(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(2021) (r.: Adam Wingard)

a monsterverse producerei kitaláltak egy receptet még a ’10-es évek elején, és azt ismételgetik, egyre nagyobb hangerővel... azaz hogy előszednek a félhomályból kisebb filmeken edződött ifjakat, akik már bemutatták a horror vagy a scifi zsánerében, hogy van szemük a filmezéshez, aztán megdobják őket egy komolyabb összeggel, hogy lezúzhassák a mozivásznakat (ezúttal adam wingard-ra esett a választásuk, aki a darabolós slasherek irányából érkezett a titáni szörnyek közé)... és ezek a kreativitástól feszülő srácok nem is okoznak csalódást, mert vizuálisan kihozzák a maximumot abból, hogy isteni erejű lények járkálnak a földön, és nyomukban összedőlt épületek maradványai hevernek szerteszét. a probléma az, hogy hiába minden erőfeszítésük, hogy élvezzük azokat a részeket, amikor radioaktív hányásba borul a képernyő, ha közben egy zavaros és érdektelen sztorivázzal összefércelt forgatókönyvet kapnak a kezük alá, ami arra kényszeríti őket, hogy az emberi karakterekkel is foglalkozzanak... persze, eddig is ez volt a gyengesége minden monsterverse filmnek, úgyhogy egy cseppet sem lepett meg, hogy jelen alkotásunknál is ez a gyenge pont, csakhogy ezúttal az a furcsa helyzet állt elő, hogy sikerült több empátiát ébreszteni egy óriási majom iránt, mint bármelyik ember-szereplő felé... az ilyen ’vs’ filmeknél mindenki előre leteszi a voksát egyik vagy másik fél felé, csakhogy most nem volt kérdés, hogy a szívünkben a majom nyeri a párharcot, mert erősen ráfeküdtek arra, hogy humanizálják az elejétől kezdve, míg godzilla csak beúszott néha, kiabált, és bunyózott -ráadásul még az ő szálához kapcsolódó humánok is csak feleslegesen futkorásztak és heherésztek comic relief-ként, míg kong mellett legalább volt egy aranyos kislány, aki kellő szívet pumpált a gigászi összecsapásba (az első-szerepes kaylee hottle-re oda kell majd figyelnünk, mert simán kiemelkedett ebből a pedigrés színész-csapatból is)... és az ember sajnálja, hogy ilyen egyszer-használatos, eldobható  szerepekkel szúrják ki alexander skarsgard vagy eiza gonzález szemét, amikor simán lehetne mélységet is adni a karaktereiknek, ha már beleerőltetik őket a sztoriba... van a marvel univerzumnak egy szeglete, amit nem nagyon szívlelek, ezt úgy hívják, hogy vadföld, és az arktika alatt fekszik, egy dzsungel-világ, ahol a dinoszauruszok uralják a földet. így nem nagyon örültem, hogy itt is sikerült ezt a verne-i ihletésű al-világot behozni a képbe (megbonyolítva némi gravitációs handabandával), bár az kétségtelen, hogy a vizuális művészek szépen kidolgozták ennek a titkos birodalomnak az összes részletét... bár egyetlen előzetest sem láttam a filmhez, azt sejtettem, hogy lesz valami közös ellenfél, mert az írók úgysem akarják majd eldönteni egyik fél számára sem a küzdelmet, és innen már nem volt egy nagy ugrás, hogy a bestiáriumból rábökjek a mechagodzilla-ra, és lám, igazam is lett -három óriás mégiscsak nagyobbakat tud kitaposni egy városból, mint kettő. ja, de persze emellett bizonyítani kellett azt is, hogy mind közül az ember a legnagyobb szörny... (bytheway, ugye nem kell politikát belelátnom abba, hogy a kínaiak pénzén forgatott filmben azt a hong kong-ot rombolják porig a titánok, ahol hosszú ideig tüntetésekkel fejezték ki a nemtetszésüket az emberek a regnáló hatalom felé...?) hmm, eléggé elment mellettem most ez a film, pedig nincs bajom a látványos, de nem túl okos kaiju sztorikkal (lásd: pacific rim), de valahogy nem ez lett nálam az évszázad mérkőzése... (már nem csak a plakátokon dívik a narancssárga-kék kombináció, egész filmek színkorrekcióját építik ezekre a komplementer árnyalatokra...?) [*04.01.]

(Zack Snyder: Az Igazság Ligája) (2021) (r.: Zack Snyder)

bár abban mindenki egyetértett, hogy a 2017-ben bemutatott justice league verzió nem sikerült túl jól (a megengedőbbek is csak fáradt középszernek titulálták), viszont a film csendes kimúlása után egy komoly repedés szakította ketté a geek társadalmat: egy hangos kisebbség azt óbégatta, hogy szolgáltassanak igazságot a ’vízionárius’ zack snyder-nek, és adják ki az ő eredeti verzióját is, mert az egy tökéletes magnum opus lesz, ami megkoronázza a művész eddigi ténykedését a dc univerzumban, míg mi a túloldalról azt kiabáltuk vissza nekik, hogy nincs mit kiadni, a snyder-cut csak egy mítosz, nincs az az isten, hogy a warner broders még egy valag pénzt dobjon a süllyedő hajó után. mára kiderült, hogy felesleges volt az árok-ásás, mert igazából egyik oldalnak sem volt igaza... mert azt a legvérmesebb rajongók sem gondolhatják, hogy a most kiadásra került négy órás monstrum bekerülhetett volna a mozikba ebben a formában, vagy hogy a hetven millió dollárt azért a néhány napnyi utóforgatásért kérte zack a stúdiótól, és nem azért, hogy alapjaiból építse újra a film vizualitását, de be kell vallani nekünk kétkedőknek is, hogy volt elég nyersanyaga a rendezőnek annak ellenére, amilyen zaklatott körülmények között távozott a forgatásról. de remélem azok, akik most könnyes szemmel veregetik a vállukat, hogy sikerült elérniük az álmukat, akik most abban reménykednek, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy a rajongók elképzelik, azok remélhetőleg belekalkulálják azt is, hogy az at&t-nek a leghőbb vágya, hogy felfuttassa az hbo max brandet, és csak ezért nyitották ki a pénztárcájukat, és tetszelegnek most a nép kedvenceinek szerepében... no de hagyjuk is ezt a háttér-drámát, eleget rágta már mindenki három éven át előttem is, koncentráljuk arra a tömör élmény-cunamira, ami négy óra alatt érheti az embert (plusz pisi- és uzsonna-szünetek). mert azért az rengeteg idő. van hely kifejteni a történetet. lehet foglalkozni a népes karakter-tablóval. jöhetnek a nagyívű csaták. bővülhet a mitológiai háttér. minden aspektust megkaptunk ebből ebben az új ’vízió’-ban? igen-is-meg-nem-is... mert ha összehasonlítjuk a mozis változattal, akkor persze, koherensebb a történet, hiszen nem kell zanzásítani a producerek által elvárt időre, többet lehet időzni a múltban, logikusabb lesz a felépítmény. viszont nagy a csábítás arra, hogy minden egyes jelenet bekerüljön a végső vágásba, ami leforgatásra került, még akkor is, ha semmit sem ad hozzá a ív egészéhez (rád tekintek iris west); persze hogy gazdagabbnak érezzük az új karaktereket, mert van idő a hátterükre, a bizonytalan emberekből felelősség-teljes hősökké válhatnak az útjuk során (azt mondjuk nem értem, hogy miért kellett victor labor-balesetét egy átlagos t-bone autós ütközésre cserélni); steppenwolf is előrébb lépdelhetett a gonosz ranglétrán -vagy ha másképp nézzük, akkor lejjebb, hiszen pont az a motivációja, hogy helyrehozza a korábban elkövetett hibáit, és ezzel megbocsátassék minden bűne darkseid szemében, így már érthető, hogy miért harcol olyan elkeseredetten a mother-box-okért; az is kitisztulhatott, hogy miért a föld lett a fő célpont, nagyobb hangsúlyt kapott a mitológiai törekvés. azt sem tagadható, hogy átláthatóbbak lettek az akciók, még olyan pillanatai is akadtak, amibe jóleső módon beleborzonghat az ember (egészen pontosan egy ilyen van: amikor flash elkezd visszafelé futni az időben). de megérte-e a sok cécót, az évek óta dübörgő hype-vonatot a film? elégedetten áll-e fel az ember a negyedik óra végén, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett végtagjait? (mondjuk én ezt csak képletesen írom, mert közben lenyomtam fél-fél órát az evezőpadon meg a szobabiciklin) egyszeri élménynek mindenképp ajánlatos, csak sajnos a kapkodós univerzum-építést ez a változat sem tudta elfeledtetni a nézővel, és azért a legvérmesebb rajongóknak is el kell ismerniük, hogy négy óra kurva sok a tömény snyderizmusból... eleve észvesztően buta ötletnek tűnik a nyers 35mm-es film 1.33:1-es arányában kiadni egy filmet, ami a mai szélesvásznú tévéken összenyomorodik, és a nagyjeleneteknél pont azt az élményt veszi el, amit egy dupla-oldal nyújt a képregényekben. elhiszem, hogy így több információt kaptunk összességében, de akkor is azt éreztem, hogy bezár a kép szűkössége. aztán ott vannak a mémmé vált lassítások, amik az alkotó védjegyéhez tartoznak (pont mint jj abrams-nek a hülye megszállottsága a lens flare-hez), de amikor wonder woman minden egyes kardcsapásánál örökké tart az idő, akkor az ember már hatástalannak érzi a trükköt. és pont ugyanez van az epikussággal is -ha sokat halmozol egymás után, akkor az kiöli a hatást. de ugyanez elmondható a zenére is: ha mindig max hangerőn püfölteted a dobot a művészekkel, akkor minden egyszintű és egyszínű lesz, nem fog semmi kiemelkedni, hogy igazán megbizsergesse a nézőt (mondom ezt úgy, hogy egyébként bírom junkie xl munkáit, bár ez a score kicsit olyan volt, mintha a 300 2-ből és a mad max-ből megmaradt témáit vegyítette volna a már ismert wonder woman-es és man of steel-es tételekkel). és a végére hagytam a legnagyobb bajomat: hiába a négy órás játékidő, ha azalatt sem sikerül hozzám közel hozni a karaktereket, mert így kerülhetnek bármilyen veszélyhelyzetbe, nem fogok értük izgulni. nem kötődök hozzájuk, mert nincs bennük semmi emberi. tudom, hogy (fél)isteni mitológiai alakokként kell rájuk nézni, meg superman jézus krisztus második eljövetele, és egyébként is, a humanizálás a marvel asztala, de én már csak ilyen gyenge szívű vagyok, aki mindig a szerethető motívumokat keresi a karakterekben... no. túl vagyunk végre a nehezén, jöhet a világbéke a geek világban, megkaptuk a snyder-cut-ot. ami most már létezik. a rajongók hallgathatnak végre. ja, hogy snyder olyan troll, hogy a végére direkt odaragasztott egy maréknyi cliffhangert, hogy a híveit tovább hergelje? picsába... (hmm, nekem a justice league film tök összeforrt a sigrid-féle ’everybody knows’-zal, sajnálom, hogy snyder apánk túlságosan purista az ilyen pop-hangzásokhoz...) [*03.20.]

(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]