(Társadalmi dilemma) (2020) (r.: Jeff Orlowski)

sziasztok, zoli vagyok, és függő! nehezen tudnék már meglenni az internet nélkül, azzal indul a napom, hogy végigpörgettem azt a pár oldalt, amiket kiemelt figyelemmel követek, úgy érzem, hogy lemaradtam éjszaka, amiért álmomban nem jutottam friss hírekhez. de azért úgy gondolom, hogy nem vagyok menthetetlen... nem nagyon értem azokat, akik órákat töltenek a közösségi oldalakon, mert virtuálisan is ugyanolyan antiszociális vagyok, mint a való életben, nem érdekel, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket ismerek, nincs szükségem a megerősítő like-okra, a fotókat megtartom magamnak, ahogy a véleményemet is. azt nem mondom, hogy belőlem nem tudnak kipréselni dollárokat a nagy tech-cégek, mert a google-t erősen hízlalom akkor, amikor elveszek a youtube algoritmusában, és a hasznos időmet a felesleges videók unott pörgetésére cseszem el, de igyekszem javulni. főleg most, hogy borzasztóan elriasztottak az efféle tevékenységtől ennek a filmnek az alkotói... persze az eddig sem volt titok, hogy a tech-iparág kifacsar minket, hogy de sokkoló volt, ahogy ezt olyanok mondták az arcunkba, akik ott voltak az alapok lefektetésénél, akik nem szenzáció-hajhászás miatt ültek most le a kamera elé, hanem azért, mert tényleg attól tartanak, hogy katasztrófába rohanunk azzal, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a facebook-hoz hasonló lelketlen pénz-gyárak által, hogy birkaként szorulunk bele egyre inkább a saját vélemény-buborékunkba... teljesen közérthető volt a veszélyek felsorolása, amit kissé didaktikusan, de hatásosan támasztottak alá egy dramatizált sztorival, ahol az okostelefonok összes negatív hatását és az algoritmusok kíméletlen működését is szemléltették nekünk. vagy még inkább az ifjabb nézőknek, akinek kvázi kötelező tenném ezt a filmet, mondjuk két osztályfőnöki órát simán rá lehetne áldozni arra, hogy néhányan talán belátják azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a generációjuknak. talán ők is úgy sokkolódnának, mint én... (a belátásról jut eszembe: az egyik legmegrázóbb megszólalása a like gomb kitalálójának volt, aki csak egy kedves gesztust akart létrehozni a csapatával, és most azzal kell szembenéznie, hogy 180 százalékkal megugrott az öngyilkos tinilányok aránya, mert nem kapnak elég lájkot...) (mondhatnám epésen, hogy most a film végeztével megnézem, hogy mit ajánl nekem a netflix algoritmusa, de inkább csak örülök, hogy egy bevétel-orientált tech-cég ilyen projektekre is biztosít anyagi hátteret.) (××10.10.)

(2020) (r.: Chris Robinson)

még csak épphogy belemerültem a standup-medencébe, és máris kerestem az új hangokat -mondjuk az olyanokat, akik cuki afrikai akcentussal is tudnak csicseregni... mivel az insecure még a ’megnézendők’ listáján van nálam, ezért a mai napig nem is hallottam yvonne-ról, csak véletlenül botlottam bele ebbe a special-jába, de ilyenkor szokta érni az embert a kellemes meglepetés, és jókat is mosolyogtam a szimpatikus hölgy személyes sztorijain, amik a származásából és mixelt felnövéséből erednek. és az a jó, hogy érezni, hogy csak kedvesen élcelődik a szülein meg a nigériai és harlem-i tesók túlzásain. és hogy ez ne csak egy érzés legyen, ezért kaptunk egy csodás kitekintést nigériára, ahol minden bevágás reflektált a színpadon elhangzottakra. és igen, minden közhely igaz a nigériai anyákról, hehe... (××09.27.)

(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)

(2020) (r.: Max Barbakow)

ajjaj, azt hiszem, most már örökre bennragadtunk a time-loop-ot használó filmekben és sorozatokban... persze, érthető az írók lelkesedése, mert jól lehet játszani az örök körfogásban való szenvedéssel, könnyen lehet tanulságokat levonni, amivel a zsebükben továbblépnek a karakterek a végtelenített napokból. de tényleg kezd már elhasználódni ez az ötlet, annyiszor vissza-visszatértünk már hozzá az elmúlt húsz évben. és mégis, még mindig vannak olyan változók, amik némi frissesség érzetet adnak hozzá az ismerős alapokhoz -vagy ami még jobban tud működni, ha az alkotók nem az örökké-visszatérő napból való kitörésre helyezik a hangsúlyt, hanem olyan karaktereket dobnak ebbe a lehetetlen szituációba, akiket igen hamar a szívünkbe zárunk... mert bizony a palm springs ott érte el a legnagyobb győzelmet, hogy nem egy embert ragasztott bele egy kimerített napba, hanem kettőt (plusz még egyet), így már nem is számítottak a kvantum-fizikával beburkolt ’miért’-ek és ’hogyan’-ok, hanem csak ez a két ember, aki feloldódik egymás társaságában, majd túllendülnek a kötelező romantikus bukkanókon, hogy boldogan ellovagolhassanak a kaliforniai naplementébe... viszont hogy az se érezzük, hogy csak egy apró gimmick-kel eladott romantikus filmet nézünk, ahhoz meg kellett a jóízű humor, amivel kellemesen feldobták az abszurd hangulatot, és kellett az, hogy a két főszereplő között tökéletesen működjön a kémia... andy sangberg meglepő módon kettőt visszább-tekert a szokásos intenzitásából, cristin milioti meg szokás szerint egy csoda volt, főleg úgy, hogy azért neki mélyebbre is le kellett mennie a lelkébe, hogy felhozzon onnan egy adag fájdalmat... jól működött az, hogy nem egyszerre került a két karakter a szituációba, így nyles már abban a fázisban volt, ahová a hasonszőrű filmekben a második felvonásban szoktak eljutni a karakterek, és hát persze sandberg-nek jól állt ez a flegma beleszarás, az is tetszett, hogy néha visszatekertünk, hogy megnézzük a másik szemszöget is, hogy azért újoncként is átélhettük, hogy milyen rádöbbenni egy ilyen szituációra (kicsit egyébként sajnálom, hogy tudtam előre, hogy a film a time-loop-pal fog játszani, mert különben meglepő lett volna, hogy miért viselkedik ilyen furán a főhős az elején)... játékosság, humor, igazi érzelmek, bohókás romantika, szépen fényképezve, szórakoztatóan prezentálva -minden, ami ahhoz kell, hogy pozitív élményként maradjon, amikor továbblépünk. egy újabb time-loop-ot használó filmbe... (piszkált, hogy valahonnan ismerem az enervált csapos-lányt, aztán kiderült, hogy jena friedman alakítja, aki nem színész, hanem standup-os. benne volt a baráti körben, így került a vászonra, mi...?) (mindig tisztelettel hajtom meg a szakállas állam az olyan színészek előtt, akik szívességből beugranak az ilyen kis-költségvetésű produkciókba, ezúttal is jár a főhajtás j.k.simmons-nak!) (××08.29.)

(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)

(2020) (r.: Dave Skinner, Freddie Waters)

nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, főleg a standup műfajában, kell egy jó beszélőkéjű, jó humorú személy, aki egy szép ívet kerekítve tudja összefűzni azokat a sztorikat, amiket megélt, amiket jól kigyakorolva kiszínezett. ezúttal egy dinamikus mozgású angol pasit kaptunk, ami nem fél cikivé tenni saját magát, a családját, és persze jó nagy adaggal kap mindenki a szórásból, aki csak kicsit is megérdemli a mai világból, a vegánok, az amerikaiak, meg úgy általában az emberi butaság. mindez lendületes, szórakoztató köntösben. senkinél sem lesz benne ez az év végi top3 standup-ban, de garantálom, hogy mindenki jól fog szórakozni, ha ki akar kapcsolódni egy órára... (××07.27.)

(2020) (r.: Thomas Kail)

nekem a twitteren kezdődött a ham-őrület -néhány követettem áradozott egy hamilton nevű dologról, nekem meg elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen aktuális kulturális viharról maradok már le már megint éppen. úgyhogy még aznap landolt a laptopomon az előadás hanganyaga, ami persze szerelem lett első hallgatásra. ezután felleltem a youtube-on néhány részletet is a főpróba felvételeiből, de leginkább csak a fejemben élt egy kép, hogy miképp nézhet ki a broadway-n ez az előadás, ami igencsak felpezsdítette amerikát (és a színházi díjátadókat). persze az ember, ha akarta volna, be tudott volna szerezni olyan illegális felvételeket, amik egy erkélyről nagyjából mutatják a színpadképet, de én vagyok annyira igényes, hogy nem vállalok be ilyen csonkított élményeket. így nagy örömhír volt számomra, amikor kiderült, hogy a disney elképesztő összeget (75 millió dollárt) fizetett ki a jogokért, és hamarosan láthatjuk is az eredeti szereposztásról készült minőségi kordokumentumot -hamarabb is, mint gondoltuk, mert a jövő őszi mozibemutatóból függetlenség-napjai meglepetés lett a vége a disney+-on... mintegy száz meghallgatás után a dalok már a fejembe másztak eléggé ahhoz, hogy a színpadi produkciót tudjam figyelni ezúttal -és hamar ki is jött, hogy az egy dolog, hogy lin-manuel miranda milyen csodás dallam- és szöveg-világgal fűzte össze a korokat és a mögöttes üzeneteket, amik egy fülhallgatóból is hatásosan gyújtják föl a szíved és az elméd, de igazán akkor működik ez az összművészeti produkció, ha látod a színészek arc-mimikáit és test-játékát, mert mintegy ötven százalékkal erősebb lesz az érzelmi behatás, mosolygósabbak a viccek, könnyesebbek a drámák (és néhány sztori-elem is kitisztult azzal, ahogy áttranszformálódott a színpadkép két dal között)... bár a színházi élőség élményét képtelenség kamerákon keresztül átadni, de így is magával tud ragadni a darab az ügyesen használt mozgó színpadával, a minimál-díszleteivel és a fények játékával. és persze maga a történet is itt pompázhat teljes valójában, kontrasztosabbak a féltékenységek, őrültebb a király, elragad a hurrikán és a szívünk is megáll, ahogy a gyász megfagyasztja a képet a színpadon... a karakterekről kialakult képet is át tudta szabni azt, hogy láthattam is a színészeket, burr esendőbb lett leslie odom jr által, daveed diggs örök-mozgása meg sokat elvett a jefferson utálatomból... hálás vagyok, amiért, mégha ilyen korlátozott körülmények között is, de átélhettem ezt az élményt, amit egy egyszerű vidéki magyar gyerekként nem adatott volna meg normál körülmények között -és nem lennék boldogtalan, ha mostantól még több ilyen minőségű felvételt kapnák a nagyot durranó broadway produkciókról... (ja, boldog szülinapot amerika, reméljük később is teret engedtek még az ilyen progresszív alkotóknak, mint lin-manuel, akik képesek leporolni azokat a történelmi figurákat, akik kezdenek kikopni a köztudatból, és modern és érthető módon hozzák be az életünkbe a múlt megismerésének vágyát.) (××07.04.)

(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)

(2020)

vannak helyzetek, amivel képtelenség viccelni, még egy humorista sem tudja olyan szögből nézni az eseményeket, amivel kellően meg tudná görbíteni a tükröt, van, amikor csak ki kell állni, és azt mondani, hogy ’elég volt!’, és levonulni a színpadról... ritkán tárják a humoristák a nagyközönség elő azokat set-jeiket, amiket nem csiszoltak tökéletesre az előadásaikon, így érdekes volt látni egy nyers előadás erejét -de persze az erő leginkább abból jött, amit mondott dave. hogy az a helyzet, ami felforgatja jelenleg amerikát nem most kezdődött. hogy rendszerszintű problémák vannak. hogy a feketéknek igenis van okuk félni a rendőrségtől. hogy ott kell lenni az utcákon, és azt mondani, hogy elég volt. hogy ki kell állni akár humoristaként is, ismert feketeként, és kiereszteni a kétségbeesés hangját. még akkor is, ha ebben semmi vicces nincsen. (06.14.)

(Az 5 bajtárs) (2020) (r.: Spike Lee)

a film vége-főcíme után látható spike lee stúdiójának (40 acres and a mule) a logója, amit egy kalapáccsal billogoznak bele egy fém-lapba -ez azért találó, mert spike pontosan ilyen kalapács-szerű ütésekkel veri belénk a mondandóját minden egyes joint-jában (ő így nevezi a filmjeit)... egyből egy erős muhamad ali idézettel kezdünk, majd jön dr.martin luther king, malcolm x és a többi meghatározó afroamerikai szószóló, azok, akik nem csak a feketék jogaiért álltak ki, hanem a vietnámi háború ellen is, így még meg sem ismerjük a főszereplőinket, de már a csapásirányt láthatjuk magunk előtt. és később is előfordul, hogy túl határozottan húzza alá a mondandóját (a háború kegyetlenségénél vérben fekvő gyerekek arcait vágja be), de ez nem újdonság a spikelee-i életműben, elég csak visszanézni a blackkklansman-re, ahol szándékosan húzta át a történetet a mába a film utolsó perceiben... itt persze könnyebb dolga volt az aktualizálással, mert az események nagyrésze a jelenben játszódnak, de annak fényében, hogy ebben a pillanatban is tömegek vonulnak az utcára a feketékkel való egyenlő bánásmódért, így nem is kellett sötétebbre festenie a képet a valóságnál. jó, az persze nem véletlen, hogy a történet legellentmondásosabb karaktere egy keményen trump-támogató afroamerikai, aki büszkén viseli a dzsungelben is a vörös ’maga’ sapkát... de spike szeret fókuszálatlanul a nagy képre is kitekinteni, így az amerikaiak lelkében máig élő vietnámi traumát kiterjeszti, így ki-kitekintünk a rabszolgaságtól máig tartó hátrányos megkülönböztetés különböző aspektusaira is... pedig a poszttraumás stressz egyébként is egy erős alap téma, amit viszont besűrít egyetlen karakterbe, ezért nem könnyű együtt utazni paul-lal, aki pszichésen ottragadt a dzsungelben, és most, hogy testben is visszatért oda, a legrosszabb énje tör a felszínre -viszont mivel delroy lindo olyan erőteljes alakításban hozza ezt az ellentmondásos figurát, nem fordulunk el tőle, hanem átérezzük a borzasztó döntései és a keserű szavai mögötti fájdalmat... de a többi színész is odateszi magát a füllesztő zöld pokolban, clarke peters-nek tökéletesen állnak ezek a nyugalmat árasztó szerepek, isiah whitlock jr. meg nem hagyhatta el a forgatást, amíg ki nem szaladt a száján egy tökéletesen elnyújtott ’sheeeeeeet’... (érdekes, hogy összesen négy fehér karakter szerepel a filmben, abból kettő francia, egy finn és csak egy amerikai)... nem tudtam igazán, hogy mit várhatok attól a premisszától, hogy négy veterán visszatér ’nam-ba, hogy elrendezzék a lezáratlan ügyeiket, talán egy kicsit kaland-filmesebb végeredményben reménykedtem, mint amit ténylegesen kaptam, de annak örültem, hogy bizonyos fordulatokon túl, azért meg tudott lepni, hogy mennyire drámai és feszültséggel teli helyzetekbe sodródott el a film (oké, a csehovi szabályt azért a tapasztalt film-nézők kívülről fújják már: ha feltűnik az expozícióban egy csapat, akik taposóaknákat hatástalanítanak, akkor lesznek olyanok is később a filmben, akiket darabokra szaggat egy-két akna, amik már évtizedek óta a vörös színű talajban rozsdásodnak)... bár az üzenetet néha túl direktnek éreztem, az viszont tetszett, ahogy a képformátumokkal játszott és különített el jeleneteket egymástól spike és a nagyszerű operatőre newton thomas sigel: az elsőre szembetűnő, hogy a flashback jelenetek 4:3-ba vannak vágva (és szemcsésebbek is, mert 16 mm-es kamerával forgattak), de az is jópofa húzás volt, hogy a dzsungelbe érkezéskor szélesedik ki igazán a kép... nem könnyű szeretni ezt a filmet, mert sokkal nyomasztóbb egy átlagos dzsungel-kalandos történetnél, ugyanakkor meg nem lehet elmenni amellett, hogy milyen erős hatást képes kiváltani -néha hatásvadászattal, kissé direkt módon, de a társadalmi problémák kitárgyalásánál szükséges lehet, hogy egy nagy kalapáccsal vágjanak fejbe minket, hogy észhez térjünk... (××06.13.)

(2020) (r.: Lynn Shelton)

marc maron a tévés szerepei alapján egy megkeseredett öregember benyomását keltette nekem az elmúlt években, de azokat nem ő írta, úgyhogy gondoltam, a standup-ja vagy megerősíti vagy megcáfolja majd ezt az előítéletemet -hát egyik sem jött be, mert igen, mond olyanokat, amitől egy olyan ember érzetét kelti, aki a pokolba kívánja a mai kor túl-digitalizált/technologizált világát, ugyanakkor igazán felvilágosult, modern nézeteket is tud vallani. és talán az a legjobb a fickóban, hogy legtöbbször kedvesen, nyugodtan csíp oda azoknak, akik megérdemlik, máskor viszont nyíltan belöki a fasz-erdőbe a legrosszabb sátáni figurákat, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy ki fog megsértődni a vad fantáziálásait hallva... és tök jó, hogy nincs nála tabu, bátran biztat arra, hogy miközben készülünk az apokalipszisre, nyugodtan könnyítsünk magunkon esténként, hogy ne legyenek stresszesek az álmaink, meg egyébként is, jó hallgatni, ahogy egy analóg korból érkezett ember szívmelengetően nosztalgiázik egy egyszerűbb, de sokszor szarabb korszakra... (szomorú belegondolni, hogy ez volt a rendező, lynn shelton egyik utolsó munkája, egy tehetséges alkotót vett el tőlünk megint az élet igazságtalanul túl hamar.) (××06.07.)

(Tyler Rake: A kimenekítés) (2020) (r.: Sam Hargrave)

azért valljuk be őszintén, hogy az akció-filmek sohasem a csavaros észjárásukról voltak híresek... nem is azért szerettük őket sohasem, mert bizony már gyerekként is faltuk őket a videotékák alsó polcairól, vagy a tv3 kínálatából szemezgetve. és nem igazán volt érdekes, hogy épp’ chuck norris vagy michael dudikoff, stallone vagy schwartzenegger, van damme vagy segall üti épp az ellenfeleket, csak hátradőltünk, és szórakoztunk... úgyhogy nehezen lehetne felróni ennek a filmnek a szögegyenes kiszámíthatóságát, hogy nincs benne ambíció arra, hogy történet- és/vagy karakter-vezetésben túllépjen az elődein, inkább csak fogja a jól ismert sztori-elemeket (drámai múltú zsoldos-katona egy ellenséges környezetben vs arcátlan drogbáró kifogyhatatlan verőlegényekkel), és erre a csontvázra húzza fel az akcióit, miközben hagyja a karizmatikus vezető színészének, hogy kiragyogjon a sárgás szűrővel felvett keleti környezetből... szerintem a russo tesók csak leereszteni és nosztalgiázni akartak a megterhelő marvel-es forgatások után, ezért kellő mennyiségű pénzzel támogatták meg egy régi jó barátjukat, akiről tudták, hogy látványban nem fogja cserbenhagyni őket. és bizony, ha az alibi-sztori ki is szalad a fejünkből öt perccel a végefőcím után, az akciókra még egy darabig emlékezni fogunk, mert a rendező teljes kaszkadőr-koordinátori életműve bele van préselve ebbe a szűk két órába, méghozzá úgy, hogy a netflix-es szabadságnak hála nincsenek cenzori bilincsek a kezein, így a brutalitás minden durvasága ott lehet a képernyőn, de azért a játékosságból és a hűha faktorból sem veszik el egy csepp sem (továbbra is odavagyok a precízen kivitelezett one-take-ekért, ezért repestem az örömtől a film-közepi 12 perces vágatlannak tűnő, egybefüggő akció-őrületért, ahol (megint) lehetett azon agyalni, hogy vajon hogy csináltak meg néhány mozdulatot az operatőrök -például baromira érdekelne, hogy a hátulról felvett autóból milyen fortéllyal pattant be a kamera a hátsó ülésre)... nem hiszem, hogy túl sokat kéne koptatnom még tovább a billentyűzetemet, ebből a filmből több gondolatot nem lehet kiszipolyozni, egy igazi régi-vágású tesztoszteron-mozi ez, mai színvonalon, profin kivitelezve -pontosan azt nyújtja, amit ígér, így a csalódás kizárható. maximum a telefonjával babrál majd az, aki a drámainak szánt jelenetek közben unatkozik, miközben a következő vad lövöldözésre vár... (××04.25.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) (r.: Cathy Yan)

nem lennék szívesen döntéshozó helyzetben a warner szuperhősös részlegénél, mert képtelenségnek tűnik kikalkulálni, hogy melyik produkciójuk fog beválni, és mi áll bele a földbe -akár anyagilag, akár a művészeti értékét tekintve... nem véletlenül dobálóznak már rengeteg ötlettel évek óta, ráadásul a hibáikból sem mindig a megfelelő következtetéseket vonják le... mert a képregény-bumm közepén bemutatott, menő előzetesekkel megtámogatott suicide squad szépen hozott a pénztáraknál, azonban a nézők többsége csalódottan jött ki az ad-hoch összedobált forgatókönyv vagy az otromba videóklipp esztétika miatt, viszont az kétségtelen volt, hogy az emberek nagytöbbsége egyvalamiben egyetértett: a film kevés értéke közé tartozott margot robbie energikus játéka, mint harley quinn (erőteljes girlpower ikonná vált a karakter igen hamar, elég csak megnézi bármelyik con cosplay-eseit, az elmúlt években számtalan lányka préselte magára a szűk nacit)... éveken át ment is az ötletelés a stúdióban, jöhet a gotham city sirens film, harley és joker külön filmet kapnak, lesz harley szóló-produkció, satöbbi, satöbbi, aztán az erőltetett univerzum-építés maga alá temette a dc filmes világát... de ms.robbie kitartónak bizonyult, és egy olyan csajos-bunyós filmről álmodott, amilyenek őt is elvarázsolták gyerekkorában a mcg-féle charlie’s angels filmek formájában... így rágni kezdte a producerek fülét, aki végül beadták a derekukat, felhúztak a szép szőkeség köré egy pofás női segédcsapatot, és indulhatott a móka. csak az a fránya dc-s identitás-válság-keresés nem akart igazán elmúlni... mert megpróbálták a címmel és az előzetesekkel csapat-filmnek eladni a produkciót, de ez bizony ízig-vérig harley magánszáma, amibe beköszön néhány másik csaj is gotham-ből, próbáltak elhatárolódni a suicidal squad negatív hullámaitól, de azért most is fel-felbukkantak a pop-számok a neon-színekbe öntött verekedések alatt, kerülték a fölösleges nagyszabást, azonban a földhözragadt sztoriba kevés eredetiséget sikerült belekeverni (hacsak az időrenddel való játszadozást nem vesszük ide)... és ha végignézzük ezeket az összetevőket, akkor azt láthatjuk, hogy sikerült túllépni az előd agresszív pongyolaságán, de igazán kiemelkedni nem sikerült a középszerből, tipikusan egy egyszer-használatos szórakozás lett a vége. mert azért kétségtelen, hogy tele van szórakoztató elemekkel, margot robbie minden manírja a helyén van, ewan mcgregor hatalmas élvezettel tolja túl a rosszfiú szerepét, daniel pemberton most is menő zenéket írt a score-hoz, és príma ötlet volt megszerezni chad stahelski-t az akció-jelenetek felvételéhez, mert könnyen átláthatóak így a bunyók és az autós üldözések... viszont vérzik a szívem a birds of prey címért, mert szegény csajok nagyon háttérbe lettek szorítva harley harsánysága mellett, huntress drámája külön filmet érdemelt volna, a kanári csak egyetlen egyszer engedhette ki a hangját, és legnagyobb bánatomra teljesen átformálták az én kedvenc gotham-i hősömet, orphan-t, azaz cassandra cain-t, akiben pont azt szeretem, hogy egy szomorú hátterű kislány, akinek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a világhoz, és a test-mozdulatai segítségével kommunikál, nem a beszédével... sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e a filmre a moziba, mert hiába a hullám-vasút érzet, eddig minden dceu-filmet ott láttam először (és legtöbbször utoljára is), aztán addig kavargott az életem az év elején, hogy végül lemaradtam a vetítésekről -utólag már úgy látom, hogy talán nem bántam volna meg, ha nem szakad meg ez a sorozatom, de azzal sincs problémám, hogy végül itthon pörgettem le a filmet egy olyan időben, amikor a sok negatív hír után az ember ki akar szakadni a valóságból, és ehhez pont megfelelő lehet egy rózsaszín/bababék cuki-csajos őrület... (××03.22.)

(2020) (r.: Lana Wilson)

taylor swift mindig is a popzenei perifériám szélén helyezkedett el, a country-ban sosem sikerült igazán elmerülnöm, a popos fordulata után meg túlságosan jókislányosnak és egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy jobban ráfókuszáljak a zenéje. és most ez a dokumentum-film részben igazolta ezeket az érzéseimet, mert ő az az előadó, aki a sikerekből, a rajongói szeretetből építkezik, így a művészetét is úgy formálja, hogy minél nagyobb közönség fogadhassa örömmel, másrészről a személyiségéből is ered ez a jókislány imidzs, ami a legjobbat akarja mindig mutatni magából, ezért látsz belőle felületes szemlélőként csak egy csinos pofijú, folyton mosolygó barbie-babát... az egyértelmű volt, hogy nem egy szokásos zenész-dokut fogok kapni, ha elindítom ezt a filmet a netflix-en, nem számíthattam a sajnos szokásosnak mondható, alkohollal és drogokkal csúszóssá tett lejtőre (ami mindig valahol a sztori második harmadában kerül elő), de azt sem mondhatom, hogy csak csupa rózsaszín, cica-puhaságú könnyed életet ismerhettem meg. mert minden fotó mögött ott a kétely (és az étkezési zavar), minden üstököst elér az a pillanat, amikor már nem képes olyan magasra szárnyalni, mint korábban (grammy díjak elmaradozása), és persze a mai világban nem kerülhetőek meg a bulvár-világ kegyetlen csapásai sem (még akkor sem, ha hősnőnk magánéletét nagyon az oldalvonalon tartottunk az egész játékidő alatt)... összességében szimpatikus személyiséget ismerhettem meg a filmből, egy érzékeny lányt, aki tudatosan halad előre, és beépíti a dalaiba az összes csapást, amik az életben érik. mert bizony taylor nem csak egy szöszi kirakat, minden dala a lelkéből virágzik ki, és tök jó, hogy így bevittek minket a próbákra, a felvételekre, imádtam látni a csillogást a szemében, amikor a semmiből kipattant a megfelelő rím a dalszövegbe... bár a karrierje elején eléggé átszaladtunk csak, jó volt látni az ívet, ahogy egy hirtelen felkapott tinilányból egy éretten gondolkozó nő lett, aki napról-napra tanulja meg, hogy nem felelhet mindenkinek, nem maradhat örökké semleges, hanem igenis állást kell foglalnia, ki kell állnia azon értékek mellett, amiket fontosnak tart. ahogy nem engedheti meg magának a színlelést a dalaiban sem, úgy mindenben egy őszinte képet kell sugároznia magából... (megint bebizonyosodott, hogy érdemes olyan zenészről is életrajzot néznem, aki nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy új megvilágítás felkeltheti az érdeklődésemet a művészete iránt -most is kedvet kaptam ahhoz, hogy fejest ugorjak egy nagy halom taylor swift lemez közé, aztán meglátjuk, hogy velem marad-e hosszabb távon, hogy megmarad egy tisztelet-teljes távolságtartás közöttünk...) (××03.21.)

(2020) (r.: Marcus Raboy)

introvertáltként nagyon tudom értékelni, ha valaki túl tud lépni a korlátain, és ki mer állni a nagyvilág elé, és a rivaldafényben adja ki magát, nem pedig egy sarokban bujkál -mármint ha elhisszük taylor-nak, hogy ő egy introvertált személyiség. de miért ne hinnénk el neki, amikor összességében egy hiteles személynek tűnik a színpadon, aki őszintén beszél a magánéleti problémáiról, az összes paráról, ami egy húszas évei közepén járó lány lelkét csak nyomhatja. szóval kaptak az exek, a gyermekvállalásra ösztönzők, a felelőtlen szülők -és mindezt bevonta egy határozott előadásba. igen hamar átalakulnak az emberben az előítéletek, mert ez az ifjú szöszi igencsak pontosan látja maga körül a világot, és a riasztó magánéleti kalandjaival nem hogy elriasztana magától, hanem igen hamar azt kezded érezni, hogy feleségül akarod venni, most azonnal... (××03.15.)

(2020) (r.: David Benioff, D.B. Weiss)

van, akiknek nem számít, hogy egyre csak lapozza előre a napokat az élete kalendáriumában, ugyanazt a kirobbanó energiát tudja kipulzálni a testéből, mint ifjúkorában -leslie jones pont ilyen, akiről egy percig sem gondolnád, hogy 52 éves, mert fiatalokat megszégyenítő tempóban pörög. és üvölt. védjegyszerűen üvölt... soknak is éreztem egy kicsit -na nem az üvöltést, az megszokható, hanem hogy sok fizikai poént ezerrel túlhúzott, annyira, hogy már lehervadt a vigyor az arcokról (gondolok itt táncolásokra meg vicces járásokra)... egyébként a mondanivaló rendben volt, visszanézett a múltba, hogy megállapítsa végül, hogy a jelenben kell élni, nem pedig hátrafelé tekintgetni, de örültem volna, ha egy kicsit feszesebbre veszi ezt az egy órás őrületet... (vicces belegondolni, hogy ez a rendezés az első munkája a beioff-weiss duónak a trónok harca óta.) (××01.19.)