(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)