(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)

(2017) (r.: Susan Lacy)

ahogy a starwars kapcsán azt szoktam mondani, hogy nem emlékszem, hogy mikor láttam először a régi trilógiát, ezért olyan, mintha mindig is velem lettek volna, így steven spielberg-et is beletehetem ebbe a kategóriába, mert sajnos nincs arról emlékem, hogy vajon az e.t.-t láttam-e hamarabb vagy a frigyládát, de az biztos, hogy a filmekre való igazi eszmélésem óta velem van a mester -még akkor is, ha most a róla szóló alapos dokumentum-film kapcsán rádöbbentem, hogy milyen sok alkotása kimaradt számomra (bár egy ilyen termékeny karrier esetén ez óhatatlanul is megesik az emberrel)... kicsit tartottam attól, hogy egy két-és-fél órás tömjénezést és balzsamozást kapunk dokumentum-film helyett, de mikor kiderült, hogy a spielberg-gel készült mély-interjú adja a film gerincét, akkor megnyugodtam, mert ezáltal lehetett olyan személyessé tenni ezt a retrospektív visszaemlékezést, mint amilyen személyességre maga spielberg is törekszik a filmjeiben... nagyjából követtük az életpálya kronológiai sorrendjét, de azért több esetben ugráltunk is, hogy csoportosítva legyenek a filmek, hogy az autodidakta módon a szakmába került nagy gyerektől eljussunk az érett filmkészítőig -kis-lábujjal épphogy érintve a kudarcokat és bukásokat... jó volt belesni a munkamódszerek mögé, látni az embert, aki teljes szívvel dolgozik a forgatáson, miközben a hihetetlen vizuális látásmódja mellett ott ül vele a rendezői székben a kétely is (és örülök, hogy a barátokra és állandó kollégákra is jutott egy kicsi a rivalda-fényből)... ha filmrendezők kerülnek szóba, nem véletlen, hogy steven spielberg neve az elsők között fog felmerülni, mert ő az, aki ikonná vált azáltal, hogy egyszerre ismeri el a szakma és a közönség, akiben egymásnak adják a kilincset a mesélő és a mesét áhítattal hallgató gyermek, a gondolkodásra késztető művész és a felhőtlen szórakoztatásra képes alkotó -és ez a monstre dokumentum-film méltó volt ehhez az elképesztő életműhöz. (##03.24.)

(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)

(2013) (r.: Frank Pavich)

egy művésznek kizárólag teljes szívből, őrült odaadásból lenne csak szabad alkotnia, amikor a víziója elsöprő erővel akar a felszínre törni, grandiózusan, nagyszabásúan -de persze a világ nem így működik, főleg nem egy olyan pénzzabáló művészeti ágban, mint a filmkészítés... jó látni, hogy vannak még olyan lánglelkű lovagok, akik nem csak az álmaikról (és azok összetöréséről) tudnak szenvedélyesen mesélni, de magukból kikelve lobogtatják a zsebükből előhúzott pénz-köteget is, mint minden bajok forrását... egy soha el nem készült alkotásnál mindig nehéz elképzelni, hogy ténylegesen milyen lett volna a végeredmény, de az alejandro jodorowsky által vizionált dűnénél már az impozáns névsorolvasás is elég ahhoz, hogy fájdalmasan gondoljunk arra, hogy milyen is lehetett volna a végeredmény -az egész egy lsd trip-re hasonlított volna, a kor technikáját meghaladó kamera-mozgások is szerepeltek a tervben, a látványról moebius, chris foss, h.r. giger és dan o’bannon gondoskodtak volna (nem meglepő módon az alien stáblistáján is megtaláljuk őket), a zenei témák egy részét a pink floyd komponálta volna, a szerepekre (különböző trükköknek és a szerencsének hála) olyanok bólintottak rá, mint david carradine, orson welles, udo kier, salvador dali és mick jagger... szédítő az egész, de igazság szerint egy percig sem csodálkozhatunk azon, hogy 1975-ben, két évvel a starwars előtt nem sikerült összeszedni ezzel a több mint tíz órásra tervezett monstrumhoz a megfelelő összeget... ahogy az is elképesztő, hogy milyen lelkesedéssel tudnak beszélni a beletett több éves munkába az egykori alkotók -főleg jodorowsky szenvedélye ragad át a dokumentum-film nézőire is, mert neki a természetéből fakad ez a forradalmi hevület, ami (különböző nyelvű) szavakkal ki is tud fejezni... nagyon tetszett, hogy nem csak beszélő fejeket alkalmaztak a film alkotói, hanem a fennmaradt storyboard-okat/festményeket animálták is, sőt, egy archív interjú alá a meg nem valósult filmhez méltó lsd utazást is festettek (a különleges hangulati élményt a szintis/orgonás zene is igencsak felerősítette)... eleve a gyengéim a filmkészítés hátteréről szóló dokumentum-filmek, de ez az alkotás most különösen betalált, sodort magával, engem is kicsit felemésztett az az őszinte tűz, ami az interjú-alanyokból áradt. most megyek is, és leveszem a polcról az incal első kötetét, amit jodorosky és moebius a dűne kapcsán felmerült ötleteik alapján alkottak meg... (##03.17.)

(Wind River -Gyilkos nyomon) (2017) (r.: Taylor Sheridan)

egy filmben a tájnak mindig erős hangulat-befolyásoló ereje van -bár van amikor kettős érzetet is kelthet. mert egy végtelen hőmező egyesek számára nyugalmat sugároz magából, más viszont a magányt, az ürességet társítja ehhez a látványhoz, ahol nincs élet, csak csend, hó -és halál... persze az ember személyisége határozza meg, hogy melyik csoporthoz tartozik, mert vannak, akik közelebb érzik magukat a természethez, akik úgy nőttek fel, hogy ismerik a hegyvidék összes zegzugát, és vannak az aszfalttal borított városból idekényszerült emberek, akiknek komoly kihívás elfogadni ezt a más minőségű életet -és ez az emberi gyarlósággal keveredve legtöbbször bűnhöz és komoly drámához vezet... a film-alkotók szeretik az ilyen környezetet, mert a hideg érzete a nézőkre is át tud csúszni, valamint egy nyomasztó történet is jó tud működni egy ilyen helyen -mert a vér vöröse sötétre festi a szűzies hó fehérjét... bár a gyilkossági nyomozás szála egyenes vonalú, és sok meglepetést nem tartalmaz, mégis erős gerincet ad a hozzá kapcsolódó karakter-drámáknak... van amiért szeretem azt, amikor nem mondják bele az arcomba a lélek-szaggató múlt teljes történetét, hanem fokozatosan fedik fel azt a drámát, ami emészti a főhőst, és itt is működött ez a homályban hagyás, ahogy elejtett félmondatokból rakhattuk össze a fájdalmas igazságot (jeremy renner nem csak tudatos és eltökélt vadászként volt baromi jó, de ebben a családi drámában is erősen csillogott)... örültem, hogy a tapasztalatlan fbi-os lányt nem csak egy naiv kívülállóként akarta taylor sharidan használni, hanem hamar kiderült, hogy erős akaraterő dolgozik benne, mert bár tudja, hogy nem elég képzett (vagy melegen öltözött) a feladatra, de kitartóan meg akarja oldani az ügyet, és ha arra van szükség, a tökösségét is ott tartja az övén a fegyvere mellett (elizabeth olsen is filmről/filmre mutatja meg a tehetségét)... a fokozatosan feltáruló múlt mellett elsőre furcsának hatott, hogy a halálhoz vezető utat ezzel ellentétben egy flashback tömbben kaptuk meg, de utólag belegondolva működött az is, ahogy egyre forróbb fejjel nézhettük végig, ahogy a kedves romantikázás tragédiába fordul át, mert egy alávaló seggfej agyára ment a semmittevés és az alkohol... de az egész film jól játszik a kettősségekkel, ahogy a csendesen folyó nyomozást meg-megszakítják a fegyverek dördülései... taylor sheridan színészként mindig is korrekt volt, íróként viszont eddig kifejezetten remek, láthatóan vonzzák őt amerika kietlen tájai és az ott lakó megtört emberek, és ezek köré jól tud elgondolkodtató történeteket írni, remek párbeszédekkel kibélelve (vö: sicario, hell or high water). rendezőként is megállja már a helyét, bár talán túl gyakran vonzódik ahhoz a megoldáshoz, hogy valami be-belóg a kép előterébe... (talán nem volt kérdés, hogy egy ilyen neo-westernbe oltott bűnűgyi drámához nick cave és warren ellis lesznek a megfelelő zeneszerzők, igaz, csak néha vannak előtérbe tolva a minimál-dallamaik.) (érdekes kérdés az, hogy miként választ magának filmet az ember -mert dönthet úgy, hogy ráerősít arra a hangulatra, ami a lelkében van, vagy ami a környezetéből sugárzik, de megpróbálhat kiszakadni mindenből, ellen-hatást kifejteni. választhattam volna én is valami napsütéses nyári filmet, de a körülöttem lévő hó és hideg nem eresztett, de talán ezért éreztem olyan erősnek azt a hideget is, ami a tévémből áradt száz percen keresztül...) (##03.05.)

(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)

(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)

örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)

(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)

(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(2016) (r.: Matt Schrader)

mindig furán néznek rám, amikor arról beszélek, hogy milyen sok filmzene-albumot hallgatok a mindennapokban... pedig szerintem teljesen logikus, hogy sokszor esik erre a zsánerre a választásom, mert az éneklős popszámok több esetben is zavarnának a munka vagy az olvasás mellett, egy jól megválasztott score viszont hangulatilag sodor magával, és segíti a koncentrálást... nagyon régóta vallom azt az elvet, hogy a nagyzenekarokkal felvett filmzenék a klasszikus zene továbbélési formája a mai korban -és olyan jó volt hallani ebben az igencsak alapos dokumentumfilmben, hogy szakemberek erősítik meg ezt a gondolatot... mert ez a film nem más, mint egy szerelmeslevél a nagyzenekarral felvett filmzenékhez, egy olyan igényes munka, ahol szinte mindenkit sikerült megszólaltatni, aki most a szakmában releváns (nekem igazából csak michael giacchino és nick cave hiányoztak a színes palettáról)... tudom, hogy sokak számára unalmasnak tűnnek a beszélő-fejes doksik, pedig az ilyenek is odaragaszthatnak a képernyő elé, ha érdekeseket mondanak ezek a fejek -ráadásul ez a film nagyon dinamikusra van vágva, és a beillesztett zenei illusztrációk is sokat lendítettek előre a tempón... (btw, el nem tudom képzelni, hogy milyen alkudozásba kellett belemenni a stúdiókkal, hogy ennyi jelenethez adják oda az engedélyt, de biztos, hogy komoly meló lehetett mögötte.) szépen végigmentünk a filmzenék elkészülésének összes folyamatán, az írástól a felvételig, megmutatva a nézőket befolyásoló alkotói trükköket, kiemelve pár különleges hangszert. még arra is jutott idő, hogy néhány prominens művész munkáinak mély tisztelettel adózzanak... (és számomra az is hozzáadott az élményhez, hogy végre arcot és személyiséget köthettem jó pár névhez, akiket eddig csak a vége-főcímekből meg a fájl-nevekből ismerhettem.) szóval, ha legközelebb felgyorsul a szívverésed egy akció-jelenet alatt, vagy könnyek csorognak végig az arcodon egy szomorú dallam hallatán, gondolj azokra a zeneszerzőkre és zenészekre, akik hihetetlen munkát raktak abba, hogy egy film működjön. de tiszteleted jelélül meg is nézheted ezt a dokumentum-filmet is, hidd el, megéri. (külön köszönöm a készítőknek, hogy a tévés világból is találtak egy igencsak alkalmas interjúalanyt bear mccreary személyében -mert igenis meg kell becsülni azt, aki még a szolidabb költségvetésű alkotásoknál is ragaszkodik az élő hangszeres feljátszásokhoz.) (#09.27.)

(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(Kingsman: Az aranykör) (2017) (r.: Matthew Vaughn)

el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett az ős-bond-rajongóknak, amikor a hetvenes években elkezdték eltolni a filmek hangulatát a paródia irányába, és sean connery kemény pofonjai után roger moore piperkőc szurkálódásait kellett befogadniuk (egész odáig elmerészkedve, hogy bond-ot az űrbe is kilőtték -btw, lassan ideje lenne egy mély-elemzős 007-es sorozatot is indítanom, nem? bárcsak végtelen idő bújna meg az öltönyzsebem mélyén...). és most nem azt mondom, hogy az első kingsman olyan hű de véresen komoly lett volna (vagy azt, hogy a connery-érának ne lettek volna könnyedebb, szórakoztató elemei), hanem hogy az akkor jól működő arányokat most sikerült erősen félrekalibrálni. mert amíg a secret service-nek szép íve volt, ahogy eggsy belenőtt a tökéletesen szabott öltönyébe, itt a golden circle-nél inkább az volt az ember érzése, hogy kitaláltak jeleneteket és cool helyszíneket, majd azokat erőltetett indokokkal kötötték össze, többször is azt az érzést keltve az emberben, hogy mennyivel jobban működhetne a film, ha bizonyos szálakat lenyesnének róla, mert semmi dramaturgiai értékkel nem rendelkeznek (a legszembetűnőbb a millennium generáció csókoltatása volt a glastonburry-vel. de az olasz alpok-béli jeleneteknek sem lett sok hatása a későbbiekre, inkább csak bond ripoff-ként szolgáltak a felvonós akcióval és a zászló alakú ejtőernyővel)... más jelenetek meg azért érződtek erőltetettnek, mert túlságosan visszhangoztak bennük az első rész értékei, és ez a kényszeres megidézés inkább erőltetetten fanservice-nek hatott, mint szeretetteljes kacsintásnak (elsősorban a kocsma-jelenet újrajátszására gondolok). és sajnos ide tartozik a régi karakterek visszahozása is... mert szerintem jobban működött volna egy csajozós eggsy, mint az, aki megállapodott a fenséges/felséges anál-szex örömeinél. gazdag-charlie-ból robotkezű hentchman-t csináltak, de nem adott hozzá semmi pluszt az a tény, hogy ismertük már őt korábbról. a legnagyobb csalódást persze colin firth visszahozása jelentette, mert 1. a film nélküle is működött volna; 2. elértéktelenítette a halált a sorozatban; 3. kihúzta az első film drámája alól a talajt; 4. visszájára fordította eggsy jellemfejlődését, hiszen nem véletlenül szokták elvenni a mentor-karaktert a főhős mellől (és itt jöhetne a felsorolás obi-wan-tól dumbledore-ig)... julianne moore-nak eleve nehéz dolga lett volna a nagypofájú és végtelenül laza sam jackson után, de szegényt arra kárhoztatták, hogy komolyabb interakciók nélkül üldögéljen egy retró bárban, és pont úgy mosolyogjon végig, mint amikor a boogie nights-ban felszaladt az orrába egy komolyabb mennyiségű kokain. pedig a gonosz tervében még lett is volna ráció, de a sok egyéb mellett nem tudott kidomborodni a gonoszkodása sem (bár a hülye robot-kutyái amúgy is kizökkentettek volna mindig)... de egyébként sem használták ki rendesen az új arcokat, az amerikaiaknál néhány vicces akcentusra és köpködésre futotta (channing tatum és jeff bridges), vagy csak asztalnál üldögélésre voltak kárhoztatva, mint halle barry. egyedül pedro pascal vethette bele magát az akció közepébe, de nála meg az utolsó fordulat kötött csúnya csomót a lelkesedésemre... na jó, kiborítottam az összes csalódottságomat, mint az olcsó whisky-t szokás, most már jöhetnek azok a részek, ami miatt elégedetten emelhetem a kovboj-kalapom. mert a hibás alkotói döntések ellenére szerencsére a szórakoztató-faktor megmaradt a mélyben, matthew vaughn még mindig az egyik legegyedibb szemmel rendelkező rendező hollywood-ban, aki lehetetlen helyekre és perspektívákba helyezi a kameráit az akció-jelenetek közben, így olyan egyedi dinamika jön létre bennük, amiket nem lehet nem imádni -így az első pillanattól sodró autós nyitány egy ígéretes kezdet, a sífelvonós zuhanás is észvesztő, nem beszélve a finálé nagy bunyójáról. az érzelmi bevonás is működik többnyire, már ami a gyakran lecsapó halálokat illeti -mert most még azt gondoljuk, hogy ezek a halálok véglegesek voltak... (viszont a hercegnői féltékenykedés elég hamar lepergett rólam...) annak viszont kifejezetten örültem, hogy egy seggfejnek merték ábrázolni az usa elnökét -bár igaz, hogy ehhez manapság nem kell túl nagy bátorság, csak egy tükör... ejj, az idei folytatás-film átok a tökéletes modorral rendelkező kémeket sem kímélte -bár ez a film legalább elmondhatja magáról, hogy van benne egy jelenet, amiben elton john flitterbe, tollas fejékbe és magas-talpú cipőbe öltözve repülő rúgással szétrúgja egy rosszfiú fejét, miközben kimosolyog ránk a kamerán keresztül... (#09.23.)

(2016/2017) (r.: James Gray)

az amazonas nem siet sehova -méltóságteljesen hömpölyög a kiszámíthatatlan és ezer titkot rejtő dzsungel mélyén... mindig öröm látni, amikor egy film a témájának megfelelő formát ölt -főleg akkor, ha ez a fizimiska a készülés korszakában nem túl népszerű vagy trendi, hanem tudatosan nyúl a múltba, és ölti magára a nagy elődök kissé kopottas, de még mindig mutatós jelmezét... mert james gray láthatóan a ’60-as/’70-es évek kalandfilmjeiből merített ihletet, amikor a kalandok sosem diktáltak olyan szédítő tempót, mint manapság, sokkal inkább a méltóságteljes hömpölygésükkel érték el a kívánt hatást (én viszont sietek, mert máris utolértem a kezdeti folyó-hasonlatomat...). de egy életrajzi filmnél nem is ildomos sietni, főleg ha egy nagyobb szeletet akarunk bemutatni a híres személy történetéből -a zsáner jellegénél fogva így is lesznek vázlatosabb fejezetek, viszont csak ilyen felvillantott képekkel lehet a teljes lelki utat feltérképezni. mert ne várja senki, hogy ebben a filmben az arany utáni hajszán lesz a fő fókusz, sokkal inkább az emberen, akit magával ragadott az amazonas dzsungele... pedig fawcett őrnagyot kezdetben csak a korabeli társadalmi konvenciók lökték át az óceán túlpartjára, mert a szerencsejátékos apjának köszönhetően más esélye nem volt arra, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. ezek a makacs kötelékek később is számtalanszor akadályozták, ugyanis az önön seggükben lakó fehér angolok képtelenek voltak lemászni a felsőbbrendűségüket hirdető emelvényről, és felvilágosult szemmel nézni a világ népeire, akik ugyanúgy létrehozhattak civilizációkat, mint a mindenható európaiak (nem beszélve a gazdag lord-ról, aki a hírnevet hajszolva állt be a csapatba, aztán sértetten vette tudomásul, hogy a dzsungelben milyen kemény az élet, hogy az éhség mindennapos útitárs, hogy a sebek mellett nem állnak nővérek tiszta kötöző-szerrel)... és nagyon érdekes, hogy miközben a főhősét ilyen felvilágosultnak mutatja be a film, azért a korlátait sem titkolja el, azaz hogy a nők irányába ő maga sem volt túl felvilágosult, bár tegyük hozzá, hogy nem szellemileg utasította el az emancipációt, hanem túl jól ismerte a dzsungelt ahhoz, hogy azt gondolja, hogy egy nő fizikailag nem bírná a megpróbáltatásokat... de egyébként is a családja iránti szerető féltés is egy komoly része volt az életének, még ha a szenvedélye (vagy a világháború lángjába égő világ) meg is akadályozta abban, hogy kellő időt töltsön a családjával. viszont nagyon szépen felépítették a kapcsolatát a legidősebb fiával, a kedves játékkal a gyerekkorban, aztán az elhidegülést (az elcsattanó pofont betudjuk a szenvedélyességnek), majd az egymásra találást, és az utolsó közös kalandot... mert persze vissza kellett térni a vadonba újra és újra, és örülök, hogy nem egyfajta arany-éhség volt az, ami hősünket visszacsábította folyton az ismeretlenbe, hanem az a vágy, hogy egy olyan civilizáció bizonyítékait találja meg, amik átírhatják azt, amit a világról gondolunk... ahogy a lassan mozduló tempó is megfelelő választás volt ehhez az igaz történethez, úgy a befejezés is szépen koronázta az összképet, mert nem kell mindig nagyívű finálé vagy egyértelmű pont a mondat végére -amikor a bennszülöttek felemelték a két fawcett-et, akkor úgy gondoltam, hogy most vagy megeszik őket vagy így jutnak el az elveszett városba, és aztán elsötétült a kép, és cseppet sem bántam, hogy én magam dönthetem el, hogy mi is történt. viszont a befejezés hangulatától végtelen szomorúság szállt meg, és az ilyen érzelmi ráhatás mindig segíti, hogy egy film pozitívan maradjon meg az emlékezetemben. (charlie humman visszafogott energiákkal uralta a vásznat, robert pattinson viszont teljesen eltűnt a szerepében. és meg vagyok győződre arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt brad pitt nem csak producer lett volna egy ilyen típusú filmben (lásd még: hét év tibetben)...) (#09.16.)

(Kong: Koponya-sziget) (2017) (r.: Jordan Vogt-Roberts)

lehet hogy azért van, mert én nem szoktam enni a vetítések alatt, de nehezen értelmezem, amikor valaki azt mondja egy filmre, hogy ’tökéletes popcorn-mozi’... mármint értem, hogy mit ért alatta: azt, hogy könnyed kikapcsolódás, ami nem veszi igénybe az agytekervényeket, csak a szórakozásra váró féltekét lakatja jól, de valahogy az ilyen kijelentések mögött azt érzem, hogy egy igénytelen ember megnyilvánulását hallgatom, tudjátok, aki évente párszor betéved a moziterembe, fogalma sincs, hogy mit játszanak, vagy hogy mi az etikett egy ilyen helyen, hangos és kellemetlen, mert ő most szórakozik, úgyhogy csak senki ne akarjon itt neki mélységet adni meg karakter-építeni, elég ha a szemét felvonzza a kajás-bödönből a látvány, a kóla szürcsölését meg majd elnyomják a jól kikevert hang-effektek... és tudom, tudom, már én szégyellem magam, amiért századszor is ez a ’felületes vs mélyebb’ film-típus összehasonlítás a téma itt a blogon (legutóbbi példa itt), de muszáj ezzel kezdenie az embernek, ha egy ilyen állatorvosi lovat lát... mert azt el kell ismerni, hogy bődületesen erős a látvány, az ifjú jordan vogt-roberts-nek van érzéke az akció-rendezéshez, és ebben jó partner larry fong operatőr is a kellő mértékkel stilizál naplementéivel, ködösített tájképeivel (és tegyük még ide henry jackman nevét is, aki nálam az egyik titkos favorit, ha hollywood-i filmzene-szerzésről van szó). és nem akarom elvitatni azt sem, hogy a szörnyes jelenetek működnek, főleg a helikopteres kulcs-momentum ragadja magával a nézőt. azaz mondhatjuk, hogy elérték az alkotók a céljukat, mert egy látványos szörny-filmet prezentáltak nekünk, aminél a megfelelő pontokon baromi jól lehet szórakozni, nem...? azoknál a jeleneteknél meg, ahol a papír-vékony ember-karakterek rohangálnak céltalanul, majd jótékonyan félrenézünk egy kicsit, mert ott a sarkon túl úgyis ott vár ránk egy újabb nagyméretű fenyegető lény...? tényleg nem igényeljük az ilyen filmekben a kidolgozott szereplőket? tényleg elég egy női karakter, hogy, izé, legyen nő is a filmbe, mert más funkciót nem találunk neki? tényleg elfogadjuk, hogy buta döntéseket hoznak az emberek azért, hogy újabb veszélybe sodródjanak? pedig lehetne sokkal többet is invesztálni ebbe -nézzétek csak meg john c. reilly második világháborús pilótáját, aki miután letudta a feladatát, azaz hogy perceken át halmozta az expozíciós tudást felénk, átváltott egy baromi szórakoztató karakterbe, aki attól lett érdekes, hogy kettőnél több mondatot is megtudtunk róla, és a vicceskedése alatt ott volt a drámai háttere is. a samuel l. jackson-féle tábornok is könnyedén válhatott volna ilyen többrétegűvé, ha nem elégszenek meg az írók nála a kurtz ezredesi úttal, azaz a háborúba beleőrült katona szerepével... és akkor térjünk is ki a post-vietnámi háttérre, ha már itt tartunk... mert azon kívül, hogy milyen cool korszak volt a kora-hetvenes-évek, nem nagyon tudok más indokot mondani arra, hogy miért is ekkor játszódik a film. mert bár ott vannak az áthallások a háború brutalitására és értelmetlenségére (lásd még az amerikai/japán barátságot), de azon kívül csak a toposzokat sorolja kötelességtudóan, a dzsungel-létet, a napalmot, és pontosan azokat a dalokat vágják be a képek alá, amikre a korszakban játszódó alkotásnál számítanál -persze ki kárhoztatná őket azért, ha mondjuk ők sem tudnának hatásosabb dolgot elképzelni, mint hogy black sabbath-ra repül egy helikopter-raj a naplemente által fürösztött óriás-majom felé... (plusz engem még annyiban összezavar ez a hetvenes évek setpiece, hogy ha össze akarják fűzni a filmet a godzilla-val (ami meg a jelenben játszódott, ugye), akkor ki fogják dobni az univerzumukból azt a maréknyi embert is, aki túlélte a koponya-szigetet...) (#09.11.)

(A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) (2017) (r.: Joachim Rønning, Espen Sandberg)

jack sparrow leértékelődött... mármint a filmben csak egy poénnak szánták, hogy az egykor rettegett kapitányért már csak aprópénzt lehet kapni a kocsmai körözési plakát szerint, de vetíthetjük nyugodtan ezt a valóságra is, mert sajnos a kalózkodás már korántsem olyan jövedelmező és mókás, mint majd’ 15 évvel ezelőtt, amikor a semmiből berobbant egy film, ami minden kalandos lelkű néző szívét elrabolta... annyira jól sikerült a kezdőlövés, hogy még a két, kissé kesze/kusza folytatást is sikeresen vitte magával, mert jutott oda is a sziporkázó ötletekből, a nagyívű nagybetűs kalandból, és a hatalmas szívből -szó szerint is... szép kerek lezárása lett a verbinski-korszaknak a harmadik rész fináléja, de hollywood-ot nem úgy ácsolták össze, hogy csak úgy meg tudnának állni akkor, amikor elérkezett az út vége. így egy új csapattal vágtak neki a következő hullámnak, de annyira felejthetően semmilyenre sikerült a negyedik film, hogy csoda, hogy az emberek emlékeznek még, hogy volt ilyen is. és most itt van az ötödik rész, ami a két minőség közé lövi be magát -de sajnos minden másban is ragaszkodik a középre tartáshoz... mert van egy viszonylag konzekvens története, de túl sok eredetiséget nem mernek belevinni az alkotók (elátkozott legénység -tényleg? már megint?!). vannak szórakoztató akció-jelenetek, de semmi olyasmi, amit ne láttunk volna korábban (oké, a (szó szerinti) bankrablásnál azért nagyokat mosolyogtam. meg voltak zombi-cápák is!). vannak új karakterek, akik a régiekhez hasonlóan sablonokból lettek kivágva, van a gonosz, aki bosszút akar állni, és van jack, aki az oldalvonalnál húzza meg magát részegen, a szokásos manír-poénjain kívül nem sokat tesz hozzá a filmhez. turner jr-nál sajnos cseppet sem használják ki a családi hátterét a motiváción kívül (mondjuk a bolygó hollandi miért is nem avatkozik be az eseményekbe?) -oké, az utolsó percek így is működnek, de csak a nosztalgia-faktor miatt... (és elég szomorú belegondolni, hogy összesen kettő darab szöveges szerep jut női karaktereknek -azért ez így eléggé egy gyűrűkurás virsli-parti benyomását kelti, még akkor is, ha kaya scodelario csinos pofiját már a skins óta szeretem nézni a képernyőn...) a nagy happyend előtt még kötelezően le kellett nyomnunk egy nagy finálét, amit ’nagy’-nak azért nehéz titulálni, főleg mert ilyen kapkodásból lehetetlen epikus érzetet építeni -plusz itt jött elő igazán, hogy semmi kötődést nem épített fel a film a karakterei iránt, ami dráma működött, az inkább a korábbi részek hozadéka volt... nem mondom, hogy csalódottságot érzek, hogy csak egy eredetiséget nélkülöző, nyomokban szórakoztató alkotást kaptam csupán, mert egy gyakorlott filmnéző hozzászokik ahhoz, hogy a hollywood-i gyárban nem sikerül egymás után hozni ugyanazt a minőségi szintet, hiába van a kezükben a megfelelő sablon -maximum csak azért szomorú az ember, mert még ott őrzi a szívében annak az első sablonnak a csodás csillogását... (#09.09.)

(Tűnj el!) (2017) (r.: Jordan Peele)

akármennyire is küzdünk ellenük, mindenkiben vannak előítéletek -mondjuk kételkedünk abban, hogy egy humorral foglalkozó egyén képes arra, hogy megrendezze az utóbbi idők egyik legjelentősebb horror/thriller-ét... persze nem szólt volna ekkorát jordan peele filmje, ha csak fogta volna az agyonhasznált horror-kliséket, szépen sorba-állította volna őket, aztán meg faarccal előadta volna a premieren, hogy ő most milyen komoly művész lett... sokkal okosabb ő ennél, ezért fogta a horror-kliséket, kifacsarta őket, ledarálta az előítéleteidet, majd csípős társadalomkritikus szatírába csomagolta a finomságot... számtalanszor emlegettem már, hogy azért nem vagyok a horrorok jóbarátja, mert gyerekkoromban kénytelen voltam elég sokat megnézni a műfajból egy mozipénztáros nagynéninek hála, így immunis lettem rájuk, fárasztanak a kiszámítható fordulataikkal, még az agyonhasznált jump-scare-ek sem hatnak úgy a szervezetemre, hogy azt a borzongást érezzem, amit az alkotók el szerettek volna érni. így viszonylag ritkán nyúlok a műfajhoz, leginkább akkor kapom fel a fejem egy-egy alkotásnál, ha érezhetően valami mást kínál, mint a nagy átlag. mondjuk sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, nem az idegrendszereiden akar ugrálni, hanem egy konstans kellemetlenség-érzetet kelt, ami mászik egyre fel a gerinced mentén, és aztán befészkeli magát az agyadba, átvéve ott az uralmat -aztán a legvégén engedi ki csak a szörnyeket, egy szolidan véres gore-parádéra, pont annyi túlzást hozva a hangulatba, hogy a félelem helyett inkább mosolyogjál... de út közben is baromi jó a film hatásmechanizmusa, mert egy abszolút kisrealista helyzetből indul ki (egy fehér lány hazaviszi a szülei nagyon vidéki házába a fekete pasiját), amit aztán szép fokozatosan forgat ki a keretbe nem beilleszthető jelekkel, a bőr alá mászó zenékkel. játszik velünk... nem véletlenül emlegettem a szatírát sem, mert az ember azt gondolná, hogy egy fekete alkotó nyíltan állást akart foglalni a rasszizmus kérdésében, és erre rá is játszik a legfehérebb fehér család sztereotípiájával, aztán amikor összeáll a teljes kép, akkor derül csak ki, hogy a néző csak a saját sztereotípiáit vetítette ki rájuk... david kaluuya finom eszközökkel játssza a főhőst, aki megpróbálja magáról lepergetni a fehérek gondosan csomagolt kommentárjait, aztán egyre gyorsuló tempóban zuhan a kétségbeesésbe. catherine keener-nél már az első pillanattól érezni valami hideg távolságtartást, így jól működik az is, amikor belekezd a terápiájába. bradley whitford-ot hagyja peele bohóckodni és lazázni egész addig, amíg nem kell átváltania a kemény doktor szerepébe. allison williams a girls-ben már (a kisebb spektrumú játékával is) a szívemhez nőtt, de most mutathatta meg igazán, hogy mire képes, ahogy a szerethető barátnőből hideg királynővé változott... igen, egy horror-film, ahol a színészi játékról beszélgetünk, vagy az okosan kiforgatott történetvezetésről -azt hiszem, ezeken érezni, hogy miért is különleges ez a film, azon túl, hogy baromi hatásosan vesz birtokba, és tart fogva az első pillanattól a végefőcímig... (#08.12.)

(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)