádiumú rákkal dolgozta végig. elképesztő teljesítmény, ahogy maga chadwick is elképesztő volt, és ebben az utolsó filmjében is fényesen csilloghatott, mivel szélsőségesen hullámzott a karaktere a feldobott vidámságtól a lélek mélyére kaparó önkitárulkozásokig, az élcelődésektől a szétfeszítő haragig, minden pillanata pontos volt, a hosszú monológok alatt is elemi erővel húzott magához. nagy vesztesége ő hollywood-nak. de egy jó színésznek jó szövegeket is kell adnia, amiket a saját képére formál, és august wilson képes volt a drámáiban erős monológokat írni, amibe belesűríthette nem csak a karakterek múltját és életképét, hanem a feketék évszázados fájdalmát és megaláztatását is, ami sajnos a mai napig el nem évülő probléma, mindegy, hogy mikor íródott és játszódik az erről szóló mű. monológok, írom már megint, mert ez az, ami nem hagy nyugodni. hogy egy adaptációnak miért kell ennyire ragaszkodnia a forrásművéhez. és pontosan ez volt a bajom az előző august wilson adaptációval is, a ’fences’-zel, ami hiába adott lehetőséget ragyogni viola davis-nek és denzel washington-nak, végig nagyon statikus és papír-ízű maradt. és itt is ez volt a helyzet, minden díszlet alól kikandikált a színház, a szűk terek, a közelik nem segítettek abban, hogy moziként tekintsek erre a filmre, néhány vágóképet leszámítva akár lehetett volna színházi közvetítés is... és én nagyon szeretem a színházat és a filmművészetet is, azt viszont mindig kidob a beleélésből, ha keverik a kettőt... viszont a témája miatt jobban élveztem, mint a fences-t, mert mégiscsak zenészek küszködtek egy közegben, ami csak a felszínen fogadja el őket, volt benne egy jó adag a blues kettősségéből, a megélhetési zenész-lét fájdalmából -bár nem elég, még több vibrálást, még mélyebben sebző dalokat szerettem volna. de ez nem egy zenés darab, itt el kell mondani a fájdalmakat, nem megénekelni. kár... (azért a cinikus lezárás elismerő mosolyra húzta a számat, tudva azt a zenetörténetből, hogy minden menő stílust sikerült lenyúlnia és kilúgoznia a halvérű fehér embereknek...) [*04.07.]

(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan)

(Borat utólagos mozifilm: Királyságos vesztegetőajándék leszállítása amerikás vezéreknek egykor dicső kazah nép javára) (2020) (r.: Jason Wolnier)

nagyon sok generáció van, akiknek traumatikus évként él majd a fejében 2020. és igazság szerint hiába jutottunk el már 2021-ben a húsvétig is, most sem sokkal jobb a helyzet. igaz az amerikaiak egy fokkal könnyedebben lélegezhetnek, mint mondjuk mi itt ebben a nyomorult kis országban, ahol a szent és keresztény kormány továbbra is szorongatja a tüdőnket és a heréinket, legalább ott a nagy tengerentúlon sikerült elkergetni a szánalmas bohócbandát. de hiába süt a nap, és tekint félve az ember a reszketeg reménybe, azért nem árt a visszapillantó-tükröt is használni, hogy bele tudjunk borzongni abba, hogy mit is hagytunk a hátunk mögött. még szerencse, hogy olyan görbe ez a tükör, hogy nem lehet röhögés nélkül megállni azt, amikor belenézünk... érdekes, hogy sacha baron cohen számtalan karaktere közül pont borat margaret sagdiyev volt az, ami ennyire megragadt a popkultúrában, a legtöbben emlékeznek a mankinit szenvedélyesen viselő tudatlan tudósítóra -mondjuk pont ez volt a hátulütője is annak, hogy ez a folytatásfilm elkészülhessen, hiszen a rejtett kamerás/átverős jelenetek így már sokkal nagyobb akadályokba ütköztek, mint akkor, amikor még mindenki elhitte, hogy ez a fura fickó a messzi kazasztánból érkezett. de művészünk nem adta fel, amikor felmerült az az ötlet, hogy az őrület határán táncoló jobboldaliakat meg kéne fricskáztatni újra, ezért meta szinten borat-ot álruhákba bújtatta, vagy az átverések egy részét átadta egy hozzá hasonlóan meggyőző új tehetségnek... és akkor egyből rá is térhetünk maria bakalova-ra, és az általa játszott tutar-ra, mert rengeteget hozzáadott az ifjabbik sagdiyev a film érzelmi vetületéhez, és a kvázi ismeretlen bolgár színésznő mindenkit letarolt, nem csak azzal, hogy meggyőzően hozta a naiv keleti kislányt, hanem azzal is, ahogy faarccal ki mert állni egy rakás keresztény nő elé, hogy a frissen felfedezett maszturbáció örömeiről meséljen... furcsának tűnhet, hogy arról írtam, hogy lelke van a filmnek, mert sokan azt gondolhatják, hogy ez csak egy ízléstelen tréfa, ahol pöcsös viccek bújnak minden sarokban, és valóban, ott van benne ez az ordenáréság is, viszont a szerzők nagyon okosan egy apa-lánya kapcsolat építésére húzták fel az átverős jeleneteket és a megszőrösödött poénkodásokat... mondhatjuk, hogy elfogult a film, amiért a jobboldaliakat pécézte ki magának, belőlük csinál a legtöbbször viccet, de hát nem tehetnek róla az alkotók, ha a qanon hívők meg a trump-rajongók százszor viccesebbek és könnyebben megvezethetőek, mint a demokrata-pártiak. plusz azért kaptak bőven a szépség-iparban dolgozók is tutar karakterének segítségével, úgyhogy be lehet fejezni a vinnyogást a mike pence-es takarók alatt... nem értem, hogy miképp sikerül cohen-éknek túlélniük ezeket a felvételeket, hogy nem verték még szét a komikus fejét, amikor az alanyok átverve érezték magukat. ráadásul most még egy huszonéves lányt is kitett a tűzvonalba, akinek sikerült is összehoznia a film legrázósabb pillanatát -bár nem véletlen, hogy sacha azonnal berontott a hotel-szobába, amikor az az undorító rudy gulianni belenyúlt az alsógatyájába, mert a stáb ugrásra készen várt arra, hogy közbe kell-e avatkozni... amennyire az emlékeim engedik az összehasonlítást, nem érzem úgy, hogy ez a második rész kevésbé lett volna vicces, mint a nagy klasszikussá vált előd, inkább azt mondanám, hogy gyorsabban le fog járni a szavatossága, annyira sikerült megfogniuk 2020 esszenciáját, hogy csak azok fogják értékelni, akik személyesen átélték ezt a kibaszott évet... [*04.01.]

(2021) (r.: Adam Wingard)

a monsterverse producerei kitaláltak egy receptet még a ’10-es évek elején, és azt ismételgetik, egyre nagyobb hangerővel... azaz hogy előszednek a félhomályból kisebb filmeken edződött ifjakat, akik már bemutatták a horror vagy a scifi zsánerében, hogy van szemük a filmezéshez, aztán megdobják őket egy komolyabb összeggel, hogy lezúzhassák a mozivásznakat (ezúttal adam wingard-ra esett a választásuk, aki a darabolós slasherek irányából érkezett a titáni szörnyek közé)... és ezek a kreativitástól feszülő srácok nem is okoznak csalódást, mert vizuálisan kihozzák a maximumot abból, hogy isteni erejű lények járkálnak a földön, és nyomukban összedőlt épületek maradványai hevernek szerteszét. a probléma az, hogy hiába minden erőfeszítésük, hogy élvezzük azokat a részeket, amikor radioaktív hányásba borul a képernyő, ha közben egy zavaros és érdektelen sztorivázzal összefércelt forgatókönyvet kapnak a kezük alá, ami arra kényszeríti őket, hogy az emberi karakterekkel is foglalkozzanak... persze, eddig is ez volt a gyengesége minden monsterverse filmnek, úgyhogy egy cseppet sem lepett meg, hogy jelen alkotásunknál is ez a gyenge pont, csakhogy ezúttal az a furcsa helyzet állt elő, hogy sikerült több empátiát ébreszteni egy óriási majom iránt, mint bármelyik ember-szereplő felé... az ilyen ’vs’ filmeknél mindenki előre leteszi a voksát egyik vagy másik fél felé, csakhogy most nem volt kérdés, hogy a szívünkben a majom nyeri a párharcot, mert erősen ráfeküdtek arra, hogy humanizálják az elejétől kezdve, míg godzilla csak beúszott néha, kiabált, és bunyózott -ráadásul még az ő szálához kapcsolódó humánok is csak feleslegesen futkorásztak és heherésztek comic relief-ként, míg kong mellett legalább volt egy aranyos kislány, aki kellő szívet pumpált a gigászi összecsapásba (az első-szerepes kaylee hottle-re oda kell majd figyelnünk, mert simán kiemelkedett ebből a pedigrés színész-csapatból is)... és az ember sajnálja, hogy ilyen egyszer-használatos, eldobható  szerepekkel szúrják ki alexander skarsgard vagy eiza gonzález szemét, amikor simán lehetne mélységet is adni a karaktereiknek, ha már beleerőltetik őket a sztoriba... van a marvel univerzumnak egy szeglete, amit nem nagyon szívlelek, ezt úgy hívják, hogy vadföld, és az arktika alatt fekszik, egy dzsungel-világ, ahol a dinoszauruszok uralják a földet. így nem nagyon örültem, hogy itt is sikerült ezt a verne-i ihletésű al-világot behozni a képbe (megbonyolítva némi gravitációs handabandával), bár az kétségtelen, hogy a vizuális művészek szépen kidolgozták ennek a titkos birodalomnak az összes részletét... bár egyetlen előzetest sem láttam a filmhez, azt sejtettem, hogy lesz valami közös ellenfél, mert az írók úgysem akarják majd eldönteni egyik fél számára sem a küzdelmet, és innen már nem volt egy nagy ugrás, hogy a bestiáriumból rábökjek a mechagodzilla-ra, és lám, igazam is lett -három óriás mégiscsak nagyobbakat tud kitaposni egy városból, mint kettő. ja, de persze emellett bizonyítani kellett azt is, hogy mind közül az ember a legnagyobb szörny... (bytheway, ugye nem kell politikát belelátnom abba, hogy a kínaiak pénzén forgatott filmben azt a hong kong-ot rombolják porig a titánok, ahol hosszú ideig tüntetésekkel fejezték ki a nemtetszésüket az emberek a regnáló hatalom felé...?) hmm, eléggé elment mellettem most ez a film, pedig nincs bajom a látványos, de nem túl okos kaiju sztorikkal (lásd: pacific rim), de valahogy nem ez lett nálam az évszázad mérkőzése... (már nem csak a plakátokon dívik a narancssárga-kék kombináció, egész filmek színkorrekcióját építik ezekre a komplementer árnyalatokra...?) [*04.01.]

(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(Aranypolgár) (1941) (r.: Orson Welles)

elég nagy terhet rak egy nyolcvan éves alkotásra, ha az összes ’minden idők legjobb filmjei’ listáján előkelő helyet foglal el, mert a nézők elvárásokkal fognak leülni egy ilyen klasszikus elé, még akkor is, ha előtte tudatosítja magában azt, hogy mennyi idő telt el a bemutatása óta, miként változott meg a filmkészítés, a technika, a színészi játék. azt gondolod, hogy meg kell erősítened magad, egy kötelező feladatot látsz, amit ki kell pipálni, ha filmrajongónak vallod magad. aztán elkezd pörögni a film, és ahogy bámulod azokat a csodásan komponált képeket, csak néha zökkensz ki egy-egy elavultabb effekt láttán, mert a festett háttereken túl ez a film nagyon jól tartja magát, köszöni szépen... olvastam arról, hogy a korabeli közönség mennyire elutasító volt a film látványvilágával, és ebből is látszik, hogy az akkor 24 éves rendező, orson welles és operatőre gregg toland milyen előremutató módon gondolkoztak, mert lehet, hogy a ’40-es évek szemeinek szokatlannak hatott a fókusszal való játszadozás, de ezektől lett egyedi sok képkompozíció, és egy csak egy komponens, mert közben elképesztően szépen festenek a fényekkel és az árnyékokkal is, és arra is felhúztam a szemöldököm, ahogy meg tudták röptetni a korabeli technikát... ha a történetet nézzük, akkor ez egy fiktív életrajz lenne, ami egyszerű tanulságokkal szolgál (1. a pénz nem boldogít és szeretetet sem vehetsz belőle; 2. attól még, hogy mindent megkapsz, amit csak akarsz, még nem lesz meg mindened), de a dramaturgiával sikerült egy nagyot csavarni rajta. ugyanis a kezdő filmhíradóból egyből megismerhetjük a teljes életutat, így később már nem csak a részletekre figyelhetünk, hanem arra is, akit kérdez a kutakodó újságíró, mert minden figura hozzáteszi a maga szemszögét a nagy egészhez. plusz végig ott húzódik a szemünk előtt a nagy rejtély, ami persze nyolcvan év távlatából már nem rejtély, hiszen annyiszor halhatta már mindenki a ’rózsabimbó’ szót a popkultúrában, aki kicsit is foglalkozik filmekkel, az ismeri a megoldást is, így ennyiben csorbulhatott nekem is az élmény, hogy lemaradtam erről az orson welles-i fricskáról... de sebaj, mert kárpótolt a nagyszerű színészi játékával, amiben talán az volt a legerősebb, hogy 24 évesen el tudta velem hitetni a karaktere különböző korszakait, és hogy úgy volt rámenős és akaratos, hogy közben ki tudott maga köré építeni empátiát is -bár sohasem akarta makulátlannak bemutatni ezt a média-mágnást, akinek a szenzáció-hajhászás többet ért mint a valódi újságírás, aki képtelen volt gyengének mutatni magát, még akkor sem, ha az akaratosságával ártott a körülötte lévőknek (mondjuk a feleségeinek). de nem kell nekünk az, hogy szurkolni tudjunk egy főszereplőnek, az kell, hogy egy érdekes életutat követhessünk végig, és ez maximálisan meg is kaptuk... még szerencse, hogy évekkel ezelőtt felhagytam azzal a rossz szokással, hogy pontokban fejezzem ki a véleményemet az írásaim végén, mert nem tudnám megmondani/számszerűsíteni, hogy mennyire tetszett a film. túl sok réteg rakódott már rá az elmúlt nyolcvan évben ahhoz, hogy objektíven meg lehessen ítélni, az biztos, hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet, és huszonegyedik századi szemmel is figyelemre méltónak találtam a vizuális és dramaturgiai megoldásait. ezek gyaníthatóan predesztinálják a legjobbak közé. de hogy tényleg a krémek krémje lenne, azt nálam okosabb emberek tisztje megítélni. egyébként sem tudom, hogy minek ragaszkodunk az ilyen instant listákhoz, miért akarjuk összehasonlítani a gondosan megformált márványszobrunkat egy amatőr kézzel, de ügyesen összerakott használati tárggyal...? [*03.27.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]

(Amerikába jöttem) (1988) (r.: John Landis)

gyerekkorom egyik kedvenc vígjátéka, amiben azt kiabálja a főhős, hogy ’bazd meg te is, te barom?’ -igen, a mi házunkban nem nagyon volt kontroll alatt az, hogy mit néz az ifjúság a tévében... szerintem rövid számolgatás után azt is rámondanám az amerikába jöttem című klasszikusra, hogy ez lehetett az egyik első film, amiben női mellett láttam. de vajon ezért égett belém az összes többi jelenete is? kétlem... persze most annyi újdonságot megengedtem magamnak, hogy most először eredeti nyelven indítottam el a filmet, így dörner györgy nélkül egy picit másabb volt az élmény, és gyaníthatóan ki is tisztult pár szöveg, amit a szinkron elmaszatolt... de persze azért nem kell az egekbe emelni ezt a kő-egyszerű romantikus vígjátékot, bár attól talán senkinek nem lesz hasfájása, ha azt kapja, amit az eladó ígért, ebben az esetben egy tipikus nyolcvanas-évek-végi filmet, ami kellően belemar a reagen-i kapitalizmusba, vannak benne szép néger lányok, és eddie murphy úgy vigyorog minden jelenetében, hogy a fogsora betölti az egész képernyőt. nosztalgiázásra tökéletes, vasárnap délutáni punnyadás mellé pont olyan komfortot nyújt, mint a kanapé, amin elnyúlsz a nappalid közepén... (oké, cikik a medencében, de vajon tíz évesként értettem, hogy mitől tisztult meg a királyi hímvessző, vagy azt hittem, hogy csak alaposan megmosta a herceg koronaékszerét a lány a víz alatt? gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz...) (james earl jones hangjából mennyire ki lehet hallani a darth vader-es vonásokat, az erő irgalmazzon mindannyiunk star wars nosztalgiájának...) [*02.28.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]

(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)

(Halálos iramban: Hobbs & Shaw) (2019) (r.: David Leitch)

no, végre itt az oldal-kocsi, ahol nem kell beleerőltetni a nitrózós autós keménykedést? hogy mi? itt is vannak gomb-nyomásra meglóduló kocsik? a francba... a hosszú-életű akció-film-sorozatok ős-apjában a james bond filmekben is megfigyelhető volt egy ív, ahogy egyre emelték a tétet, úgy lett egyre kevésbé komolyan vehető a történet és az akció, és ugye ott ezt odáig fokozták, hogy bond az űrben lövöldözött lézerágyúval. aztán észbe kaptak a brokkoli-családban, és visszaráncigálták a hősüket a földre. a f&f széria most még ott tart, hogy egy cyborg-ot vet be rosszfiúként, akit alig lehet lerázni a transzformálódó motorjáról, miközben arról papol, hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka (egy fekete superman, ahogy ő magát hívja)... de kellett valamilyen legyőzhetetlennek érezhető erő a két kopasz akció-sztár mellé, ha már kitalálták, hogy válasszák le a sziklát és statham-et vin diesel-ékről (valószínűleg a háttérben zajló pöcsméregetések miatt), és hát valószínűleg egy sima ’buddy-cop movie’-t nem fogadott volna be azok gyomra, akik a trükkös-autós filmek felől érkezettek... persze így is megy az adok/kapok a két sztár között (akiknél állítólag benne volt a szerződésben, hogy percre pontosan ugyanannyi időt kell tölteniük a vásznon -egók...), de kellő mértékben robban is minden körülöttük ahhoz, hogy megfeleljenek a mai sztenderdeknek... mondjuk én david leitch-től kevesebb vágást és cgi-t vártam volna el, én azt szeretem, amikor hosszú verekedésekben dolgoztatja meg a színészeit, de úgy látszik, itt elcsábították a producerek a ’sötét oldal’-ra (viszont a színekre most is többször odafigyelt, ezt legalább áthozta john wick mellől)... nem tudom, hogy miért ragaszkodnak ehhez a két órán felüli játékidőhöz a producerek, én például az ukrán rombolásos jelenet után majdnem felálltam, hogy oké, vége a filmnek, erre látom, hogy még majd’ egy óra hátravan -de lehet hogy erről is az egyenlőség-hajszolás tehetett, mert ha már londonban akcióztunk, akkor szamoán is illett a rock miatt (hogy egy kis haka-val becsempéssze megint a saját kultúráját a filmekbe)... de legalább változatosan volt filmben így mindenféle akció, haladtunk szépen az egyszerűbb test-test-elleni bunyótól a helikopter fél-kézzel megtartásig. és örömteli, hogy nem csak a kemény-fiúknak jutott hely a kicsi-rakás közepén, de vanessa kirby is helytállt, mint egy önmagát megvédeni képes, erős nő (bár meglepő, hogy erre tart a karrierje az angol színpadok koptatása után), azt viszont kicsit sajnáltam, hogy eiza gonzález-t csak dekorációnak használták (de rajta kívül is volt pár jópofa cameo a filmben, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek megengedték, hogy behozza a haverját a forgatásra)... szóval baj-e az, hogy burjánzik diesel-ék családi vállalkozása, hogy a komolytalanra vett bond-filmek csapásirányát is ki akarták próbálni két karizmatikus akció-színésszel? dehogy baj, elférnek a palettán, a maguk buta módján szórakoztatnak ők is -nehezen értem, hogy miként lehet haragudni az ilyen ártalmatlan blődségekre... (××09.12.)

(Halálos iramban 8) (2017) (r.: F. Gary Gray)

chris morgan hallotta, hogy csörög a kulcs a zárban, már nincs sok ideje, megérkeztek a fogvatartói, valamit mondania kell, és akkor nem fogják tovább kínozni. agya vadul zakatolt, de valahol ez megnyugtató is volt neki, tudta, hogy pánik-helyzetben jól szokott teljesíteni. kinyílt az ajtó, és egy marcona producer-asszisztens rámordult a láncra vert íróra: ’na, chris, kitaláltad, hogy ki ellen izzítják a motorokat ezúttal a toretto család tagjai?’. chris tudta, hogy akkor szabadulhat, ha meggyőzően blöfföl, és egy nagy sóhajjal kiszaladt a száján a leglehetetlenebb ötlet, amit valaha is megfordult a fejében: ’toretto’, mondta, ’dominic toretto lesz az ellenfelük!’. az asszisztens megszédült egy pillanatra, megkapaszkodott a börtönajtó rácsában, majd egy őrültekre jellemző, kísérteties vihogás hagyta el a száját, ’zseniális, chris, ez egyszerűen pompás! azt hiszem, hogy ezzel most megváltottad a szabadságodat!’... na, kiszórakoztam magam, most már próbálok komolyan is írni a filmről, bár azt az eltúlzott képzelgésemben is komolyan gondoltam, hogy túlhajszolták a universal-nál chris morgan-t abban a tekintetben, hogy minden filmmel egyre többet és nagyobbat kértek tőle, és most már érezhetővé vált a plafon, ameddig nyújtózkodni lehet... rég elhagytuk már a piti drog-dílerek világát, már a világ megmentése a tét, és ehhez egy modernre fazonírozott bond-gonosz dukált, akit bár a semmiből rántottak elő, azért megpróbálták beállítani az eddigi események mögött álló, mindent-tudó személyeként -és persze ez itt sem működött, mint ahogy semmilyen más folytatásos történetnél nem szokott működni, mert a néző hamar átlát a szitán, és unottan legyint csak, ’persze, mindig van egy nagyobb hal a kishalak mögött’... ugyanígy a szappanoperákból importálódott ide dom motivációja is, amiért a családja ellen fordult, és ez megint hiteltelennek érződött azért, mert mint egy ingujjból kicsempészett hamis-kártya, úgy csapódott az arcunkba a fordulat... apropó, motiváció: tulajdonképpen mit is szeretett volna elérni a mindent tudó hacker? világuralmat? csak mert ez nem derült ki a filmből (és szomorúan kell mondanom, hogy sem a szőke raszta nem állt jól charlize theron-nak, sem a suttogva fenyegetés nem volt hiteles a szájából)... mivel az elmúlt években sikerült a franchise mellé állítani egy nagy maréknyi akciósztárt, ezért úgy kellett intézni, hogy a család közelében maradjanak, a szikla a kezdeti ellenséges hangnemből már régóta barátira váltott, most jason statham átfordításán volt a sor (annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy megbosszuljuk han halálát), gondolom az volt chris morgan-ék célja, hogy kiteszteljék, hogy a két maszkulin sztár között mennyire működik jól a kémia -a teszt sikeres volt, be is lehetett rendelni hamar a hobbs and shaw című filmet... szomorúan tapasztaltam, hogy f. gary gray erősen támaszkodott a számítógépes technikára, és most nem a hackelős technomaszlagra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy sok helyen látványosan számítógép hozta létre az autókat -persze, értem én, nem lehet new york belvárosára rászabadítani száz autót, de valahogy akkor is úgy gondolom, hogy szebben is kivitelezhető lehetett volna a végeredmény ekkora költségvetésből ennél a ’zombi-autós’ résznél... minden új rendezőnél érdeklődve figyelem, hogy milyen saját elképzeléseket tesz bele az autós jelenetekbe, és nekem kicsit kevésbé tetszett most ez a megvalósítás, mint a korábbiak, egy fokkal gyorsabb volt a vágás, miközben indokolatlanul ultra-lassítások is megszakították a borulásokat és robbanásokat... de alapvetően hozta a film azt a minimális szórakoztató-faktort, amiért az ember leül egy ilyen típusú alkotás elé. csak azt hiányoltam, hogy igazán be tudjak vonódni az akciókba, ehhez erősebb érzelmi töltet kellett volna, mint dom toretto látszólagos pálfordulása. lehet hogy jobban ütött volna, ha a nagy fináléig nem tudunk semmit az indokairól, vagy arról, hogy nem nézte tétlenül azért az eseményeket, hanem szervezkedett is a háttérben, mert akkor végig agyalnunk kellett volna azon, hogy miért is tesz meg olyan dolgokat, amik ennyire szembemennek az elveivel. a családjával... (××09.12.)

(Halálos iramban 7) (2015) (r.: James Wan)

sokan mondják, hogy ezek a karakterek nem az a család, akiket egyszerű emberként megismertünk a korai filmekben, hanem szuperhősök, akik leporolják magukat, miután a fejükre omlott egy épület vagy tizenhetet bucskáztak egy szakadékba a kocsival -de miután megláttam, hogy a szikla muszklira fogja a drónról letépett gépágyút, pont úgy, mint ahogy schwartzenegger is volt egy ilyen megmozdulása a kommandóban, egyből megvilágosodtam: ezek a sérthetetlen hősök nem a mai szuperhősök, hanem a nyolcvanas évek izompacsirtáinak a rokonságába tartoznak inkább... kicsit tartottam attól, hogy az idősebb shaw belengetett bosszúállása megint komorabb irányba viszi el a hangnemet, de jason statham-et elég hektikusan használták csak a forgatókönyvben, a csapat után loholt egy lépéssel hátrébb, és mindig betoppant az akciók közepébe, ha extra feszültségre volt szükség. de oké, elismerem, hogy elfért még egy kopasz, akivel lehetett látványosan bunyózni... viszont nagy örömömre teljes erőbedobással visszatértek a heist elemek is, volt egy mcguffin, amit lehetett üldözni, és ez olyan elképesztő jelenetekhez vezetett ez, ami során megröptették az autókat (szó szerint, ejtőernyővel), szakadék szélén lökdösték a tüzelő rosszfiúkat, majd jött a sokak szemében cápaugrásnak számító felhőkarcoló-ugrás, és a sorozat legvalószerűtlenebb fordulata: az öltöny zakós vin diesel és a kifejezetten nőiesre sminkelt michelle rodriguez... (btw, ez valami fétis a sorozat készítőinél, hogy michelle-nek folyton ketrec-harcosnők ellen kell küzdenie, vagy direkt ő kéri az ilyen jeleneteket?) a finálé egyhangú lövöldözése már nem érhetett fel a két masszív kaszkadőr-teljesítményhez, talán egy fokkal túl is húzták a kelleténél, dehát mindenkinek meg kellett találnia a helyét a csatában, az autózóknak, a visszavágóban erős diesel/statham párosnak, és a hercules forgatásáról frissen beesett rock-nak is (dwayne johnson kispadra ültetését megszenvedte volna a film, ha nem kurt russell-lel helyettesítik, dobva egy nagyot így a coolság-faktoron, mert az öreg mindenkit lealáz dumában és lövöldözésben is a mai napig)... ha valaki nem figyeli a stáblistát, akkor is érezhette, hogy valami megváltozott a rendezésben, mert james wan nem akarta teljesen asszimilálni justin lin stílusát, inkább saját elemeket épített be a képi világba, amik közül azért voltak olyan kamera-forgások és ultra-kilassítások (főleg a közelharc-jeleneteknél), amik kilógtak az eddig látott technikai trükkök közül... az eddigi hat filmet nézése közben eltoltam az agyam hátuljába azt az információt, hogy paul walker már nincs köztünk, de most már a film elején előretörtek ezek a gondolatok, mégha az izgalmak közepette nem is volt időm mélyen filozofálni, így nem fedeztem fel azokat a pontokat sem, ahol kénytelenek voltak belenyúlni az alkotók a szövegkönyvbe és a forgatásba is. az már persze látszódott, hogy a csendes, búcsúzkodó finálét már utólag készítették, de ott meg az ember csak emlékezni akart egy szerethető színészre, és nem azzal foglalkozott, hogy hány óra munka kellett ahhoz, hogy digitálisan újraalkossák a jellegzetes mosolyát. (mia-ra végül az akciófilmek tipikus női szereplőjének sorsa várt az anyasággal együtt: otthon aggódhat a szeretteiért... gal gadot helyett meg érkezett a szintén szemrevaló natalie emmanuel, aki bár okos hacker-lány volt, azért a kamera eleget legeltette a szemét a fürdőruhás alakján...) (××09.06.)

(Halálos iramban 6.) (2013) (r.: Justin Lin)

minden családi eseménynek megvan az a határa, amikor már olyan nagyra híznak, hogy azért nem érzed jól magad bennük, mert tudod, hogy nem fogsz tudni mindenkivel elég időt tölteni. hát dominic toretto is túl nagy családot gyűjtött maga köré, és így nem juthat mindenkinek kellő idő a vásznon... persze az is lehet a baj, hogy külön-szálazta az amúgy nem túl bonyolult forgatókönyvet chris morgan (aminek az alapötleteit gyaníthatóan valamilyen leértékelt, nyolcvanas évekből származó kacatok típusú vásáron vette), így megbomlott a csapat-egység is, miközben a szikla egója is megkövetelte a játékidőt, és még a gonosszal (és az ellen-csapatával) is foglalkoztunk ezúttal, bár a motivációi nem lettek tisztábbak a végére (ex-katona, aki nagyon akar valami nagyon gyilkos fegyvert -igazából nem tudom, hogy kell-e ennél több)... tudom, tudom, sztorit meg karaktereket kérek számon a filmen, amikor ismerhetném már annyira a sorozatot, hogy csak az akciókra koncentráljak, de muszáj volt kieresztenem magamból ezt a fáradt-gőzt, hogy döcögősnek éreztem a dramaturgiát, és hogy elsikkadni látszottak bizonyos arcok (ami egyébként azt is jelentette, hogy a film egyik drámai jelenete súlytalanná vált, mert nem volt időnk gyászolni)... egyébként meg tudok békülni azzal, amivel visszahozták a nyugdíjból a srácokat, belefér a szappanoperás ’amnézia’ fordulat is, és azzal sincs baj, hogy végre nem valami drogbáró nyomában loholtak. lehet, hogy csak az a bajom, hogy otthagytuk a napfényes tengerpartot és a lazaságot, és a hideg-kék londoni utcákon kevésbé működött az, hogy egy fokkal komolyabban vették magukat az alkotók, mint kellett volna... kicsit megint arrébb drifteltünk az eredeti vonalról, a film első felében inkább a közelharcok domináltak, mondjuk én is erőltetném a test-test-elleni küzdelmeket, ha a színész-csapatomban lenne egy ex-katona, egy ex-ketrec-harcos, egy ex-pankrátor meg egy testépítő világbajnok, akik biztos, hogy jól fognak mutatni a vásznon a bunyó közben... persze azért futottunk pár kört az autókkal is a londoni utcákon, ha már ott kellett fagyoskodnia stábnak, le is zúzták a várost rendesen (főleg az öklelős forma-autók voltak rendesen kihasználva), de ahhoz el kellett mennünk a napfényes spanyolországba, hogy igazán belelendüljenek a kaszkadőrök... mert mindig fokozni kell az őrületet egyre fel, így jutottunk el egy tank szintjére erre az epizódban, és óh, olyan autópályás szekvenciát hoztak össze nekünk, megtömve rombolással és adrenalinnal, ami mellett egy teljes cobra11 évad homokozóban való autó-tologatásnak tűnik csupán (tudom, nem fair összehasonlítás anyagilag, csak hát autópálya, meg kocsi-lezúzások, egyből asszociál az ember)... és akkor azt gondolhatná a néző, hogy oké, ellőttek minden puskaport, ez egy emlékezetes finálé volt, erre még húztak egy lapot, és egy teherszállító repülőgép segítségével kidobják a flöst az asztalra... persze, mind a két akciónál lehet azon csámcsogni, hogy a fizikát hátradobták a csomagtartóba, meg hogy a világon nincs ilyen hosszú kifutópálya, mint ameddig ezek az autók ott lógtak a repülő szárnyán, de kit érdekelnek ezek a realista részletek, amikor egy böszme jármű lapítja ki sorban a kocsikat, meg egy csapat épp azon küzd, hogy a földön tartson egy kicseszett repülőgépet. na itt kell hátradőlni és élvezni minden őrült pillanatát... mert a technikai varázstrükkök még mindig ott lapulnak a készítők zsebében, megtanultak kompetens gonoszt is írni, már csak az kéne, hogy érzelmileg is megérintsenek azok a jelenetek, amiket érzelmesnek szántak, és hogy együtt tartsák a családot, amiről annyit papolnak minden filmben... (némi erőszakos csavargatás árán, de sikerült helyrerakni az időrendet is, még ha ez azzal járt, hogy két kedvelhető karaktertől is búcsúznunk kellett.) (hmm, szegény elena-val jól elbántak, nem is értem, hogy minek kellett összehozni dom-mal, ha tudták, hogy vissza akarják hozni a srác igaz szerelmét. és még mosolyogva mondja azt, hogy inkább a hivatását választja, és átadja a pasiját a másik nőnek? pff...) (××09.06.)

(Halálos iramban: Ötödik sebesség) (2011) (r.: Justin Lin)

tíz év alatt rengeteget tud változni a világ -és benne a film-ipar is. az ezredfordulón menőnek számító dolgok szép lassan kikoptak az élvonalból, megmosolyogtatóvá váltak a tízes évek hajnalára azok a pózok és zenék, amikkel anno berúgták a sorozat motorját. az évtizedben az akciófilm műfaja is sokat változott, mindenki majmolta a bourne-filmeket, meg tudott újulni a nagypapa korba lépett james bond széria is, sőt még a konkurens paramount-nál is azon ügyködtek épp tom cruise-ék, hogy felturbózzák az új évtizedre a mission:impossible filmeket (a fast5-val egy évben mutatták be a ghost protocol-t, és vicces módon szinte centre ugyanannyi bevételt vitt haza a két film a mozitermekből), a marvel is kezdte már felszívni magát ekkoriban, és a warner-nél is örömködtek azon, hogy steven soderbergh kikapcsolódásból forgatott ocean’s filmjei milyen szépen hoznak a konyhára... úgyhogy számot vetettek az universal-nál, és úgy döntöttek, hogy fel-boostolják a franchise-ukat, és egy komolyabb összeget utaltak át justin lin számára, hogy egy trend-követőbb, áramvonalasabb darabbal gazdagítsa a sorozatot. és gyakran szoktuk szidni a stúdió-vezetők szűklátókörűségét, de itt dicséret illeti őket, mert megütötték a főnyereményt. egyedül a régi kemény-vonalas rajongók panaszkodhatnak, mert ez a film végleg hátat fordított a neon-fényes, segg-közelikkel súlyosbított pénisz-méregető versenyeknek, de szerintem kevesen lehetnek olyanok a kirobbanó végeredményt látva, hogy visszasírják azokat a macsósabb időket (lin-ék rá is játszanak erre a korszak-váltásra azzal, hogy most is van egy verseny a forgató-könyvben, de szándékosan nem mutatják meg, csak az előtte/utána eseményeket)... elég hamar megtapasztalhatjuk az új csapást a vonatos akcióval a film elején, ami egy őrült rablás, piszok látványosan kivitelezve, mellőzzük a csilivili számítógépes trükköket, igazi kaszkadőr-mutatványok, látványos robbanások, és az ember máris azt érzi, hogy oké, megérkeztük, ilyen egy igazi szórakoztató akció-film. és az a durva, hogy ezzel a jelenettel még csak a bemelegítő lövéseket mutatták be az alkotók... a sztori szerencsére ezúttal nem érződik alibinek (tudjátok, ami csak azért van, hogy összefűzze az adrenalin-beöntésnek beillő akciókat), klasszikus heist-filmekből vett elemekkel dolgozott ezúttal chris morgan forgatókönyv-író, van egy zsíros célpont, összeáll egy csapat (változatos felállással, erő, ész és szépség összetevőkkel), van egy mester-terv, amit ki kell gyakorolni, és végül jön a nagy trükk végrehajtása, ami közben bőven kell improvizálni, mert az ellenfelek folyton beleköpnek a levesbe... annyival van bonyolítva a felállás, hogy a gonosz drog-báró (már megint...) mellé érkezik egy csapat fbi-os is, hogy nagyobb legyen a nyomás a srácokon. mármint szó szerint nagyobb, mert dwayne the rock johnson mindenkit leural a vásznon a termetével, még akkor is, ha vin diesel is szedett magára egy jó adag izmot a két forgatás között, hogy ne legyen ciki neki, amikor össze kell csapni a sziklával... szórakoztató a macska-egér-játék közöttük, és természetesnek tűnik, hogy nem a törvény oldalán állóknak szurkolunk, hiszen hőseink már rég elérték a robinhood státuszt, szerethető törvényen-kívüliekké váltak, akiknek azt is elnézzük, ha gépfegyvert ragadnak, és a kartell-tagoknak esnek... örömmel vettem, hogy a női szereplők is aktívabb szerephez jutottak ezúttal, nem csak otthon várták a vezetésbe belefáradt uraikat, hanem ők is kocsiba pattantak, vagy az életükért szaladtak a háztetőkön át (oké, gal gadot még mindig tárgyiasítva volt egy kicsit, de ki ne szeretné őt bikiniben látni?)... sokat adott a hangulathoz a brazil helyszín (oké, mondjuk azt, hogy latin-amerikai helyszín, mert a jelenetek többségét puerto rico-ban forgatták), de szerintem az mindenhol elképesztően nézett volna ki, ha egy bazi nagy trezort végighúznak az utcákon... voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatban, hiszen mindenki, aki szereti a szériát, azt mondta, hogy várj csak, majd az ötödik rész, az aztán hűh meg hah, na azért megéri majd az előtte befektetett idő, és basszus, igazuk lett, látványos szintlépésre voltak képesek az alkotók, ezt a filmet már bátran oda merem tenni a többi akció-kedvencem mellé... (××09.05.)

(Halálos iram) (2009) (r.: Justin Lin)

chris morgan-nek mi a baja a karakterekkel, hogy ilyen könnyedén a halál kaszájára dobálja őket...? oké, nem is szívesen engedi el őket, mert han is felbukkant ebben a részben, hogy kavarja kicsit az időrendet (és egy hozzám hasonló későn érkezőnek nem titok az sem, hogy michelle rodriguez-t sem most láttuk utoljára a dögös autók közelében)... de értem én, a bosszú a legjobb motiváció, legalábbis ezt gondolják hollywood-ban, és nem találtak jobb indokot annál dom-nak a visszatérésre, minthogy felpaprikázza magát a nagy szerelme elvesztése miatt. és dicséretes, hogy nem csupán egy vörös posztó volt letty halála, amit dom előtt lehetett lengetni, hanem érződött a morgós medvén, hogy tényleg megviselte a veszteség, és nagy örömömre nem dobták be őt egyből egy újabb kapcsolatba, mert az tisztességtelen lett volna a búcsúzóval szemben (gal gadot élete első angol nyelvű szerepében még csak vég-szavazott és csábosan nézett vin diesel-re, de gondolom azért hozták őt át a modellek kifutójáról, mert jordana brewster-rel még nem volt meg a kvóta a szép arcú, hosszú-hajú lányoknál)... bárhová fordulok a neten, azt látom, hogy ezt a filmet kell még kibírni, mielőtt jönne az igazi móka, és részben egyet is értek azzal, hogy hiába kezdték el új irányba tolni a szekeret ebben a filmben, azért még csikorognak a (fogas)kerekek, leginkább arra volt jó ez a száz perc, hogy újra összekovácsolják a kezdeti csapatot... bár a nyitánynál még bizakodtam, hogy nem lesznek túl nagy száj-húzásaim, mert a tartály-kocsi rablós kezdés kifejezetten jól nézett ki (kivéve a robbanva pörgő-forgó vontatmány kiábrándító cgi-ját), aztán utána elcsendesedtünk a dráma miatt, és beindult a drog-bizniszes (alibi?) sztori is... középre kellett egy verseny-jelenet, mert az ős-rajongók felháborodtak volna, ha kimarad a sűrű sebváltás és a nitrózás -én meg el tudom fogadni, hogy minden drogbáró versenyzéssel dönti el, hogy ki legyen a sofőrje... kicsit sajnálom, hogy a második rész napfényes csapatásai után most már másodszor preferálta justin lin az éjszakát, mert szeretem minél jobban látni a kaszkadőrök munkáját. ezért is van az, hogy cseppet sem élveztem, amikor a föld alá kényszerült az akció... eleve értelmetlen volt a szűk alagútba terelni az autókat, mert nem lehet igazi küzdelmeket bemutatni a suhanó falak között, ráadásul követhetetlen is volt a félhomályban csapkodó vágó-ollótól, hogy ki-mikor-hol tart épp... de nem szabad olyanokba belegondolni egy ilyen filmnél, hogy miért ásnának ki a csempészek két autó széles alagutakat, vagy hogy miért nem veszi észre a film elején a kamion-sofőr, hogy lecsatoltak mögüle két pótkocsit, vagy hogy miként vehették vissza brian-t a rendőrség kötelékébe (ha most sem csinál mást, mint szabályt szeg)... óh, a logika és a fizika nem barátkozik ezekkel a filmekkel, de nem is szükséges, amíg szórakoztató a végeredmény, és itt félsikert értek el ezen a téren az alkotók, de még van mit kikormolni a kipufogóból... (××09.05.)

(Halálos iramban -Tokiói hajsza) (2006) (r.: Justin Lin)

haza kellett vinni a japán csodaautókat az előző rész végén, és úgy maradt a kamera? vagy arra gondoltak neal h. moritz és producer-társai, hogy ha már ennyire jól néznek ki a neon-fényű csillogásban az autók, akkor bedobják őket a legcsillogóbb nagyváros kellős közepébe? vagy simán csak jó üzletnek tűnt a távol-keletieket is bevonni az autós-bizniszbe? (spoiler: nem lett az...) nem nagyon érzem a létjogosultságát ennek a filmnek, ami élesen leválik az első két részről, mert azon kívül, hogy autók vannak benne, és a végén hellózik egyet a kamerába vin diesel, semmilyen kapcsolódási pontot nem találni. oké, máshol is szeretnek autókkal csapatni, nem csak amerikában, de ha már az volt a koncepció, hogy megyünk japánba, akkor már beleállhattak volna teli-gázzal is az alkotók. mert persze egy fehér srác szemszögén át láttuk az eseményeket, sőt, a mellé szegődő főbb karakterek egyike sem volt japán (soroljuk csak: néger, ausztrál és kínai), és ettől olyan érzése lett az ember, mintha visszacsöppent volna a nyolcvanas évekbe, ahol michael dudikoff és franco nero voltak a ninják az amerikaiak szemében... arról már nem is beszélve, hogy hajmeresztő módon középiskolásnak akartak nekünk eladni egy láthatóan túlkoros anti-színészt, aki alig bírt kinyögni két (akcentussal terhelt) mondatot, egy cseppnyi karizma sem érkezett az irányából, ráadásul a sztorijának sem volt semmi értelme, mert nem egy kivételes tehetségű sofőr kaptunk a személyében, maximum egy lelkes iparost, aki hajlandó sokat gyakorolni azért, hogy ügyesebben tudjon balra fordulni... a kínából menekült han még érdekes lehetne, de szegénnyel vagy sztoikus bölcsességeket böfögtettek fel az alkotók, vagy teletömték a száját rágcsával... a gonoszunk egy nevetséges figura, aki már attól bekeményedik, ha valaki ránéz a csajára (ez az un. kocsmai karakter-építés), és közben meg be van szarva az igazi nagyfiúktól, a jakuzáktól (mert persze a japán klisék egy részének ott kell lennie a vásznon, különben nem ismerjük fel az országot) (és az már személyes problémám volt, hogy szegény színésznek oldalról voldemort orra van (azaz nincs), így nehezen tudtam komolyan venni)... oké, hogy chris morgan forgatókönyvíró kezdő srác volt itt még, plusz meg volt kötve a keze, hogy valami hihető sztorit kalapáljon össze, mert justin lin rendező mindent igazi autókkal és kaszkadőrökkel akart felvenni (ifjonci lelkesedés itt is) -ez a mentalitás nagyon dicsérendő, ám az nem elég, ha összetörsz két autót az utcán vagy a hegyi szerpentineken, úgy is kéne vágni meg képeket komponálni, hogy a néző ne vesszen el a kavalkádban, mindig legyen fogalma arról, hogy ki melyik kocsiban ül, és az kábé hol van a másikhoz képest, különben nem fogja igazán izgalmasnak találni a nagy kergetőzést... az első két film a maga bugyutaságával is szórakoztatott, ez viszont már fárasztóan a zs-kategória felé vette az irányt, remélem az eredeti arcok visszatérésével megtaláljuk majd a helyes ösvényt is... (××09.04.)

(Halálosabb iramban) (2003) (r.: John Singleton)

az hogy lehet, hogy bármikor is fordulnak florida felé az írók, abból mindig csak egy miami vice epizód kerekedik ki a végére, drog-báróval, piszkos pénzzel és dögös bikinis csajokkal...? így járt szegény james bond is még ’89-ben, és nem meglepő módon paul walker csikorgó gumijai is kényelmesen belehuppantak ebbe a jól kitaposott kerék-nyomba... de értem én, hozni kellett egy b-tervet azután, hogy vin diesel nemet mondott a folytatásra, így jött képbe gondolom az új helyszín és az új karakterek -no meg a hasonló szituáció, a beépülés és az őrült nitrózás minden sebesség-túllépés közben... azért vagy kétszer felemlegették az első filmet, de igazából csak abban a kontextusban, hogy brian-nek ez a mostani meló volt a ’kiszabadulhatsz a börtönből’ kártyája, egyébként felejtős volt minden, még a nagy szerelem is, legalábbis nyugodt szívvel legeltette a srác a szemét a dekoratív díszletnek tartott eva mendes-en... egyedül nem lehet versenyezni, úgyhogy a szőke fehér kölyök köré odatereltek egy színes társaságot, egy cuki kis japánt meg két nagyszájú rappert/énekest -de mondjuk ezek a filmek nem arról híresek, hogy olyan magas szintre lenne belőve bennük a színészi játék, úgyhogy elfogadható volt, hogy egy kvázi újonc is ott csapatta a többiekkel... a rendezői székbe is új arc érkezett, egy veterán gettó-szakértő, john singleton, de különbséget csak az akciókban láttam az első filmhez képest -singleton szeretett többet vágni, kaptunk sok szem-közelit, miközben rendre odatévedt a kamera a váltó kezekre és a gázt taposó lábakra is, de azért használta az akkori kor vívmányait is, volt egy pofás kamera-suhanása, ahogy az első versenyző mellé odaröppentünk egy pillanatra, látszólag vágatlanul, minden autót érintve... annak örültem, hogy kihasználták a napfényes miami-t, és nem éjszaka csapatták neon-fénnyel, hanem forgalmas utakon, életveszélyes szituációkban az autópályákon vagy a sűrű utakon (ahol örömömben fel-felsikolthattam, hogy ’hé, ez pont olyan érzés, mint amikor a zsaruk ész nélkül üldöztek a gta: vice city-ben!’). és most is akadt szép számmal megbecsülendő kaszkadőr-teljesítmény, megcsinálták igaziból is a hídon átugratást, és volt egy olyan őrült a csapatba, aki kilógott a mozgó autóból, miközben azt imitálta, hogy paul walker-ként eltávolítja a rendőrség menő blokkoló-kütyüjét... apropó, zsernyákok, szegények mindig úgy vannak ábrázolva, mint egy rakás béna hétvégi sofőr, aki az első rázós szitutól a falnak mennek, és mivel nagy tömegben követik a gyanúsítottakat, ezért látványosan egymásba fonódva ér véget az útjuk (kéne valami kimutatás, hogy melyik filmben tört össze a legtöbb rendőrautó -oké, valószínűleg a blues brothers lenne a nyertes, a taxi 2 meg a második, de vajon ez a film fel tudná tornászni magát melléjük a dobogóra?)... meglepően könnyen csúsznak le eddig ezek az autós marhaságok, pedig tudom, hogy agysejtölő szemetet fogyasztok a nézésük közben, de legalább felpörgetnek a közben végzett aktív tevékenységemre (a.k.a. szobabiciklizés)... (××09.02.)