(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)