(Nyomd, bébi, nyomd) (2017) (r.: Edgar Wright)

a filmrajongók körében általános vita tárgyát képezi, hogy egy alkotásnál az összetevőket milyen súlyozással kell figyelembe venni. hogy egy jól működő történet átadható-e minimálisabb eszközökkel, vagy hogy egy tökéletes technikával kivitelezett audiovizuális bravúrnál számít-e az, ha a sztori alap-panelekből építkezik... magam is többször hoztam már fel ezt a témát, mert úgy tűnik, hogy filmről-filmre változik az ember véleménye róla -vagy legalábbis kettősségek és ellentmondások kötik gúzsba. mint mikor az avatar vizuális erényeit elismeri, de a pocahontas parafrázisért kárhoztatja, ugyanakkor a pacific rim-et vigyorogva élteti, miközben sztori-szinten az sem nyújt át túl sokat. viszont amíg az egyik a technikai truvájok mellett fárasztóvá és üressé válik, addig a másik olyan szórakoztató pakkot tud átnyújtani, ami könnyen magával sodorja az egyszeri nézőt is... szép példája lesz ennek az ellentmondásnak ez a film is, ahol az ember kicsit húzza a száját a klisés alapokon, illetve csak húzná a száját, mert a sok vigyorgás mellett nehéz lefelé görbíteni azt... mert ha van film, amit a stílusa és az audiovizuális ötletkavalkádja ad el, akkor pontosan ez az... el nem tudom képzelni, hogy milyen meló lehetett összerakni ennyire taktra a jeleneteket, ahol nem csak a képek vannak a zenére vágva, de minden egyes hang, a pisztoly-lövések, a gumi-csikorgások, sőt, még a lecsukódó csomagtartó zaja is pontosan ritmusra érkeznek. és ettől egy kicsit elemelt musical-es / videoklip-es hatása lesz a hangulatának (amihez hozzáadhatjuk azt is, hogy a szereplők többször is tátogják a szövegeket, vagy mondjuk az olyan vizuális gegeket is, mint a főcímnél a falakon graffitiként megjelenő szavakat). ez az elemelés azért is érdekes, mert az akció-jelenetek ezzel szemben annyira realistán vannak felvéve, amennyire az lehetséges, magukkal rántanak a gyors autók, mi magunk is futunk a rendőrök elől, dinamikusan mégis gyönyörűen átláthatóan dolgoznak az operatőrök edgar wright keze alatt, könnyedén a székbe-szögeznek minden akciójelenet alatt (sőt még a párbeszédek közben sem állhatnak nyugodtan). és ha ez nem lenne elég, akkor olyan cool-ság is árad az egészből, amit nem lehet nem imádni -és persze ebben a legnagyobb szerepe a zenének van... egy jó ötlettel megfelelő dramaturgiai indokot kapott, hogy miért szólnak végig a dalok a filmben -és ha már a koncepcióhoz az kellett, hogy a szereplők ugyanazt hallgassák, mint mi, hát hősünk ipod-ját kötik a hallójáratainkra. és ezért igen hálásak lehetünk, mert elég eklektikus ízlése van a ’srácnak’ (ugyanakkor nem véletlen, hogy a hetvenes évek ennyire felülreprezentáltak, mert a funky-val lehet igazán emelni a cool-ság-faktort...) edgar wright ezzel a zenehasználattal egy igen elit körbe lépett be nálam, tarantino, guy ritchie, scorsese és james gunn mellé... a két órás felhőtlen szórakozásom mellett az zavar talán, hogy a magasra srófolt elvárásaimnak, miszerint világmegváltó lesz a film, nem tudott megfelelni (vagy csak én olvastam ki rosszul a jeleket a sok 9-10 pontos (vagy angolszász területen ’a’-s) értékelésekből) -vagy ebben az esetben én igényeltem volna, hogy a baromi stílusos és magával ragadó felszín alatt erősebb motor dübörögjön a mélyben... (a szerelmi szálat azért nem bántottam, mert érezhetően egy idealizált álomkép beemelése volt csak elsősorban, amire az utolsó képkocka tette fel a pontot.) (#07.02.)

(2017) (r.: Patty Jenkins)

tudom, hogy most el fogom riasztani a férfitársaim többségét, de be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az erős és határozott nőket -mind a való életben, mind a vásznon... mert szerintem vonzó az, ha nem csupán egy megmentésre váró virágszálak a gyengébbik nem képviselői, akik csak az erős férfiak támogatásában tudnak létezni. és ha ezeket a tulajdonságokat erős nőiséggel párosítjuk, akkor egy olyan ideálhoz közelítünk, aminek csodálattal kéne eltöltenie minden férfitársamat. és a nőiséget nem csak a külső jegyekre értem, hanem arra is, amit miatt a nők a legnagyobb tiszteletet érdemlik -amiért egyszerre tudnak helyt állni az élet minden területén, legyen az a munka, az anyaság, vagy a szerető feleség szerepe... és milyen lenne az eszményi nőről szóló film, ha nem képezné le magára ezt az összetett szerepet, és nem nyújtana sokféle réteget -nőies gondolatokat, férfias akciókat, mitológiai hátteret, történelmi kontextust, romantikát és harci szellemet egyaránt. és hová lenne az univerzum humora, ha nem egy női rendező mutatná meg hollywood-nak, hogy miként kell egy tökös szuperhős kalandot levezényelni...? mert tudjuk, hogy van egy szűk réteg, akik elvakultak ragaszkodnak az egyik-vagy-a-másik kiadó termékeihez (és persze van egy réteg, amelyik szereti élezni ezeket az ellentéteket), de mi többség tényleg csak azt szeretnénk, hogy ami kikerül akármelyik akólból, az élvezetes és minőségi munka legyen. és látom előre, hogy jönnek majd azok a marvel fanok, akik majd azt kiabálják, hogy a dc csak lenyúlt a konkurenciától két elemet (a mitológiai hátteret a thor-ból, a történelmi szuperhősködést meg az első kapitány filmből), a dc-sek meg majd most verik a mellüket, hogy övék az első sikeres hősnő a vásznon, de én azt szeretném, ha végre megbékélne egymással a két oldal, és csak örülne annak, ha ilyen jól működő filmeket kap. főleg hogy wonder woman lételeme a béke... és úgy örültem, hogy nem csak üres szavakkal emlegették a békét a filmben, hanem a karakterből eredt az értelmetlen öldöklés ellenpontjaként. és oké, lehet mondani, hogy voltak esetek, amikor hősnőnk sem kímélte az ellenfeleit, de mindig oka volt annak, ha támadásba lendült, mindig az empátiájából eredő védelmező pozíciójából húzta elő a kardját... persze azt sem tagadhatjuk, hogy maga a zsáner követeli meg az akció-jeleneteket -de ha már ez így van, akkor patty jenkins kihozta belőlük a maximumot. mert a legnagyobb örömömre nem hódolt be a ma divatos trendeknek, és lasszóval kötötte meg a vágója kezét, és inkább jól követhető lassú-gyors-lassú kombinációjú beállításokból rakta össze ezeket a jeleneteket. és talán még fontosabb, hogy érzelmi alapra építette az akcióit is -ennek a kicsúcsosodása a belga fronton következett be, ahol a senkiföldjén tökéletes összhangban került a lelkünk a szemünk és a fülünk... de. háborúzni a férfiak is tudnak, nézzük meg, hogy miért fontos az, hogy most egy nőre fókuszáltunk -és nem, nem a rövidke szoknyája miatt, hanem mert a naiv bája egy olyan szerethetőséget ad hozzá az összképhez, ami egyedivé teszi azt, és gal gadot tökéletesen át tudja adni ezt a bájat, így nem csak a gyönyörű arca vagy a fejlett testkultúrája miatt alkalmas tökéletesen a szerepre. és mindenki megnyugodhat, mert nem az volt a nagy terv az írószobában, hogy tökéletesen megcserélik a nemi szerepeket a filmben, így az erős nő mellett a férfi lesz a megmentésre váró kellék, hanem egyenrangú partnerként egészítik ki egymást -és adnak hozzá a filmhez természetes szikrákat és jól működő romantikát (hát van olyan, ki nem olvadt el a hajózós-összefekvős jelenettől...?). chris pine nagyszerű választás volt a szerepre, mert jól tudja a karaktere különböző oldalait megmutatni. de egyébként sincs gond a casting-gal, a londoni forgatás környékén lehalászták a megfelelő brit színész-anyagot -az már egy másik kérdés, hogy a negatív-oldalon mennyire használták őket megfelelően... mert mind a gonoszok (képregény-)sematikusságába, mind a finálé tipikus cgi-heavy repkedős/dobálózós aspektusába bele lehet kötni. ugyanakkor ezeknél is megvoltak azok az érzelmi többletek, amik miatt megbocsátóbb az ember. és egy filmnél mindig fontosabb, ha a szívére hallgat a néző és nem az eszére... (#06.02.)

(2017) (r.: Ridley Scott)

egyszerre áldás és átok egy olyan alkotást elkészíteni, ami idővel kultikussá nemesedik -mert a népszerűség és az anyagi megfontolások kikövetelik, hogy új alkotás szülessen ebben a világban; ugyanakkor egy széles rajongó-réteget nagyon nehéz jóllakatni, mert egy része ortodox konzervatív, és ugyanazt az élményt akarja újra átélni, mint ami korábban annyira megragadta, egy másik része viszont az ismerős érzések mellett szeretne új utakra is kalandozni. így könnyen meghasonlik egy alkotó, aki a saját vízióját vinné tovább, ami viszont nem mindig egyezik a nép elképzelésével -és tudjuk jól, hogy az internet korában mennyire hangos tud lenni egy maroknyi nép is... ridley scott néhány éve úgy gondolta, hogy az általa életre keltett alien-univerzumban van még feltáratlan terület, hogy van még élet a számtalanszor látott xenomorphok elleni harcokon túl is, így merészelt egy dedikáltan alien-mentes alien filmet csinálni, ahol leásott az alapokig, és sokkal inkább a filozofikus elmélkedésekre, a felfedezések izgalmára helyezte a hangsúlyt, minthogy vérbe borította volna a vásznat. persze a puristák egyből blaszfémiát kiáltottak, és rázúdították a dühüket nem csak a filmre, de a scott-ra (és a forgatókönyvet feljavító damon lindelof-ra) is. sajnos a stúdió-rendszerben egy alkotó nem teheti meg, hogy leszarja a fizető-vendégek sirámait, úgyhogy választhatta volna azt, hogy otthagyja a francba a szerelem-gyerekét, vagy kompromisszumokat köt, és azt mondja, hogy ’jól van, ha szerintetek még mindig izgi az emberi testből kibújó szörnyeteg, akkor kaptok belőle nyolc kilót, egészségetekre’... én viszont már az előzetest látva is kicsit húztam a számat emiatt a megalkuvás miatt, mert úgy nézett ki, mintha az eredetibb gondolatok helyett inkább egy bestof válogatást nyújtanának át nekünk film gyanánt -és bár részben ez be is igazolódott, azért pozitívabb lett az összkép, mint vártam (ehhez azért hozzátenném, hogy bár szeretem ezt az univerzumot, mély elkötelezettségem nincs felé, azaz nem nézem újra évente a filmeket, nincs facehugger kispárnám, és én a prometheus-ban sem isten átkát látom, hanem csak egy jól összerakott és gyönyörűen felvett scifit)... a film első harmada különösen el tudott kapni a hangulatával, bírom az ilyen hard science scifi-ket, ahol problémákat oldanak meg űrhajókon, vagy felfedeznek egy új bolygót. az itteni karakter-felvázolással is többé/kevésbé elégedett voltam, bár vadiúj karaktereknél nehéz átélni az egyből lecsapó drámát, hiszen nem invesztáltunk még beléjük érzelmeket, így az ő érzelmeik sem hathatnak ránk annyira (btw, kettő jelenetért szerződtetni james franco-t?)... azzal sem volt bajom, ahogy a prometheus szálai beszövődtek a filmbe -és ezt elsősorban david-nek (és így michael fassbender-nek) köszönhetem. mert örültem, hogy a xenomorphok mellett egy emberi(bb) gonosz is megjelent a filmben, és fassbender zseniálisan érzékeltette az android őrületét, ahogy az általa játszott kétféle típus közti különbségeket is (csak az a csavar ne lett volna a végén annyira átlátszó...). igazság szerint még azt az apokrif mondatot is le merem írni, hogy nálam jobban működött volna a film alien-ek nélkül... oké, lehet hogy én vagyok finnyásabb az átlagnál, mert jobban szeretem a pszichológiai feszültségkeltést az űrlényes gore-nál -de sajnos a vágás sem segítette az akció-részekbe való mélyebb bevonódásomat, de szerintem panaszkodtam már eleget ezeken a lapokon a modern kor csapkodós, követhetetlen hentes-munkái miatt... azt nem tudom, hogy direkt volt-e, de a karakterek bénázásai miatt néha kifejezetten komikus hatást keltettek az eredetileg félelmetesnek induló jelenetek. talán csak a teherhajón lógós darus akciót mondanám igazán emlékezetesnek -mert sajnos még az űrhajós finálé sem hozta el az epikus lezárás székbe-szegező érzetét, ahhoz túlságosan összecsapottnak érződött (nem bántam volna azt sem, hogy nem megyünk vissza a hajóra a végén)... szóval pont úgy állok középen, mint ahogy az készítők is próbáltak középre állni az alkotás során -csak amíg ők ezzel a helyezkedéssel nem nyerték meg sem az alien sem a prometheus rajongóit (mert mindannyian kicsit éhesek maradtak), addig én jól érzem magam a helyemen, mert kaptam egy korrekt scifit, gyönyörű látvánnyal, részben jól működő hangulattal. (#05.21.)

(Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!) (1992/2014) (r.: David Lynch)

azt szokták tanítani az írói mesterkurzusokon, hogy egy történetbe a lehető legkésőbb kell bekapcsolódni -és a twin peaks esetlében tökéletes bekapcsolódási pontot adott laura palmer halála és cooper ügynök megérkezése a városba, mert ezzel lehetett igazán erős alapot adni a nyomozós jellegnek. az hogy mi történt szegény lánnyal korábban, mi vezetett ahhoz, hogy nejlonba csomagolva végezte, az mind szépen kiderült a nyomozás során, szóbeli visszaemlékezések által. így is elég hatásos volt ez a borzasztó életút, át tudta érezni az ember anélkül is, hogy látta volna a felkavaró képsorokat. viszont david lynch beleszeretett az ötletbe, hogy megmutassa a még élő és beszélő laura-t, ezért megkörnyékezett egy francia producert, hogy finanszírozzon egy előzmény-történetet. aztán ahogy az ilyen esetekben történni szokott, a végeredménnyel senki sem lett elégedett. én sem... bár általában nagyon nem vagyok híve az országos tévés kötöttségeknek, de nem érzem úgy, hogy jót tett a filmnek, hogy lynch ennyire ledobhatta a láncait a korhatár-karika miatt, a megszokott hangulat rovására ment a sötétebb színekkel festés, és kicsit kilógtak a twin peaks-i világ szövetéből a káromkodások és a cici-villantások (pedig tudjátok jól, hogy sosincs ellenemre egy kis erotika, vagy egy gyönyörű pucér női test)... kikerültek a képből a humoros feszültségoldásra használt karakterek is, úgyhogy nem maradt semmi, csak a bánat, az erőszak és némi zavaros misztikum (a mintegy másfél órányi kivágott jelenetet tartalmazó missing pieces-ben ott van pár karakter, akiket hiányoltam a filmből, de csak egy-egy villanást kaptak volna akkor is, ha megérik a végső vágást...) az idővonal miatt cooper-nek nem jutott volna szerep, ezért a film első félóráját twin peaks-en kívül töltjük, nem túl izgalmasan göngyölítjük fel a némiképp kapcsolódó teresa banks ügy részleteit -nagyrészt cooper nélkül, mert kyle maclachlan megmakacsolta magát (és nem, a pelyhes állú kiefer sutherland nem pótolhatja coop-ot, még a kávét sem képes olyan eleganciával fogyasztani)... zavaros kettősséget érzek sheryl lee-vel kapcsolatban, mert néha meg tud győzni a játékával, máskor viszont soknak érzem az érzelmi megnyilvánulásait (ugyanez igaz a külsejére is -néha vonzó nőnek látom, máskor meg nagyon tramplisan öltöztetik szegény -és azt néztétek, hogy milyen csámpásan jár...?). és ez abszolút az ő filmje, az ő vállára helyeződött a súly, hogy át tudjuk-e érezni a karaktere utolsó borzasztó napjait -de írhatnám az egész életét is, hisz’ meg kell értenünk, hogy miért sodródott erre a kurválkodós/kokainozós útra. és át kell élnünk azt is, amikor bob újra-és-újra bemászik hozzá az ablakon... (lynch nagyon elemében van a palmer házban lévő bob-os jeleneteknél, kifejezetten tetszett, hogy a csilláros ventilátort összekötötte a gonosszal, még a szex-jelenet alá sem zenét kevert, hanem a lapátok és a villanymotor susogását.) és bár kétségtelenül vannak hatásos részei is a filmnek, végig azt érzi az ember, hogy nem volt szüksége arra, hogy ez így, ebben a formában elkészüljön, mert igazából nem adott hozzá semmit a mitológiához, csak elmesélte újra az egyik szeletét -közepesen izgalmasan... (#04.23.)

(a sorozatról itt írtam, a 'twin peaks titkos története' című könyvről pedig itt)

(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(2016) (r.: Alexis Bloom, Fisher Stevens)

hollywood egyik nagy szemfényvesztése, hogy a sztárokat a maguk tündöklésében mutatja mindig, a személyes részleteket viszont elhomályosítja... persze aki nap-mint-nap bújja a bulvár-magazinokat, az azt gondolhatja, hogy részese a magánéleti gyarlóságoknak is, pedig tudjuk jól, hogy milyen felületesek ezek az olvasatok is. de épp’ ezért kellenek a dokumentumfilmesek, akik tényleg képesek a kamerájuk előtt megnyitni a híres embereket, így intim közelségbe hozni őket hozzánk, a rajongókhoz... bevallom, hogy kicsit féltem megnézni ezt a filmet így két hónappal azután, hogy elveszítettük a két csillagát, debbie reynolds-ot és carrie fisher-t -mert attól tartottam, hogy darabokra zúzza a lelkem megmaradt darabkáit a tudat, hogy már nincsenek velünk. de szerencsére lélek-zúzás helyett lélek-felemelést kaptam. mert bár szív-tájékon szorít egy kicsit a hiányuk, viszont annyira vibráló személyiségek voltak, hogy csak pozitív hatásokat tudtak kelteni a nézőben. ehhez adódik hozzá a gyönyörű szimbiotikus anyja/lánya kapcsolatuk, plusz carrie ordenáré humora is nem egyszer késztet hangos röhögésre a film alatt... szerettem a mindennapok apró/cseprő dolgainak bemutatását is, de annak is örültem, hogy sok korabeli felvétel segítségével bekukkanthattunk hollywood molyrágta függönye mögé is. sőt, a régmúlt csillogós viszontagságai mellett egy modern díjátadó kulisszái mögött is kószálhattunk egy kicsit. igazán csak a vége-felé vált szomorkássá a hangulat, amikor debbie egészsége megromlott, amikor már nem lehetett az a profi szórakoztató gépezet, mint aki volt az elmúlt évtizedekben a színpadon és a vásznon egyaránt. de én inkább a szépre akarok emlékezni -és lehet hogy ezért van, hogy az ilyen felvillanyozó dokumentumfilmek is erősebben csapódnak le bennem, mint azok, amik valami mély és fontos mondanivalót boncolgatnak... (jé, csak akkor jöttem rá, hogy ki volt a film egyik készítője, amikor egy interjú során kikukucskált a kamera mögül -fel is kiáltottam egyből: hé, ez az ötös robotos bácsi...) (#02.27.)

(John Wick: 2.felvonás) (2017) (r.: Chad Stahelski)

az akció-film műfajában az a különleges, hogy minél egyszerűbb, minél nukleárisabb a története, általában annál jobban működik, mert leveti magáról a felesleges sallangokat. a három évvel ezelőtti első rész premisszájánál nehezebb lenne egyszerűbbet írni: a főhősnek megölik a kutyáját, aki ezért kemény bosszút áll. itt a folytatásnál már nem is tudták ennyire elemi szintre lecsökkenteni a történetet, mert akkor ugyanazt adták volna el újra, és mindenki csak húzta volna a száját. viszont a kicsit jobban megcsavart maffiás-sztori azzal járt együtt, hogy kellett neki némi idő a felfutásra, nem lehetett annyira esszenciálisan tömör akció-orgia, mint az első rész. dramaturgiailag is más a felépítés, a korábbi szimpla bosszú-filmes vonalvezetése helyett a klasszikus james bond-i formulához nyúlnak vissza -de tényleg, gondoljatok csak bele, kezdünk egy látványos akcióval, ami nem igazán kapcsolódik a későbbi eseményekhez, majd hősünk megkapja az új küldetését, ami (amerikai szemmel) egy egzotikus helyre vezet, ahol aztán a kütyük felvétele után jön egy nagy középső akció-szekvencia, majd a végén egy különleges helyszínen az összecsapás a főgonosszal (scaramanga mindenkit csókoltat)... de nem csak a bond-i minták követésében hagyománytisztelők az alkotók, de az akciók koreografálásában is -igazából minden akciófilmet volt kaszkadőröknek kéne rendeznie, mert ők pontosan értik, hogy mitől működik az akció, mitől lesz úgy is dinamikus és mellbevágóan cool, ha nincs agyon-vágva, kamera-remegtetve, túlhúzottan kilassítva. mert az ilyen gyönyörűen követhető jelenetekhez kell a sok év alatt felgyülemlett szakértelmük -és kell az, hogy minden eseményt és mozdulatot gondosan kitaláljanak és begyakoroljanak előre. és kell keanu reeves eltökéltsége is, hogy 53 évesen megfeszítse a testét, és végigcsinálja szinte az összes fejlövést és tökönrúgást saját maga. egyébként érdekes kettősség alakul így ki az akció-részekben, mert egyszerre földhözragadtak a jól látható intenzitásuk miatt, ugyanakkor a gondos koreográfiák miatt tánc-szerűvé is vállnak a közelharcok, így kicsit elemelkednek a valóságtól. de valahogy pont így működik igazán ez a fejlövés-pornó... maga a sztori is hordoz magában ilyesmi kettősséget, mert amíg a különböző nemzetiségű maffiózókat hitelesnek látod, addig a mindent behálózó bérgyilkos szervezet mindenhatósága azért már párszor megmosolyogtató... de majd nem mosolygunk, ha hősünket körbe veszik majd az ezekhez a szervezetekhez tartozó, fegyverrel rendelkező aljanépek... mert szépen építették fel a folytatás várható történetét, ami megint csavar majd egyet az alapfelálláson -mert az túl egyszerű szint volt, hogy john mindent megold a háttérhatalom segítségével. az lesz az igazi, ha önerőből kell keresztülvágnia magát mindenkin a saját életéér... igaz, tudjuk jól, hogy a sztori csak mellékes a durva halálnemek mellett, a lényeg, hogy a következő felvonás is épp’ annyira tartsa a színvonalát és a szórakoztató faktorát, mint ez az epizód tette... (kedves állatbarátok! menjetek el ti is megnézni a filmet, mert most kutya baja sem lesz az aktuális blökinek...) (#02.24.)

(2016) (r.: Denzel Washington)

valószínűleg minden történetnek adott az ideális formája, amiben leginkább érvényesülni tud -ezért olyan nehéz adaptálni valamit egy másik médiumra, mert meg kell találni a kulcsot a változásokhoz, amiktől az új formájában is működni fog az adott mű. színdarabból mozgóképet csinálni -ez tűnik a legkönnyebben járható útnak az adaptálások sorában, mert látszólag elég a darab szövegkönyvét odaadni a színészeknek, lebökni a kamerát egy fix pontba, és mehet a felvétel... de a filmek eléggé más hatásmechanizmussal működnek, mint a színdarabok, úgyhogy a nézők sem biztos, hogy örülni fognak annak, ha egy kvázi lefényképezett színpadi művet kapnak valódi film helyett -főleg úgy, hogy a vásznon csak konzervál egy pillanatot, így elveszik az élőség ’itt-és-most’ élménye is, ami a színházak legnagyobb erénye... persze denzel washington-ékat nem érdekli, hogy én miről okoskodok, mert ők pont egy ilyen színdarab-adaptációt akartak a gyöngyvászonra tenni, ami statikus marad mozgóképes formában is, néhány helyszínen játszódik, alig használ zenét, és igazából minden terhet a színészei vállára tesz. de ami minden ízében ennyire színpadias marad, azt sajnos filmként nehezen tudom értékelni... meg is szenvedtem vele rendesen, talán rég volt már film, aminél ilyen sűrűn néztem volna az órámra, de az oscar-t néző kompletista énem nem hagyta, hogy feladjam... pedig már az első percek is megriasztottak, ahogy a semmiről beszélgettek a karakterek, ahogy a színészek színpadiasan túljátszották őket, azokkal a nehezen értelmezhető akcentusokkal (és ez nem azt jelenti, hogy a színészek rosszak lennének, vagy rossz alakítást hoztak volna, csak megint a színpad vs film ellentéthez kell visszakanyarodnom, mert ami ott szükséges túlzás, az mozgóképen túl sok. egyébként viola davis még ezekkel az instrukciókkal együtt is piszok erős alakítást hozott). az sem segíti a befogadást, hogy meg sem próbálják a főhőst közelebb hozni hozzánk, egy akaratos, tudálékos, szélsőséges érzelmeket mutató gyarló embert látunk, aki nem könnyíti meg a családja életét, és még a darab sem nyújt neki feloldozást a bűnei alól... voltak azért pillanatok, amikor jobban működött számomra is a film, főleg amikor az élet apró dolgai helyett az igazi dráma került a középpontba, mert azok azért jobban belém tudnak marni, mint egy hosszan kifejtett baseball-hasonlat... (annyira a háttérben zajlott az emblematikus kerítés-építés, hogy nem éreztem azt, hogy egy erős szimbólumként végigvonulna az egész történeten -pedig gondolom ez lett volna a cél. és valószínűleg a színházban ez is jobban működik, ahogy látjuk a színen bővülni az építményt.) (#02.23.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)

(A régi város) (2016) (r.: Kenneth Lonergan)

bírom azt, hogy az élet milyen véletlenszerűen tud cinikus lenni -ugyanis a film megnézése után kénytelen voltam kicsit kiszellőztetni a fejem a neten, és szörfölés közben a youtube feldobott egy videót, amiben egy forgatókönyvíró-szaki arról beszél, hogy csak akkor fog működni az írásunk, ha az első jelenetekben bemutatjuk a karakterek motivációját és céljait. és ez azért volt megmosolyogtató, mert épp’ előtte bizonyította be nekem kenneth lonergan, hogy nyugodtan fel lehet rúgni ezeket a szabályokat, és akkor is működhet egy script... és ez még akkor is igaz, ha a casey affleck által játszott főhős felé nem könnyű empátiát éreznünk az elején, mert morózus és szótlan, és látszólag csak akkor érez valamit az ürességen kívül, amikor a kocsmában a pohár fenekére néz, és szórakozásból verekedést provokál. még a drámai történéseket sem úgy reagálja le, ahogy azt a filmekben megszoktuk, mert mindent magába fojt, és ez nekünk nézőknek is frusztráló egy kicsit... de örülök, hogy volt kellő merészség az írás során, hogy felboruljon a hagyományos dramaturgia, mert a flashback szerkezet ad igazán erőt a filmnek, így amikor végül felszínre kerül a sötét titok a múltból, akkor igazán bennakad a levegő a nézőben, és mindent átértékel magában -legfőképp a főhőshöz való viszonyát. mert így már megérted, hogy miért képtelen érezni többé -mert a feldolgozhatatlan tragédia örökre nyomott hagyott rajta. és ez főleg úgy szívbemarkoló, hogy a visszaemlékezésekkel az élete boldog korszakába is bepillantást nyerhettünk... a jelen drámájával viszont szándékosan nem megyünk ennyire mélyre, de nem is hiányzik, hogy igazán eleresszék a könnyzacskókat, mert azzal csak a hollywood-i giccs talajára tévednénk, és az nagyon nem állna jól a filmnek, mert az alkotók mindent a természetesség szolgálatába állítottak inkább. igaznak érzed az összes jelenetet, mert természetesek a mondatok, amiket kimondanak, nem tolakodik az események elé az operatőr, és a színészek minden mozdulatát is tökéletesen elhiszed (érdekes látni, hogy kritikailag michelle williams vitte a legtöbbre a dawson-csapatból, most is tündökölt abban a pár pillanatában, főleg a casey affleck-kel közös nagyjelenetében, ahol a zavarodottság, a szeretet és a megbánás mind ott volt összesűrítve egyetlen pillanatba)... érdekesen játszik mr.lonergan a könnyítésekkel is, mert amíg a tinifiús tettek (csajozás+zenélés) nagyon beleillenek az összképbe, addig a komoly jelenetek mellé odatapasztott elidegenítések rendre kizökkentettek (gondolok itt arra, amikor a mentősök bénáznak a hordággyal, vagy hogy megszólal a telefon a temetésen)... féltem ettől a filmtől, hogy maga alá gyűr, és emberi roncsként hagy maga után így szombat este, de teljesen máshogy nyúlt a gyász (feldolgozhatatlan) feldolgozásához, mint amire előzetesen számítottam -sokkal természetesebben, és ezért csak nagyon hálás lehetek. mint ahogy azért is, hogy a világ nagy zajából elvonulhatok kicsit az ilyen csendes alkotás segítségével. (#02.11.)

(Holdfény) (2016) (r: Barry Jenkins)

valahol az én hibám, hogy nem szakítok elég időt a független filmesek munkáira, hogy igazából csak az oscar környékén erőltetem meg magam, hogy olyan alkotásokat is megnézzek, amik más művészi attitűddel készülnek, mint azok a fősodorbeli filmek, amiket nagyobb tételben fogyasztok. bár ez lehet előnyként is nézni, mert üdítő érzés találni egy olyan filmet, ami nem hagyományos módon gondolkozik. nem folyamatosan építi fel a lineális történetét, hanem csak életképeket villant fel, mozaikosan illeszti egymáshoz a kis részleteit, a köztes hézagokat meg balladai homállyal tölti ki. mert intelligensnek tartja a nézőit, így nem akar mindent a szájukba rágni, tudja, hogy elég az, ha félmondatokkal utal bizonyos eseményekre (és ez azzal is jár, hogy olyan elemeket hagy ki a történet szövetéből, amik egy másik alkotónál drámai csúcspontok lennének). egy sok évet felölelő felnövés-történetnél jól tud működni egy ilyen dramaturgiai felépítés, például a boyhood is emiatt vált emlékezetessé -csak amíg linklater-ék az élet apró örömeit/bánatait akarták megfogni (12 év alatt), addig itt a moonlight-ban már maga a környezet is predesztinálta, hogy egy sokkal sötétebb és drámaibb sztori alakuljon ki... nekünk európaiaknak egy vidám és szikrázó miami él a fejünkben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően, pedig ott is megbújik az árnyékban egy kegyetlenül sötét világ, ami a pálmafás-tengerpartos kerettel nagyon érdekes kontrasztot alkot. ez az a hely, ahol piszok nehéz lehet felnőni, mert minden körülmény ellened van. az otthonod ajtaját ritkán lépi át a boldogság, mert a crack-head anyád azonnal elüldözi az őrült kiabálásával. az utcán nem maradhatsz, mert az erősebb gyerekek azonnal kipécéznek maguknak, és a céltáblájuk leszel. még példaképül is csak egy drogdílert tudsz választani, akinek bár hatalmas szíve van, mégiscsak tisztességtelen módon keresi a kenyerét. a fehérek utálnak, mert fekete vagy. a feketék utálnak, mert meleg vagy. így befelé forduló leszel, kirekesztett, mert a furcsa fiúkkal az emberek nem tudnak mit kezdeni... nekünk nézőknek sem könnyű azonosulni egy ilyen típusú főhőssel, hiszen passzív és szótlan, nem harcol a szeretetünkért. valószínűleg ezért van az, hogy száz százalékig én sem tudtam rezonálni a filmmel, de amikor elkapott egy-egy életkép-mozaik, akkor könnyedén elrabolta a szívem -vagy darabokra törte, szituációtól függően... nagyon szerettem viszont azt, ahogy a film kinéz, a rendező és az operatőr hatékony közreműködése eredményeként lett igazán intim ez a történetet, ahogy bele tudtak mászni a karakterek lelkébe a kamerával. és ehhez az kellett, hogy szinte az egész filmet kézből vegyék fel, hogy sok közelit vágjanak be, hogy mozgásban tartsák a képet, amikor csak lehet. hangban is erős a film, és nem csak a komolyzenés, maxrichter-i score-ra gondolok (fel is írtam magamnak nicholas britell nevét), hanem arra, ahogy a beszéd-hangokkal bánik, mert sokszor tompulnak el egy-egy drámai szituációban, vagy máshogy vannak vágva, mint a képek, ahol a beszélőt látjuk... de az intim hangulat megteremtéséhez legjobban talán a színészek kellettek. a főhőst játszó három (eléggé különböző) srác mind a jók maguk módján, de igazán az őket segítő sztárokra kapja fel az ember a fejét: mahershala ali tökéletes a kedves díler szerepében, bármeddig elhallgattam volna a kubai akcentusát; naomie harris-ről eddig is tudtuk, hogy nagy átalakuló-művész, de most letaglózó volt a drogos anya szerepében; andré holland-nál sosem kérdés az erős jelenlét, janelle monáe meg csak simán gyönyörű volt, mind mindig... örülök, hogy kizökkentett a film a komfort-zónámból, hogy hangulatilag behúzott maga mellé, hogy érzelmileg erős húrokat pendített bennem, hogy tudom tisztelni az művészi átgondoltságát -és azt, hogy milyen okosan építette fel egy különös karakter ön-eszmélését. még sosem szurkoltam ennyire, hogy egy film ne adja meg a végső katarzist, hogy egy nyitva hagyott ponton engedje el a kezünket. mert nem kell mindent kimondani és megmutatni... (#02.04.)

(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(Zootropolis -Állati nagy balhé) (r.: Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush)

remélem senki nem gondolja, hogy véletlen lenne az, hogy a disney rekordmennyiségű bevételre tett szert a tavalyi évben -ez részben köszönhető az elmúlt évek okos döntéseinek (pixar / marvel / lucasfilm felvásárlás), de annak is, hogy van egy minőségi sztenderd, amit a saját készítésű termékeiknél megkövetelnek. mert ugye az egeres cég arról híres, hogy ők a legjobbak a családi szórakoztatásban, és elnézve például ezt a rajzfilmet, ez a legenda mélyen a valóságban gyökerezik. pedig ha belegondol az ember, piszok nehéz lehet egy ilyen széles spektrumú filmet összerakni, ami minden generációt képes megfogni valamivel, és nem érzi úgy egyik korosztály sem, hogy ezt nem neki készítették. mert a gyerekeknek ott az elsődleges réteg, ahol cuki állatok állati izgalmas kalandokat élnek át, a felnőtteknek viszont ezen túl is tud plusz élményt adni (persze ez nem jelenti azt, hogy felnőttként ne lehetne nagyszerűen szórakozni a kalandokon...). mert ott vannak azok az utalások, amiket a gyerekek még nem érthetnek, mert még nem nekik való a klasszikus buddy comedy műfaja vagy a keresztapa (a breaking bad-ről már nem is beszélve). de ami még ezeknél a kikacsintásoknál is fontosabb, az a mögöttes mondanivaló, ahol meglepően aktuális kérdéseket feszegetnek az alkotók, a gender-kérdést, a rasszok közti súrlódásokat, az előítéletet, a bizalmatlanságot, a bullying-et -és annyira jól formálták át ezeket a kérdéseket az antropomorf állatvilágra, hogy szervesen beépülnek a sztoriba, nincsenek kilógó mutatóujjak, hogy ’figyeljetek gyerekek, mert most belétek akarunk nevelni valami fontosat!’... mert jól sztereotipizálnak, persze-hogy a polgármester egy oroszlán, hogy senki sem bízik meg a ravasznak gondolt rókákban, és senki sem hiszi, hogy egy kis nyuszilány megvalósíthatja az álmait... és most szándékosan csak néhány példát ragadtam ki, mert oldalakat lehetne írni, annyira részlet-gazdag lett ez a megalkotott világ, könnyen el lehet veszni az ötletek tengerében. plusz bevallom, én még nem nagyon láttam, hogy rajzfilmben ilyen összetett karakterekkel dolgoztak volna, mint amilyen a két főhősünk, akik nem csak szerethetőek az első pillanattól kezdve, de sokat fejlődnek is a szemünk előtt. és persze nem csak a szövegkönyv segíti azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, hanem a hangjukat adó színészek és a hihetetlen részletességgel dolgozó animációs részleg is (bár igazság szerint én a színészek közül csak jenny slate-et ismertem fel az első mondata alapján, de lehet hogy csak azért, mert felkaptam a fejem arra, hogy ki ez a szexin reszelős hangú birka...?). bár talán azon nem kéne meglepődnöm, hogy hol tart a technika manapság az animációban. és manapság már az is természetes, hogy michael giacchino emlékezetes filmzenéket szerez, most is nagyszerűen házasította össze a dzsungel dallamait a hetvenes évek zsaru-filmek funky-jával... szóval senki ne csodálkozzon, hogy a disney még évekig a szórakoztatóipar császára lesz -egész addig, amíg tartják ezt a magas színvonalat, és szó szerint szórakoztatnak mindenkit... (#01.21.)

(Kubo és a varázshúrok) (2016) (r.: Travis Knight)

minden tiszteletem a laika stúdió vezetőinek, hogy képesek rendre felvenni a hátukra a nehéz keresztet -mert nem elég, hogy ragaszkodnak a filmkészítés kezdetéig visszanyúló stop-motion hagyományokhoz, de az általuk elmesélt történetek csak a felszínen tűnnek egy vidám családi szórakozásnak, a mélyben mindig sötétebb színekkel festenek, és ezeket a sötétebb gondolatokat időről-időre kiengedik a vászonra is, hadd rettegjenek azok a szerencsétlen lurkók a nézőtéren. így valahol megérti az ember, hogy nem nézőcsalogató pénzgyárak az alkotásaik, ugyanakkor nagy szomorúsága ez minden filmszerető embernek, mert sajnálatosnak érzi, hogy nem jutnak el a nézőkhöz ezek a csodás alkotások... pedig ha mindenki legyőzné az ellenérzéseit és a félelmeit, akkor biztos vagyok benne, hogy kubo és hősies csapata épp’ olyan könnyedén férkőzne be a szívükbe, ahogy az enyémbe tették. mert lehet ámuldozni azon, hogy milyen gyönyörűen van megvalósítva a film, lehet örülni annak, hogy egy hihetetlen kalandra visz magával másfél órára, de a legfontosabb mégis az, hogy hatalmas szíve van. szíve, ami árasztja magából a szeretetet, de össze is tud törni könnyedén... a legkisebbeket nem is azért problémás leültetni a film elé, mert rosszat álmodnának a gonoszoktól, hanem mert ők még talán nem értik a film mélyebb mondanivalóját -bár azt is el tudom képzelni, hogy ezzel a filmmel vezetnek rá egy gyermeket a halál elfogadására, a családi kötelékek szétszakíthatatlanságára. mert biztos hogy fel fog neki tűnni a mondanivaló a könnyedebb rétegek alatt. érdekes, hogy felnőtt fejjel sem zavart az, hogy klasszikus sztori-elemekkel dolgoztak az írók, hogy a küldetés során három tárgyak kell megszerezni a gonosz legyőzéséhez, mert így is (vagy épp ezért?) működött a szélesvásznú kaland, de ha az embert fárasztották volna is az ismert panelek, könnyed madárszárnyon elsiklana felettük, mert annyira jók a karakterek, akik részt vesznek ezen az utazáson -a majom a kemény jellemével lopja a show-t, a bogárszamuráj meg a könnyebbséget röptei körbe a jeleneteken. a fő-gonosszal voltam csak kicsit elégedetlen, főleg miután alakot váltott, mert hosszúnak éreztem a boss-fight-ot ellene, de a harc végére annyira csodásan kifizetődtek a szál-összefonódások (kacsint), hogy még ezt az apróbb sutaságot is meg tudom bocsátani... én viszonylag ritkán nézek egész estés animációs filmeket, de lehet, hogy könnyebben rávenném magam ezekre az alkotásokra, ha többször találnék ilyen gyöngyszemeket, amik a szokatlanságukkal tüntetnek -felnőttesebb gyerekeket és gyereklelkű felnőtteket szólítanak meg, összemossák a keleti és a nyugati hagyományokat, látványosak és nagyívűek, miközben nagyon intimek tudnak maradni, és elérik azt, amit az élőszereplős társaiknak is ritkán megy: a szívem mélyéig meghatnak... (elég ellentmondásosnak tűnik, hogy arról papolok, hogy támogatni kell a stúdiót, miközben én magam is letöltve néztem a filmet, de sajnos mindig van bennem egy ellenérzés, hogy 35 évesen beüljek egyedül egy animációs filmre -ráadásul ezeknél az alkotásoknál még nehezebb eredeti nyelvű vetítésre eljutni vidékiként...) (#01.20.)

(Találkozunk St.Louis-ban) (1944) (r.: Vincente Millenni)

nem véletlen az, hogy a vészterhes időkben a közönség a habkönnyű zenés műfajt kedveli igazán, így természetes az is, hogy a világháború alatt volt a filmes musical-ek egyik virágkora -és az sem véletlen, hogy a metro-goldwyn-mayer-nél nagyüzembe gyártott zsáner-filmek ma is fogalomnak számítanak a műfajban (a mai napig emlegetjük az mgm-musical-eket, ugye) (bár ha belegondolok, a színházi előadásoknál is a zenés/táncos produkciók a legnépszerűbbek, úgyhogy nem biztos, hogy kell egy világégés ahhoz, hogy a nézők otthon akarják hagyni a gondjaikat...). én is arra gondoltam, hogy egy ilyen nehéz évet valami könnyedebb alkotással kéne az útjára engedni, úgyhogy rövid kutakodás után st.louis-ban kötöttem ki, mert rendre felbukkant a film a ’legjobb musical’-es listákon... amikor az ember egy ilyen klasszikus elé ül le, akkor ki kell cserélnie a szemüvegét, mert ha mai szemmel nézné az alkotást, akkor biztos hogy csak fintorgás lenne a vége. mert nem elég, hogy a filmet a negyvenes évek bájos naivitása lengi be, de a történetéből adódóan nagyon erősen megjelennek benne a századfordulós erkölcsi normák is, ami nekünk elkárhozott modern embereknek már igencsak megmosolyogtatóak -mondjuk hogy csókot lopni csak az eljegyzés után lehet csak... pedig nagy igény van a csóklopásra, de ezen nem lehet csodálkozni, ahol ennyi lány emelkedik főszereplővé, ott bizony a szerelemnek kell lennie a fő témának. és a film akkor is működik a legjobban, amikor a lányok szerelmi ügyei vannak a középpontban. mert a két idősebb lány szerethető karakterek, ráadásul csodaszépek is, igaz ehhez néha betegesen szoros fűzőt kell hordaniuk... a két kisebbik lánynál már voltak ellenérzéseim, mert egy idő után fárasztóvá vált a jelenlétük, főleg a túlhúzott halloween-i jelenetnél éreztem ezt... viszont ha már a rémisztő ünnep nem működött a filmben, kompenzálniuk kellett ezt a karácsony szellemével, úgyhogy a szeretet ünnepéhez kötötték a happyend-et is (ha jól tudom, itt hangzott el először az azóta már klasszikussá nemesedő ’have yourself a marry little christmas’ is, igaz, egy elég szomorkás jelenetben, máshogy melengetve a szívet, mint mostanság a fenyőfa tövében)... ahol igazán meglepett a film, az a technikai megvalósítása, hogy már 1944-ben létre lehetett hozni egy gyönyörű vágatlan felvételt a báli jelenetnél, ahol a kamera bemegy az ablakon, majd lejt egy apró táncot a bálozók körül. és persze az is örömteli, hogy ilyen csodásan helyre tudták állítani az eredeti technicolor színvilágot... ($$12.31.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(Kabaré) (1972) (r.: Bob Fosse)

óh, azok a boldog, dekadens békeidők! amikor semmi sem állt a szabadszellem útjában, amikor magasan szárnyalhatott a kultúra, amikor minden színpadi megmozdulást belepett egy bájos pajkos réteg -persze, hogy kellett jönnie egy rakás savanyú embernek, akiknek diktatórikusan tönkre kellett tennie mindent... (bár véglegesen nem sikerült elpusztítani ezt a sok értéket, nagy örömömre zeneileg ma is velünk él a modern kabaré, elég csak meghallgatni amanda palmer bármelyik munkáját, vagy mondjuk a tiger lillies-t és a katzenjammer kabarett-et.) bár a dalokat természetesen ismertem, és a képekből is úsztak be a tudatalattimba, de a teljes film eddig kimaradt az életemből -és mivel most zenés hangulatban voltam, így valami olyan művet szerettem volna nézni, amit némiképp hozzá tudok kötni a legutóbb megtekintett háborús klasszikusaimhoz. bár igazság szerint azért gondoltam tökéletes választásnak a kabarét, mert a sztoriba egy kicsit más képzeltem bele, mert ami ténylegesen benne van -mondjuk kevesebb romantikát és számottevően több nácit... de cseppet sem bánom, hogy a karakter-pillanatok domináltak inkább, és a politika meg megmaradt a háttérben, hogy sötétebbé fesse az alapvetően csillogó flitteres világot (logikus is, mert 1931-ben járunk, még csak bontogatja a szárnyait a nemzetszocialista párt, de azért jól érzékeltetik itt is a baljóslatúságát, ahogy egyre többen veszik természetesnek az eszméiket). és gondolom azért írtak egy második szerelmes történetet is, mert abban tudták összekötni igazán a történelmi hátteret a romantikával, itt tudták igazán megszakítani a szívünket a zsidók végzetével. bár szív-szaggatás szempontjából egyébként is jól teljesítettek az írók... mert ha lehántunk minden réteget, akkor egy szomorú szerelmi történetet találunk a mélyben, egy komplett kapcsolatot a megismerkedéstől a lezárásig, közbevetett dekadens (biszexualitás) és drámai (abortusz) elemekkel. bár valahol már az elején érezni, hogy a naiv angol és a túlhevült díva személyisége között akkora az ellentét, hogy képtelenség, hogy a kapcsolatuk működjön, de azért egész a végéig él bennünk a remény, hogy a sok baljóslatúság közé beengednek majd egy kis napfényt, de mindhiába... a hősnő szerepe megköveteli a túlpörgést, és liza minnelli elementáris erővel teszi mindezt, mégsem csúszik át idegesítővé. plusz valljuk be, hogy sohasem volt egy szép nő -de mégis olyan kisugárzása van, ami alól nem tudod kivonni magad, és szex-istennőként látod minden mozdulatát. és persze a dalokat is utánozhatatlanul adja elő... különleges musical ez abból a szempontból, hogy nincsenek spontán dalra fakadások, a zenei részek kizárólag a színpadi előadásokra koncentrálódnak -bár nem képeznek zárványokat a sztori testében, mert úgy vannak megírva a szövegeik, hogy mindig szépen reflektálnak a történésekre. a film is csak ezekben a pillanatokban válik színpadiassá, egyébként nem érződik, hogy színházból érkezett az alapanyag. bob fosse is csak ritkán alkalmaz (brecht-i) elidegenítő effektusokat, néha vág csak furán, valamint feltűnően gyakran használ arc-közelieket. de a lényeg, hogy a film a mai napig működik, a dalok klasszikussá nemesedtek, és még akkor is elégedett lehetek, ha csak egy szomorkás romantikus történetet kaptam, és nem egy mélyre menő kordokumentumot... ($$12.27.)

(újranéztem néhány klasszikust a gyerekkoromból, eredeti nyelven, kritikus szemmel, néhány apróbb negatív hullámmal...)

Battle of the Bulge (A halál 50 órája) (1965) (r.: Ken Annakin)

gyerekkoromban az volt a szokás sok éven át, hogy december 24-én ebéd után beraktunk valami filmet a videóba, hogy elüssük azt a hosszú időt, ami az ajándékosztásig várt ránk (és amíg anyánk elkészül a konyhában a vacsorával...) -és ilyenkor valami karácsonyos filmet illett választani, vagy olyat, ami valami rejtélyes oknál fogva kapcsolódik az ünnephez (itt elsősorban a sissi-re gondolok). és van egy film, amit én karácsonyosnak hívok, mert ez is egyike volt ezeknek a szenteste előtti filmeknek, és karácsonykor is játszódik, és engem mégis kinevetnek mindig, ha chrismast movie-ként emlegetem: ez bizony a halál 50 órája... talán van némi kockázat abban, hogy olyan filmet szedsz elő, ami meghatározó része a gyerekkorodnak, mert előfordulhat, hogy az emlékek megszépítik az élményt, és sajnos azt kell mondanom, hogy a retro revisited újranézős/kritika-írós sorozatomból ez az első film, ami érezhetően kevésbé tetszett, mint anno... sajnos rosszul öregszik a film, külsőségeiben egy connery-éra-béli bond filmre emlékeztet (a színei, a színészei beszédstílusa, az ordítóan szemet-szúró háttérvetítései mind-mind kordokumentumok), de vegyük úgy, hogy a hatvanas években ezek a technikai adottságok voltak adottak hollywood-ban a gyártásnál... érdekes felfedezni a párhuzamokat az akkori nagy-költségvetésű (mai szóval blockbuster) filmek és a mai látvány-mozik között -mert például ez egy olyan háborús film, ami abszolút gyerekbarát, nincs benne egy csepp vér sem, nem káromkodnak a katonák, mint a kocsis, sőt, a korhoz képest meglepően keveset dohányoznak benne, szóval mintha közönség-barátabbá akarták volna tenni. a nagyobb baj, hogy igazán dráma sincs benne, nem megyünk mélyre, hiányzik az amerikai katonák kétségbeesése. egy-egy komolyabb gondolat azért elfért a tankok tartályában, ezekből a legemlékezetesebb a ’harcolni a további harcért’ vágyálma... a karakterek nagyrésze jópofa és működik, és a nívós színészgárda könnyedén megoldja az eljátszásukat -viszont nagyon érdekes, hogy a legkidolgozottabb jellemet a német oldalon találjuk, mondhatjuk, hogy robert shaw mint hessler ezredes lopja a show-t (így egyébként valahol érthető, hogy az interneten is rendre felbukkanó németbarát egyének miért védik annyira a filmet -bár nekik már a (tényleg felpezsdítő) páncélos induló is túl közel áll a szívükhöz)... lehet egyébként az a baj, hogy nagyon megváltozott a korszellem a film készítése óta, és nagyot változtunk mi nézők is. mert akkoriban nem volt fontos a hitelesség, keveseket érdekelt csak, hogy nem stimmelnek a felhasznált tank-típusok, hogy mennyit sűrítettek és változtattak az eseményeken, vagy hogy a spanyol forgatási helyszínen nem akadt túl sok hó, de azért ma már, amikor sokkal hitelesebb és mélyebb változatot is találhat a néző a témában, már kicsit nehezebb befogadni az ilyen avíttas, de azért könnyebb és szórakoztatóbb filmet... ($$12.21.)

Dirty Dozen (A Piszkos tizenkettő) (1967) (r.: Robert Aldrich)

ha azt nézzük, hogy idén két filmet is úgy definiáltak a kritikusok, hogy ez ’az xy széria piszkos tizenkettő-je’ (szuperhős verzió / starwars verzió), akkor mondhatjuk, hogy ez a film az ős-apa, ahol először voltak meg az alap-kellékek, miszerint egy rakás antihőst gyűjtenek benne össze, hogy aztán csapattá és hősökké kovácsolódjanak az öngyilkos küldetés során. és olyan jó látni, hogy az ős-apasága ellenére a filmet nem lepte be a por, néhány apróságot leszámítva cseppet sem érződik porosnak (ellentétben a fent látható nagyívű háborús eposszal)... az ilyen típusú filmeknél mindig a karakterek az igazi kulcs, rajtuk múlik a sikeresség és a szórakoztató faktor is -főleg mivel itt az igazi akció-rész csak az utolsó félórában érkezik, így kritikus volt, hogy kellően érdekes és élvezetes legyen az odavezető út. és ami még fontosabb, hogy a csapat legtöbb tagja úgy a szívünkhöz nőjön, hogy mire eljutunk a nagyobb tétekig, már tudjunk értük izgulni. ugyan mind a tizenkét elítéltet nem dolgozták ki egyformán, de azért a többség hamar megjegyezhető egyéniséget kapott, és úgy alakul ki feléjük a szimpátiád, hogy közben tudod, hogy mind-egy-szálig morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tettek a múltban (a szereposztásban is hoztak pár érdekes döntést, mert van köztük nfl játékos, mexikói származású zenész, és művész-film rendező is)... és tök jó érzés a cinkosukká válni ezeknek a srácoknak, cinikusan röhögni a vaskalapos tiszteken, együtt-érezni velük a megerőltető kiképzés alatt (btw, már régen sem értettem a panaszkodás a hidegvizes borotválkozás miatt, én még sohasem használtam melegvizet...). de aztán a sok cimborálás és bajtársiaskodás után el kell menni nácikat ölni, így a végére azért kicsit megkomolyodik a film, főleg, hogy szó szerint veszi az öngyilkos küldetés címkét, plusz azzal kelt jól működő feszültséget, hogy semmi sem alakul a jól átgondolt tervek szerint... fura azt olvasni, hogy a korabeli kritikák túl erőszakosnak tartották a filmet -mert oké, hogy megölnek a srácok egy rakás embert a náci kastély pincéjében, de csak a korszakra jellemző stilizált halálokat láthatunk, minimálisra szorítva a vásznon ténylegesen látható vérmennyiséget (ja, és annyira univerzális ez a történet, hogy igazából bármelyik korszakban játszódhatna, a külsőségein túl nem érzi azt az ember, hogy ez egy második világháborús film)... no. én örülök, hogy a mai napig élvezetes maradt ez a film, hogy kicsit tökösebbnek érezheti magát az ember, miután megnézte, és az is jó dolog, hogy a formulája velünk él a mai napig -már csak az kéne, hogy jól tudják lemásolni a ma élő alkotók ezt a formulát... ($$12.22.)

Kelly's Heroes (Kelly hősei) (1970) (r.: Brian G. Hutton)

a háború egy borzasztó lélekölő pokol? egy frászt... olyan sokszor lengették már nekünk a hősök zászlaját a filmekben, annyi önfeláldozó katonát láttunk már az évek folyamán, hogy kicsit belefásultunk a hazafiasságba, a nagy gonosz elleni kollektív küzdelembe. ezért üdítő látni kelly-t meg az ő úgynevezett hőseit, akiket hidegen hagy a háború rideg valósága, nem a sátán megtestesülését látják az ellenségben -maximum csak egy leküzdendő akadályt. mert ők csak a saját önös érdekeiket tartják szem előtt, egyedül a saját jólétük a mozgatórugójuk. igazi kisemberi kívánságaik vannak csak az élettől, farmot, autót meg egy rakás puncit szeretnének csak... így persze willy’s jeep-ek ide, tigris tankok oda, világháborús hangulatot nem igazán érdemes várni a filmtől -bár azt szokták mondani a nálam okosabbak, hogy a korszak kiválasztása csak kamuflázs volt a készítők részéről, mert igazából ez egy vietnám-kritikus alkotás, de ha ez így van, akkor jól elrejtették ezt a kritikát a mélybe, mert cseppet sem lehet érezni (maximum a töketlen tisztek kifigurázásán)... azzal viszont, hogy sohasem veszi magát igazán komolyan, erős ponyva-hangulatot teremtenek az alkotók, és az arany utáni nagy hajsza kalandját is arra használják, hogy egy rakás jópofa és szerethető karaktert hozzanak mozgásba -akiknek persze megállás nélkül kőkemény beszólásokat adnak a szájukba (meggyőződésem, hogy magyarországon a szinkron is segítette a kult-státuszba emelkedést). a színész-gárda is kellően pedigrés lett, én clint eastwood finom arc-játékát imádtam nagyon, ahogy egy-egy apróbb szemmozgásában is ott van az összes érzelem, de persze nálam is hamar a szív-csücsökbe került donald sutherland hippi zen-mestere is. áh, igen, hippik, már gyerekkoromban is elidegenítőnek éreztem a nagyon hetvenes-évek hangulatot hozó főcím-dalt, ami hiába fülbemászó, nagyon elüt a háborús tájképtől -de gondolom ezzel is a könnyebbségen akartak erősíteni... mondjuk nem is sokszor engedik be a drámát a filmbe (igazából több mint egy órának el kell telnie, hogy a csapatból valaki elhalálozzon -oké, a németek hullanak, de ők csak arctalan kellékek). de az is lehet, hogy csak nem látszik a mélysége a kalandok meg a robbanások alatt... annak idején nem tűnt fel, de így őszülő halántékkal már eléggé zavart, hogy minden egyes lövést hatalmas lángoszloppal megtámogatott robbanás kíséri, mintha a pirotechnikusok szövetsége lobbizta volna ki a film költségvetésének nagyrészét -és már komikusnak hat, hogy tényleg minden akció egy-egy nagy bumm-ba torkollik (plusz az sem segít, hogy nem csak a robbanások mérete van eltúlozva, de a filmből elfoglalt játékidejük is, bőven lehetett volna nyesni ezeken a jeleneteken). pedig lehet, hogy egy-egy finom lépés a realizmus felé még erősebb alkotást eredményezett volna -például tök jól érezni az igazi tankok súlyát, hogy ténylegesen ott manővereztek velük a forgatáson (még akkor is, ha köztudomású, hogy nem igazi tigiseket is használtak) (btw, nem irigyelem azért a tankok sofőrjeit, láthatóan rohadt meleg nyár lehetett jugoszláviában a forgatás idején)... bár igazából talán tényleg nincs szükség itt hitelességre, mert nem ez volt az alkotói szándék, ők csupán egy szórakoztató kaland-marhaságot akartak nyújtani a nézőknek, és ez sikerült is nekik, még mai szemmel nézve is. ($$12.23.)

(Zsivány Egyes -Egy Star Wars történet) (2016) (r.: Gareth Edwards)

’javában dúl a polgárháború. titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz galaktikus birodalom ellen. az ütközet során hírszerzőik megkaparintották birodalom csodafegyverének titkos terveit.’ -idestova huszonöt éve nézem rendszeres időközönként a ’new hope’ alcímű negyedik részt, de a tegnapi lelki felkészülés alatt tűnt csak fel, hogy a nyitószövegben az olvasható, hogy egy ’ütközet’ során szerezték meg a lázadók a terveket. így már nyugodt szívvel mehettem a moziba, mert nem kellett azon agyalnom, hogy korábban volt-e szó arról a nagy csatáról, ami várhatóan bekövetkezik az újonnan forgatott előzmény-filmben... lehet, hogy azért nem tűnt fel ennyi éven át az a mondat, mert george lucas is csak ennyit szánt rá, egyetlen mondatot, pedig egy fontos háborús tett volt ez, amit fontos hősök hajtottak végre -illetve olyan hős-szerűek... a star wars eredetileg a mítoszok és mesék útján járt, így természetes, hogy a birodalom volt a megtestesült gonosz, a felkelők viszont a makulátlan jóság fellegvárából tekintettek le ránk. viszont ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt évtizedek kulturális változásait, így sokkal árnyaltabb képet kapunk a felkelésről, esendőbbek lesznek a hősök a hibáik miatt, és logikus is, hogy aki a sötétség ellen harcol, az maga is bemocskolódik egy kicsit, mert a jó ügy érdekében néha át kell lépni a határokat, és megkérdőjelezhető dolgokat kell elkövetni -és persze igaz ez a másik oldalról is szemlélve: nem volt mindenki velejéig gonosz, aki a birodalom-nak dolgozott... azt viszont sajnálhatjuk egy kicsit, hogy amíg általánosan mélyebbek lettek a karakterek, maguk a főszereplők elég vázlatosak maradtak -persze itt felhozhatjuk mentségnek, hogy a mintaként szolgáló klasszikus háborús filmekben is csak ennyire dolgozták ki a szereplőket, de én azért jobban tudtam volna kötődni hozzájuk, ha egy-két (tényleg jól működő) drámai pillanaton túl is berántják a szívünket közéjük (valahol vicces, hogy a nézők többségéhez egy robotot sikerült a legközelebb hozni, de ebben nagy szerepe volt abban is, hogy végre jól működő robot-humort sikerült a beszéd-generátorába adni -végre nem infantilis a poénkodás, hanem a sötétebb hangulathoz jobban idomuló szarkasztikusan száraz humor ez)... az elején azért rám ijesztettek, mert túlságosan info-heavy volt, ahogy ugráltunk bolygóról-bolygóra, miközben folyamatosan mutatták be az új karaktereket, de aztán hirtelen minden a helyére kattant és elkezdett működni a film, és amint elkapták a fonalat, már tudták fokozni fel egyre jobban a tempót és a hangulatot, és wow, mennyire fel tudták fokozni a fináléra... a készítők végig azt hangoztatták az interjúikban, hogy ez egy háborús film lesz, és hogy a klasszikus világháborús filmekből inspirálódtak, és ez érződik is a végeredményen, főleg a városi tank-csatás jelenetnél villantak be nekem a nagy elődök, de a dzsungeles kommandózás is hozta a kellő hangulatot (btw, azért gareth edwards-ék nem hülyék, miért írnának havat meg mínusz harminc fokot a forgatókönyvbe, amikor tengerpartos/pálmafás bolygóra is helyezik a finálét, így akár a maldív-szigetekre is mehetnek nyaralni forgatni, hehe)... és szerintem jó az, hogy kísérleteznek a lucasfilm-nél, hogy bele mernek emelni új elemeket is a szokásos star wars hangulatba -hogy nem ragaszkodnak ahhoz, hogy minden egyes filmben legyenek skywalker-ek, jedik és fénykard-párbajok (no, azért egyetlen egyszer felvillant az ikonikus világító penge, de ezt meg tudjuk bocsátani, mert annyira cool módon badass lett a jelenet, hogy nem lehet nem imádni) -így lesz esély arra, hogy tényleg változatos legyen az univerzum. bár lehet hogy érdemesebb lett volna egy másik korszakot választani a galaxis nagy történelméből, mert érezni lehet, hogy az általános mozinézőknél azért van egy kis zavar az erőben, hogy most hova is kell elhelyezni a filmet az idő-vonalon, és láthatóan a legalapvetőbb utalások megértésével is vannak gondjaik. talán ez a film ezek miatt inkább nekünk, a régi rajongóknak készült, akik tudnak mosolyogni az összes kikacsintáson, a nem titkolt fan-service-en. és mi vagyunk azok, akik igazán értékelni tudják azt, hogy ennyi év után hihető magyarázatot kaptunk arra, hogy miért lehetett olyan könnyen elpusztítani a halálcsillagot... igen, mert talán a film legnagyobb erénye, hogy tökéletesen simul a ’new hope’-hoz, mind sztoriban, mind látványban, igazi kiegészítője annak. igaz ebből néhány apróbb hátrány is következik -tudtuk, hogy a végén sikerül megszerezni a terveket, és azt is tudtuk (vagy inkább titkon reméltük), hogy mi lesz a karakterek sorsa, hiszen nem kell őket a folytatásra tartogatni. a másik hátrány már kicsit jobban zavart: teljesen érthető, hogy vissza kellett hozni tarkin nagymoff-ot, hiszen az ő jelenléte elengedhetetlen a halálcsillagon, de nem érzem jó döntésnek, hogy cgi arcot használva akarták megidézi peter cushing-ot, mert annyira látható lett a végeredmény, hogy folyton kizökkentett a film élvezetéből (azért sem értem ez a technikai megoldást, mert mon mothma-nál például nagyszerűen sikerült a színésznő-választás). ...no... egy picit azért zavarban vagyok, mert jó volt a film, élveztem nagyon, adott is nekünk néhány igazán emlékezetes jelenetet (nálam a ’csillagromboló belökése a pajzs-generátorba’ pillanat volt a csúcs), egy áll-leejtően intenzív fináléval bombázta szét a bennünk élő rajongó gyermeket, ugyanakkor a force awakens-nél nagyobbnak éreztem magamban a buzz-t, jobban bele tudott préselni a moziszékbe -de talán ez csak annak köszönhető, hogy az volt a nagy comeback, a saga régóta várt folytatása, ezt viszont csak egy kiegészítő filmnek szánták. vagy talán csak az jobban be tudott húzni érzelmileg a karaktereivel... (örülök, hogy a sok riasztó hír nem igazolódott be, nem érződik az utóforgatások / újra-vágások kemény melója, michael giacchino is kellően john williams-i zenét komponált négy hét (!) alatt. viszont a szinkron sajnos kifejezetten most bántotta a fülem sok helyen...) ($$12.17.)

(Legendás állatok és megfigyelésük) (2016) (r.: David Yates)

szerintem minden hozzám hasonló potter-fan aggódva indult el a moziba erre a filmre, mert hiába emelték ki rowling anyánk nevét a plakáton, azért az ember mindig gyanúsan méreget minden előzmény-történetet -plusz a kedvenc írónőnkben sem bízhatunk már igazán azóta, hogy jóváhagyta az a szörnyszülöttet, aminek a szövegkönyvét elátkozott gyermek néven jelentették meg... szerencsére a moziból kijövet már elpárolgott az összes kétely és aggódás, mert működött a mozi-varázs, még ha egy-két varázslat mellé is pattant... érezhetően jó ötlet volt visszahozni david yates-et az új alapok lefektetéséhez, mert sok ismerős elemet hozott magával a rendezéshez használt bőröndjében, így nem csak a kezdő warner logó alatt felcsendülő klasszikus főtéma miatt éreztük ismerősnek ezt a világot, hanem a vizuális megjelenítés miatt is. ugyanakkor hálistennek nem eszetlen fan-service-ként akarták eladni csak a show-t, jót tett a filmnek a helyszín- és korszak-váltás. jól átjön a swing-es, alkohol-tilalmas, füstös lebujos korhangulat, és a nők gyönyörűen mutatnak a húszas évek ruháiban (colleen atwood szokás szerint pazar munkát végzett a jelmezekkel). sőt. azzal, hogy hátrahagytuk roxfort-ot, egy sötétebb világba csöppentünk, ahol sokkal szigorúbban veszik a varázs-használatot, ahol lenézik a varázstalan lényeket (házasodni sem lehet velük), és a boszorkány-üldözés sem áll távol a néplélektől. úgyhogy nincs is egyszerű dolga a bohókás főhősünknek ebben az idegen környezeteben... mert göthe salmander tipikus dumbledore protezsált, egy szerethetően fura alak hatalmas szívvel, akinek minden élet szent, és eddie redmayne jól is formálja meg ezt a figurát, mégha a fura járását és testtartását nem is könnyű megszokni... de nem csak főhősünk amerikába való érkezésével vezetnek be minket ebbe az ismerős-de-ismeretlen világba, hanem alkottak egy muglit is a történethez, hogy vele együtt a nézőknek is lehessen kibeszélni -és ennek a karakternek a létrehozása volt az egyik legjobb ötletük, mert végig működik vele a rácsodálkozós humor, amivel kellően ellensúlyozzák a komorabb részeket... mert bizony ez a film igazából kettő, egy varázslatok és különleges lények szárnyán szálló csuda-mese, és egy komor és komolykodó sötét világ, amivel a folytatások háborús hangulatát vetítik előre (mert nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy új sorozat alapjait is most rakták le nekünk, ezért is volt eléggé expozíció-heavy ez a nyitó-film). ezzel a kettősséggel csak az a baj, hogy a kétféle hangulat nem tud szépen egymáshoz kapcsolódni, és a vágás sem segíti azt, hogy igazán organikus egésszé álljon össze az alkotás... annak ellenére, hogy szeretem a mélyebb összefüggéseket, a kontextusba helyezéseket, azért a könnyedebb állat-vadászat jobban tudott most működni nálam, és valószínűleg ezért is van az, hogy a finálé akció-részeit nem szerettem, jellegtelen blockbuster csatának tűnt a fekete füsttel való küzdelem (maga az alapprobléma (azaz hogy az elfojtott mágia bajt okoz) viszont nagyon tetszett, tipikus rowling ötlet volt)... remélhetőleg jk tanult ebből, mint kezdő forgatókönyvíró, és legközelebb jobban eltalálja az arányokat, és egy hatásosabb finálét is papírra tud vetni -a varázsvilág megteremtése és a szerethető karakterek létrehozása már a kisujjában van (bár hozzátenném, hogy a katherine waterston által játszott női főhősnél a hidegsége miatt sok idő kellett, mire megkedveltem, bezzeg a húgát (és vele alison sudol színésznőt) az első pillanatban a szívembe zártam...) ($$11.20.)

(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(2016) (r.: Scott Derrickson)

azzal az ígérettel mentünk a moziba, hogy a marvel studios filmes univerzuma egy új dimenzióval bővül, mert belevegyítik a mágiát a szuperhősös közegükbe (már ha nem számítjuk wanda maximoff hex-mágiáját, ami az ultron óta része az univerzumnak). és talán volt egy kis kockázat ebben a vállalásban, mert bár a képregényekben lehet mágikus misztikus utazásra küldeni a hősöket, de nem volt garancia arra, hogy ez a nagyvásznon is működni fog -leginkább abban bízhattunk, hogy a marvel-nél mindig értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, jó ízléssel tudják a fő témáik mellé illeszteni a különböző zsánereket, legyen az politikai thriller, őrült űr-kaland vagy heist-film. és szerencsére most sem érhetett senkit csalódás, mert működik az elegy, mert nagyon hatásosan sikerült lefordítani a mozi-mágia nyelvére a varázslás elvont világát. persze, lehet dobálózni christopher nolan nevével, aki ihlető forrásként szolgálhatott a rendezőnek, scott derrickson-nak, de nálam az ismerős elemek csak néhány pillanatra villantak fel, aztán beolvadtak a kaleidoszkópra hasonlító nagy egészbe. és valószínűleg az sem véletlen, hogy a filmben folyton hetvenes évek zenéit emlegették, mert az ember azért időről-időre egy pszichedelikus lsd-tripben érezhette magát... oké, a felszínen lévő látványt jól megoldották, de nézzünk egy ct-vizsgálatot, hogy milyen vázra lett felhelyezve ez a pofás vizualitás... a táguló filmes univerzumhoz szükség van új karakterekre is, így törvényszerű, hogy azokat be is kell mutatni, még ha a rutinos nézők többsége már csak ásítozni tud az eredet-történetektől, de el kell fogadnunk ezeket, mint szükséges rosszat, főleg, ha egy olyan korrektül átgondolt verziót kapunk a kezdetekről, mint most strange doki esetében. oké, a stan lee/steve ditko-féle alapok adottak voltak, van egy arrogáns/egoista tudós-emberünk, aki egy sérülés hatására új életet kezd, felfedezi az önzetlen énjét, és hőssé válik, és nem, most nem tony stark-ról írtam mindezt... (és akkor a hasonló körszakállat még nem is emlegettem...) benedict cumberbatch ismét nagyszerű szerepválasztásnak bizonyult (a marvel-nél ebben nem nagyon tudnak hibázni), komplexen képes beépíteni a játékába a house doki féle cinizmust, a megtört ember ábrázolását és a nagy varázsló erejét is (kár hogy ezekből az erényekből sok sérült a magyar szinkron miatt...). és egész jó tempóban jutunk végig az életszakaszok átalakulásain, talán egy kicsit gyorsan is tudjuk le a tanulási folyamatot. de haladni kell, mert a gonosz fenyegetés is egyre közeleg... sajnos várható volt, hogy mads mikkelsen nem fogja tudni kibontani a teljes színészi eszköztárát, de annak azért tudtam örülni, hogy nem egy tipikus gonoszt kapott, aki csak el akarja pusztítani a világunkat (viszont az kicsit érthetetlen, hogy a szomorú háttértörténete miért csak az előzmény-képregénybe került bele). de egyébként is csak egy henchman volt ő, mert az igazi gonoszt jól titkolták a kiadott reklám-anyagokban. ő-gonoszságával meg azért működött az összecsapás a fináléban, mert egy kicsit kiléptek vele a komfortzónából, nem azt kaptuk már megint, hogy tömegével érkeznek a rosszak, akiket mind le kell gyűrni, sőt, egy kicsit visszájára is fordították a tipikus megoldásokat (kacsint)... az ancient one kettős érzéseket kelthet bennünk -mert egyrészről sajnálatos, hogy azért kellett megváltoztatni a képregény-béli tibeti karaktert, hogy a kínaiak ne hisztizzenek miatta, viszont jó kompromisszumnak tűnik, hogy nővé, egész pontosan tilda swinton-ná változtatták át, és egy kis sötétséget is kevertek a háttér-történetébe... (rachel mcadams és benedict wong sok kibontakozásra nem kapott lehetősséget, chiwetel ejiofor mordo báróját meg csak alapozták a későbbi gonoszkodásra.) rövidre zárva a hosszúra nyúlt mesémet, a marvel ismét sikerrel kísérletezett az alap-formulájával, igazából csak egy tipikus marvel-hibát vétettek már megint: olyan helyekre is poénokat erőltettek be, ahol azoknak semmi helyük nem volt... ($$11.06.)

(Mélytengeri pokol) (2016) (r.: Peter Berg)

szegény fikciós forgatókönyv-írókat szidjuk folyton, hogy túlságosan leegyszerűsítik a karakterek motivációs hátterét, pedig igazából a való életből veszik azt például, hogy minden gonosz embert a kapzsiság hajt csupán -szóval mostantól a valóságot bántsuk inkább, ne a dramaturgokat... én peter berg-et elsősorban a tévés munkái miatt tisztelem, pedig a nagyvásznon is meg tud mutatkozni a rendezői tehetsége, főleg ha hozza a kisképernyőről a legjobb barátját is, a kézikamerát, hogy intim pillanatokat tudjon teremteni a legdrámaibb pillanatokban is. ez azért kell, hogy ne csak egy látványos katasztrófa-filmként tekintsünk az alkotására, így tud nagy szívet növeszteni neki, így tudja elérni, hogy igazán megrendülj a film végére (és nem mellékesen pár arc-közelivel el tudja érni, hogy megint reménytelenül beleszeressek kate hudson-ba...). és nagyon szépen tud építkezni ezekből a kezdeti intim pillanatokból (és az ügyesen végigvezetett dinoszauruszos analógiából), lépésről/lépésre haladva a katasztrófa felé, végigvéve az összes okot, amiért bekövetkezik a baj (túllépve az emberi mohóság alaptézisén, ugye). így cseppet sem lesz unalmas az első háromnegyed óra sem, míg eljutunk a nagy bumm-ig. még akkor sem, ha tudjuk előre, hogy hova vezetnek ezek a lépések, mert kellő mértékben adagolja a feszültséget, és persze a jól megválasztott színészeket is öröm nézni ebben a felkészülős időszakban (kurt russel egy mondat után is tekintélyt-parancsoló, john malkovich-ot meg egy mondat után már pofán-basznád egy méretes cső-kulccsal... oké, marky mark is korrekten hozza azt az egy arcát, amiért szeretjük, de nem fair összehasonlítani a két legendás úriemberrel...). jól ismerjük a katasztrófa-filmek vonal-vezetését, ismerjük a szörnyű valóságot is (bár nekem nem is a korabeli tévé-hírekből van meg a sztori, sokkal inkább a newsroom pilot-jából), mégis letaglózó látni, amikor az olaj utat tör magának a torony legfelső szintjéig, és elszabadul a pokol. és itt sem akar igazán epikus lenni a rendezés, marad az emberi perspektíva, a szereplőkkel együtt magával ránt a tűzbe és a füstbe. és megint ez a bevonódás az, ami miatt érzelmileg igazán megterhel a film, ezért van az, hogy bár a szereplők többsége túléli a túlélhetetlent, te mégis magadba roskadva ülsz a mozi-székben a végefőcím alatt... valami ilyesmi lett volna a titanic is, ha a romantika helyett az okokra helyezi cameron a hangsúlyt, és össze tudja sűríteni a filmjét 100 percbe -és én valahol szeretném, ha ennek a filmnek is hasonló lenne a megítélése, mint a nagy elsüllyedős monstrumnak, mert nem csak technikailag veheti fel vele a versenyt, de érzelmileg sokkal nagyobbat tud ütni szív-tájékra. bár lehet, hogy nem kéne túloznom, nem kéne ilyen terheket raknom a filmre, mert ő nem akar a világ ura lenni, csak egy egyszerű melós, aki végzi a dolgát, de azt igen magas szinten teszi... (azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van amit hibaként fel lehet róni a filmnek: hogy nem foglalkozik a katasztrófa ökológiai aspektusaival, illetve egy darab olajban döglődő sirállyal le akarja tudni az egészet, és aztán újra az emberi tényezőkre koncentrál csupán.) (tök fura, hogy egy kate hudson / kurt russel összeölelkezős jelenet kellett ahhoz, hogy leessen, hogy nekik milyen személyes kapcsolatuk van is a magánéletben...) ($$10.01.)

(A hét mesterlövész) (2016) (r.: Antoine Fuqua)

hogy is mondta a narrátor a harcosok klubjában? minden egy másolat másolatának a másolata -és úgy tűnik mostanában, hogy a film-iparban is ismerik ezt a mondást. de tudjátok mit? nincs ezzel olyan nagy baj, mint ahogy sokan beállítják... mert vannak történetek, amiket el lehet mesélni újra-és-újra egy újabb generációnak, mert minden korban jól működnek, és ezzel a módszerrel talán el lehet érni olyanok is, akik a koruknál vagy a korlátoltságuknál fogva nem néznék meg a régebbi változatokat. ezek a történetek egyébként is toposzokká nemesülnek idővel, úgyhogy sokszor úgy is felhasználják a motívumaikat, hogy nem konkrét remake-et készítenek belőlük. vegyük mondjuk a western-zsáner egy tipikus alap-felállását: egy gonosz fenyegeti egy szerencsétlen falu lakóit, akik ezért felbérelnek pár profit, hogy segítsen nekik elüldözni a rosszfiúkat -ugye, hogy ugye...? szóval felesleges a hatlövetűek kereszttüzébe állítani antoine fuqua-ékat azért, mert nem egy új ötlettel álltak elő, hogy nem akartak nagy innovációt beletenni a filmjükbe, nem akarták meghaladni a korábbi változatokat, nem akarták megújítani a western műfaját, egyszerűen csak szórakoztatni akartak, és ez szerencsére sikerült is nekik. és tudom, hogy nagyon sokszor sírt már azért a szám, mert kevés a mély karakterizáció manapság hollywood-ban, de van olyan film, ami annyira történet-orientált, és nem is igényli a drámai mélységet, és felesleges is lenne leásni a karakterei mélyére. bővel elég elkenni némi múltra utalgatást, és elég, ha mindenkit egy-egy tulajdonsággal tudunk azonosítani -van a kemény fejvadász, az iszákos szerencsejátékos, a meghasonlott déli cajun, a késdobáló kínai, a medve-természetű öreg vadász, a simlis mexikói meg az indián -és persze a mai kor-szellemnek megfelelően egy erős nő. áh, igen, igazi huszonegyedik századi színes kompánia ez, és a filmben fel sem merül, hogy a vadnyugaton egy fekete osztja a parancsokat egy lóról, mert eszükbe sincs ilyen társadalmi problémákkal foglalkozni... de ha nincs meg a drámai mélysége, ha nem kidolgozottak a karakterei, akkor miért működik mégiscsak, mint film? mert jól mondja fel a jól ismert dramaturgiai pontokat, megvan a csapat-összeállítás, a felkészülés és a nagy csata is -ha a srácok a hosszú kabát és pisztolytáska helyett sztreccs-ruhát hordanának, akkor ez egy szuperhős film lenne, mert könnyen rá lehet húzni a comic-filmekre is ezt a dramaturgiát (btw, a dc nem akar újra próbálkozni jonah hex-szel?). a karakter-toposzok is működnek, főleg azért, mert pedigrés csapatot szedtek össze az eljátszásukra (igazából egy bajom volt a szereposztással: hogy szegény haley bennett-ről végig az jutott az eszembe, hogy ő a szegény ember jennifer lawrence-e...). de a film legfőbb mozgató-rugója maga a rendező, aki jól kézben-tartja a gyeplőt, látványos képekkel mesél nekünk, miközben megidézi az összes fontos alap-western-beállítást, rég láttam már a vásznon ennyi arc-közelit. a lövöldözős részek is rendben voltak, csak néha zavarodtam össze, hogy a sok arc-szőrzettel rendelkező egyén közül vajon most épp kit lőttek meg... (james horner-ék (r.i.p.) is úgy álltak hozzá a zenéhez, mint a film többi alkotója a maga munkájához -megidézni, de nem nyíltan lopni. azaz csak a ritmusát használják nagyon sokáig a 1960-as változat ikonikus zenei fő-témának, és csak a vége-főcímben csendül fel a híres dallam teljes valójában.) ($$09.23.)