(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)