(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]

(Tigris és sárkány) (2000) (r.: Ang Lee)

az angolszász kultúra hermetikusan lezárt dómot vont körénk a huszadik századba (köszönhetően hollywood-nak és a zeneipari moguloknak), ami alól csak komoly munkával lehetett szűk árkokon át kijutni a világ többi szeglete felé. voltak viszont periódusok, amikor a buborék áteresztővé vált, és a nagy kollektív szórakozási élmény befogadott magába új elemeket. például a hetvenes években mindenki bruce lee-vé akart változni tizenöt percre. aztán a kilencvenes években a vérgőzös hongkongi bűnfilmek futottak sikerköröket a videotékákban (tarantino köszönte is az ihletőforrást ringo lam-nak), galambszárnyakon berepült az álomgyárba john woo, a mátrix meg milliók szemét nyitotta rá yuen woo-ping kaszkadőr-munkájára. de így is meglepő volt hallani annak idején, hogy amerikában egy mandarin nyelvű film több mint 100 millió dollárt gyűjtött össze a mozipénztárakban -és ehhez jött még a négy oscar díja is a vitrinbe, ami miatt a világ minden részén megjegyezhették ezt a jellegzetesen ázsiai címet... a rendező ang lee már belekóstolhatott a hollywood-i filmkészítésbe, meglepő módon őt, mint tajvani alkotót érezték a columbia pictures-nél a legalkalmasabbnak arra, hogy egy klasszikus jane austen adaptációt dirigáljon -de a kockázatos lépés kifizetődött, masszív rajongótábor épült a film köré a romantikus lelkületűekből, ang lee mégis úgy döntött, hogy a rutinmunkákat elkerülendő hazatelepül, és a kínai kultúrában megmerítkezve egy mandarin nyelven forgatott wuhxia-val lép újra a színre. bár ha félrehajtjuk azokat a drótokat, amiket a verekedős jelenetekhez használtak, már nem is látunk olyan nagy különbséget a korábbi munkáival szemben: itt is az értelmek és érzelmek viaskodnak egymással, karddal és egyéb szúró-vágó fegyverekkel felszerelkezve... mert ez nem egy tipikus hőseposz, ahol a bölcsességgel felvértezett pozitív karakter útra kel, hogy eltüntesse a világból a gonoszságot, itt sokkal komplexebb érzelmek mozgatják a karaktereket, leginkább a szerelem, amiért viszont hiába harcolnak, sosem virágozhat ki teljesen a szívükből. de az emancipáció is ott táncol a háztetőkön az erős női karakterekkel, akik a függetlenségükért is harcolnak, a hagyományos társadalmi normák ellen, miszerint a szülők elrendezik a házasságot, és ebbe az ifjaknak bele kell törődnie... zöldfülű főiskolásként láttam a filmet, tizen-sok éve, és egy-egy ikonikus képet leszámítva teljesen kitörlődött a fejemből az emléke. így meglepve tapasztaltam, hogy milyen megfontolt a tempója a kábé negyedóránként érkező akció-szekvenciák közben, hogy mennyire költői és emelkedett a jelenetek többsége. és én most ezt a művészi vénáját egy kicsit soknak éreztem, vagy mondjuk úgy, hogy az én ízlésem sokkal trógerebb ennél, és könnyebben befogadom azt, ha valaki nem veszi ennyire komolyan magát, ha beenged némi koszos camp-et is a megalkotott világába... a dramaturgiai szerkezete is kicsit fejvakarós a nyugati eszemnek, beledob a forgatókönyv az elején az életutak közepére, és mondat-töredékekből kell összekaparnunk az információkat a múltról, ugyanakkor a film közepén viszont hosszú percekre a múlt veszi át a főszerepet, amikor végignézhetjük, hogy az ifjú hősnőnket miként bolondította magába egy egyszerűbb élet illúziója (az in medias rex kezdésre magyarázat lehet az, hogy ang lee-ék egy könyvsorozat negyedik kötetét használták fel az alapok kidolgozásához)... és tudom azt, hogy az érzelmek mindig fontos kulcsot jelentenek a karakterek felé, alap-pillérei minden jó történetnek, de ahogy oly’ sokan, én is az akciójelenetek kedvéért akartam most elmerülni a történelmi kína egyik legendájában. és e tekintetben semmit sem öregedett a film, mesésen vannak felvéve a közelharc-balettek, a mai napig látszik a kemény munka, amit a színészek és a kaszkadőr-csapat felrakott a vászonra annak idején, michelle yeoh és zhang ziyi fegyver-bemutatója azóta is ott tanyázik a ’minden idők legjobb harci koreográfiái’-nak listájának élbolyában... mindenképp érdemes újra előszedni ezt a modern klasszikust, főleg ha le tudunk lassulni a filozofikus és artisztikus pillanatihoz is, és nem csak azt várjuk minden percben, hogy a szereplők lehetetlen ugrásokat hajtsanak végre háztetőkre és bambusznádakra... a mindent körbefolyó internetnek köszönhetően ma már nem olyan szilárd a kulturális kalickánk, könnyebb kiúszni idegen területekre is, és talán hollywood is szélesebbre tárta már a kapuit, mint egykoron. ahol egy koreai film megnyerhette a legjobb film oscar-ját, ott bármi megtörténhet. jöhet mondjuk egy idegen-nyelvű film, ami megdönti a tigris és sárkány bevételi rekordját is. 20 év után már igencsak aktuális lenne ez... [*09.18.]

(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]

(Mancs őrjárat: A film) (2021) (r: Cal Brunker)

nem akarok nagy kritikát írni, hiszen ez egy kisebb gyerekeknek szóló film, annak minden tulajdonságával, igazából csak dokumentálni akartam, hogy ez volt az első alkalom, hogy a keresztlányomat és az unokaöcsémet moziba vittem, és zoli a zebra, a menő nagybácsi minden dátumra emlékezni akar... szerencsére nem vagyok teljesen ismeretlen a kutyi-világban, láttam már valamennyit a sorozatból is, a gyerekeknek megvan az összes figura kétszer, bár talán azok a felnőttek sem alszanak be a moziban, akik újoncként csöppennek be a nagy mentésekbe... amit értékeltem, hogy egy kicsit javítottak az animáción a nagyvászon kedvéért, plusz nagyon szépen volt keverve a térhatás -na nézd már, a végén még szakmázni kezdek itt egy gyerekmesénél... (heh, a legendás haj miatt azt hittem, hogy conan o'brian adta a hangját a riporternek, de aztán kiderült, hogy kimmel volt az -persze a szinkron miatt esélyem sem volt felismerni a hangját...) [*08.28.]

(2021) (r.: David Lowery)

azért ritkán látni olyat a filmiparban, hogy egy kis független stúdió olyan reputációt épít ki magának röpke tíz év alatt, mint amilyet az a24-nek sikerült (talán csak a pixar vitte véghez ezt a tettet az én filmes eszmélésem óta, de őket meg elnyelte a disney végtelen bendője, ugye). és ezt azzal érték el, hogy a producereik a markánsan szerzői alapanyagokat csipegetik ki a megvalósulásra váró projektek közül, és mindig törekednek arra, hogy művészi legyen a végeredmény, bármilyen al-zsánerbe is tartozzon az adott mű. akár lehet művészi horror is. vagy mondjuk történelmi fantasy... sajnos korántsem vagyok annyira művelt az artúr-mondakörben, mint szeretném, de sir gawain-ről és a zöld lovagról már hallottam, köszönhetően a tolkien életrajz-írásoknak, ahol mindig megemlítik, hogy ő modernizálta a 14.századi szöveget, hogy a huszadik századi olvasók is értékelni tudják ezt a mítoszokba vesző történetet... a film szempontjából annyiban ért hátrány a műveltségi vakfoltomnak köszönhetően, hogy csak utólag tudtam meg, hogy a főhős varázslatokkal foglalatoskodó anyja morgan le fey volt, és a kerekasztalnál egy vágóképen még merlin is felbukkant... david lowery író-rendező azonban nem akar sokat időzni camelot-ban, nem a hős lovagok érdeklik, sőt, pont ez a filmje egyik központi témája, hogy milyen nehéz a klasszikus erényeket betartani, méltónak lenni a lovagi címre, az előkelők kiváltságaira... mert amennyire utánaolvastam az eredeti hőskölteménynek, ott gawain már felszentelt lovag, aki próbálja magától távol tartani a kísértéseket, addig a dev patel által játszott gawain messze áll az ideális eszményképtől, kételkedik önmagában, hol arrogáns, hol testileg gyengül el, hol a gyávaság bűnébe esik bele. egy esendő lény a természetfelettivel meghintett angol tájakon. de tudjuk jól, mindig az út a legfontosabb, nem a megérkezés, és gawain-nek bele kell esnie ezekbe a hibákba, hogy tiszta szívvel nevezhesse magát lovagnak az út végén... lehet vádolni azzal az alkotót, hogy túlságosan művésziesre hangolta a filmjét, de egy többszáz éves irodalmi műnek jól áll a balladai homály, a kétkedések sora, hogy vajon mi az, ami megtörténik, és mi az, ami csak a főhős képzeletében játszódik -és bár bőven hagyták szaladni a vágók a nyersanyagot a munkafolyamat során, nem érződött az, hogy nagyon visszahúznák a tempót a kitartott képek... eleve élvezet volt nézni minden egyes képkockáját, mert festményszerűen kidolgozottak, gondosan komponált színvilággal rendelkeznek, és minden beállításnak, sikló vagy forgó kamera-mozgásnak funkciója van -garantálom, hogy az operatőri oscar kapcsán még hallunk majd a filmről. de hát ez is csak egy a24 jellegzetesség... nem csak az artúri mondakörből, de a mini-stúdió alkotásai közül is van még mit pótolnom, ebben ez a vizuális orgia is segített ma. plusz többet kéne éreznem azt, hogy egy alkotó félig elengedi a kezem, és hagyja, hogy dolgoztassam az érzékeimet, az agyamat és a szívemet is a teljes befogadáshoz. sőt, megkívánja tőlem, hogy visszatérjek a filmjéhez a későbbiekben, hogy újabb-és-újabb rétegeket kutassak fel a felszín alól... (a teljes képhez hozzátartozik, hogy azért annyira nem rántott magával a film milliője, hogy ez legyen az első film, amit az a24 portfólióból ajánlanék valakinek -arra egyébként is ott van már a midsommar...) [*08.22.]

(Az öngyilkos osztag) (2021) (r.: James Gunn)

bezárult a kör. a warner brothers a guardians of the galaxy sikerét akarta meglovagolni, amikor pár hét alatt összedobatott egy forgatókönyv-szerűséget david ayer-rel, amiből később egy trailer-csapat vágott össze egy film-szerűséget suicidal squad név alatt. aztán a guardians-t író/rendező james gunn ideiglenes elhagyta a marvel óceánjárójának a fedélzetét, és már csörgött is a telefonja: helló, itt a warner tesók, csinálnál nekünk egy olyan laza filmet, mint amilyeneket a konkurenciának szállítottál? és most behúzta a véres beleit ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak a gyermeke a mozivásznakra, ez lett a THE suicide squad... james gunn azonban nem adta ingyen a bőrét, szabad kezet kért a projekthez -plusz felnőtt korhatár-besorolást, és annyi művért, amivel ki lehetett pingálni az egész atlantai stúdiót... azért a b-filmek felől a világhírbe botló direktorunk van annyira fifikás, hogy ne ugyanazt a terméket adja el újra-és-újra, ezért nem csak egy rusnya kistesónak tűnik a squad a szerethető kívülállókból álló guardians mellett -bár kétségtelen, hogy most is a legalsó, leértékelt termékeket árusító polcról válogatta össze a karaktereit... hogy azért ne tagadja meg teljesen a kiábrándító elődöt, néhány karaktert áthozott a múltból, leginkább azokat, akiknek jól sikerült a castingja anno, de volt közöttük olyan is, aki csak azért írt alá újra, hogy cápaeledel lehessen belőle az első tíz perc után... mert az eldobható, béna hősöknek az az előnyük, hogy el lehet dobni őket probléma nélkül, így (szinte) mindenkinél lehet lebegtetni a kardot a feje felett, mert nem lesz meglepő, ha fej nélkül végzi rövid időn belül. és nem kell sok, hogy gunn ezt a hatalmát röhögve az arcunkba tolja, merthogy a csapatbemutató után máris holtan hevertek a feláldozhatóak a homokos tengerparton, és érkeztek az igazi főszereplők... harley quinn volt az egyetlen, aki sérülések nélkül megúszta a 2016-os filmben lévő debütálását, de gunn most megmutatta, hogy miként kell bánni a karakter őrületével, néha vizuálisan, néha drámába hajtva a bohóclány lelkivilágát... de egyébként is a vér-és-bél erdő közepére képes volt egy kis ártatlan virágot növeszteni, ugyanis ratcatcher 2 a hatalmas szívével és szívfacsaró háttértörténetével mindenkit lekenyerezett. igen, még azokat is, akik nehezen viselik a patkányok látványát (jelen!)... de ezek a csendes karakter-építő momentumok csak apró zárványok voltak a vérgőzös őrületben, egyébként fékevesztett vonatként dübörögtünk előre a küldetésben, aminek partjait hullámokban festette bíborra az ezerrel túltolt gore, ugráltunk egyik káromkodástól a másikig, és még egy gondosan elhelyezett pöcs is díszítette a díszes kompánia útját... és bár james gunn nem a jó ízléséről híres, mondhatjuk, hogy ízesen összeállt ez a katyvasz, a felhőtlen felnőtt-szórakoztatás mintapéldájaként lehet majd mutogatni mindenkinek, aki csak egy átlagos, kiszámítható, gyerekbarát szuperhős-móka elé akart leülni... ja, és a kőszívű amerikai patriótákat is óva inteném attól, hogy beleéljék magukat a béke őreinek szerepébe, mert a film igencsak negatív képet fest a nemzet csendőr-szerepéről és a titkos fegyver-mutyikról. persze itt a tengerészgyalogságot egy óriási űr-csillag képviseli, de érteni lehet így is a mondanivalót... (john cena-val ambivalens viszonyba álok, mert nem mindig választ jól szerepet, de itt most meg tudta mutatni, hogy királyul tudja mixelni a keménységet a pöcsfejséggel. nem véletlen, hogy hamarosan az hbo max-ra térhet vissza, mint peacemaker. idris elbát meg az isten is ilyen szerepekre teremtette, ha a világvége egy óriás-lény formájában érkezne meg, akkor én mindenképp az oldalamon akarnám tudni...) (végre igazságot kapott david dastmalchian is, aki annyi mellékszerep és tévés gonoszkodás után végre egy emlékezetes karakterként lehetett anyámasszony-katonája típusú balfasz...) (john murphy lehengerlően jó zenét írt a filmhez -ezért nem is értem james gunn-t, hogy miért használt annyiszor hozott zenét, többször is azt éreztem, hogy a score-ral erősebb lett volna a hatás -vagy ez csak valami guardians-ből hozott kötelező kártyatrükk? mert akkor nem jött be...) [*08.07.]

(Halálos iramban 9) (2021) (r.: Justin Lin)

...azt hinnéd, hogy egy húsz éves franchise-nál már kialakult a rutin, hogy pontosan tudják a készítők, hogy milyen gombokat kell megnyomkodni a rajongókon ahhoz, hogy jól érezzék magukat a moziban. persze egy kilencedik filmnél már hátrányos is lehet a rutin, hogy csak autopilóta-módban szállítják le a kedvetlen munkás-emberek a többé-kevésbé összetákolt fércművet. az egyszeri néző kicsit kívülállóként inkább ez utóbbit érzi, bár lehet, hogy nem azzal van a baj, hogy már nem lehet igazán eredeti ötleteket kitalálni a fizika meghazudtolására, hanem azzal, hogy vin diesel úgy képzeli, hogy ez a sorozat az ő hagyatéka, ahol meg kell mutatnia, hogy a faarccal komolykodást is milyen magas szinten lehet űzni... azt mindenképp a fáradtság számlájára írnám, hogy most már a legrosszabb telenovellás fordulatoknál járunk a karakterek képbe-hozásával, itt van egy testvér a rossz oldalon, akiről eddig egyetlen szó sem esett, a jófiúk családjával kapcsolatban meg sikerült kiölniük belőlünk mindenféle érzelmi bevonódást, hiszen minek izguljunk bárkiért is, ha tudjuk, hogy van visszaút a halálból is számukra... chris morgan hat (plusz egy) film után köszönt el a franchise-tól, és az új seprű (daniel casey) úgy gondolta, hogy az a legegyszerűbb, ha végigszáguld az internet sugárútjain, és felcsipegeti azokat a kommenteket, amik népszerűek a mémeket megosztó fórumokon. és hogy mindezt álcázza, hát telerakta a poénfelelősök párbeszédeit meta kikacsingatásokkal, és ettől csak még kellemetlenebb lett az eredmény: mert attól még, hogy tudod, hogy nevetséges, amit csinálsz, még nem fogunk veled együtt nevetni... legalábbis nekem nem sikerült, sőt, a korábbi filmekkel ellentétben itt már én is ráncoltam a homlokom attól, ahogy az alkotók szerint az elektromágnesek működnek, vagy hogy mindenki karcolások nélkül sétál el a túlélhetetlen szituációkból. de persze még mindig az over-the-top akciók voltak a film fénypontjai -legalábbis az erőltetett toretto-drámához képest... tavaly szeptemberben nagyon könnyen lecsúsztak az eddigi részek (na jó, a tokió drift-tel azért meg kellett birkóznom egy kicsit), de ez a rész most mind a két-és-fél órája alatt kint tartott, egy percig nem éreztem azt, hogy egy olyan buta nyári blockbustert nézek, ami bűnös élvezetként szórakoztat. és ha ezt a réteget lehántjuk róla, akkor mi marad? vin diesel elképzelése arról, hogy mi a drámai színészet esszenciája...? (azért a film közben elgondolkodtam azon, hogy a marketingesek mennyire semmibe veszik a forgatókönyvírókat: simán lehetett volna tartogatni a meglepetéseket a mozitermekbe, nem hiszem el, hogy ne lehetett volna másképp reklámozni a filmet, mint hogy nyíltan kimondani, hogy john cena is egy toretto-t játszik, hogy a rajongói nyomásnak engedve han feltámad a halottaiból, vagy hogy ezúttal tényleg megjárjuk a világűrt is. mert legalább ezekkel a csavarokkal ébren lehetett volna tartani a telefon-nyomkodásba merülő nézőket...) [*07.30.]

(Micsoda csapat) (1992) (r.: Penny Marshall)

azt olvasom internet-szerte, hogy az elmúlt években nagyon elbillent a világ és hollywood a feminizmus irányába -erre itt ez a film, amit 1992-ben mutattak be, és az 1940-es évek női baseball-ligájáról szól, azaz hogy hogyan főzte le a női nem a férfiakat a saját sportágukban. úgyhogy most itt ülök összezavarodva a monitorom előtt: lehet hogy az erős nők mindig is köztünk voltak...? az a jó, hogy nyugodtan dobhatok a kritikám elején egy ilyen balos-liberálisan csavart labdát, mert a film is félkomolyan vette csak az üzenetét, hiszen bár bemutatta, hogy a nőket csak mosogatórongynak vagy szexuális tárgynak nézték akkoriban is, de azért ki-kikacsintottak az alkotók a nézőkre. mondjuk úgy, hogy mit ahogy a hősnőik is bevállalták a comb-középig érő szoknyákat, úgy a film hangulatából is árad egyfajta derűs pajkosság. és valószínűleg ez a pozitív életérzés mondatja ki velem itt egyből az elején azt, hogy inspirálónak érzem, hogy a nagyokat ütő csajok meggyőzték a közönségüket arról, hogy el kell fogadniuk azt, hogy nőként futnak fel a baseball-gyémántba, úgy nekünk, modern embereknek is eljöhet az a pillanat, amikor eltűnnek az internetes fórumokról a konzervatív fehér kölykök, akik azért sírnak, mert egyre nagyobb a női reprezentáció a kultúrában... a film modern-kori nyitánya tökéletesen belövi a készítés korszakát, a ’80-as/’90-es évek fordulójának színvilága és pop-zenéje csapja homlokon azokat, akik megélték ezt a korszakot, de ez a keret eléggé vékony, és a közötte lévő igazi történetnél már nem érződik ez, megelevenedik a vászon a háborús háttérország ezernyi kis részlet segítségével... nem tudom, hogy volt-e egy konkrét alkotás, ami lefektette a csapat-sport-filmek alapjait, de az biztos, hogy ennek a filmnek a dramaturgiája sem tér jelentősen az ismert panelektől, jönnek a vidéki senkik a nagyvárosba, ahol összeáll a szedett-vedett válogatott, majd néhány döccenő után beindul a szekér, egy nagy-montázzsal csiklandozzák a nézők lelkét, majd a hegytetőről gyors ütemben elindulunk lefelé a lejtőn, hogy aztán a nagy döntő kapuján begurulva keserédes legyen a pezsgőbontás a célszalag átvágása után... kétségtelen, hogy jól használható, erős váz ez, a lényeg úgyis mindig az, hogy miként tudják ezt felöltöztetni egyedien az írók, és itt arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy csapat színpatikus és/vagy bohókás karaktert aggassanak a vázra... mindegyik hölgy hamar megkapta a maga jellemzőit, hogy emlékezzünk rájuk, amikor hozzájuk kerül a labda, de persze a geena davis és lori petty által játszott testvér-páros adja a film érzelmi középpontját, a többiek inkább csak színesítik a palettát (lásd a nagyhangú rosie o’donnell-t, vagy a folyton tüzelő madonnát, akit szerintem azért bátorság volt ekkoriban beválogatni egy családi filmre, hiszen abban a korszakban vagyunk, amikor mindenki a meztelen testét csámcsogott a sex című könyvbe miatt, de a blonde ambition turné is kellően lucskos volt ahhoz, hogy minden férfit beindítson)... ahhoz képest, hogy tom hanks neve szerepel a plakát legtetején, az első félórában a hiányával tüntetett, aztán meg kellett egy bő húsz perc, mire szimpatizálni kezdtünk az alkoholista fejével, de aztán szépen helyrehozták, tomhanks-esítették a végére a karakterét... abból is látszik, hogy ez egy családi produkció volt, hogy penny marshall a férjurát, az egyébként szintén direktorként dolgozó garry-t is beválogatta a filmbe, mint gazdag csoki-mágnást. de egyébként is azt gondolom, hogy ez egy lusta szombat délutáni közös kikapcsolódásra termet film, apu megkapja a baseball-t és a sport-filmes toposzokat, anyu titokban repked, ahogy átjárja az egészséges feminizmus, a lurkók meg maximum látnak egy-két kivillanó bugyit, más kár nem érheti őket... (hans zimmer csak ritkán engedte ki a védjegyszerű bombasztikusságát a score-nál, jó ízléssel alkalmazkodott inkább a ’40-es évek korszelleméhez.) [*07.24.]

(Ifjúság) (2015) (r.: Paolo Sorrentino)

vannak alkotók, akikkel azt érzed már az első találkozáskor, hogy valami a helyére kattan, hogy megrezegtet benned olyan hangokat, amikre mások nem képesek. bár még csak felületes ismereteim vannak paolo sorrentino munkásságával, hiszen a young/new pope sorozatán túl ez az első film, amit látok tőle, mégis azt érzem, hogy nagyon sok közös van az ízlésünkben, értem a dramaturgiáját, a kép-komponálási technikáit. még akkor is, ha néha disszonáns módon vág be néhány kockányi képeket meghökkentésül, vagy például ha az idősödésről és az alkotói hanyatlásról beszél, amik nem az elsődleges azok témák, amik igazán megmozgatnak engem... persze azt tudom, hogy milyen, amikor ülök egy fehér lap felett, és az üres gondolat-buborékok pinpongoznak a fejemben, de szeretem azzal hitegetni magam, hogy még van időm, hogy kiteljesedjen a kreativitásom. a negyven éves korhoz közeledve már meg-megroppan a térdem, de hálistennek, még nem orvostól-orvosig élem az életemet, és jó lenne megőrizni az egészségemből annyit, amennyit csak lehetséges, mire elérek abba a korba, ahol a film főhősei vegetálnak... bár a visszavonult karmesterünk és az utolsó dobására készülő író-rendező viszonylagos közönnyel veszik tudomásul, hogy a szervezetük már sorvadásnak indult, sőt, igazából komoly noszogatások kellenek, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlük a körülöttük forgó népes ember-sereg... az nem volt kérdés, hogy michael caine és harvey keitel tökéletesek lesznek a szerepben, minden jelenetüket élmény nézni és hallgatni, akkor is, ha általános bölcseleteket fogalmaznak meg az elmúlásról és a megbánásról, de akkor is, amikor csak húzzák egymás agyát. de azért sorrentino hagyja a többi színészét is felnőni a két legenda mellé (rachel weisz-nek van egy elképesztően erős monológja például, ami azért volt nagy teljesítmény, mert közben el kellett viselnie az iszappakolást is a mellkasán). mert bizony a svájci magaslatokban megbúvó puccos szanatórium nagyszerű ötletnek bizonyult, mint fő helyszín, mert tele lehetett pakolni excentrikus alakokkal, akik egy-egy jelenetben is úgy voltak feltűzve a vászonra, hogy még többet akarjunk belőlük kapni (a skála szélsőségesen kilengett a csendes fogszabályzós masszőr-lánytól a híresen pocakos argentín focistáig)... nem is került mindenki a fókuszba, sokszor csak hangulati festésnek használta a rendező az ember-alakokat, medencékbe komponálta őket, hogy legeltessük rajtuk a szemünket... egyértelmű, hogy sorrentino imádja az emberi testet, mindenféle esztétikai kritériumoktól mentesen használja dekorációként, a nézők legnagyobb örömére... de a film minden képkockája egy csoda, luca bigazzi operatőr gondosan helyezi le a kameráját arra a pontra, ahonnan a legszebb lesz a kilátás... de persze, a szép képekkel leginkább a hozzám hasonló cinefil őrülteket lehet meggyőzni, vagy filmes albumokba lehet gyűjteni a filmből kimerevített kockákat, mégsem ezt érzem sorrentino legnagyobb erősségének: hanem azt, hogy egy ilyen elmélkedős, csendes filmmel is a képernyő elé szegez két órára, megmosolyogtat az iróniájával, és kicsit alámerít a drámájának is -bár arra gondosan ügyel, hogy ne lépje túl a határokat, mert az felborítaná a filmje kényes egyensúlyát (például a film végi nagy halálnál is nagyon szemérmes, nem tobzódik a visszataszító részletekben). és ezért van az, hogy most már fel akarom térképezni a teljes életművét, hogy tényleg jó-e a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi filmes alkotók közül az ő stílusa áll-e a legközelebb hozzám. nem hiszem, hogy nagyot csalódnék az út végén... [*07.18.]

(Fekete Özvegy) (2021) (r.: Cate Shortland)

a fekete özvegy egy dögös vörösként mutatkozott be jon favreau-nál, ami után egyből a bosszúállók alap-tagja lett, egyetlen nőként, majd kiemelt szerep jutott neki a kapitány és bucky oldalán a tél katonájában. minden adott volt arra, hogy a marvel filmes univerzum első női csillaga legyen, az emberek szerették a karaktert és scarlett johannson-t -csakhogy a döntéshozói kapuban egy seggfej férfi állt... merthogy a filmeket gyártó stúdió (és annak feje, kevin feige) a marvel entertaiment alá tartozott, ahol egy vaskalapos üzletember trónolt, a kicsit rasszista, kicsit szexista ike perlmutter, akinek az volt a fixa ideája, hogy női főszereplővel hülyeség filmet csinálni, mert hogy az akciófigurákat a fiúk veszik, akik ott fogják hagyni a polcokon a női babákat. nem hiszem, hogy ezt kommentelnem kéne... kevin feige addig panaszkodott felfelé a disney táplálék-láncon, míg végül önállósodhatott, és hátrahagyhatta az egykori főnöke marhaságait -viszont ekkor már, ki tudja milyen megfontolásból, nem az özvegy élvezett elsőbbséget, hanem ms.marvel, azaz carol danvers -aki viszont sokaknak csalódás-keltően csak néhány jelenettel tolta meg az utolsó avengers film szekerét... de a rajongói hangok kellően erősek voltak ahhoz, hogy végül a legszerethetőbb orosz kémnő is megkapja a maga reflektor-fényét, kár, hogy mindez már túl későn érkezett a most már több mint tíz évesre nyúlt narratívába... merthogy ezzel a filmmel vissza kell helyeznünk magunkat a polgárháború utánra, amikor az angyalok csapata széthullott, és a vesztes fél tagjai vagy fogságba vagy emigrációba kényszerültek (ahogy egy ingerült férj magyarázkodását hallgattam a moziból kifele, a marvel túl nagy terhet rakott ezzel az idővonalos csúszkálással a nézőire (szmájli)) -így természetes, hogy csak natasha mellékküldetésének érződik a teljes történet, nincs igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a film befejezése után az özvegy vörösről szőkére vált, és steve rogers nyomába ered, hogy felvegyék a fonalat thanos csatlósainak támadásakor... szerintem egész jól sikerült feltérképezni ms.romanov múltját korábban, így nem tudhattam, hogy mivel egészíthetik ki a traumáit, amik a kiképzése során érték. és nem is ő maga került a középpontba a hidegháborús bűnök kapcsán, amikor a megátalkodott oroszok minden piszkos módszert bevetettek, hogy ők legyenek a világ urai, hanem az egész özvegy-képzést vettük leginkább górcső alá... ez persze egy szokásos marvel manőver is volt egyben, mert így adni tudtak nekünk egy új özvegyet, miután kegyetlen módon elvették tőlünk a régit. és az már a szereposztásnál sem volt kérdés, hogy florence pugh isteni lesz a szerepben, bár a csípős személyiségéhez a forgatókönyv is hozzátett, mint ahogy a legmélyebb sebek is neki jutottak... merthogy a csodás americans-re hajazó intróban láthattuk azt, hogy yelena-nak volt egy apró esélye egy boldogabb életre, és ennek feldolgozása egy hosszas folyamat volt, ahol kellett a kvázi nővér bocsánatkérése, a majdnem-anya hidegségének apró olvadása, és a majdnem-apa bohókás személyisége... mert bizony a film nagyban épített az özvegy fogadott családjára, és david harbour szórakoztató személyiségére, aki a kötelező humor-faktort hozta az akció-jelenetek és a bond-gonosz-i monológok közé... mert bizony az özvegy kém-múltja predesztinálta azt, hogy az alkotók megmutassák minden kétkedőnek, hogy egy női főhőssel is lehet kém-filmet forgatni, ahol nem (csak) a feszes hátsók lesznek a húzó-tényezők, de egy lehetetlen küldetésnyi átverés és fizikát meghazudtoló akció is emeli majd az élményt (vagy a hazai nézőknek a pesti látkép, miközben egy páncélozott jármű szakítja darabokra a rossz helyen kóricáló autókat)... szerintem szórakoztató volt ez az elegy, mondjuk engem könnyű kenyérre kenni egy jamesbond-i dramaturgiával, de annak ellenére lovagoltam az akció-dráma hullámokon, hogy többször is szemet szúrtak a kaszkadőrök és a cgi munkások. persze, nem ez a legfontosabb és legkiemelkedőbb film a filmes univerzumban, kicsit megkésett is már (és nem csak a covid miatt), de azért jó volt látni még egyszer utoljára, hogy scarlett johannson felveszi a latex-rucit, és a nyakába veszi a világot, hogy szétrúgja a gonosz oroszok seggét... ja, és biztos vagyok benne, hogy egy rakás akciófigurát el fognak adni a marketing-kampány folyamán... (oké, 737 napja nem voltam moziban, így nagyon elszokhattam a szinkrontól, de ez a magyar szöveg most különösen kizökkentő volt, de lehet, hogy csak túlságosan ismerem már a színészek eredeti hangját...) (mr.feige szeret titokzatoskodni meg mellébeszélni az interjúi során, azzal viszont nem túlzott, hogy a marvel studios által gyártott sorozatok egyenrangúak lesznek a filmekkel -erre máris itt a bizonyíték a végefőcím után látható jelenettel, ahol egy karakter egy sorozatból lép át a vászonra azért, hogy felvezessen egy másik kisképernyős alkotást.) [*07.10.]

(Az új mutánsok) (2020) (r.: Josh Boone)

az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a hollywood-i filmeseknek nagyon hálásnak kell lenniük azért a kemény munkáért, amit a képregény-alkotók végeznek lassan kilenc évtizede, kimeríthetetlen tárházat létrehozva karakterekből és történetekből, amik csak arra várnak, hogy átléphessenek a nagyvászonra -csak egy értő szem kell ahhoz, hogy a megfelelő alapanyagokhoz nyúljon az ember. mondjuk foghatsz egy maréknyi érdekes, még nem elhasznált mutánst, hogy bezárd őket egy minimál tini-thriller kamara-drámába, mert az olcsón kivitelezhető. ugye? ugye nem...? persze nem lenne ördögtől való, hogy a szokásos világmegmentést félretéve leszűkítsük a karakterek körülötti teret, és arra a lelki törésre fókuszáljunk, ami a képességek kipattanásával jár együtt a pubertárs-korban, csakhogy az ilyen ambíciókhoz mutáns-méretű tököket kell növeszteni, nem lehet csak úgy elkenni a drámát, nem lehet megspórolni a horrorba való mártogatást, ha már elindultál az úton, mert a középszerűség lesz a filmed halála... mert szerencsére azért jobb ez a film, mint a híre, csak sajnos teljesen elveszik a szürkeségben (mondjuk a hírhedtségét részben annak is köszönheti, ahogy a stúdió és az élet bánt vele, hiszen szó volt itt főnöki szájhúzásról, meg újraforgatásról, a disney-féle fox-bekebelezésről, a rendező vágyálmairól egy trilógia kapcsán, és a covid miatti utolsó tologatásokról is)... az öt mutáns karakterünk kellően izgalmas lenne, ha nem csak fél mondatokban foglalkoznánk velük, nem csak a paráztatás miatt kaparásznánk a bennük élő félelmeket, de így a felszínesség tengerén nem igazán akar velük együtt ragadni az ember. oké, dani és rahne kapcsolatának kibimbózásáért tudtam izgulni, de például illyana rasputyin hülyepicsa-falát nehéz volt áttörni (még akkor is, ha az isteni anya taylor-joy játszotta), a két fiú meg csak úgy ott volt a csajok mellett... az un. ’nagy fordulat’-ot már a nyitó jelenetből ki lehetett következtetni, így a folyton előkerülő rémségek sem okoztak meglepetést (és oké, mondhatjátok, hogy én előnyben voltam, mert olvastam már képregényeket ezeket a karakterekkel, de szerintem háttér-tudás nélkül is elég egyértelmű volt, hogy mire akarják kifuttatni a forgatókönyvet dani-vel kapcsolatban)... hmm, kicsit ilyen ’ezen is túl vagyunk’ érzése van az embernek, egy színtelen-szagtalan lábjegyzettel búcsúzott az egykor szép emlékű fox-féle x-franchise -de legalább josh boone-éknak nem kell szégyenkezve elbujdosniuk, mint a fan4stick alkotóinak... (a mai youtube korszakban az ember megszokta, hogy a videók thumbnail-jébe nagy piros karikát tesznek a kattintásra éhes kontent-gyártók, hogy valamire nagyon felhívják a figyelmet, de nem csak az interneten idegesítő ez a jelenség, amikor az orrunk alá tolnak valamit, hanem a filmvásznon is -mert hogy rahne pont azt az epizódot nézi a buffyból, amikor elcsattan egy leszbikus csók -tényleg nem lehet ennél finomabban jelezni a nézőnek valamit...?) [*07.04.]

(A bin-Láden hajsza) (2012) (r.: Kathryn Bigelow)

vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, nem segít sem a gyász, sem a véres bosszúállás. 9/11 örök mementója lesz az amerikaiaknak, egy sötét pillanat, ami megroppantotta a biztonságérzetüket, aminek a hatására bedöntötték a közel-kelet törékeny erő-egyensúlyát, és nemhogy győztesen hagyták volna el a csaták helyszínét, de újabb emlékezetes sebeket szenvedtek el. de azért volt egy pillanat, amikor azt érezhették, hogy végre felül-kerekedtek a negatív örvényen: amikor a világ egyes számú terroristáját sikerült hullazsákba pakolniuk... az európai néző arra számít, hogy egy ilyen sztorit csak csillagos-sávos lepedőbe csavarva tudnak elkészíteni hollywood-ban, de a tősgyökeres kaliforniai kathryn bigelow nem akarja a hazáját a piedesztátra állítani, nem, neki egy sokkal hátrébb elhelyezkedő pozíció a kényelmes, ahonnan megfelelő szögben láthatja a valóságot... és bizonyos mértékig jó dolog az, hogy a hiper-realizmusrsa törekszik, mert a kézi-kamerájával oda tud osonni olyan eseményekhez is, amikre nem számítanák egy sztárokkal kitömött filmben: mondjuk az elfogott al-kaida tagok megkínzásához... nincs mentegetés, kemény módszerekkel próbáltak kézre keríteni mindenkit, akinek köze lehetett a tornyok leomlásához, szabad kezet kaptak a terepen dolgozó ügynökök. és igen, ezekért a jelenetekért érdemes volt felvenni a kesztyűt a nacionalista jobboldallal, akik persze egyből hazafiatlanságot kiáltottak, viszont a valóság mímelése nem minden esetben csapódott le ilyen jól az egyszeri nézőben. mert ez a hideg távolságtartás a karakterektől is távol tartott minket, még a megszállottan nyomozó hősnőnk iránt sem tudtunk semmit érezni így, hogy szinte csak a munkája közben láthattuk, miközben kétszer mosolygott meg egyszer kiabált... a többiekbe meg végképp nem tudtunk volna kapcsokat akasztani, hiszen nyolc évet ölelt fel a cselekmény, így jessica chastain mellett folyamatosan rotálódott a stáb (egyébként ez a szemelvényes dramaturgia is szárazzá tette nekem az összhatást)... azt némi utánaolvasással megértettem, hogy a film utolsó negyven perce a szinte teljesen kész forgatókönyvre lett ráragasztva, hiszen már az előkészületeknél tartott a stáb, amikor minden tévét elárasztott a breaking news, hogy sikerült kiiktatni bin laden-t, de sajnos ez a törés érezhető is a filmen, hiszen az addigi főszereplőnk az oldalvonalra kerül, hogy átadja a helyét a kommandósoknak, akikért meg pláne nem lehet izgulni, hiszen semmit sem tudunk róluk, de még a komplett életrajzok sem segítenének azon a tényen, hogy tök egyformák a sötétben, sisakban, így csak egy masszaként látjuk őket, ahogy végrehajtják az egyébként realistán megvalósított akciójukat... szerintem az sem segített a film értékelésében, hogy nyolc évadnyi homeland van már a hasamban, ahol hasonló témákat kerülgettünk egy hasonló főszereplő vezetésével -csakhogy carrie mathison-nak volt ideje hozzánk nőnie, így ott minden robbanás hatott ránk is, hiszen azt éreztük, hogy tétje van minden halálnak... de kétségtelen, hogy inkább egy ilyen hidegebb, tényekhez ragaszkodó alkotás készüljön a témában, mint egy uncle sam-et királynak kikiáltó hamis fércmű, vagy egy olyan nyáltenger, ami kizárólag a könnycsatornáinkat célozza meg... [*07.03.]

(2021) (r.: Dave Grohl)

bár tanultam dobolni, és volt is felszerelésem, a hivatalos (zenesulis) kereteken túl néhány dzsemmelésre futotta csak a karrieremből. de így is vannak élményeim a közös mókázásról, csak minket nem egy kisbuszba zsúfoltak össze, hanem egy ifa-platóra dobtak fel, hogy játsszuk a magyar indulókat -és a mai napig megmaradt bennem az érzés, ahogy a dobosok hátra szorulva imbolyogva ütik a ritmust, vakpali-vakpali-mindentlát... így kívülállóként nehéz elképzelni azt az élményt, ahogy a haverjaiddal meg a hangszerekkel heringeket játszotok, félretéve minden higiénés ellenvetést, és útrakeltek egy nagy közös kalandra, hogy aztán néhány órával később néhány fogalmatlan részegnek játsszátok ki a lelketeket... ma már nehezebb is ezt elképzelni, hogy ilyen alulról kell építkeznie egy ígéretekkel teli zenekarnak, hiszen tele van a világ youtube-sztárokkal, akiknek ki sem kellett mozdulniuk a szobájuk falai közül. de ez a kedves kis film alkalmas arra, hogy felnyissa a neten lógó fiatalok szemét is arra, hogy az igazi élményekért bizony le kell menni kutyába, mert különben egy hamis burkot fogsz csak felfújni egyre nagyobbra. a kisbuszok meg csak maximum a fingtól fújódnak fel... imádom dave grohl zene iránti lelkesedését, ahogy minden interjújában azt érzed, hogy ez a pasi azért született erre a világra, hogy hirdesse az élőzene igéjét, aki mindig is odafigyelt a tehetségek felkarolására, és aki minden dokumentumfilmjével eléri, hogy rohanjunk a hangszer-üzletbe, mert rocksztárnak lenni a világ legmenőbb foglalkozása... és most sem volt ez másképp, már a kezdő képsorokkal megpendítette a belénk ültetett gitár húrjait, és nem csak az ezer tapasztalattal felvértezett öreg rókákat ültette a kamerája elé, hanem néhány feltörekvő bandát is -egy teljes ívet leírva a beatles-től a starcrawler-ig... persze mondhatjuk, hogy azért egy torzított tükörrel nézett vissza a kezdő zenekarok összes nosztalgikus nyűgjére, csak nagyon érintőlegesen mentünk bele a turnékkal járó negatív hatásokba (lásd: drog, alkohol), sokkal inkább egy pozitív boost akart lenni ez a nyolcvan perc, ahol átérezhetjük azt, hogy a világsztárok is a semmiből indultak, így neked, ott a kanapén ülve is van esélyed. kitartásra van szükséged. haverokra. meg egy rozoga járműre, mert úgy nem leszel ismert, ha csak a suliban sepred fel a padlót a rock'n'roll-lal... [*06.19.]

(In the Heights - New York peremén) (2021) (r.: Jon M. Chu)

morcos fehér európai férfiként sosem éreztem magamhoz közel a latinx kultúrát, az én ízlésemhez képest túlságosan is pezsgő és vibráló életérzést sugároznak magukból azok az alkotások, amik latin-amerikai művészek fejéből pattantak ki. szerintem ezért az erősen tartózkodó hozzáállásom miatt lehet, hogy míg (a puerto rico-i) lin-manuel miranda ’hamilton’ című hiphop musicaljének már kívülről fújom minden sorát, addig az első nagy sikert arató darabjába, az in the heights-ba csak épphogy belefüleltem, és félre is raktam, túlságosan latinos volt a hallójárataimnak. ennek ellenére a filmváltozattal erősen várakozó állásponton voltam, ugyanis sikerült a trailer olyan csodásan összevágni a zenével, hogy nem volt ember a földön szerintem, akit ne pörgetett volna fel az az érzelemdús két perc... aztán megtörtént a csoda, mert két perc sem telt a filmből, nekem fel kellett ugranom a kanapéról, úgy elkezdtek húzni magukkal a latinos ritmusok, az a pozitív vibrálás, ami a bemutatkozásból áradt... úgy látszik, hogy az kell nekem, hogy lin-manuel átmossa magán az otthonról hozott ízeket, és a sajátságos rap-stílusa és dallamvilágai alá csempéssze be azokat a zenei elemeket, amiktől mindig is próbáltam egy pár lépés távolságot tartani... vagy csak le kéne tudni lazulni, mert az kétségtelen, hogy a karib tenger környékének világához nem lehet merev európai szívvel hozzáállni, teljesen át kell magad adni adni az összes érzelmi (hő)hullámnak... a siker-recept második összetevője a jól kidolgozott karakter-tár volt, egy csapat szerethető álmodozó kisember, akik együtt nőttek fel egy néhány tömbnyi területen, és úgy próbálnak kitörni ez eljelentéktelenedő utcákról, hogy közben mind a tíz (gondosan ápolt) körmükkel kapaszkodnak abba az életérzésbe, amibe belenőttek... ahogy az egy musicalnél megszokott, a karakter-bemutató és a vidám magaslatok után elindultunk a völgybe, a személyes drámák irányába, de lin-manuel-ék itt nem álltak meg, mert általánosan is szerettek volna mesélni nekünk az emigránsok megpróbáltatásairól, és jól érezhető volt az a fal, amit felépített köréjük a többségi társadalom, ahonnan csak kínkeservesen, összeszorított fogakkal lehet csak kitörni... nem lennék meglepődve, ha anthony ramos most indulna el az igazi sztárság útján, mert a karizmájával húzott végig minket a film teljes érzelmi skáláján, de afelől sincs kétségem, hogy melissa barrera és leslie grace is követik majd őt a csillagok felé vezető úton. olga merediz pedig annyira beleadta a szívét a ’mindenki nagymamája’ szerepébe, hogy már előre látom a nevét a díjátadók listáin a mellékszereplők között... ahhoz, hogy egy broadway-adaptációt filmnek tekintsünk, ne csak színházban felvett produkciónak, ahhoz kell egy markáns szemlélettel rendelkező rendező, aki a vizualitás nyelvére fordítja le azt a többletet, amit a dalok és a koreográfiák nem adhatnak át, és john m. chu rengeteg ötlettel, kamera-mozgással és vágással tette vibrálóbbá a végeredményt (alice brooks operatőr segítségével, aki az utolsó naplemente csillogására is gondosan figyelt, miközben a karakterek a tégla házfalon táncoltak örömükben)... az is jó érzés, amikor egy rég várt alkotás felér a hype-hoz, és tényleg maradandó élményt nyújt át, az viszont még jobb érzés, amikor az érzéseid pontosan lekövetik azokat a vibrációkat, amiket a film küld feléd minden egyes pillanatban, vigyorogva mozgatod a vállad a bolondosan táncoló pillanatokban, és apró könnycseppeket törölsz ki a szemedből, mert te magad is gyászolsz a lelked mélyén... azon még gondolkozom, hogy mennyire rossz érzés azt beismeri, hogy éveken át tévedésben éltél: mert kiderült, hogy nem a latinx kultúrával van bajom, csak azokkal a formáival, amikkel eddig találkoztam... [*06.11.]

emlékszel, amikor megszakították a kacsameséket? te hol voltál, amikor leomlottak az ikertornyok? a kollektív emlékezet fontos a civilizációnknak, hogy olyan eseményeket élünk át együtt, amikről aztán majd tanulni fognak az utódaink. ám arra már szerencsére régen került sor, hogy ne csak egy villanásnyi esemény határozza meg a gondolatainkat és a közbeszédet, hanem egy éveken át tartó folyamat. nem is kérdés, hogy mivel fog kezdődni minden tankönyv, amikor a húszas évekhez érnek a nebulók... mivel én egyébként is csak nagyon indokolt esetben járok emberek közé, és a munkám miatt sem szorultam be a szokásosnál jobban a négy fal közé, úgyhogy mentálisan egészen épen vészeltem át a pandémia eddigi szakaszait (már mint a jól karbantartott pánik-betegségem nem romlott az elmúlt egy év során), de látom azt, hogy az emberiség nincs jó mentális állapotban. sokféle terápia létezik arra, hogy fejben rendbe rakjuk magunkat -a kreatív elméknek adva van az a lehetőség, hogy a nyilvánosság elé tárják az egész folyamatot... bo burnham-et én csak színészként ismertem eddig, ő volt a magas srác, akiről kiderült, hogy semmivel sem nagyobb úriember, mint a többi férfi, hiába magasodik ki közülük a testi adottságai miatt (azaz a nép nyelvére lefordítva: mindenki azonnal nézze meg őt az idei oscar-szezon legjobb filmjében a promising young woman-ben!) -így azt sem tudtam, hogy zenés komédiában utazik, így meglepődtem, amikor ennek a special-nak az elején felhangzott az első dala. most már tudom, hogy oda kell helyezni a kategóriája legmagasabb polcára, ahol a flight of the conchords, a lonely island és weird al yankovich csücsülnek, akik intelligensek öntik a szövegeikbe a parodisztikus humort, miközben a zenei alapokra is kellő figyelmet fordítanak... mert bo burnham nem csak alkotott abban az egy évben, amikor a kétméteres testét kénytelen volt bepréselni egy szűkös szobába, hanem számolatlan órát eltöltött az internet előtt is (mint mindenki más is), így maró pontossággal tudta kiosztani az instagramon nyomuló fehér lányokat, a donation-ökre vadászó twitch-streamereket, de nem kímélte a digitális kapcsolatokba élő emberiséget sem, ahol a legnagyobb bóknak az számít, ha egy padlizsánt küldenek neked a szerelmi rítus közepén... persze egy évet nem lehet úgy bezárva tölteni, hogy az ember ne zakkanna meg egy kicsit, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert bo nem kapcsolta ki akkor sem a kameráját, amikor keményen a padlóhoz csapódott néhányszor, mert így lett egyedi élmény ez a belső utazás, ahol a felszínes kritikák után lementünk a szédítő mélységbe, ahol az önveszélyesség fekete örvénye vett körül minket, ahol a remény csak egészen kis réseken át csillogott be az ajtó alatt... egyedi élmény ez a másfél óra, egy megismételhetetlen egyszeri kihívás, amit most azonnal kapszulába kéne zárni, és esszenciaként mutogatni, ha a jövőben szóbakerül 2020... [*06.06.]

(Telivérek) (2017) (r.: Cory Finley)

tudom, hogy sokan vannak, akik ki nem állhatnak egy-egy színészt, és messzire kerülik azokat az alkotásokat, amikben szerepelnek. mások megszállottan imádnak egy-egy sztárt, és minden egyes filmet megnéznek, amiben akár csak egy pillanatra is feltűnnek. én nem gondolom magam színész-centrikusnak, nincs olyan, aki miatt kiszaladnék a világból, és nem elég indok az a filmválasztáshoz, hogy csak a plakátra pillantva elolvassam a neveket. konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem, amikor ilyen történt velem: a barátommal épp a penélope cruz korszakunkat éltük, és miatta ültünk be az egri moziba a blow című filmre -még szerencse, hogy minőségi alkotást kaptunk jutalmul aznap estére... hogy miért hozom fel mindezt? mert a thoroughbreds-nél konrétan csak annyit tudtam, hogy anya taylor-joy és olivia cooke a főszereplők, és egy esős pünkösdi délutánon másra sem vágytam, minthogy tehetséges fiatal lányok hívogassanak magukhoz csábosan. és tök jó volt vakon beleugrani abba az élménybe, amit kaptam a filmtől... és a két fent említett ifjú hölgy mindenképp szükséges volt, hogy az első percek után maradásra bírjon, mert olyan fokú hidegség vett minket körül az újgazdag palotában, amit nélkülük nehéz lett volna elviselni. ahogy a karaktereiket is, akikhez nagyon pontos színészi játék kellett, hogy ne idegenedjünk el tőlük egy pillanat alatt -hiszen hogyan érezhetnénk együtt azzal, aki nem érez semmit...? de szerintem nem újdonság az, hogy a jólét kiüresít, de valahogy azok a szülők, akik ilyen környezetben nevelik a gyermekeiket, nem érzik azt, hogy mennyire kényesen oda kéne figyelni az utódaik minden apró lelki rezdülésére? de nem, ők a külsejükkel foglalkoznak, hogy az aktuális férjük emberszámba vegye őket, vagy pénzzel próbálnak kapcsolatot építeni a lányuknak... úgyhogy könnyen megértjük, ahogy ez a két fura lélek egymás felé sodródik, a másikban találják meg a kapcsot a világgal, és bár az érzelmi skála két végén helyezkednek el, mégis egyre inkább egymás tükörképeivé formálódnak. és te mész velük, és egy vállrándítással nyugtázod, amikor megegyeznek abban, hogy el fognak követni egy főbenjáró bűnt... mondjuk paul sparks olyan nagyszerűen hozza az ellenszenves nevelő-apa szerepét, hogy te magad is ütnéd, amíg még mozog, így nem csoda, ha a lányok pártját fogod, amikor átlépik az utolsó erkölcsi határt is... persze kanos férfiként én szurkoltam azért, hogy a sok közösen eltöltött idő még szorosabbra húzza a lányokat érzelmileg, de igaza volt cory finley író/rendezőnek, nem kellett ide testiség, ez a kapcsolat mást szinten mozgott, az egymás közti bizalomhoz és az önzetlen önfeláldozáshoz nincs szükség egy hagyományos szerelem kivirágzásának... mondjuk a direktor úr egyébként is a hideg minimalizmus híve, nem tolakodik előre, hagyja játszani a színészeit, és okosan nem mutatja meg a véres borzalmakat sem, mert tudja, hogy sokkal jobban kirázza a nézőt a hideg, ha csak hallja az eseményeket... tudom, hogy dark comedy-ként is definiálva van ez a film, de humort talán csak a fájdalmasan fiatalon elhunyt anton yelchin karakterén keresztül szivárgott be a szövegkönyvbe, ő az elérhetetlen jégkirálynők mellett az egyszerű ember, akinek mindennap meg kell küzdenie azért, hogy elérhesse az álmait -azt, ami a lányoknak készen megadatott, ezért nem is élveznek belőle egy pillanatot sem... jó látni, hogy a független filmiparban vannak még éles szemű producerek, akik megtámogatják a feltörekvő alkotókat (akár úgy is, hogy a mozgóképek felé terelik a színházban dolgozó ifjú titánokat), és a pénz mellé mellékelnek nekik tehetségeket a kamera túloldalára is. olyanokat, akikről köztudott, hogy nem csak dekoratív elemei lesznek a kompozícióknak, de a tehetségükkel be fogják ragyogni a gyöngyvásznat is. és gyűjtögettek már maguknak korábban annyi hírnevet, hogy azok is felfigyeljenek a nevükre a plakátokon, akik nem szoktak mélyre merülni a független filmek tengerében... [*05.24.]

(2018) (r.: Ujj Mészáros Károly)

ha csak annyit árulok el, hogy abban az évben születtem, amikor bemutatták a dögkeselyűket, akkor máris kiderülhet a filmszerető olvasó-táborom számára, hogy a filmes érésem a kilencvenes évek végére/kétezres évek elejére esett -így számomra a magyar film egy kettős arcú szörnyeteg, merthogy élőben nézhettem végig, ahogy a simó osztály megdicsőül a szerzői filmjeivel, ugyanakkor nem feledhetem a rengeteg elborzasztóan kínos vígjátékot sem, amivel akkoriban rombolták le végleg a magyar közízlést (lásd még: a kabai barna-féle remake-ek tarolását). így számomra meglepő, ha egy magyar filmes páros lábbal beleáll a műfaji filmezésbe, és nem szégyelli magára húzni az adott zsáner kellékeit. bár tegyük hozzá, hogy ujj mészáros károly egy hideg skandináv krimiről álmodozott, amikor a papírra vetette az x forgatókönyvét, de igazság szerint a krimi-vonalnál sokkal jobban érdekelte a főhőse lelki világa. úgyhogy azért némi szerzőivé tétel itt is akadt, de azért mindez kellően be volt bugyolálva szürke képekbe és vérbe fagyott hullákba ahhoz, hogy nem csak egy drámát lássunk bele, hanem egy krimi/thrillert is... oké, azt elismerem, hogy az ilyen alkotásokba kell egy karakteres főhős, és éva nyomozó kellően egyedire sikerült a pánik-betegségének köszönhetően, azonban ez volt az is, ami meggátolt minket nézőket is abban, hogy közel kerüljünk hozzá... hiszen annyira be van zárkózva, hogy még a saját lányát is kizárja a gondjaiból, és nem segített az empátiában az sem, hogy túlságosan fel volt erősítve a nézőpontja a legtöbb jelenetben, így ahelyett, hogy beleéltük volna magunkat a feszült helyzetekbe, inkább kidobott minket a sok pánik-tünet, a túlvezérelt hangok és szaggatott képek sora (mondom ezt úgy, hogy magam is ezzel a mentális problémával küzdök, bár néhány roham után sikerült faszán beállítani a gyógyszerezésem, úgyhogy ilyen aggasztó szintig én magam nem jutottam el)... egyébként felemásnak értékelném az ilyen rendezői kézjegyeket, amik annyira meghatározzák a film összképét, mert képi világába jól átgondoltnak érzem a filmet, a letekert szürkeséget, amit csak a flashback-ek élénk-sárgája tör meg, a kifordított várost, ami egy erős metafora (elsőre, másodszorra, talán még harmadszorra is, de amikor már minden jelenet-váltáskor fekve úszik a duna felett a drón, az már korántsem olyan hatásos), de ez a komponálási kedv néha túlságosan didaktikus képsorokba is átsodródik (lásd: a patkányokról a budai várra átshiftelő fókuszt), a zenei betéteken meg teljesen fals módon használja ujj mészáros, bár gondolom, hogy teljesen szándékos volt, hogy rendre a képsorok alá nem illő dallamok kúsztak ki a hangfalakból... összességében nekem működött a film, mégha voltak is azonosulási problémáim fő a karakterrel, leginkább az vonzott benne, ahogy a sötét (szocialista) múlthoz láncolták a cselekmény elemeit, mert ettől szakadtunk el a skandináv ikea-világtól, és jelent meg benne az a kelet-közép-európai nyomor, amit olyan jól ismerünk. mert rengeteg emberről tudni, hogy úgy cserélgeti a párttagkönyve színét, mint más reggelente a megfakult zoknijait... (hmm, ki tudott zökkenteni az, hogy balsai móni mennyire hasonlóvá volt formálva külsőleg, mint mireille enos a the killing-ben, a haja, a beesett szemei, a kötött ruhatára -ha ez csak véletlen egybeesés, akkor az univerzumnak nagyon fura humorérzéke van...) [*05.01.]

csekély esélyekkel indultak a show producerei idén (köztük steven soderbergh és stacy cher) a covid miatt, nélkülözniük kellett sok szokásos kelléket, például a nagyzenekart vagy a dolby theater-t, családiasra kellett venniük a hangulatot egy vasútállomás puccos vip-termében, de sok mindent annyira minimálra vettek, hogy az már zavaró volt állandó nézőként. mert jó ötletnek tűnt, hogy apró érdekességeket vagy cukiságokat mondanak a jelöltekről, de hiányoztak a kis klippek, amikkel bemutatják a kosztümöket, vagy a vágás szépségét... és voltak kifejezetten megkérdőjelezhető döntéseik, mint az in memoriam átrohanása, meg az az idiótaság, hogy a best picture-t a két színész kategória elé tették, mert azt gondolták, hogy chadwick boseman nyer majd a férfiaknál, és aztán koppantak. mi meg főleg... de legalább most hagyták beszélni a nyerteseket, és a győztesekkel is nagyjából elégedett voltam... ezek ilyen idők, ezzel kell beérnünk, és azért sem panaszkodhatom, mert két nappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy megtörik a hagyomány, és nem tudom élőben nézni, aztán mégis sikerült fenn lenni hajnali kettőkor, ahogy már 20 éve mindig sikerült valahogy lemenedzselni... [*04.26.]

(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(Lelki ismeretek) (2020) (r.: Pete Docter, Kemp Powers)

everyday is exactly the same, énekli trent reznor a nine inch nails frontembereként, és sokan tudják átérezni a dalba formált monoton maratont, ahogy minden napjuk ugyanabban a körben forog, elvégzendő feladatok, alvás, ismétlés. megtörhetetlen a kör. de persze ez nem mindenkinek probléma. vannak, akik megtalálják a körön belül azokat a dolgokat, amik örömmel töltik fel, mint mondjuk a gyermekeik szeméből ragyogó boldogság. aztán vannak azok, akik feszegetik a kör határait, keresik a helyüket, mert befészkelte a lelkükbe egy gondolat, egy vágy, ami felé próbálnak kinyúlni, hol erősebben, hol elfojtva az érzéseiket. ez utóbbiak közé tartozom én is, akinek nap-mint-nap ott motoszkál a fejében egy újabb történet-morzsa, ami szeretne kitörni, és mindennap ott a tudatomban hátuljában az a gondolat, hogy megint eggyel közelebb léptem a nagy végzet felé úgy, hogy nem tettem semmit azért, ami a gyerekkori álmom: hogy ott legyen a polcon egy kötet, amin az én nevem szerepel... hmm, a pixar megint jól feladta a leckét a szülőknek, akik gyanútlanul leültek a tévé elé a csemetéjükkel, mert a film után hosszasan kell magyarázniuk az élet értelmének a filozófiai kérdéséről, a vágyakról és öröm-forrásokról, vagy mondjuk a túlvilágról. de persze ne a filmnek rójuk fel, ha intelligensen szeretne mesélni -főleg ha mindezt érthető, szórakoztató, elgondolkodtató és megható formába önti... nem is tudom, hogy miért került nálam az oldalvonalra a pixar stúdió, mindig több éves elmaradásban vagyok velük, így csak másoktól tudom azt, hogy pete docter rendező előszeretettel „kínozza” a nézőit, és csempész be komoly témákat az animáció köntöse alá (lásd: up / inside out), de ha a többi alkotása is ennyire tökéletesen tud hozzám szólni, akkor gyorsan pótolnom kell az életművét... mondjuk itt előnyben voltam, mert könnyen bele tudtam magam élni a negyvenes jazz-zenész életébe, aki csak érintőlegesen csinálja azt, amit szeret, és egy vágyálmot kerget, ami nem biztos, hogy olyan kielégítő lesz neki, mint ahogy azt hosszú évtizedek óta elképzeli... de ha valakinek joe gardner nem lett volna elég átélhető, akkor ott volt mellette 22, a szűz lélek, aki az élet apró örömein keresztül ébred rá, hogy megéri küzdeni ezen a piszkos sárgolyón... de sokan magukra ismerhettek az elveszett lelkekben is, akik egyetlen dologba beleragadva süllyednek egyre mélyebbre a depresszív mocsárba... és én is értem és megélem ezeket az érzéseket, rezonálok velük -és az a jó, hogy igen könnyedén túl tudok lépni azon, hogy egy animált családi szórakozásként van ez a filozófiai utazás tálalva nekem. egy pont volt csak, amikor attól féltem, hogy el fog veszíteni a film, mikor joe egy kövér macskába költözött, mert a test-cserés vígjátékok túlságosan leszívták már ezt a témát, de itt az írók ügyesen kilavíroztak az egyszerű poénok élmény-süllyesztő tengeréből, főleg azzal, ahogy 22 megélte a testhez kapcsolódó fizikai örömöket... extra nehezítésként jött az, hogy egy jazz-muzsikus életébe tekintettünk be, mert ha van zenei stílus, ami sosem volt menő, és piszok nehéz eladni a rádióhoz szokott füleknek, vagy a bugyuta dallamokkal leszedált gyerekeknek, akkor az a jazz, de john batiste kompozícióival elérték azt, hogy minden kívülálló felemelő érzésként élje meg a műfaj lüktetését és improvizációs szárnyalásait. mellé érkezett a trent reznor/atticus ross páros, hogy a score többi részét felépítsék, és a nine inch nails felől érkezve még mindig nagyon furcsa ötletnek tűnik, hogy a srácok egy animációs produkció kedvéért üljenek le a kütyüjeik elé, de igazából nem kellett mást csinálniuk, mint az elmúlt évek filmzenés munkáik alatt, egy hangszőnyeget kellett képezniük a túlvilágon játszódó jelenetek alá -na jó, talán egy kicsit kevésbé disszonánsan, mint általában... ha valaki csak egy formaként tekint az animációra, és nem determinálja egyből azzal, hogy nem élőszereplős = gyerekes, ráadásul még szereti is kicsit facsarni az agyát és a szívét, miközben szétfolyik a kanapén, annál nem hiszem, hogy ne működne neki ez a film valamilyen szinten. engem mondjuk pont középen talált most el, egyszerre felpörgetett és lehangolt is. jókor volt jó helyen. right where it belongs, ahogy trent reznor énekli egy nine inch nails dalban... [*04.18.]

(Még egy kört mindenkinek) (2020) (r.: Thomas Vinterberg)

szerintem mindenki tudna mesélni az alkoholista testnevelés-tanáráról, vagy a zeneiskolába pia-szagúan betoppanó szolfézs-oktatóról, ahogy az én emlékeim között is élénken él ez a tanár-típus. és azt sem felejtettem el, hogy tinédzserként mennyire nem gondoltuk bele, hogy milyen dráma lehet a háttérben náluk, amiért az ital segítségével tornázzák fel magukat arra a szintre, hogy be tudjanak jönni a suliba. csak akkor morogtunk, ha kivételesen józan pillanatukba kaptuk el őket, mert akkor a laza focizós/kosarazós tesióra helyett előkerült a kurva svédszekrény meg az ezer éve használt kötél, ami biztos, hogy szétbaszta a kezedet, ha csak megpróbáltál belecsimpaszkodni... de ahogy telik az idő, az ember éli meg egyre többször, ahogy a családtagjai és ismerősei a halálba isszák magukat, ahogy éveken át tagadásban élnek, mert azt gondolják, hogy még ők a főnökök az alkohollal való kapcsolatukban, pedig az a rohadék méreg igen hamar átveszi az ember tudatától és önuralmától a volánt... de hiába néztük végig apáink agonizálását a kórházi ágyaknál, ahogy a felpüffedt hasukban egyszercsak szétesik a májuk, alkoholt inni töretlenül népszerű és szociálisan elfogadott dolog.. „bor, sör, pálinka? ilyen sorrendben?”, „aperitif előtt iszunk még valamit?”. szolid röhögés... de értem én, az alkohol egy könnyen elérhető menekülési útvonal, nem kell terápiára járni, nem kell az agyunkat és a lelkünket kutatni, hogy miért is nyúlunk a pohár felé. egyszerű megoldás... persze, mindenki mondogatja, hogy kismértékben orvosság, meg vannak olyan pillanatok, amikor tényleg a legalkalmasabb (legális) szernek tűnik, hogy segítsen túllépni a korlátainkon, a gátlásokon és szorongásokon. csakhogy az első lépcső után túl hamar el tud indulni a lábunk a következő felé... tudom, hogy nagyon negatívnak és harcos absztinensnek hangzom, de túlságosan személyesen érint ez a téma, és annak ellenére, hogy egy időben az volt a hobbim, hogy kisüzemi söröket kóstoltam, már több, mint egy éve nem ittam alkoholt az egyik gyógyszerem miatt, és szerencsére nem is hiányzik. mondjuk én sosem voltam az a keményen berúgós típus... ahogy filmünk hősei sem úgy kezdik a nagy kísérletüket, hogy mostantól a saját hányásukban fognak fetrengeni, mert csak az jelenti a kiutat a kiüresedett szürke életükből, hanem tényleg kísérletként fogják fel, hogy ki tudnak-e virágozni újra annyira egy adott mennyiségű tudatmódosító szertől, előhozza-e belőlük az ördög itala az ifjúságuk rég elvesztett tüzét... thomas vinterberg nem akar ítélkezni, úgy utaztatja a karaktereit a vodkába tocsogó hullámvasúton, hogy a mélypontok mellé odailleszti a magaslatokat is, amikor tényleg jót tesz a korosodó tanároknak az extra löket, mert a tanítványaikra is jó hatással van az, hogy végre nem kiégve érkeznek az órára. és emiatt érzi azt az ember, hogy nem is fájdalmas ez az utazás, pedig nagyot csattanunk a pohár fenekén végül. illetve. az utolsó jelenettel kihúz minket az addig megélt letargikus elemekből, és még egyzser összevegyíti a fiatalság esztelen bohóságát és az idősebbek vágyát a felhőtlen boldogságra, és egy csodásan koreografált táncjelenettel enged minket utunkra -de valahogy ez a jelenet engem mégsem tudott felszabadítani, addigra már túl sok sötét gondolat és emlék töltötte be az elmémet (lásd a búsongó nyitányát is ennek az írásnak)... de egyébként vinterberg remek munkát végzett rendezőként, kézikamerás realizmussal mártott bele minket a kiégett nihilizmusba, majd fokozatosan színesítette ki a képet, ahogy az alkohol is megszépíti elsőre a világunkat (és nem csak az alkohol, nemrég hallottam beszélni arról kevin smith-t, hogy egy szájsebészeti műtét miatt félre kellett raknia a füves cigit, és pár nap után azon csodálkozott, hogy az emberek miért szeretnek ilyen szürke világban élni), és igazság szerint jobban oda kellett volna figyelnem a dán művészúrra az elmúlt években, mert már a születésnap című első dogma-filmje is nagyon tetszett tizenévesen, azóta viszont elsodródtunk egymástól... akit viszont gyakran látok, és sosem okoz csalódást, az mads mikkelsen, és milyen tiszteletreméltó, hogy a hollywood-i nagy produkciók után mindig hazamegy kisebb filmeket forgatni az anyanyelvén, alázattal, belerakva a tehetsége minden nüanszát ezekbe a szerepekbe is. de a többi részeges tanárt is csupa színpatikus színész játszotta -meglepően hitelesen hozva az alkohol-százalékok fokozódó hatását... nem bánthatom a filmet azért, mert túl mélyre nyúlt belém, igaz? de miért is akarnám bántani, amikor egy ügyes koktélt sikerült összehozniuk a fagyos dánoknak, szórakoztató módon, nem didaktikusan rámutatni egy problémára, ami rengeteg ember életét keseríti meg. vagy édesíti, attól függ, melyik fajta italt szereti... [*04.10.]

(Ma Rainey: A blues nagyasszonya) (2020) (r.: George C. Wolfe)

a különösen nyomasztó 2020-as év egyik mélypontja volt, amikor a semmiből lecsapva megrengette mindenki szívét chadwick boseman korai halála, és nem csak azért, mert egy hatalmas tehetséget veszített el a szakma és a nézőközönség, de azért is, mert a haláláig a színfalak mögé rejtette a betegségét -az utolsó hangos sikereit már négyes stádiumú rákkal dolgozta végig. elképesztő teljesítmény, ahogy maga chadwick is elképesztő volt, és ebben az utolsó filmjében is fényesen csilloghatott, mivel szélsőségesen hullámzott a karaktere a feldobott vidámságtól a lélek mélyére kaparó önkitárulkozásokig, az élcelődésektől a szétfeszítő haragig, minden pillanata pontos volt, a hosszú monológok alatt is elemi erővel húzott magához. nagy vesztesége ő hollywood-nak. de egy jó színésznek jó szövegeket is kell adnia, amiket a saját képére formál, és august wilson képes volt a drámáiban erős monológokat írni, amibe belesűríthette nem csak a karakterek múltját és életképét, hanem a feketék évszázados fájdalmát és megaláztatását is, ami sajnos a mai napig el nem évülő probléma, mindegy, hogy mikor íródott és játszódik az erről szóló mű. monológok, írom már megint, mert ez az, ami nem hagy nyugodni. hogy egy adaptációnak miért kell ennyire ragaszkodnia a forrásművéhez. és pontosan ez volt a bajom az előző august wilson adaptációval is, a ’fences’-zel, ami hiába adott lehetőséget ragyogni viola davis-nek és denzel washington-nak, végig nagyon statikus és papír-ízű maradt. és itt is ez volt a helyzet, minden díszlet alól kikandikált a színház, a szűk terek, a közelik nem segítettek abban, hogy moziként tekintsek erre a filmre, néhány vágóképet leszámítva akár lehetett volna színházi közvetítés is... és én nagyon szeretem a színházat és a filmművészetet is, azt viszont mindig kidob a beleélésből, ha keverik a kettőt... viszont a témája miatt jobban élveztem, mint a fences-t, mert mégiscsak zenészek küszködtek egy közegben, ami csak a felszínen fogadja el őket, volt benne egy jó adag a blues kettősségéből, a megélhetési zenész-lét fájdalmából -bár nem elég, még több vibrálást, még mélyebben sebző dalokat szerettem volna. de ez nem egy zenés darab, itt el kell mondani a fájdalmakat, nem megénekelni. kár... (azért a cinikus lezárás elismerő mosolyra húzta a számat, tudva azt a zenetörténetből, hogy minden menő stílust sikerült lenyúlnia és kilúgoznia a halvérű fehér embereknek...) [*04.07.]

(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan)

(Borat utólagos mozifilm: Királyságos vesztegetőajándék leszállítása amerikás vezéreknek egykor dicső kazah nép javára) (2020) (r.: Jason Wolnier)

nagyon sok generáció van, akiknek traumatikus évként él majd a fejében 2020. és igazság szerint hiába jutottunk el már 2021-ben a húsvétig is, most sem sokkal jobb a helyzet. igaz az amerikaiak egy fokkal könnyedebben lélegezhetnek, mint mondjuk mi itt ebben a nyomorult kis országban, ahol a szent és keresztény kormány továbbra is szorongatja a tüdőnket és a heréinket, legalább ott a nagy tengerentúlon sikerült elkergetni a szánalmas bohócbandát. de hiába süt a nap, és tekint félve az ember a reszketeg reménybe, azért nem árt a visszapillantó-tükröt is használni, hogy bele tudjunk borzongni abba, hogy mit is hagytunk a hátunk mögött. még szerencse, hogy olyan görbe ez a tükör, hogy nem lehet röhögés nélkül megállni azt, amikor belenézünk... érdekes, hogy sacha baron cohen számtalan karaktere közül pont borat margaret sagdiyev volt az, ami ennyire megragadt a popkultúrában, a legtöbben emlékeznek a mankinit szenvedélyesen viselő tudatlan tudósítóra -mondjuk pont ez volt a hátulütője is annak, hogy ez a folytatásfilm elkészülhessen, hiszen a rejtett kamerás/átverős jelenetek így már sokkal nagyobb akadályokba ütköztek, mint akkor, amikor még mindenki elhitte, hogy ez a fura fickó a messzi kazasztánból érkezett. de művészünk nem adta fel, amikor felmerült az az ötlet, hogy az őrület határán táncoló jobboldaliakat meg kéne fricskáztatni újra, ezért meta szinten borat-ot álruhákba bújtatta, vagy az átverések egy részét átadta egy hozzá hasonlóan meggyőző új tehetségnek... és akkor egyből rá is térhetünk maria bakalova-ra, és az általa játszott tutar-ra, mert rengeteget hozzáadott az ifjabbik sagdiyev a film érzelmi vetületéhez, és a kvázi ismeretlen bolgár színésznő mindenkit letarolt, nem csak azzal, hogy meggyőzően hozta a naiv keleti kislányt, hanem azzal is, ahogy faarccal ki mert állni egy rakás keresztény nő elé, hogy a frissen felfedezett maszturbáció örömeiről meséljen... furcsának tűnhet, hogy arról írtam, hogy lelke van a filmnek, mert sokan azt gondolhatják, hogy ez csak egy ízléstelen tréfa, ahol pöcsös viccek bújnak minden sarokban, és valóban, ott van benne ez az ordenáréság is, viszont a szerzők nagyon okosan egy apa-lánya kapcsolat építésére húzták fel az átverős jeleneteket és a megszőrösödött poénkodásokat... mondhatjuk, hogy elfogult a film, amiért a jobboldaliakat pécézte ki magának, belőlük csinál a legtöbbször viccet, de hát nem tehetnek róla az alkotók, ha a qanon hívők meg a trump-rajongók százszor viccesebbek és könnyebben megvezethetőek, mint a demokrata-pártiak. plusz azért kaptak bőven a szépség-iparban dolgozók is tutar karakterének segítségével, úgyhogy be lehet fejezni a vinnyogást a mike pence-es takarók alatt... nem értem, hogy miképp sikerül cohen-éknek túlélniük ezeket a felvételeket, hogy nem verték még szét a komikus fejét, amikor az alanyok átverve érezték magukat. ráadásul most még egy huszonéves lányt is kitett a tűzvonalba, akinek sikerült is összehoznia a film legrázósabb pillanatát -bár nem véletlen, hogy sacha azonnal berontott a hotel-szobába, amikor az az undorító rudy gulianni belenyúlt az alsógatyájába, mert a stáb ugrásra készen várt arra, hogy közbe kell-e avatkozni... amennyire az emlékeim engedik az összehasonlítást, nem érzem úgy, hogy ez a második rész kevésbé lett volna vicces, mint a nagy klasszikussá vált előd, inkább azt mondanám, hogy gyorsabban le fog járni a szavatossága, annyira sikerült megfogniuk 2020 esszenciáját, hogy csak azok fogják értékelni, akik személyesen átélték ezt a kibaszott évet... [*04.01.]