(A galaxis őrzői) (2014) (r.: James Gunn)

mosóóóómedve! azért kíváncsi lennék, hogy az elmúlt évtizedek popkultúrájában találnánk-e nagyobb tökösséget, mint amit a marvel-nél bemutattak idén. a tavaszi kém-thriller után itt a bohóckodós kalandmóka, eddig ismeretlen szereplőkkel, behúzva az űr-részleget is egy laza mozdulattal a filmes univerzumba. és ráadásul egy nem szokványos szuperhős-élménnyel elérve, hogy a népek fürödjenek a popcornban. vagy hogy egy őrültre bízták a projektet. aki nem csak a képregény-szeretetét hozta magával, hanem ott volt a kopott dobozban a teljes gyermekkora. mert tarantino-n kívül nincs még egy ember, aki így használta volna fel a hetvenes évek zenéit -és mindezt egy blockbusterben, hangsúlyozzuk. és nem csak azért, mert milyen menő lesz, ha marvin gaye duruzsol a háttérben, hanem szervesen beépítette a történetbe őket. valahol azt érzem, hogy azért is kellett a walkman meg a footlose-ozás, mert az első öt percet leszámítva közelében sem jártunk a földnek (hálistennek, miért akarnám egy űropera közben, hogy már megint newyork/london/sanfrancisco menjem tönkre...?), így könnyedén kaptunk kulturális kapcsolódási pontokat. meg persze viccesek is voltak -ami ebben a filmben kulcsfontosságú. öröm volt látni, ahogy folyton összekacsint velünk james gunn, ahogy csak egy pillanatra enged minket megfürdeni a drámában, a komoly mondatokban, és máris egy poénnal elveszi mindennek az élét, lekerekít. mert azért ezt a csapatot máshogy nem nagyon lehetett volna filmre vinni. sehol a nagyformátumú hősök szerepe, csak egy rakás lúzer, akik kényszerből lesznek barátok. vagy valami ilyesmi. féltem attól, hogy már megint eredet-történetet kell néznem, de hamar összerántották a srácokat, meg segítettek a kacagások és a faltól/falig akció. mert azért tudtak epic-ek is lenni amikor csak akartak -mert azért mégiscsak egy marvel filmről beszélünk. nem igazán akarom túlbeszélni (lehet, hogy csak annyit kellett volna írnom, hogy i am groot), azért a szereposztásról pár szót: hogy látták meg chris pratt pocakja alatt han solo-t? hogy lett a nyüzüge-babaarcú lee pace-ből rosszfiú? ki volt képes elvonatkoztatni karen gillan gyönyörű vörös fürtjeitől? mindenesetre minőségi munka lett, tökös űrmóka, valószerűtlen szereplőkkel (amiből 2/5-öd digitális lény, egy meg nem ismeri a metaforákat), így kell ismét robbantani az univerzumot. a legszórakoztatóbb scifi az ötödik elem óta. 8,5 pont. hugacsaka, huga-hugacsaka... (++08.30.)

(Sin City - Ölni tudnál érte) (2014) (r.: Robert Rodriguez, Frank Miller)

érdekes, hogy idén két, régóta várt frank miller folytatás is a mozikba került, és mind a kettőnél hasonlóak voltak az érzéseim. hátrányuk volt, hogy a semmi innovatívat nem tettek bele, csak le akarták kopizni az előző részt, újító szándéknak a látszatát sem keltve. és mind a kettőnek egyetlen nagy előnye van az elődhöz képest: eva green mellei. egyszer nekiülök, és stopperrel le fogom mérni, hogy milyen arányban volt ruhában/pucéron a vásznon, de most elsőre olyan 70-30 százalék arányban a pucért hoznám ki győztesnek. és nincs ezzel semmi baj, nem véletlenül csodálja a világ az álmodozók óta ezt a tökéletes testet. jól hozta egyébként a végzet asszonyát a mellek tulajdonosa, ez az a film, ahol túl kell játszani a szerepeket, és eva hajlamos magától is ezt tenni néha, de ide passzolt is. meg az ő sztorijuk volt a legérdekesebb is, bár a szerencsejátékos vonal is tetszett. annak nem örültem, hogy ennyi újrafelhasználás volt, a nyitó marv sztoriban egy cseppnyi újdonság nem szorult, megint a gyógyszerek meg az emlékezés problémája, de azon is nyűglődtem, hogy megint végig kellett rágni magunkat az óvárosi rendőr vs kurvák ellentéten. persze, ez egy olyan műfaj, ahol a panel-kezelés meglehetősen adott, a velejéig romlott emberek csak gonoszkodni tudnak, a hősök veszélyes nőkbe szeretnek bele, de egyébként is mindent megtesznek egy nő kedvéért. és lehetőleg még reszelős hangon is kell beszélniük... a képi világ még mindig lenyűgöző (bár most már néha billegtünk a szürreál határán), és a macsós noir hangulat is süt belőle. csak ezt a filmet már láttuk kilenc éve egyszer... 7 pont. ...és akkor az árnyékok elnyúltak a testén, ahogy a mocskos sikátorban szoktak utánad nyúlni a kéregetők. ott feküdt előttem, anyaszült meztelenül. aludt. egyenletes hullámzással emelkedtek tökéletes formájú keblei. fülledt meleg volt az éjszaka, mégis rázott a hideg. nem akartam máshova nézni, nem akartam másra gondolni, csak a mellei érdekeltek... (torkot köszörül) (++08.29.)

(A majmok bolygója: Forradalom) (2014) (r.: Matt Reeves)

néha előkerül hollywood-ban is egy okosító szert tartalmazó ampulla, amivel beoltják a forgatókönyveket. mert bizony most is, akár csak az első rész esetében, nem butították le az egyszerű majmok szintjére a történetet és a mondanivalót. mert bizony hiába építjük kedves naivitással a civilizációnkat, törekedve arra, hogy mindenkinek jó legyen, és minden nyugodt és békés mederben folyjon, mindig lesznek régi sérelmek, hatalmi vágyak, erőszakosságra való hajlam, amik összetörik ezeket az álmokat. és ha ezt átgondoltuk és átéreztük, csak akkor érdemes rátérni a technikai részletekre. öröm látni, hogy itt tartunk most, gyönyörűen voltak kivitelezve a majmok, a mozgásuk (andy serkis mikor kap már végre díjat...?), a textúrájuk, a szemük. és akkor még nem értekeztünk a stílusos rendezésről (szerettem a két vágatlan hosszú snittet, de inkább az fog megmaradni, hogy mennyire cool volt, ahogy lovagoltak a majmok). hangulatilag is erős volt, a posztapokaliptikus sanfrancisco és a gondosan kidolgozott majom-város is nagyban hozzájárultak a beleélésbe. meg még egy csomó apróság is tetszett: hogy egy jellegzetes ablak-keretre mennyi utalást rá lehet húzni; hogy nem egy új (majom)gonoszt építettek fel, hanem olyan valaki lépett előre, akit már ismertünk korábbról; hogy a nagy csatajelenet közben középen tudtunk maradni, hiszen mindkét oldalon olyan döntéseket hoztak a vezetők, ami miatt nem jó szívvel drukkoltunk volna nekik. ...nem kell mindig majomkodni, ez lehetne az új szlogen a nagy filmgyárban, igenis lehet komolyan venni a nézőket és magukat. 8 pont. bár az a pletyka, hogy legközelebb elérjük a már ismert történet elejét, én azért még elnéznék egy filmet, ahogy a majmok végleg felemelkednek és az emberek elbuknak. csakis oktatási célból... (++07.18.)

(X-Men: Az eljövendő múlt napjai) (2014) (r.: Brian Singer)

70-es évek? ja, afro-frizurák, trapéz-nadrágok, bajuszos férfiak, vietnám, richard fucking nixon, tudod, hetvenes évek. az x-ek készítőinek még megvannak azok a bizonyos tökeik, mert a 60-as években játszódó előzmény után ismét a múltban zajlott az események többsége, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyire is értik a mai fiatalok a hetvenes éveket. az mondjuk egy kicsit szívfájdalmam, hogy bár jól állt az x-eknek a hetvenz (főleg a profnak a haj/borosta kombó, meg jennifer lawrence-nek a rucik), de azért legutóbb átélhetőbb korhangulatot sikerült kikeverni. de nem vagyok elkeseredve nagyon, mert kárpótoltak mással. szuperhősöket időutazással keverni, nálam ez nyerő kombináció, anyámnak meg két érv, hogy messziről kerülje a filmet... talán az az egyetlen bökkenője egy ilyen szcenáriónak (menjünk vissza, hogy megváltoztassuk a csúnya rossz jövőt), hogy nem tudsz izgulni a karakterekért, mert gyanítható, hogy sikeres lesz a küldetés, így a brutális haláloknál kár a könnyekért. hát máshol kell keresni az emberi drámát -mondjuk a múltban, ahol ugye tíz év ketyegett le képen kívül, így elég sérelem gyülemlett fel a karakterekben, és a mcavoy/fassbender duó könnyedén veszi a lelki csupaszítás terheit. ebből is látszik, hogy ez a film elsősorban a first class folytatása, a jövőbeli karakterek inkább csak asszisztáltak, de azért volt utalás bőven a korábbi három filmre is, bár ha a végét nézem, akkor most már nem tudhatjuk, hogy mit is gondoljunk arról a három filmről. hiszen ha belenyúlsz a múltba, ott bizony lesznek érdekes rezgések -de meg kell hagyni pofásan variálták meg az eddig történteket. örültem singer bácsi visszatérésének is, mert van érzéke az akció-jelenetekhez nagyon, nem vág agyon (bár a korabeli kézi-kamerás képekért pár perc után már ráztam a fejem), és a quicksilver-es kilassítós mókával hatalmasat dobott, végtelenül cool volt, és pont azon a mezsgyén ugrált a vicceskedéssel, hogy ne legyen ízléstelen. remélem visszatért még a karakter, várnám, hogy a családi kapcsolatait is jobban kifejtik. egyetlen bánatom van csak a rendező-cserével, hogy bs természetesen hozta magával john ottman-t is, aki helyre kis akció-zenéket pakolt a képek alá, de henry jackman valami olyan erős score komponált a first class-hoz, amit nem lehetett utolérni. bevallom, nagyon nehezen tudtam csak belekezdeni ebbe a vélemény-nyilvánításba, mert fogás kellett találnom rajta, mielőtt kiröpíthettem volna, plusz tudom, hogy tele volt ésszel, éreztem, hogy nagy a szíve, láttam, hogy kényezteti a szememet, de végig ott birizgált, hogy valami kis plusz hiányzik belőle. 8,5 pont. (pont volt annyi időm a haza-buszig, hogy kivárjam a stáblista végi jelenetet -na baszki, vele hogy fognak elbánni a srácok...?) (++05.24.)

(2014) (r.: Gareth Edwards)

ha már tavaly nem igazán jött be a pénztáraknál az óriásszörnyekkel való játszadozás, a warner benézett a raktárba, hogy mivel lehetne ezt a hibát kiküszöbölni... furcsa egy filmet sikerült össze-frankensteinkedni, annyi szent, egészségesen merítve a hazai blockbusterek-ből és a japán hagyományokból egyaránt. kicsit jurassicpark-osan kezdtünk, helikopter, sziget, nagy szörny rejtély, aztán jött az emberi dráma, ami nálam nem igazán akart működni, de itt elsősorban nem a filmet hibáztatnám, hanem a minősíthetetlen szinkront, ami rengeteget rontott a karakterek hitelességén, és aztán jó sokára érkeztünk csak el a lényeghez, a zúzdához. nekem tetszett a megváltoztatott mitológia, bár kétségtelenül úgy tűnhet, hogy leveszi az emberi felelősség terhét a vállakról, ha nem a robbanások miatt jöttek létre a szörnyek, hanem azért robbantottunk mert már itt voltak. ugyanakkor most is szembeötlő volt az amerikaiak fafejűsége, hogy mindenre az a válasz, hogy előrántjuk a fegyverünket. na elég a kitérőkből, a zúzás milyen volt? trükkösen vették spórolósra az egészet, mert sokszor vágtunk el az összecsapásokról, és láttuk mondjuk a tévében az eseményeket, vagy borított be mindent a jótékony por és hamu. de ez az emberközeli szemszög sok esetben működött -tetszett, hogy sokszor autó-szélvédőkön, védőszemüvegeken át, ki-kikukucskálva bizonyos helyekről láttuk az eseményeket, talán ekkora dögöket csak így lehet befogadni. na azért voltak keménykedések is, geek-mámor, ahogy összecsaptak a nagy testek, és hozták a japánokra jellemző túlzásaikat (kék csóva?). jó, hogy nem az volt, hogy ’jaj, godzilla, meneküljünk’, hanem lehetett érzelmeket kifejteni felé. bár igazából a másik kettő sem sorolnám az igazi gonoszok közé, hisz’ csak a természet törvényeit követve szerettek volna utódokat létrehozni. ja, hogy útban volt az emberiség? van ez így... (szegény golden gate-et még hány filmben fogják tönkretenni?) nem volt olyan kúl, mint mikor óriásrobotokkal püföltük a rosszarcúakat, de így is élvezetes katasztrófa-turizmus volt: 7,5 pont. (és respekt a fukusima utalásért.) (++05.17.)

(A csodálatos Pókember 2) (2014) (r.: Marc Webb)

makacs pénzemberek ülnek a sony-nál, akik nem tanulnak a korábbi hibáikból. már lehetett előre sejteni, hogy túl fogják zsúfolni a filmet, és tényleg ki is használták a több, mint két órát, hogy elmondhassák, nekik is lesz saját képregény-univerzumuk. aztán meg magyarázkodhatok a húgomnak hazafele a kocsiba, hogy ki volt az a fekete ruhás csaj, meg hogy lesz majd egy sinister six, meg... és nem elég egy gonosz felépítése, legyen kettő, meg egyet dobjunk be az elejére/végére, majd később kezdünk vele valamit. meg piszkálgassuk még egy kicsit az idősebb parker utolsó napjait. és persze kuszáljuk meg peter-ék magánéletét, hogy ütős legyen a dráma. na ez utóbbit bánom a legkevésbé, mert a garfield/stone csapat nagyon működik a vásznon (és kívánom nekik, hogy a való életben is legyen így), amit még a szinkronnak sem sikerül elrontania, zavart fejvakarások, édes kacagások, cukik, na. a halál meg úgy is szívszaggató és bátor vállalás volt (gerinc-reccsenés ifjúsági filmbe?), hogy várható volt, nem elválasztható a pókember-történettől a leghíresebb sötét pontja. bevallom, sosem volt kedvencem a pókfej, nekem talán túl harsány az idétlen dumáival, bár kétségtelen, hogy ezekkel színt tud vinni a szokásos képregény-miliőbe. mert ennél többet nem igazán tudott adni a film, csak egy szépen fényképezett, átlagos problémákkal küzdő, átlagos szuperhős produkciót. 7 pont. (++05.02.)

(Amerika Kapitány - A tél katonája) (2014) (r.: Anthony és Joe Russo)

annak idején az első filmet ezekhez hasonlítottam: indiana jones és rocketeer. ez a második részre így módosult: mission:impossible és bourne. oké, jamesbond mindkét esetben játszik, de más aspektusból (világuralomra törő nagyongonosz vs kémes akciózás). nem is tudom, hogy van-e ilyen, amikor egy folytatás ennyire ledobja az előd hangulatát, és gyökeresen mást hoz. a retro bájat felváltja a paranoia-thriller, na erre sem számítottunk annak idején... vagy hogy a realizmus szót fogja mindenki emlegetni egy marvel-film kapcsán. mert valami ilyen lenne, hogy nolan kezébe nyomnának egy marvel script-et, hogy rendezzen. bár lehet, hogy abból adódik a földhözragadtság érzése, hogy cap csak erősebb meg gyorsabb, mint az átlag, de nincsenek igazi emberfeletti szuperképességek. persze rájátszik erre a rendezés is (a fene se’ gondolta a russo testvérekről a sok sitcom-epizód után, hogy ez is bennük van), sok közelharccal rántanak be, olyan autós-üldözést pakolnak össze, amilyet még nem nagyon láttam. de a beltartalom is mélyíti a komolyabb vonalat, meglepően kritikus hangnemet ütnek meg az országukkal, a rendszerükkel szemben. miután kitapicskoltuk magunkat a valóság mocsarában, sikeresen életet lehetve a ’70-es évek thriller-jeinek hangulatába, azért egy kicsit belebújunk a streccs-ruciba is. ha valaki látott már három hollywood-i filmet, az azért a fordulatok többségét kitalálhatta, a (második számú) címszereplő kiléte meg egy olyan embernek sem lehetett meglepetés, aki egy alapszintű geek-tanfolyamot elvégzett már. de ezek nem igazán vettek le az értékéből, sokkal inkább emlékszem az intelligens történet-vezetésre, a pofás arcba-ütős akciókra, a coolság-faktorra (sam jackson napszemüvegben, a komplett vörös csillagos cucc), a cinikus egysorosokra, mint az ilyen ’belefér’ típusú dolgokra. 8,5 pont. most már értem, hogy miért kellett várni az eheti shield-epizóddal, komoly hatásai kellenek, hogy legyenek a történteknek. (már csak egy kérdésem maradt a végére: scarlett vajon be tudja csukni a száját valaha...?) (++04.12.)

(2014) (r.: Rob Thomas)

jó ideig gondolkoztam, hogy hova is rakjam ezt a művet... mert önálló alkotásként nem állja meg a helyét. ezt csak azt tudja értékelni, aki szerette a sorozatot. mint én. az első húsz perc brutál fanservice volt, öntötték ránk az utalásokat, bár azután sem szűkmarkúskodtak a kacsintásokkal, ismerős arcokkal, miután elindították a történetet. ez utóbbi volt talán a gyenge pontom, mert túlságosan nem sikerült vele felizgatni, simán elfért volna egy évadközi vm részben is. még azt sem mondhatom, hogy durvult volna a helyzet az évek múlásával, mert baszki, egy egész iskolabusznyi embert öltek meg egy tollvonással anno. kétségtelenül fura dolog volt ennyi év után újra összebújni ezekkel a nagyszerű karakterekkel, mégsem idegenkedős, bármikor beneveznék egy újabb kalandra, ahol talán már nem csak a nosztalgia-faktor lenne az elsőszámú erény. 7,5 pont / tetszett (opcionálisan...). kicsit sajnálom, hogy k-bell-t hetente láthatom a lies-ban, nagyobb lett volna a welcomeback faktor, ha régen találkoztunk volna. (és ehhh, de hülye ez a franco: parancs...!) (++03.28.)

(300: a birodalom hajnala) (2014) (r.: Noam Murro)

tudjuk, hogy az idő egy lapos kör, minden visszatér egyszer. de itt indokolt is lehet az újrázás, a történelem nem áll meg, mindig van elmesélhető történet. a legnagyobb kérdés az volt, hogy lehet-e újat mutatni 7 évvel az első rész után, főleg úgy, hogy mintegy 40 órányi spartacus is a hátunk mögött van, hasonló stílusban. a válasz természetesen a 'nem', de ez a kilassítós/vérgőzös látvány van annyira nagyszerű, hogy az ismert paneleket könnyen el lehet adni újra. meg a tengeren eddig úgysem nagyon jártunk még. nem mondanám igazi folytatásnak, inkább kiegészítésnek, hiszen korábbról indulunk, aztán párhuzamosan fut a két film története, és tovább is nyúlunk (marathon-tól szalamisz-ig). látom a neten, hogy bántják sullivan stapleton-t, hogy kevésbé karakteres, mint gerald buttler, persze, mert egy nyápic athén-iról van szó… nekem nagyobb bajom volt, hogy nem tudtam elvonatkoztatni a strikeback-béli szerepétől (még a fizimiskája sem volt nagyon másabb). és talán azért tűnik kevésbé erősnek, mert hogy eva green artemisia-ja egyenrangú főszereplő mellette. hjaj eva, azt eddig is tudtuk, hogy hibátlan cicikkel rendelkezik, és ez a metsző hidegség is jól áll neki, szerettem most is (viszont egy arany korbács díjat kiosztanék minden idők egyik legkevésbé erotikus szex-jelenetéért). több főszereplő, fókuszálatlan történet (amibe még extra eseményeket -xerxes istenkirályi megszületése, artemisia gyermekkora- is belegyömöszöltek, és úton útfélen utalgattak az első filmre is), és hát a jól megszokott szemet gyönyörködtető heroic porn, nem túl sok ésszel megáldva. 7 pont. (++03.09.)