(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(2016) (r.: Alexis Bloom, Fisher Stevens)

hollywood egyik nagy szemfényvesztése, hogy a sztárokat a maguk tündöklésében mutatja mindig, a személyes részleteket viszont elhomályosítja... persze aki nap-mint-nap bújja a bulvár-magazinokat, az azt gondolhatja, hogy részese a magánéleti gyarlóságoknak is, pedig tudjuk jól, hogy milyen felületesek ezek az olvasatok is. de épp’ ezért kellenek a dokumentumfilmesek, akik tényleg képesek a kamerájuk előtt megnyitni a híres embereket, így intim közelségbe hozni őket hozzánk, a rajongókhoz... bevallom, hogy kicsit féltem megnézni ezt a filmet így két hónappal azután, hogy elveszítettük a két csillagát, debbie reynolds-ot és carrie fisher-t -mert attól tartottam, hogy darabokra zúzza a lelkem megmaradt darabkáit a tudat, hogy már nincsenek velünk. de szerencsére lélek-zúzás helyett lélek-felemelést kaptam. mert bár szív-tájékon szorít egy kicsit a hiányuk, viszont annyira vibráló személyiségek voltak, hogy csak pozitív hatásokat tudtak kelteni a nézőben. ehhez adódik hozzá a gyönyörű szimbiotikus anyja/lánya kapcsolatuk, plusz carrie ordenáré humora is nem egyszer késztet hangos röhögésre a film alatt... szerettem a mindennapok apró/cseprő dolgainak bemutatását is, de annak is örültem, hogy sok korabeli felvétel segítségével bekukkanthattunk hollywood molyrágta függönye mögé is. sőt, a régmúlt csillogós viszontagságai mellett egy modern díjátadó kulisszái mögött is kószálhattunk egy kicsit. igazán csak a vége-felé vált szomorkássá a hangulat, amikor debbie egészsége megromlott, amikor már nem lehetett az a profi szórakoztató gépezet, mint aki volt az elmúlt évtizedekben a színpadon és a vásznon egyaránt. de én inkább a szépre akarok emlékezni -és lehet hogy ezért van, hogy az ilyen felvillanyozó dokumentumfilmek is erősebben csapódnak le bennem, mint azok, amik valami mély és fontos mondanivalót boncolgatnak... (jé, csak akkor jöttem rá, hogy ki volt a film egyik készítője, amikor egy interjú során kikukucskált a kamera mögül -fel is kiáltottam egyből: hé, ez az ötös robotos bácsi...) (#02.27.)

(2016) (r.: Zak Knutson)

nagyon hamar össze tudnának dobni egy ilyen negyven perces tévés összeállítást a marvel-nél, ami nem állna másból, mint egy kis önfényezésből és nagyon sok promóból a filmeknek és sorozatoknak (meg esetleg a képregényeknek) -így hálásak lehetünk, hogy nem ezt az utat járták itt, hanem igenis tisztelettel bántak a legidősebb karakterükkel. ez már abból is látszik, hogy nem csak színészeket ültettek le az interjúkhoz, hanem például joe quesada-t (főszerkesztő), john cassaday-t (rajzoló), mark millar-t (író), jeph loeb-öt (író, tévés fejes), és persze magát stan ’the man’ lee-t. valamint a karakter megalkotóinak (john simon és jack kirby) rokonait is, akik a személyes élményeikkel tették érzelmesebbé ezt a szűkös játékidőt. szépen végigmentünk a fontos állomásokon, a hős születésétől a haláláig és újjászületéséig, úgy, hogy közben mindig társadalmi eseményekkel, történelmi kontextusokkal magyarázták a változásokat. és mindez persze lendületesen volt összerakva, egy rakás képregény mozgóképesítésével kísérve -talán már egy kicsit túl gyors is volt a tempó, az ember néha csak kapkodta a fejét, hogy épp’ ki is az, aki beszél... jó hogy rátaláltam erre az informatív és szívhez-szóló szösszenetre a nagy film előtt, mert jól bemelegítette a nyálelválasztásomat... ($$05.03.)

(2015) (r.: Jon Schnepp)

jól emlékszem a kilencvenes évek közepére, amikor próbáltam nyakig vetni magam a filmes világba (ez vidéki gyerekként nem volt egyszerű), így hónapról/hónapra mentem az újságoshoz a kötelező cinema adagomért -ott is lehetett olvasni erről a projektről, ami már kezdő film-szeretőként is furcsának tűnt: nicholas cage, mint superman? tim burton, mint a film rendezője? és tudjátok mit? ennyi évvel és filmmel a hátam mögött ma már kurvára megnézném ezt a furcsa filmet... amikor először hallottam erről a dokumentum-filmről (kevin smith-től, ki mástól...btw, nézzétek a palit a youtube-on, mert elképesztő figura!), akkor azt gondoltam, hogy majd egy érdekes betekintést kapott általa a hollywood-i nagy stúdiók működési rendszerére, ahol simán beborítják az ilyen érdekes projekteket, ha nem remélik tőlük a kötelező anyagi sikert -de ennél sokkal többet kaptam. mert nem csak az ötlet megszületését és a szomorú elbukását láthattuk, hanem nagyon sok minden előjött a készítési folyamatból is, jon schnepp nem volt rest, és előásott minden fennmaradt rajzot, vázlatot, koncepciós tervet, és azt a rengeteg közreműködőt, akik létrehozták ezt az egyedi vizualitást. persze az interjúk során a nagyvadak voltak azok, akiket a legjobban várt az ember, tim burton-t, a maga kalimpálózós elvontságával; kevin smith-t, aki úgy tud sztorizni, hogy három napig hallgatnád egy sörrel a kezedben; és jon peters producert -óh, őróla már hallottam legendákat, de baszki, mind igaznak bizonyult... mert ez a faszi megtestesít mindent, ami rosszat gondolsz a hollywood-ban dolgozókról, egy felkapaszkodott fodrász (a paróka-készítő andy vajna csókoltat), akinek fogalma sincs semmiről, de nagy arccal ossza az észt, és persze öt-danos kamugép... tök jó látni, hogy létrejöhetnek ilyen alulról jövő kezdeményezések manapság, hogy lelkes emberek össze tudnak rakni ilyen produkciót, ami baromi érdekesen tudja bemutatni egy film mögött lévő iszonyatos munkát, és persze az ’álomgyár’ furcsa működését. tessék folytatni ezt a kezdeményezést, van még elég csontváz abban a készítői pokolban, amiről szívesen néznék még ilyen színvonalas dokukat. ($$03.18.)

(2015) (r.: Matthew Heineman)

durva, hogy mennyire el tudnak mosódni a határok... mármint vegyük először művészileg -mert tisztában vagyunk vele, hogy egy dokumentum-filmet látunk, mégis azt érezzük, hogy az egész szerkezetével, a karakterei felépítésével, a feszültség és az információ adagolásával, a háttérzenék használatával azt az illúziót kelti, mintha egy játékfilmet néznénk. egy igen durva játékfilmet... bár tavaly már a sicario adott egy kellemetlen gyomrost a témában, de csak most látszott igazán, hogy csak a felszínt kapargatták a készítői. mert nem is az az igazán érdekes, ami az amerikai határ közelében zajlik, hanem ami mexikó szívében. és lehet, hogy erre ennek a dokunak a készítői is csak az alkotás folyamatában jöttek rá, mert a jenki oldalra elhasznált percek nem tudták ellensúlyozni a túloldalt, csak néhány egyszerű embert találtak, akik valami zavaros indokkal rohangálnak a természetben, mert vagy kötelességüknek érzik tenni valamit (ez a jobbik eset) vagy csak mosdatlan rasszisták, akik élvezettel lobogtatják a kincstári fegyvereiket. nem, az igazi drámát spanyol nyelven adják elő... esküszöm, hogy nem tudtam, hogy az önként szerveződött szabadcsapatoknak ilyen fontos dátum február 24-e, egyszerűen csak most lett kedvem megnézni a filmet, de szépen ráhibáztam. ahogy a rendezőnek is szerencséje volt, hogy végigkövethette ezeknek a csapatoknak a sorsát, a reményteljes megalakulást és a dicstelen elbukást. mert az elején mi is érezhettük a hagymázas eszméket, a tenni-akarást, minket is behálózott a karizmatikus vezetőjük, aztán folyamatosan hullott le a maszk róluk, és derült ki, hogy nem sokkal jobbak ezek az emberek sem, mint a kartell tagjai, csak más színű pólót hordanak. kiüresedtek az eszmék, csak néhány keménylegény maradt fegyverrel a kezében -igen, pont mint a másik oldal önbíráskodói... és akkor még nem is jutottunk el a coda-ig, ahol végleg elbukik a ’védjük meg a sajátjainkat’ eszméje, amikor simán és elvtelenül beállnak a korrupt kormány mögé a nép korábbi védelmezői, és ugyanazokkal a módszerekkel kezdenek bűnözni, mint akik ellen felvették a harcot az elején. és nincs feloldás, nincs szabadulás körből. és nem tudom, hogy lesz-e valaha... (és ha globálisan nem lett volna elég a gyomros, a doktor személyes drámájával tették még nehezebbé az egész történetet.) ($$02.24.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(2015) (r.: Brett Morgen)

vidéki kisvárosból jövő emberként a mai napig feszül bennem valami, ha olyannal találkozom személyesen (vagy csak látom hús/vér valójában), akit korábban csak közvetve ismerhettem mondjuk a tévéből. egész egyszerűen nem tudja feldolgozni az agyam, hogy ő ugyanolyan ember, mint én, csak olyan tevékenységet folytat, amitől többen ismerik, mint engem. hogy az a különleges benne, amit létrehoz, és nem az ember maga. és ezért baromi izgalmas ilyen dokumentum-filmeket nézni, mert pontosan ezt a hatást éled át itt is -hogy az idolod, akit gyerekkorod óta ismersz és tisztelsz, pontosan olyan hibákkal teli ember volt, mint te. de miért ne lett volna így? főleg kurt cobain esetében érthetetlen a meglepődés, hiszen ott van benne a szövegeiben a teljes élete. csak az ember nem mindig ás le a kiabálás mélyére. még szerencse, hogy valaki más megteszi helyette... és ha igazán le akarsz csupaszítani valakit, akkor fogd a szüleit, és ássatok le együtt a gyerekkor mélyére. nem is tudom, mi a furcsább, nézni az édes kis szöszi kurt babát, vagy hallgatni a családját a problémás felnövés-történettel, végig az jár a fejedben, hogy ez túl mély, túl intim. és aztán ez a gondolat nem ereszt, mert tovább gördülünk olyan dolgokkal, amik miatt tényleg azt érzed, hogy túlságosan beleskelődsz egy privát szférába, ahol semmi keresnivalód nem lenne. mert az emberbe azt sulykolták, hogy nem illik más naplójába beleolvasni, hogy a magáncélra felvett videókat nem neki szánták. és persze, aki hozzám hasonlóan szereti az önéletrajzokat, az lesett már be a rock'n'roll életforma mögé, de ennyire személyes élményt még nem nagyon kaphatott. és ettől kicsit kényelmetlenül is érzi magát az ember. nagyon fura ez, mert a mostanában megnézett zenés dokuimtól felvillanyozódtam (kösz dave! most is nagyon hiányoztál ebből az alkotásból legalább egy interjú erejéig), bár talán még azzal is vitatkoznék, hogy ez egy zenés doku volt. mert azt érzi az ember, hogy kicsit mellékes az, hogy kurt cobain zenész volt (sőt, az utolsó nagy ikonikus zenész), teljesen el van tolva az arány az ő személyes drámájára a zenekarról. így aki nirvana biográfiát vár, az csalódni fog -bár kétlem, hogy lennének olyanok, akik csalódnak. mert akik szeretik a nirvana-t, azok szeretik kurt kaotikus gondolkozás-módját is, és ezt nagyszerűen sikerült elkapni itt, a montázsokkal, rajzfilm-betétekkel, mindent ellepő napló-részletekkel. fontos film, csak a lélek-terhelés miatt nem könnyen szerethető. pedig nagyon akarja, hogy szeressék... ($06.27.)

(2013) (r.: Dave Grohl)

digital sucks! mivel hétről-hétre el vagyok bűvölődve a sonic highways-től, időt kellett szánnom a sorozat origójára is, dave grohl első rendezésére, erre a fantasztikus alkotásra. nagyon érezhető a testvériség, itt is rengeteg interjú váltakozik jó vágásban a korabeli felvételekkel. és a zene szeretetének mindenhatóságával. csak itt konkrétabban vizsgálunk meg egy témát, szépen időrendbe felfűzve a stúdió történetét, kitérve olyan témákra, mint a dob-hangzás vagy a producerek fontossága (azért az mennyire mutatja egy dal kultikusságát, hogy azonnal felismerhető volt, mikor dave elkezdte dobolni a smells like teen spirit-et...). de a lényeg, hogy egy mélységesen emberi történetet kaptunk, dicsőséggel és mélypontokkal, vidámsággal és szomorúsággal. nekem nagyon sokáig nem számított a hangzás, örültem ha megvan egy agyonmásolt kazettán mondjuk a nevermind, a birtoklás volt a lényeg, nem a kifinomult részletek. most már tudom értékelni a különbéget, jobban tetszik a csörgős-zörgős természetes hangzás, mint az agyoncsiszolt digitális. és ezt olyan embereknek köszönhetem, mint dave grohl. az utolsó negyven percre jött a váltás, amikor a kis keserűséget felváltotta az örömzene. a jamm-et tartalmazó lemezt már számtalanszor hallottam (sőt a zseniális instrumentális grohl/homme/reznor összjátékot kényszeresen el kell indítanom időről/időre a youtube-on), de jó volt látni a készítés folyamatát, a zene szeretetét, ami árad a srácokból, a tiszteletet az idősebb legendák felé, és dave havert, aki tényleg mindenkivel jóban van, és hengerel a pozitív energiájával. vannak ihletett pillanatok a popkultúrában, és az ember olyan boldog, amikor beleshet ezek mögé. (++11.09.)

(2013 / 2011) (r.: Papp Gábor Zsigmond)

papp gábor zsigmond és csapata nem tagadja meg önmagát, ötödjére is hozták a megszokott mosolygós hangulatot a régi felvételes összeállításukkal, ezúttal a vidéket szemlézve (vicces, hogy valamelyik korábbi rész audio-kommentárjában arról volt szó, hogy azért budapesttel foglalkoztak eddig, mert vidékről nem maradt fenn elég felvétel -hát most találtak...). azért fel-felbukkantak a komolyabb problémák is, a cigányság beiskolázása például, hogy ne csak a vicces hajakon szórakozzunk (vagy a személyes kedvenc elfoglaltságomat űzzük: női hónaljszőrt vadásszunk). az viszont mókás, hogy a kísérőfilm jobban bejött. eleve aranyos ötlet, hogy pgzs harminc év után elindul felkeresni a levelező-partnerét, és érdekes is a szövevényes nyomozás (és egyben moszkva bemutatása), de a nagy találkozás bekövetkezése után húzódott igazán mosolyra a szám, és járt át az a bizsergetés, amit az igazi feelgood alkotások tudnak kiváltani belőlem. (kevés dokumentum-filmet nézek, így összehasonlítás híján inkább nem értékelek.) (++09.13.)