(Marvel kapitány) (2019) (r.: Anna Boden, Ryan Fleck)

hmm, lehet hogy meg kellett volna várnom a mozizás helyett, hogy megérkezzen ez a film a videotékákba, mint ahogy azt a kilencvenes évek derekán tettem az ilyen nagyszabású hollywood-i megaprodukciókkal -kár, hogy most már nincsenek sem kazetták sem videotékák... és mielőtt még minden soviniszta ökölbe szorítva lendítené a kezét a magasba, nem, nem a film a minőségére célozgattam ezzel, csak az általa megidézett korszakra, és arra a kellemes emlékre, hogy milyen sokat jártam akkoriban a házunktól egy saroknyira lévő kölcsönzőbe. mert ez volt az a korszak, amikor igazán ráeszméltem a filmek világára, és ez az a korszak, amit egész jól megidéztek most a marvel mágusai, bizonyos pontokon elég direkt módon (gondolhatunk itt a dal-felhasználásokra mondjuk), máskor viszont jobban kellett erőltetni a szemet, hogy láthatóvá váljon a kacsintás (csak súgok: tessék például jól megnézni, milyen szövegkönyvet memorizál stan lee (szerintem kevin smith azóta is kevin feige-ék lába előtt hever hálából))... de számít-e az, hogy ezt a történetet visszaröpítette a marvel-t majd’ huszonöt évvel? ha félretesszük azt a pár főhajtást, amit bizonyos tárgyak kapcsán tettek az írók a filmes univerzum korábban elkészült darabjai felé, igazából egy nagy haszna volt ennek a múltba-révedésnek: az ifjú nick fury... és nem is a szemkápráztatóan hiteles arc-fiatalítás volt az, ami fiatallá tette a karaktert, hanem az, ahogy a felelősség súlya alól kiszabadulva milyen lezser lett a fickó -és ehhez persze ehhez az is kellett, hogy sam jackson űberlazán hozza a karaktert és annak imádnivaló bohókásságát (coulson inkább csak beköszönt egy kicsit, bár a kapcsolata fury-val így is jól alapozást kapott)... no, belekaptam egyből a közepébe, de végülis a film maga is így tett, ugyanis megpróbálták feldobni az eredet-történetes aspektusát, hogy ne érezzük azt, hogy már megint végig kell küzdenünk magunkat azokon az ezerszer ismert fordulatokon, mire létrejön fizikailag és lelkileg a hős -és ez a próbálkozásuk részben sikeres is volt, mert az amnézia rejtély-faktora a sztori mellett tartott végig, ugyanakkor azért mégiscsak azt érezte az ember, hogy csupán egy építkezősebb eredet-történetet kaptunk megint. ebből az építkezésből adódott az is, hogy jócskán vissza lett húzva a film első felének a tempója, még szerencse, hogy a végén mégis azt érezhette a néző, hogy megérte türelmesnek lenni vele, megérte kivárni, amíg összerakja a kirakós darabjait... leginkább akkor érkezett meg ez a payoff, amikor a mélyebb érzelmek felé sodródott a film, a rambeau családdal kifejezetten jól működött a lelki gócpont. ráadásul a sztori is tartalmazott egy meglepő érzelmi csavart, ami sok mindent átértékelt, ráadásul a karakterek is gazdagabbak lettek ezáltal, miközben újrakalibrálhattuk velük kapcsolatban az érzéseinket... láttam a moziba indulás előtt a neten, hogy sokan ben mendelsohn-t emelik ki a film egyik fénypontjaként, és bár nagyszerű színésznek tartom őt, azért egy kicsit meglepődtem ezen, mert mostanság tudjuk, hogy ő vette át az ügyeletes rosszfiú-szerepet hollywood-ban, és el nem tudtam képzelni, hogy mi újat tud kihozni még egy ilyen karakterből -de szerencsére most egy sokkal komplexebb alappal dolgozhatott, mint az elmúlt években... khhmmm, nem kerülgethetem tovább, hogy a címszereplőről is beszéljek, bár nem könnyű érték-ítéletet mondani, mert az volt az alap-koncepció, hogy nagyon visszafogják brie larson-t, gondolom a kree átnevelés ténye miatt gondolták azt a rendezők és a színésznő, hogy nem szabad nagy amplitúdóval játszani, de így ez a visszafogottság eléggé kilóg abból a szuperhősös túlzásból, amit az ilyen filmektől megszokhattunk, ezért volt talán olyan szokatlan ilyen kevés érzelmet látni az arcán... amivel viszont sajnos nem sikerült túllépni a zsáner paneljein, az a látvány-világ, ami az elmúlt évek űrkalandjainak színpompássága mellett szürke kisegérnek tűnik ez a film, nem fektettek energiát a szépen koreografált verekedésekbe vagy az átláthatóra vágott akciókba sem, ezáltal nem tudja hozni azt a bombasztikusságot, amit egy ilyen léptékű történettől elvárnák... tudom, hogy régi vesszőparipám, hogy milyen nehezen fogadja be a gyomrom a szuperhősös és a hard-scifi-s elemek keverését, itt viszont jónak éreztem az átmenetet, lehet hogy azért, mert ez film eléggé a scifi-oldal felé dőlt. vagy azért nem zavart ez a mix, mert tudtam eleget invesztálni a karakterekbe és a sztori rejtély-faktorába. vagy csak jól bele tudtam simítani a látottakat eddigi marvel sorba -mert végülis mondhatjuk azt, hogy olyan volt ez a film, mint egy tévé-sorozat flashback epizódja, amivel részlegesen megágyaznak a nagy finálénak... (pár nappal ezelőtt arra ébredtem reggel ötkor, hogy a macska az új szőnyegem felett bokákolja fel a lenyelt szőrt, úgyhogy kifejezetten nagyot röhögtem az extra jeleneten, ahol goose is úgy szabadult meg a gyomra tartalmától, ahogy az igazi macskák szoktak -egyébként imádtam a filmben a szőrös kis bestiát, igaz, amióta láttam a képességeit, kicsit furán nézek az otthoni macskára is...) (lehet mindenféle érveket felhozni a marvel studios ellen, de azt nem mondhatja senki, hogy nincs szívük: a lehető legszebben búcsúztak stan lee-től.) (×03.06.)

(2018) (r.: Steven Caple Jr)

minden filmes zsánernek megvannak a maguk formulái, azok a bejáratott klisék, amik már mélyen beépültek a kollektív tudatunkba. a sport-filmek különösen behatároltak, ha ezekről az elemekről van szó, mert egy sportesemény nem túl sok féle kifutással rendelkezhet -vagy győz egy adott sportoló/csapat vagy kikap... így nehéz felróni a rocky franchise-nak, hogy ugyanazokból a panelekből építkezik negyven éve, hogy adonis creed második összecsapása is egy kicsit rocky ii-iii-iv remixnek érződik -már csak azért sem, mert ezúttal igencsak tudatos ez a szellemidézés, ezerrel építettek az írók múltra... és még csak nem is arról van szó, hogy vissza akarták volna csábítani a moziba azokat, akiket úgy megcsapott a tesztoszteron szaga a nyolcvanas évek derekán, hanem kifejezetten erősen alapozták meg a draco család visszatérését, azt is elérve, hogy ne gonosz oroszként gondoljunk rájuk nézőként, hisz’ értjük a motivációikat, a lelki sérüléseket, amik hajtják előre az edzősködő ivan-t és a verekedő fiát, viktor-t is. így nem az van, mint a komolyan túltolt rocky iv-ben, hogy egy szimbólummal kell megküzdenie hősünknek, hanem egy emberi ellenféllel, ezért a film végi nagy összecsapáshoz is másként állunk érzelmileg, nem tudunk teljes szívvel szurkolni azért, hogy a nyugat megint legyőzze a keletet, mert tudjuk, hogy ez mennyire összetörné lelkileg a két draco-t... persze az amerikai oldal is nagyon rendben van érzelmileg, ahogy az a (jobb) rocky filmekben szokás, itt sem a bunyón van a hangsúly, hanem a háttérben húzódó kapcsolati hálón, az élet nagy érzelmi gubancán. adonis nem könnyen birkózik az új helyzetével, egy újabb lépcsőfokot lépett felfelé azért, hogy kilépjen az apja árnyékából, de a csodás barátnőjével is komolyabban kell venniük az életet. ugyanakkor korántsem csak csillogás és boldogság, amit végig élnünk élünk adonis-szal, ott van a büszkeség és a bosszúvágy egy sajátságos elegye is, ami miatt nem mindig a legjobb döntéseket hozza, amiktől esendőbbnek látszik, mint máskor... rocky balboa ezúttal nem kap olyan erős jelenlétet, mint az előző részben, de ott van végig lelki támaszként, és hozzá is fűződik pár érzelmesebb pillanat... bár steven caple jr. nem végez rossz munkát a rendezői székbe, de azért sajnálhatjuk, hogy ryan coogler az egyéb elfoglaltságai miatt (lásd black panther) nem tudta vállalni ezt a folytatást, mert ő egyedibben állt hozzá a bunyók felvételéhez, ízesebbek voltak a kompozíciói -de azért így is maradt elég craft és bizsergető feszültség a filmben... és persze hangulat, ami főleg a kötelező felkészülős montázsnál volt kiemelkedő, a poros miliő jól érzékeltette a padlóról való feltápászkodást. de én a fény-kezelést is bírtam a meccsek előtti pillanatban. vagy a koncert-jeleneteknél, igaz, itt meg esetleg azért fittyedhet a szánk egy kicsit, mert tessa thompson karaktere nem most kapott igazán emlékezetes dalokat (pedig a zenével amúgy nem volt baj, ludwig göransson most is méltó utódja volt bill conti-nak -mondjuk az is igaz, hogy a legerősebben akkor hatott a zene, amikor a klasszikus rocky téma csendült fel a győzelem pillanatában)... biztos, hogy lehet még megfelelően tekergetni a rocky-formulát, a karaktereket is szeretjük annyira, hogy szeretnénk még látni velük több filmet, azonban most olyan tökéletes nyugvópontra ért mindenki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy érdemes ezeket kiforgatni egy folytatás kedvéért. (×02.23.)

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)

(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)

(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)

(2018) (r.: Ruben Fleischer)

sokszor emlegettem már, hogy én a kilencvenes években szocializálódtam, így vannak olyan dolgok, amiknek be kellene találnia a szívem közepébe -és aztán mégis szomorúan pattannak le a mellkasomról... ebbe a halmazba tartozik a késő-nyolcvanas/kora-kilencvenes évek képregény-felhozatala is -az ekkor megalkotott karakterekkel együtt. mert ez az a korszak, ami igazán a pajzsára emelte a macsóizmust, amikor a vagányság és kúlság felülírt minden más szempontot. és todd mcfarlane-éknek is az volt a legfontosabb venom megalkotásánál, hogy badass módon nézzen ki, hogy a tini-fiúk szívét elrabolja a vérgőzös szórakoztató mivoltával. és lehet, hogy abban a korszakban ez volt a csúcs, de szerencsére azóta már sokkal több árnyalatot beengednek a képregény-panelekbe és karakter-építésekbe... de idővel minden képes fejlődni, legjobb esetben organikusan... emlékszik még ugye mindenki, hogy az ezredforduló táján mennyi félresikerült képregény-adaptációval próbálkoztak a stúdiók a mozivásznakon? mert az első két pókember és x-men filmen kívül nem sok pozitív példát tudnék felhozni ebből a korszakból -és az a baj, hogy ez a venom film olyan, mintha az akkori tudással alkották volna meg a sony műhelyeiben, képtelen vagyok többnek látni egy ghost rider vagy mondjuk egy daredevil színvonalú film testvérénél... pedig most már van számtalan jobb példa az elmúlt tizenöt évből, amihez nyúlhattak volna az alkotók -és talán sosem lehet már felgöngyölíteni, hogy miként jött létre ez az irány, hogy ki igazán a ludas, az írók vagy a producerek (vagy a teszt-közönség). de valószínűleg mindegy is, a lényeg, hogy nem működik az, amit a vászonra csaptak nekünk ezúttal. és higgyétek el, ez sosem öröm egy képregény-film-rajongónak. az meg főleg nem, hogy megfelelő marketinggel (és a karakter iránti ifjonti lelkesedés feltüzelésével) elérik, hogy ez a döcögős film hozza a nagy lóvét... és látom a neten, hogy sokan lelkesek a filmmel kapcsolatban, és nem értem, hogy nekik miért elég az, amit kapnak -miért nem húzzák a szájukat a ragadós kezdet miatt, ahol botladozva próbál zsonglőrködni a film az expozíciójával, miközben teljesen érdektelen jeleneteken rángat át minket; miért nem emelnek hangot amiatt, hogy a sötétben játszódó, agyonvágott akció-részekből alig lehet kivenni valamit -csak azért, mert venom képen kívül leharap pár fejet, meg vannak vicces beszólásai is...? és oké, az egyetlen dolog, ami miatt nem menthetetlen a film, az tom hardy, aki eltolja a színészi játékát a falig meg azon túl is -de ennyi erővel nézhetnék egy nickcage zs-filmet is, abban is akadhatnak hasonló erények... (plusz csalódásként megemlíteném még a zenét, ami egyfelől volt generikus, másrészről disszonánsan kilógott a filmből nézés közben -erre a főcímnél látom, hogy az egyébként mindig magas színvonalra képes ludwig göransson volt az elkövetője...) szóval ez vagyok én, egy nyolcvankettes srác, aki nem érti, hogy mások miért nosztalgiáznak arra a korszakra, amikor ő volt fiatal, mint ahogy azon is bőszen tud értetlenkedni, hogy kínában miért állnak hosszú sorokban egy olyan film előtt, ami már tizenöt éve is cikinek számított volna... (##12.01.)

(Sicario 2: A zsoldos) (2018) (r.: Stefano Sollima)

hiába figyeli az ember évtizedek óta hollywood működését, néha nehéz megérteni az ott zajló folyamatokat -most is keresem az indokot, amiért zöld utat kaphatott ez a folytatás-film... az első sicario egy gonoszul fortyogó sötét film volt, ami a morális kérdéseivel rágott belülről csak egyre, nem egy olyan alkotás, aminek könnyű kiterjeszteni vagy fokozni a történetét. és anyagilag sem volt egy kiemelkedő siker-sztori, szolid bevételt hozott csupán. ilyen feltételek mellett nem igazán szokott kinyílni a stúdióknál a pénztárca szája óriásivá -úgyhogy lehet, hogy az író, taylor sheridan kopogtatott az ajtókon, mert nem tudta elengedni a karaktereket. illetve egy részüket, mert az első film egyik fontos aspektusát nem szándékozott megtartani -a morális iránytűt... (plusz sem dennis villeneuve rendező, sem rodger deakins operatőr nem tértek vissza, és ez a vizualitáson meg is látszik -a zene egész jól hozza ugyanazt a morgós fenyegetést, mint a korábbi filmnél, de itt következetes volt a csere, mert johann johannson (r.i.p.) egy munkatársnőjének adta át a stafétát) az első percekben úgy tűnik, hogy sheridan emelni akarta a tétet, és ezért láthatjuk azt, hogy a kartellek már nem csak drogot csempésznek át a határon, de (arab) terroristákat is. illetve az elején jó sokmindent láthatunk, mert egy rakás helyszínen vesszük fel a fonalat, és komótosan épülnek egymásra a szálak (van olyan is, ami csak a végén csatlakozik be a nagy egészbe)... a morális kérdések ezúttal kormányzati szinten is megvannak, bár ők csak óvatosan merik a piszkos ügyletekbe belemártani a kezüket, mert a szavazók miatt nagyon ügyelni kell nekik a látszatra. de a piszkos akciók nem szoktak simán végbemenni, úgyhogy itt is magyarázkodni kell a porban heverő halottak miatt... hallottam más kritikában, hogy a gyerek-szempont milyen hangsúlyos, hogy jól milyen mutatja be a film, hogy a kartellek tevékenysége miként hat az ifjúságra, de én ezt nem éreztem annyira a film nézése közben, inkább csak a sztori szempontjából szükséges elemeknek véltem a tizenéves fiatalokat -még azt sem igazán sikerült elérni, hogy a lány által emberségesebbnek tűnjön benicio del toro karaktere, pedig gyanítom, hogy ez volt a cél... a hangulatán kívül leginkább az maradt meg bennem az első sicario-ból, amikor meg-meglódult az akció-jelenetei folyamán -és az akció-részek most is jól működtek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hollydood-iasan lettek felvéve, gyorsak, realisták és kíméletlenek (stefano sollima hozta otthonról az olasz stílt). viszont a film szerkezetéből adódóan nem tudnak kiteljesedni... értékelem, hogy taylor sheridan le mer térni az aszfaltozott útról, és hoz olyan döntéseket a forgatókönyve írásakor, amik nem a ’stúdió-filmek nagy könyvé’-ből lettek kimásolva -ugyanakkor vannak olyan döntései, amikre nehezen tudnám azt mondani, hogy működtek nálam (mondjuk hogy egy tollvonással visszavonja a drámai halált)... de összességében is felemásak az érzéseim a filmmel kapcsolatban, bizonyos elemeiben jól működik, de messze van attól a zsigeri élménytől, amit az elődje nyújtani tudott... (##11.26.)

(2018) (r.: Tim Wardle)

egy hármas ikerpár 19 év különélés után egymásra talál -szívmelengető történet, nem igaz? én is azt gondoltam, a film trailer-e is ezt a hangulatot sugallta, és a film elejére jellemző is ez a feelgood-ság, az interjúk lendülete és a bevágott zenék fokozzák a mosolyt az arcodon. aztán a disney tündérmeséből fokozatosan csúszunk át egy komor rémálomba, hogy a végén nyomorúságosan hagyjanak ott a képernyő előtt... mert az ember először bele sem gondol, hogy miként nevelkedhettek különböző családoknál a fiúk, és ahogy felmerül ez a kérdés, megnyitunk egy sötét vermet, egy megkérdőjelezhető kísérlettel és rengeteg titokkal, amiket talán sosem sikerülhet teljesen felfedni... az is elég gyomorba markoló felismerés volt, amikor feltűnt, hogy a három testvér közül csak kettő adott interjút a filmhez, majd nem sokkal később kezdtem csak kihallani, hogy a harmadikukra ’was’-zal hivatkoznak... örülök, hogy ennyire érzékelhető volt az elvi különbség a bulvár-talkshow-k, a reggeli műsorok felületes interjúi és a komoly dokumentum-filmesek munkája közti különbség, mert amíg a nyolcvanas években csak arra koncentráltak, hogy a nagy szenzációban felbukkant aranyifjak mennyire hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy külön nőttek fel, addig itt megvizsgálták az ügy összes oldalát... egyébként lehet hogy etikátlan volt ez a kísérlet, mert nem volt tisztességes, ahogy szétválasztották ezeket a testvéreket, ugyanakkor tényleg egy nagyon érdekes kutatási terület az, hogy egy embert mennyit formálják a kapott gének, és mennyit számít a környezet, ahol felnő. csak sajnos a tudományok emberei a nagy felfedezések hajszolása közben nem mindig törődnek azzal, hogy út közben hány embert nyomorítanak meg... (##10.27.)

(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(2017) (r.: Zoël Wells)

nem tudok annál kegyetlenebbet elképzelni, mint hogy egy halott macskával akarja valaki beindítani a sztoriját... mint ahogy a zenében is mániákusan keresem az egyediséget sugárzó singer/songwriter lányokat, úgy a filmekben is időről/időre jól tud esni, ha kicsit a női hangra koncentrálhatok (de azért annyi maszkulinitást hadd tegyek gyorsan a történetbe, hogy eredetileg egy olyan oldalon találtam a filmre, ami a szexualitás mozgóképen való ábrázolásával foglalkozik, és be volt ágyazva a szövegbe az összes női mell, amit ebben az alkotásban találhat a néző)... én bírom azt, amikor egy fiatal színész a kezébe veszi a sorsát, és létrehoz magának egy filmet, ahol nem csak a színészi tehetségét mutathatja meg, de azt is, hogy képes a karakterekkel bíbelődni egy szövegkönyvben, és nincs elveszve akkor sem, ha le kell bökni a kamerát a forgatáson... talán még az önéletrajzukat sem kell komolyabban bújni az ilyen komplett filmkészítő munkát végző alkotóknál, mert szinte mindig érezhetjük azt, hogy mennyire a saját emlékeik elemeiből dolgoznak -bár remélem noël wells-nek nem pusztult el a macskája, és nem kellett ennyire megküzdenie a lelki érése folyamatával... mert mi más lenne egy sztori, ahol egy szereplő visszatér a szertelen ifjúsága helyszínére, ha nem egy felnövés-történet -még ha a film szereplői már jó ideje kinőttek a tini-korból... és szórakoztató nézni, ahogy ennek az identitás-válságban szenvedő lánynak alá kell merülnie, hogy érettebben kezelje az életet és így tovább tudjon lépni. hogy felszabadultan tudjon lázadni. hogy végleg kifejlődjön benne az ellenszenv a normálisnak hazudott, ál-kedvességtől csöpögő konformista élettől... a szereplők jó része neurotikus, hisztire és túldramatizálásra hajlamos (hősnőnk különösen ilyen), mégsem mászunk tőlük a falra, és ez nem kis teljesítmény... szolidan kerekezik végig a film, viszont van néhány pillanata, amit nagyon tudtam értékelni (persze ezek között volt a nudista-strandos jelenet is, de tök jól működött az egész éjszakai kiruccanás is a taco-zástól a házibuli-koncerten át a veszekedésig)... a modern közösségi médiumok beemelésével nagyon mai lesz ez a film, és a kis vígjátéki túlzásaival együtt is nagyon igaz is egyúttal, főleg nekünk kora/közép-harmincasoknak, akik még mindig képtelenek voltunk igazán felnőni agyban és lélekben... (szerencsére sokat belefutok britt lower-be mostanában, és még akkor is bírom őt, amikor egy kevésbé színpatikus karaktert kap, mint itt is. daniella pineda viszont új felfedezés volt nekem, köszönöm ezt a casting-osoknak -igaz, gyanítom, hogy a szereplők nagyrésze noël wells baráti köréből kerültek ki...) (##09.11.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)

(Mission:Impossible -Utóhatás) (2018) (r.: Christopher McQuarrie)

...szóval néhány évente elsoroljuk az m:i kötelező közhelyeit, csak behelyettesítjük az aktuális évszámot tom cruise neve mellé, és az akció-film nézői örülnek, hogy megint egy minőségi darabra válthatnak jegyet -idén valahogy mégis nagyobb volt a buzz a film körül, mint amit a filmszerető közönség érezhetett a korábbiaknál. talán azért, mert a film elsöprő módon csavarta el a kritikusok fejét, vagy lehet, hogy komolyan van abban a tételben valami, hogy a cruise vezette produceri csapat tökéletesebben ki tudja tapintani a korszellem pulzusát, mint a hozzájuk hasonlóan film-sorozatokat gyártók... mert ugye eddig az m:i filmeknél a diverzión volt a hangsúly az előkészítésük során, most viszont apokrif módon visszahívták az előző lehetetlen küldetés író/rendezőjét, ezzel teremtve meg a manapság kötelező franchise-jelleget. mert mindenki tudja, hogy az elmúlt években szó szerint sorozatokat nézünk a moziban, univerzumokban gondolkoznak az első mítingektől kezdve minden alkotásnál, így abszolút trend-követő (és szép organikus) változás az, hogy egy szó szerinti folytatást kapott ethan hunt is, nagyban építve az új részt az ötödik filmre -de néhány visszautalás (és családi kötelék) miatt ildomos ismerni a kezdeteket is (sőt, én még azt is simán feltételezem, hogy már ennek az új dramaturgiai fordulatnak a tudatában kímélték meg az előző rész végén a gonoszt)... viszont emiatt a film nem is tudja egyből a lovak közé dobni a gyeplőt, muszáj volt magyarázat-nehézzé tenni az elejét. ráadásul christopher mcquarrie nem elégszik meg azzal, hogy lazán egymás mögé fűzi a kötelező akció-jeleneteket, hanem csavarint köréjük egy (odafigyelést követelő) mindenki-átver-mindenkit típusú kém-kalandot -és ez azzal jár, hogy a kelleténél többször enged levegőt venni a nézőnek két székbe-préselés között. mert ugye nem kell mondanom, hogy milyen mellbevágóak az akció-szekvenciák... sokszor hátrány tud lenni, ha az ember túl nagy háttér-tudással rendelkezik egy adott alkotásról, előre ismeri a trükköket, amiket alkalmaztak a forgatásokon, mert lerombolhatja az illúziót, ha nézés közben bevillannak ezek az infó-morzsák. a m:i esetében viszont pont jól jön, hogy a néző előre tudja, hogy a brutálisan realistán felvett akciók nagy-többségét ténylegesen megcsinálták a film készítése során, sőt, hogy maguk a színészek vállalták a veszélyesebb megmozdulások többségét is, mert így nem érzi átverve magát. ráadásul mcquarrie mániája, hogy minket nézőket is be akar lökni az akció közepébe, odaültet minket is a kétszázzal száguldó motorra, minket is kidob 10000 méter magasról (btw, el sem akartam hinni, hogy vágatlanul megcsinálták a halo jump-ot). és valami hihetetlen adrenalin-pumpa lesz ezektől a film, hatalmas élvezetet nyújtva a moziban -még akkor is, ha ezúttal kimaradt a film közepéről az eddig kötelező elemként funkcionáló lehetetlen betörés. de nem lehet egy rossz szavunk sem, mert a párizsi motorozás kárpótolt ezen a dramaturgiai ponton, és így a finálé helikopteres harca lehetett az igazi adrenalin-csúcspont... szóval ahogy az elején említettem, minden m:i film kapcsán leírjuk, hogy tom cruise hány éves (most 56-ot mutat a naptár), és minden alkalommal egyre nagyobb tisztelettel beszélünk arról, hogy miket vállal be az öreg a film és a móka kedvéért, de azért picit nézzünk még körül a stábban, mert úgyis tom-ra jut a rivaldafény jórésze: örültem, hogy a még mindig érdekes és szerethető ilsa faust (azaz a csodás rebecca fergusson) mellé érkezett még egy erős és kompetens nő, ráadásul vanessa kirby alakításában, ving rhames és simon pegg maradtak a szerepeiknél, kicsit nerd-ök, kicsit bohókásak, a szűken mért poénokért ők a felelősek, de a film igazi meglepetése henry cavill lett, aki egyszerre dobta be a brutálisnak látszó fizikai erejét és a sármos bajuszát (ezek után cseppet sem ördögtől való gondolat, hogy szeretné eljátszani a 007-es ügynököt is)... a nagy univerzum-építésben arra is jutott idő, hogy lezárjuk a harmadik rész óta cipelt érzelmi batyut, és szerencsére a karakter-építések előnyére vált mrs.hunt felbukkanása, nem érződött erőltetettnek az írói szándék... több mint 20 éve követjük ezt a nagyszerű sorozatot, nézzük azt, ahogy tom cruise kockára teszi a testi épségét is, hogy tökéletes minőségben tudja nekünk átnyújtani ezeket a film-élményeket, és hiába rohan előre az idő minden szempontból, az ember nem érzi azt, hogy nyugdíjazni kéne már ethan hunt-ot és az impossible mission force-ot. úgyhogy néhány év múlva találkozunk, akkorra tom már alulról kopogtat majd a hatvanas ajtaján... (##08.04.)

(Logan Lucky -A tuti balhé) (2017) (r.: Steven Soderbergh)

steven soderbergh hollywood nagy kívülállója, egy öntörvényű pasas, aki a független filmek felől érkezett az álom-gyárba, és meg is tartotta a kívülálló attitűdjét, ugyanakkor nem fél megmártózni a mainstream-ben sem. igaz, néha megsértődik, és elmegy egy kicsit tévézni, de aztán megint elcsábul, hogy lazázzon egy kicsit, hogy szórakoztasson minket... persze egy ilyen attitűdű ember azért nem tudja levetkőzni a nagyközönségnek szánt filmjeiben sem saját magát, és úgy áll a kamera mögé, hogy egy picit mást akar nyújtani, mint mondjuk amire az alapsztoriból nagy általánosságban következtetne az egyszeri néző (arról már nem is beszélve, hogy technikailag is sok egyediséget hoz, szokatlanul vág, vagy nem egyértelmű helyekre tűzi le a kamerát)... mert elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy vígjáték, ahol egy rakás ismert arc borzasztóan vicces déli akcentussal nyomja a vakert, miközben véghez viszik a környék legpitiánerebb rablását. heist film, sok humorral, vágná rá mindenki, aki soderbergh-et az ocean’s-filmek miatt szereti, de sokkal inkább egy kiforgatott hesit-film ez, ahol a humor egészséges arányban van felütve egy mélyebb egzisztenciális drámával... mert nem véletlenül vágnak bele a srácok a nagy kalandba, ugyanis elég szar a helyzetük a rohadó déli végeken vegetálva, és igazából akkor találsz bennük humort, ha túl vannak tolva ezerrel (daniel craig egy állat!), vagy ha szándékosan minimálisra vannak véve (mint a faarccal humorizáló adam driver). ennek megfelelően mackósan, bicegve indul be a film, de aztán a nascar autók üzemi hőfokát elérve már számtalanszor buggyan ki a nézőből az egészséges nevetés... (azért sem tipikus heist-film, mert a klasszikus tervezős képsorok nem emelkednek ki, mint az ilyen témájú alkotásokban szokás.) igazság szerint nehéz is megállapítani, hogy mi volt soderbergh célja a filmmel, mert nem hiszem, hogy csak egy anti-ocean’s filmet szeretett volna a portfóliójába, ahhoz túlságosan keserűen mutatja be amerikát, ahol a csillogást maximum az izomautók króm részein talál az ember, ahol egy kisvárosban a legnagyobb rendezvény egy gyerek-szépségverseny, és ahol életcél lehet néhány szemetes-zsáknyi pénz megszerzése... (oké, hogy soderbergh már nagyon régóta álnéven fényképezi a filmjeit, de most már a forgatókönyv-íráshoz is kitalált egy (női) kamu-nevet...?) (azért tök jól mutatja egy rendező értékét hollywood-ban, amikor ilyen pedigréjű színészeket rá tud beszélni a részvételre, akár csak néhány percnyi felvillanásra is (ugye drága hillary swank?)...) (##07.29.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

(Solo: Egy Star Wars történet) (2018) (r.: Ron Howard)

mit tudtunk meg han solo-ról a régi trilógiában? hogy a cinikus pilótából szerelmes tábornokot faragnak az évek. de kell-e ennél többet tudnunk egy ilyen típusú karakterről, akinél a menőség része a ködösítés, hogy úgy tud beszélni mondjuk a kessel futamról, hogy mi akkor is bólogatunk hevesen, ha fogalmunk sincs, hogy a parszek az vajon idő-egység-e vagy valami teljesen más mértékegység... szóval máris felvetődik a jogosság kérdése ennél a filmnél, szükségünk van-e az ifjú han solo kalandjaira? de meg is toldhatjuk ezt egy al-kérdéssel: ha már le akarunk ásni a karakter mélyére, akkor egy regény vagy képregény nem lenne megfelelőbb formátum erre...? szerencsére ezek a gondolatok mind csak utólag formálódnak meg az ember fejében, mert a film olyan jó iramot diktál, hogy nem hagyja elkalandozni az agyad. mert ez egy igazi oldschool kalandfilm, ahol az egyik akcióból esünk a másikba, egészséges arányba keverve a heist-filmek legszebb hagyományait néhány western-motívummal. és ahogy az az amorális karaktereket felvonultató alkotásokban lenni szokott, a végjátékra már egyre nehezebb követni, hogy ki-mikor-kit-ver-át (bár itt a trükkös gubanc azért még nem éri el a karib-i kalózok szintjét)... oh, milyen jó is volt látni a morális szürkezónában bóklászó szereplőket egy starwars-filmben, a lázadók messze kerülik a történetet és a birodalom is csak a fekete árnyékával képviselteti magát, így a hangsúly a már sokat emlegetett (de igazán soha be nem mutatott) alvilágon volt, kartellek, szindikátusok, csempészek, tolvajok, kalózok, mind a pénz és a hatalom bűvöletében... nem véletlen, hogy han ilyen társaságba keveredik, mert a sanyarú ifjú-évei elüldözték a szülőbolygójáról, a birodalmi akadémián az akadékoskodását nem nagyon bírták elviselni, és mindig is ott volt benne a becsvágy, hogy valami nagy tettet vigyen véghez, hogy a galaxis legjobb pilótájává váljon... nem túl meglepőek ezek az alapok, ahogy megvoltak azok a sarok-pontok is, amiket illet kipipálniuk kasdan-éknak, a nagy találkozást csubival, a falcon megszerzését, és a már emlegetett kessel-run-t -de szerencsére nem érzi az ember azt, hogy erőszakkal irányítják a sztorit, ahogy a rajongóknak szóló kacsintások is bőven az ízlésen belül maradtak (még akkor is, amikor csak egy nagyon szűk réteg tapsolt csak a moziban, a többségnek viszont teljes zavarodottság látszott az arcán, hogy egy általuk halottnak hitt karakter toppant be a maga félelmetességével -ez ellen az tudom tanácsolni, hogy tessék követni a teljes univerzumot, főleg a rajzfilmeket, akkor lesz teljes a kép)... bár féltünk alden ehrenreich-tól, hisz’ harrison ford tökéletesen összeforrt han karakterével a hosszú évtizedek során, de nem volt zavaró egy új arcot látni, és örömmel fedeztem fel, hogy bár tökéletes imitációt nem alkalmazott a srác, azért a ’végzet ujját’ eltanulta az elődjétől... donald glover iszonyú nagyot megy idén, siker az atlanta, százmillióan nézik a zenei alteregója új klippjét, és lando palástjait is tökéletesen rászabták, minden mosolya a helyén van, egyszerre szerethető és ütnivaló... hű robot társa is pont ilyen ellentmondásos, mert egyfelől baromi szórakoztató hallani egy öntörvényű női hangú droidot, aki önérzetes és lázadó hajlamú egyszerre, nekem viszont sajnos mindig komoly zavart okoznak az érzéseket mutató robotok, mert túl sok programkódot látok nap-mint-nap, így nehezen fér a fejembe ilyen mértékű elhajlás az alap-programtól... a késői beugró ron howard nem végzett rossz munkát, mert jó tempóban vezette végig a szemünk a történeten, talált néhány nagyon látványos beállítást is, azt viszont nem tudom megérteni, hogy miért hagyta, hogy az operatőre (és annak világosító csapatat) így ellógja a munkanapokat -mert nagyon sok jelenet élvezhetőségén javíthattak volna egy kis világítással (persze tegyük hozzá, hogy ezt el kell osztani kettővel, mert a premier előtti vetítés nálunk csak kurva 3d-ben volt elérhető, és tudjuk mit művelnek a képpel azok az átkozott szemüvegek)... ez volt az első alkalom, hogy úgy mentem egy starwars-univerzumhoz tartozó filmre, hogy nem ’zsezsgett’ az összes belső szervem egész nap, mondhatjuk, hogy felkészültem a csalódásra, hogy feleslegesnek fogom érezni ezt a két órát, de kellemesen szórakoztam végig, még ha hazafelé bandukolva azért már ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy a lucasfilm-nél akár lehetett volna más kiegészítő sztorinak is prioritása ezúttal... (##05.23.)