(Star Wars -Skywalker kora) (2019) (r.: J.J. Abrams)

george lucas egy öntörvényű ember. akkoriban, amikor még a star wars az ő kis bébije volt, igyekezett mindent kontroll alatt tartani (már ami a filmekkel kapcsolatos dolgokat illeti, az mindig is hidegen hagyta, hogy a kiterjesztett univerzumban milyen vadhajtásokat eszközölnek egyes írók). már az eredeti trilógiában is egy despota volt (a legendák szerint a jedi-t rendező richard marquand csak egy báb volt), de az előzmény-trilógiánál jött ki igazán, hogy nem hallgat senkire. volt egy egységes víziója, amit végig erőltetett, annak ellenére is, hogy nagy ellenállásba ütközött mind a kritikusok mind a rajongók részéről (egy dolog jut csak eszembe, ami a sok negatív hang miatt módosulhatott: az, hogy jarjar szerepe erősen lecsökkent a baljós árnyak után). és most nagyon mérges vagyok a disney-re, amiért nem találták meg azt az erőteljes személyt, aki végigvezette volna ugyanígy az új trilógia útját, és azért még dühösebb vagyok, amiért gyáván megfutamodtak a kihívások elől, és azokat a rajongókat próbálták kiszolgálni végül, akiket már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk... szomorú, hogy olyan világot élünk, ahol a hőbörgők győzhetnek, akik képtelenek voltak túllépni azon, hogy valaki próbál merész és előremutató lenni, és nem csak a saját kis vackában dédelgeti a megkopott emlékeit... és akkor most itt jönne egy hosszadalmas értekezés a last jedi erényeiről, de az ember így két év után kurvára belefáradt már abba, hogy hiába jártatja a száját, és egyébként is, teljesen mindegy már, mert a (pénzügyi) vezetőség kilökte jj-t a tűzvonalba, hogy csináljon mindent vissza, amit csak lehet. ahelyett, hogy megfogadták volna rian johnson tanácsát, azaz hogy a jövőbe kell tekinteni, és el kell engedni a múltat, inkább a múltnak nyitottak még szélesebb ajtót... igazság szerint már a kúszó-felirat első mondata elvette a kedvemet a filmtől, amikor kiderült, hogy még csak igazi indokot sem kerestek arra, hogy miért kellett visszahozni a reaktor-sírból palpatine-t, arra, hogy miért volt szükség egy sablonos gonoszra, amikor ott volt készen egy igazán összetett személyiség is, akivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni... de oké, lépjünk túl a nyitányon, nézzük, mit nyújt a film következő benyomásként: egy hosszan elnyújtott videojáték dramaturgiát, ahol el kell menni egy bizonyos helyre, meg kell szerezni egy tárgyat, amit elvezet egy következő helyre, ahol beszélni kell egy bizonyos emberrel, és-így-tovább-és-így-tovább... bár a veszett tempó és a szépen fényképezett akció-jelenetek miatt az ember sodródik az eseményekkel, de nem érzi azt, hogy ez lenne a helyes út, amit egy trilógia (és saga) zárónak járnia kéne... aztán sorban érkeznek azok a jelenetek, amiknél az a benyomás éri a már fej-rázva méltatlankodó nézőt, hogy abrams-ék egy reddit-es thread-ből vették kölcsön az ötleteiket, és ez a kellemetlen érzet csak egyre fokozódik az over-power erőhasználattól kezdve, egész odáig, amikor kiderül rey származása... mert megint, fuck, ott volt egy emberi megoldás az előző filmben, miszerint nem a vérvonal határozza meg, hogy kiben mennyire buzog az erő, de hát emiatt is túl nagy volt a rinya, úgyhogy szegény hősnőnknek gyorsan kellett találni egy megfelelő őst -még akkor is, ha tök hihetetlen a megoldás, de legalább lehet rajta csámcsogni, meg arcoskodni, hogy ’ugye, hogy nekem volt igazam, kedves komment-társaim’... legalább a rey/kylo kapcsolatot meg merte tartani jj az előző filmből, igaz, olyan erős a ’reylo’ közösség a neten, hogy merte volna csak elidegeníteni egymástól őket, akkor nem mosta le volna magáról a gyalázatot... a kettejük útját tudtam a legjobban elviselni ebben a filmben, még ha a kapcsolatuk befejezése olyan ’adok is meg nem is’ érzetet keltett is a végén, és hát szerintem azért ben-re ráfért volna egy nagyobb büntetés azokért a rém-tettekért amiket korábban elkövetett (a ren lovagjairól inkább ne beszéljünk, mert őket is sikerült elég csúnyán elpocsékolni -és ha már ilyen kitérőket teszünk, akkor kicsit sajnálom jj haveri körét is, mert hiába örülhettek, hogy szerepet kaptak a filmben a régi munkatársuktól, igazán sok dolguk nem akadt a forgatáson (itt elsősorban keri russell-re és dominic monaghan-re gondolok))... hjaj, szomorú belegondolni abba, hogy ez a mértéktelen fan-service tipikusan a magamfajtát célozta be (’nézd! palpatine! odass! az endor! hát emlékszel még, hogy gyerekkorodban hogy szeretted a régi trilógiát?’), és ezeknek a célzott támadásoknak többsége mégis lepergett rólam, az meg még szomorúbb, hogy a film első másfél órája annyira elidegenített magától, hogy a katartikusnak szánt finálét is halvérűen néztem végig, nem tudtam beletenni azt az érzelmi töltetett, amitől magával ragadott volna az egész... még a leglibabőröztetőbb jelenetnél is csupán a vállam vonogattam meg (amikor a szedett-vedett flotta kilép a hiperűrből), mert annyira kiszámítható volt, hogy mikor következik be ez az epikusnak szánt pillanat (tessék összevetni ezt az endgame portálos jelenetével, csak hogy érezni lehessen a kettő közötti különbséget)... és az a legfrusztrálóbb abban, hogy ennyire nem működött a film nálam, hogy azért én ritkán szoktam csalódni a kedvenceimben, meg szoktam találni azokat a pontokat, amik kielégítőek számomra (igen, még a game of thrones befejezésében is), és borzasztóan sajnálom, hogy ezúttal nem tudom magam odarakni egy olyan film mellé, aminek ugyanolyan kedvesnek kéne lennie a szívemnek, mint minden eddigi alkotásnak ebből a sorozatból... és egyébként még az is lehet, hogy néhány hónap múlva, amikor újranézem otthon, már megengedőbb leszek, hogy félre tudom majd tenni a forgatókönyv otrombaságait és arcul-köpéseit, de most még fáj, és ezt rajongóként piszok nehéz feldolgozni... ugyanakkor ez a messzi-messzi galaxis korántsem halott számomra, van még rengeteg szeglete, amit szeretnék felfedezni a közeljövőben, de igazság szerint örülök, hogy a disney most pihenő-időt rendelt el a film-sorában, mert nem kell majd foglalkoznom a neten lévő folyamatos zajjal, és a star wars világa újra kicsit ’csak az enyém’ lehet, amikor nyugodtan végigheveredek a kanapémon egy regénnyel a kezemben... (×12.18.)

(Házassági történet) (2019) (r.: Noah Baumbach)

van olyan, amikor egy traumatikus témáról szóló alkotás úgy is működik, hogy stilizál és elvonttá teszi a mondanivalóját (lásd: eternal sunshine of the spotless mind), de szerintem az ilyen témáknál az a legjobb, ha egy alkotó lemegy mélyre, és az arcunkba tolja a kendőzetlen igazságot, a maga tiszta, legfájdalmasabb valójában -mert így a bennünk, nézőkben lakó ösztön-lények is zsigerből fogják érezni a fájdalmat... mostanság elő-előfordult, hogy egy nagyköltségvetésű film okozott katarzist a moziban (mivel ügyesen játszották ki a kártyáikat a rendezők), de sokszor érzem azt, hogy azok az alkotások maradtak velem a legtovább, amik teljesen kifacsarnak érzelmileg. és noah baumbach az élre tört most ezzel a filmmel -erősen megragadta a lelkem, és egy határozott mozdulattal kitépte a helyéről... persze erre számíthattam a téma miatt, főleg mert köztudott, hogy a szerzőnek igencsak fájdalmas volt a válás jennifer jason leigh-től, ugyanakkor nagyon okosan nem akart teljesen tönkretenni minket nézőket, ezért a drámai pillanatok közé számtalan (viccesen) abszurd jelenetet tűzött be, leginkább a mellékszereplőkre volt bízva ez a könnyítési feladata (legyen szó egy lököttnek tűnő családról vagy egy magából kellemetlen érzetet árasztó szociális munkásról)... örülök, hogy egyik fél sincs mentegetve a filmben, kiegyensúlyozottnak érződik mindkettejük igaza, bár a férj a történet bizonyos pontjain nagyobb szerepet kap (hiszen baumbach azt az oldalt jobban ismeri), de teljesen megérthető a feleség érve is, hogy béklyóban érezte magát ebben a házasságban, és a kiteljesedési vágya feszítette szét a kapcsolatot... nem lepődtem meg azon, hogy a békésnek induló folyamatot az ügyvédek tették pokollá végül, de az a jó, hogy bennük is megvolt a kettősség, haraptak, amikor kellett, és cukiskodtak, amikor kikapcsolták magukban a kegyetlen profit (ez laura dern-nek mesterien ment) -kikéve alan alda, aki a jóságos ügyvéd szerepében csillogott, aki empatikusan áll hozzá a kuncsaftjához... az érzelmi hullámzásainkhoz kellett két olyan színész-klasszis is, mint scarlett johannson és adam driver, akik számomra az év alakítását hozták, bár a forgatókönyv is segítette őket abban, hogy a csendes hétköznapiságukat a megfelelő helyeken felrobbantsák. de ugyanígy a rendezés is kiszolgálta őket, hosszan zoomoló vágatlan felvételeken kaptuk meg a szívszaggató monológokat, míg a tetőpontnak számító nagy veszekedés gyors vágással zúzott szét minket is (ez volt az a momentum, amikor felpattantam az ágyamról, és még levegőt is elfelejtettem venni a feszültség miatt)... hmm, borzasztóan nehezen szedem össze a gondolataimat, és ezt utálom, mert azt érzem, hogy az írásom nem méltó a látott film nagyságához, de valószínűleg az a baj, hogy katartikus élmény volt megnézni ezt a filmet, és az őszinte érzéseiről mindig piszok nehezen beszél az ember... (×12.14.)

(Az ír) (2019) (r.: Martin Scorsese)

a filmek és sorozatok romantikussá tették nekünk a gengszter-létet, elérték, hogy kötődni tudjunk a morálisan megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó antihősökhöz, élvezettel faltuk a kalandos törvénytelen életútjukat -még akkor is, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül a bukás felé haladnak az ilyen történetek (ami azért kell, hogy helyrebillentse a bennünk lévő iránytűt is). és bátran kijelenthetjük, hogy a legszórakoztatóbb filmeket az alvilágról martin scorsese rendezte. évtizedekkel ezelőtt... ám kedvenc gyors-beszédű olasz mesterünk az utóbbi időben eltávolodott a kedvenc témájától (vagy más köntösbe csomagolta a bűn-filmeket, kamáslit húzott rájuk (gangs of new york), vagy pezsgővel locsolta őket (wolf of wall street)), de most újra akadt egy olyan gengszter-eposz alapanyag, aminél azt érezte, hogy érdemes érte küzdenie, még akkor is, ha a megvalósításhoz egy komolyabb összegért le kell feküdnie egy streaming-szolgáltatónak... 70 éven felül már nem olyan vitális az ember, mint ereje teljében, ráadásul az évek során felhalmozódott bölcsesség által tudja azt is, hogy nem érdemes feleslegesen ugrálni, ezért scorsese is elhagyta a korábbi filmjeire jellemző őrült pörgést, és öregurasan sztorizza végig ezt a filmet, rétegeli az idősíkjait, hosszan kitartja a jeleneteit, végtelenbe nyújtja a párbeszédeit -öregurasra veszi tempót, nem vágja le a sallangokat, és ezzel kicsit próbára teszi azok türelmét, akik képesek voltak fáradtan nekiugrani ennek a monstre három-és-fél órának... és nem is arról van szó, hogy bármikor is unalomba fulladna a film, egyszerűen csak sokkal szerethetőbb volt, amikor még szőnyegbombázta az érzékeinket a goodfellas és a casino idején, amikor még fel tudta pumpálni az adrenalint az ereinkbe. sokkal nehezebb szeretni ezt a hideg távolságtartást... a főszereplő-választásánál is ugyanezt érzem, frank sheeran egy végrehajtó ember, aki kérdés nélkül követi a parancsot, aki az egyszerű melós-létből emelkedett ki, de korántsem mászott a csúcsra, igaz, fontos emberek közelében forgott, de attól igencsak messze volt, hogy az alvilág királyának nevezzük. igazából nem is tudni, hogy ki van a tápláléklánc csúcsán, bár lehet hogy elég annyit tudni, hogy olyanok, akikkel nem ildomos ujjat húzni... de hát ez eleve egy ilyen világ, tele van kíméletlen férfiakkal, és a címszereplőnk is szenvtelen arccal követi el az összes gyilkosságát. de igazából itt még azok is agresszívak, akiknek közvetlenül nem tapad vér a kezükhöz -mert nem nyíltan dörgölőznek a gengszter-világhoz, csak a háttérben tartózkodó kétes alakokra támaszkodnak, hogy a saját hatalmi és gazdasági erejüknek alapot adjanak. ilyen figura volt jimmy hoffa is, a hírhedt szakszervezetis, aki magával hozza a filmbe a nagypolitikát is (még azt is pedzegetik az alkotók, hogy az alvilág állt a kennedy-gyilkosság hátterében, mert jfk a lábukra lépett azzal, hogy levette a pórázt az államügyész testvéréről)... de a történelem egyébként is ott hömpölyög a történetek mögött, sokszor bizonyos sarokpontok alapján tudjuk betájolni, hogy mikor is járunk, mert nincsenek évszám-inzertek, és a karakterek kinézetéről sem lehet mindig eldönteni, hogy mennyi időt ugrottunk át. és akkor most értünk el az egyik legkényesebb ponthoz -az arc-fiatalításhoz... hiába fejlődik a technika, az emberi agyat még mindig nagyon nehéz átverni egy ilyen illúzióval, valahogy érezzük, hogy nem stimmel valami, főleg a szemek környéke kritikus pont (ezen mondjuk itt az sem segített, hogy robert deniro természetellenesen kék kontaktlencséket kapott) -és meglepő módon egész jól működtek azok a visszaemlékezős jelenetek, amikben erősebben használták ezt a technikát, nem éreztem azt, hogy kidobnának a film nézéséből a digitálisan megváltoztatott vonások... de érthető, hogy a nagy öregek nem akartak csak a végjátéknál bekapcsolódni, azt gondolhatták, hogy csorbul a karakterek útja, ha egy színész-váltást kell átélnie a nézőnek középtájon, nem lett volna az igazi, ha valaki csak mímeli a deniro-s manírokat, ha más is olyan intenzitással üvöltözik, mint al pacino (joe pesci eleve egy kicsit idősebb karakterként érkezett a sztoriba, így rajta talán kevesebbet kellett dolgoznia az utómunka-csapatnak -nála inkább az volt a feltűnő, hogy mennyivel másabb karaktert játszik, mint amit rá szoktak osztani, visszafojtotta a harsányságát, de pont ettől a visszafogottságtól vált igazán fenyegetővé minden nézése, és vált számomra a film legnagyobb meglepetésévé)... szerencsére azért az ifjabb arcok is megkaphatták a maguk pillanatait, igazán masszív szereplő-gárdát sikerült összepakolni, sorba álltak a szerepekért olyanok, akik meg szoktak fordulni az ilyen típusú történetekben (stephen graham, bobby cannavale, ray romano, jack huston), jöttek a tévék irányából is tehetségek (anna paquin, jesse plemons, domenick lombardozzi, aleksa palladino), és általánosan elmondható, hogy még a ’kétperces/hárommondatos’ szerepekre is régi ismerősöket hívott be scorsese (mondjuk harvey keitel-t)... szóval minden adott volt, hogy leboruljak a 77 éves mester lába előtt, itt egy epikusan hömpölygő sztori, egy gondosan kimunkált látvány-világ, finoman adagolta a scorsese-izmusokat (pl. a folyosókon suhanó kamerákat, a vicces inzerteket), de mégis végig kívülálló maradtam, csak tiszteletet éreztem, szeretetet nem... a film utolsó fél órája azért így is meg tudott pendülni benne is, amikor végleg leomlott a gengszter-világ romantikája, és az elmúlás kegyetlen valóságát láthattuk egy olyan ember szemén át, aki a tetteivel elidegenítette magától a szeretteit, akinek számot kell vetnie élete utolsó napjaiban azzal, hogy miként is élt, és tett tönkre maga körül minden kapcsolatot... (×12.03.)

(A nevem Dolemite) (2019) (r.: Craig Brewer)

inspiráló látni, ha vannak emberek, akik képtelenek feladni -főleg egy olyan, magát alkotónak tartó személynek, mint amilyen én is vagyok, aki az első bukkanónál azonnal bedobja a törölközőt. és nem tudom, hogy mennyire tanulható ez a mentalitás, hogy nézed az álmaidat a horizonton, és mész csak egyre előre, és sosem hagyod magad eltéríteni -jó lenne magamba szívni ezt a tudást. mint ahogy jó nézni egy embert, aki pontosan így élte az életét... mert lehet hogy nem ő volt a legtehetségesebb fickó a környéken, lehet hogy a várakozás évei alatt pocakot növesztett, lehet hogy egy másik személyiség bőrébe kellett bújnia, hogy felfigyeljenek rá végre az emberek, de a siker-éhsége olyan mértékű volt, hogy be kellett következnie az áttörésnek az életében... ennek a siker-éhségnek a hátterét nem nagyon kapargattuk a filmben, csak apróbb utalásokat kaptunk a drámai gyerekkorra, de az egész film alatt próbálták az alkotók mellőzni a nagyobb bukkanókat vagy akár a mélyebb szociológiai megfejtéseket. oké, vannak hajléktalanok és drogosok a környéken, de nem nyomasztó a jelenlétük, részt vállalnak ők is a humorból, ami meg az életrajzi filmek érzelmi mélypontjait illeti, mindig csak rövid időre támadtak gondjai a karaktereknek, hamar visszaültek a lóra, ezáltal lett ez a film az év feelgood mozija. pont olyan szórakoztató és szexi és funky, mint amilyennek a filmeket rudy ray moore is elképzelte... az írók, scott alexander és larry karaszewski nagyon érzik ezeket az underdog sztorikat, nem véletlenül tartom őket a szívemben már a kilencvenes évek óta, úgy tudnak tűpontosan bemutatni egy valós személyt (és vele egy kulturális kört), hogy mindig maximálisan szórakoztató a végeredmény. és biztos vagyok benne, hogy az ő szövegkönyvük az egyik (fő) oka annak, hogy a filmjeik főszereplői ilyen kimagasló teljesítményt nyújtanak (lásd: woody harrelson, mint larry flynt, jim carry, mint andy kaufman és johnny depp, mint ed wood) -és eddie murphy is tündököl, hatalmas visszatérése ez a millió dolláros mosolynak (de a többiek is nagyon szerethetőek voltak, wesley snipes-ról meg kiderült, hogy egy komikus állat)... biztos még jobban értékeltem volna a filmet, ha ismerem az eredeti dolemite-ot, de így is piszok szórakoztató volt nézni, ahogy újra-kreálták egy legendásan amatőr ám mégis legendás film botcsinálta jeleneteit. és szívesen csapódtam a karakterekhez erre a két órára, feltöltődtem a pozitív energiáikkal, és elraktároztam azt az inspirációt, amit kaptam tőlük... (×11.24.)

(2019) (r.: Chris Stuckmann)

már régóta követem chris stuckmann filmkritikusi munkáját, még azt is bátran merem állítani, hogy az egyik kedvenc youtube-erem, akinek adok a szavára, és nagyon sok esetben egyetértően bólogatok is a véleményét hallva (sőt, még a könyvét is megrendeltem, mert szerettem volna őt támogatni) -úgyhogy nehéz véleményezni ezt az általa rendezett kisfilmet elfogultság nélkül... de talán nem is kell, mert szerintem akkor is működött volna nálam ez a szösszenet, ha semmit sem tudok a készítői háttérről, pont az én szám íze szerint insider-kedik a filmkészítésről, okos kommentekkel húzza alá a művészi lét veszélyeit, és lüke humorral mixeli igazán szórakoztatóvá (hehe, szívesen ott lettem volna az ötlet-börzén, amikor kiötölték a srácok az olcsó ripoff-okat)... mondjuk chris írhatott volna bármilyen elmés szövegeket a forgatókönyvírói küszködésekről, ha nem talál olyan színészeket a környéken, akik hitelesen el is mondják azokat -vagy ami még jobb, ha sikerül egy olyan személyt a kamera elé csábítani, akibe a néző első látásra beleszeret (köszönöm chris, hogy megismerhettem katelynn e. newberry-t általad, követni fogom a munkáját, mert láthatóan tehetséges és olyan báj árad belőle, ami alól nem tudom kivonni magam)... persze az ember egy kisfilm nézése közben sem tudja levetkőzni a ’filmes’ látását, különösen a vágásokra figyeltem oda, és volt is egy-két meglepő (de működő) döntése chris-nek -mint amikor a hagyományos megoldásoknál tovább hagyta a karakterek arcán a képet... tisztelem azokat az embereket, akik kitartóan dolgoznak azért, hogy elérjék a gyerekkori álmaikat, és chris stuckmann mindig is nyíltan beszélt arról, hogy mennyire szeretne filmkészítő lenni (ami még, úgy tűnik, hogy amerikában sem olyan egyszerűen teljesíthető cél, főleg akkor nem, ha az ember egyszerű ohio-i gyerekként nőtt fel), és ez a szerethető kisfilmje egy fontos lépés ezen a küzdelmes úton. (×11.23.)

(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(2019) (r.: Vince Gilligan)

sokáig kivontam magam a breaking bad-et övező óriási hype-ból, de persze sorozat-fanatikusként nem kerülhettem meg, tudtam, hogy egyszer neki kell ülnöm, és végig kell magam rágnom rajta magam. végül a finálé levetítése után egy évvel jött el a megfelelő idő, rászántam egy nyarat a 62 epizódra, és bár sok aspektussal sikerült meggyőzni, fanatikus rajongóvá nem sikerült válnom -talán azért, mert a lassú építkezés alatt sem tudott igazán közel kerülni hozzám a karakterek többsége (ebből a szempontból a készítők jobb munkát végeztek a testvér-sorozatnál, a better call saul-nál, aminél már a kezdetektől erősebben bevonódtam érzelmileg)... de persze, sokakhoz hasonlóan, jesse pinkman volt az egyik olyan arc nálam is, akinek érdekelt a sorsa. úgyhogy amikor kiderült, hogy készül ez a film, közepesen lettem izgatott. mert én már rég elengedtem walter white-ékat, rengeteg dolog ki is törlődött az agyamból az évek során (meg is kellett néznem vagy két recap-et, hogy frissítsem az emlékeimet) -viszont tudtam, hogy vince gilligan nem csak egy lélektelen pénz-nyomdát fog az arcunkba tolni két órán keresztül, hanem azért fog újra kamerát, és viszi ki az új-mexikói sivatagba, mert van még olyan történet, amit el akar mesélni ebből az univerzumból, ő még nem akarja elengedni jesse kezét... és szerencsére ismeri is annyira ezt az általa kitalált világot annyira, hogy minden kis részlet a helyén lesz -plusz vizuálisan is jól fog illeszkedni a gondosan választott beállításaival a sorozat képi világába... de alapvetően olyan érzés volt, mintha egy speciális dupla-epizódot kapunk volna jesse-ről, megvoltak a merengős pillanatok és a feszültségtől rohanó percek is. nem kellett a sztorinak túl mélynek és komplikáltnak lenni, a jelenben hősünknek meg kellett oldania egy maroknyi problémát, hogy továbbléphessen egy fényesebb jövő felé (elsősorban pénzre volt szüksége, hogy megléphessen a rendőrök hadai elől), a flashback-ek többségében pedig azt a kiesett időt láthattuk, amit fogságban töltött a sorozat fináléja idején, növelve ezzel a szenvedés és dráma arányát a filmben... hogy a fanatikus rajongók elégedetten álljanak fel a kanapéról, gilligan-nek kötelessége volt utalásokkal és cameo-kkal kedveskedni nekik, de szerencsére, egyik meglepetés sem érződött erőltetettnek, mert a már meghalt szereplőket jól beépítette a film tanulságai közé, mindegyikük egy-egy jó tanáccsal látta el jesse-t, amiket a jelen idősíkjában fogadott meg, amik kellettek ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényét egy fényesebb jövő felé... nem volt feltétlen szükségünk erre a filmre, de ha vince gillighan-ben felmerült, hogy adna nekünk még néhány morzsát a breaking bad-hez, akkor azt mindenképp örömmel elfogadhattuk, kicsit izgulhattunk, kicsit mosolyoghattunk az abszurd helyzeteken, kicsit megbékélhettünk a világgal. (×10.12.)

(Nyughatatlan özvegyek) (2018) (r.: Steve McQueen)

miért vonzódunk annyira a rablókat a középpontjába állító filmekhez? van valami megbabonázó abban, ha sármos antihősök sikerrel végigviszik a nagy balhét? vagy a robin hood effektus vonzó, hogy alávaló gazdagokat fosztanak meg a jogtalan tulajdonuktól? és vajon mi vonz egy olyan filmest a heist-műfaj felé, aki eddig csak gyomorba vágó drámákkal festette sötétre a mozivásznakat? filozofikus hangulatban vagyok, de válaszokkal nem tudok szolgálni, főleg az utolsó kérdésemre nem, mert steve mcqueen csak úgy tessék-lássék foglalkozik a nagy akcióval, őt továbbra is a lelki folyamatok izgatják... hogy miként reagálnak átlag asszonyok egy extrém szituációra, miközben a gyásszal is meg kell birkózniuk. plusz emellé besodor egy erős politikai szálat is, ahol erős kritikus felhanggal mutatja be, hogy mikroszinten is rossz és rossz közül kell választaniuk az embereknek, egy tehetős fehér van az egyik sarokban, aki nem valószínű, hogy a saját érdekein túl tenne valami hasznosat a területén lakóknak, a másik oldalon meg egy kimosakodott gengszter próbál hasznot húzni a képviselői szék előnyeiből. és a harcuk közepén ott van három erős nő, akiknek meg kell tanulniuk alkalmazkodni és túlélni, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek végrehajtani egy komoly balhét... abból is látszik, hogy nem egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, hogy nem az akció viszi el a hátán a produkciót, hanem a színészek, egészen parádésra sikerült a casting, és nem nagy meglepetés, hogy viola davis tökéletes a szerepében, ő a megtört özvegy, aki a gyászából építkezve a kezébe veszi a sorsát, de nagyon szerettem elizabeth debicki-t is, aki egy olyan nőt mutatott be, aki a kapcsolatain keresztül éli meg az életét, tűr, hogy az előnyöket élvezhesse (de ne csak a címszereplő nőket éltessük, colin farrell erre a simlis politikus szerepre született, david kaluuya meg meglepően félelmetes volt kis-gengszterként. és hát az is tudhattuk előre, hogy liam neeson-t nem egy ötperces szerepért szerződtetik. viszont carrie coon-t keveselltem, belőle kaphattunk volna többet is)... szóval érdekes elegy volt ez a film (amire jó példa volt egyből a nyitány is a furgonból felvett akcióval, amit megszakítottak a női szereplőket bemutató flashback-ek), de nálam működött a koncepció, fenntartotta végig a figyelmem, és nagyon tudtam azért szurkolni, hogy megússzák a csajok a viszontagságaikat, hogy tovább tudjanak lépni egy nyugodtabb életbe... (steve mcqueen művészfilmes háttere leginkább a kamera-kezelésén volt tetten érhető -voltak kifejezetten különleges (ám működő) döntései, mint mikor egy autó motorházára ültette az operatőrét, és nem a kocsiban ülők arcát láttuk a párbeszéd közben, hanem a környéket, a módosabb fehér oldalt, és a lepukkantabb színesbőrű blokkot.) (×10.11.)

(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)

(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)

(2019) (r.: Rachel Lears)

cinikus világban élünk, ami kiégette belőlünk a remény utolsó szikráit is, ezért szükségünk van arra, hogy feltöltődjünk olyanok által, akikben még ott ég a láng -ráadásul ez tenni akarásban is manifesztálódik bennük. akik nem törődnek bele abba, hogy rossz fele megy a világ, hogy a politikusok csak a saját zsebüket nézik, hanem ki mernek állni az oroszlánok elé, és változásért kiáltanak... bár alexandria ocasio-cortez a plakát-arca ennek az új demokratikus mozgalomnak, a film nem csak rá fókuszál, de három másik női jelöltet is megmutat, akik szintén kicsit megpróbálták meghúzkodni az oroszlán bajszát, és olyan körzetekben indultak előválasztási kihívóként, ahol matuzsálemek pöffeszkednek a döntéshozó székekben -és ahol azt gondolná az ember, hogy a rengeteg probléma miatt van igény a szavazókban a változásra... kicsit szomorú látni, hogy a demokrácia büszke földjén is ilyen problémákba ütköznek az ifjú idealisták, hogy a lobbik meg az emberi butaság miatt megkövült falakba ütköznek, de szerencsére azért az élet úgy hozta, hogy pozitív lehetett a film vég-kicsengése... persze aoc-re lehet mondani, hogy tapasztalatlan, és néha meggondolatlanságokat beszél, de aki nem elve elfogult a személyével kapcsolatban (mert ’hogy mer egy huszonéves latino kislány beleszólni a nagypolitikába, brühühű’), annak nem hiszem el, hogy nem tud egy kicsit is szimpatizálni ez a természetes karizmájával, hogy ne repesne a szíve, ha látja ezt a határozott véleménnyel rendelkező lány (az már csak extra, hogy férfiként is szívesebben néz rá az ember, mint egy tokásodó fehér férfi politikusra) -de valószínűleg én is elfogult vagyok vele szemben... mint ahogy ez a megújító mozgalom is közel áll hozzám, kis hazánkban is örömmel veszem, amikor friss hangok jelennek meg a politikai palettán, olyanok, akikben még ott a tűz, amivel meg akarják tisztítani a világot. (dramaturgiai szempontból sok újdonságot nem tartalmazott a film, egy rövid életpálya-szakaszon követett négy nőt a kamera a megbeszélésekre és kampány-rendezvényekre, ezek közé pont annyi magánélet és személyes dráma volt beszúrva, hogy még inkább kötődjünk a leendő politikusainkhoz.) (×07.21.)

(Alita: A harc angyala) (2019) (r.: Robert Rodriguez)

azzal nincs baj, ha valaki adaptálni akar egy művet egy másik médiumra -csak a határokat kell ismernie, hogy mik azok az elemek, amiket magával hozhat, új formába önthet, és hogy miket kell hátrahagynia, mert nem fognak működni úgy, mint eredetileg... és most nem is elsősorban arra akarok kilyukadni, hogy a nagy rajzolt manga-szemek tönkreteszik a film-élményt (ott inkább a következményekkel volt bajom, azaz hogy a szem kedvéért végig egy full digitális arcot kellett néznünk, és ez engem túlságosan kidobott az élményből, mert olyan volt, mintha egy playstation játék átvezető videójából keveredett volna át egy animált figura a vászonra), hanem arra, hogy james cameron-ék több kötetnyi mangát próbáltak egy szűk két órás időkeretbe belepréselni, és amíg az ember az olvasmány-élményei közben sokszor igényli a pepecselős világépítést, addig a filmeket mindig visszahúzza, ha túl sok információval tömik ki a szövegkönyvet. főleg, ha azt érzi az ember, hogy az építkezés miatti hosszú várakozási idő nem érte meg, hiszen mire letudtunk a hosszadalmas expozíciót, már vége is lett a filmnek. és ez főleg annak a fényében dühítő, hogy könnyen lehetséges, hogy sosem virágozhat ki a sztori a szegényes bevételi adatok miatt... a dramaturgia esetlensége miatt egy cseppet sem tudtam bevonódni érzelmileg, és akkor ott volt még a sablonos szerelmi szál is, ami szintén kidobott -ráadásul a legérdekesebb aspektussal pont nem foglalkozott, azaz ember és a gép közötti romantikus kapcsolattal... de egyébként is felszínes az egész, tényként kapjuk a hatalom nélküli lenti világ mocskát, ahol elvileg szegénység van, mégis narancsot és csokit majszolnak a szereplők, és mindenki úgy fel van pimpelve, hogy hagyományos emberi szervek már nem is igazán maradtak a testükben (ugyanakkor látunk olyanokat is, akik mentesek ezektől a módosításoktól -ők miért nem feküdtek a szike alá?), a fenti világ viszont csak az álmokban él, nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen odafenn a társadalom, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy valaki feljusson... értem egyébként, hogy a cyberpunk alapvetéseit lövöm éppen a bölcsész-mérgemmel, de ha visszacsatolok a gondolataim kezdetéhez, talán megértőbbek lesznek velem azok is, akik szerint kifogástalan volt a film (és tudom, hogy sokan vagytok srácok, látom a lelkesedő hozzászólásaitokat, kár hogy én nem tudok veletek tapsolni) -például papíron működhetnek a túltolt mesterséges kiegészítések, de mozgóképen már nevetségesnek fognak hatni a tápos fél-lények. mondom én, hogy nagyon szűk az ideális mezsgye, ahol úgy csinálsz az alapanyaghoz hű adaptációt, hogy nem szolgaian másolsz... de oké, tápos állatok, majd legalább izgalmas lesz az összecsapás hősnőnkkel, igaz? hááááát, ha nem tudnánk a kislányról, hogy mire képes (és hogy kvázi bármikor újraépíthető), akkor talán éreznénk valami tétet az egyébként látványosan koreografált összecsapásoknál. a motorball jelenetek viszont sokkal kevésbé győztek meg a közelharci bunyóknál, rodriguez-nek nem sikerült sok innováció belevinnie a rendezésbe a szereplőkkel együtt körbeforgó kamerán túl... azt hiszem a feszültség hiánya öli meg igazán ezt a filmet -avagy az igazi gonoszok hiánya, akik szükségesek lennének a valódi feszültséghez... oh boy, ennyi tehetséget elpazarolni, mahersala ali és jennifer connelly faarccal bekkelik ki a jeleneteiket, a nagy-fő-gonosznak meg csak egy röpke cameo jutott, így meg hogyan kéne tartanunk tőle...? na jó, nem borzolom tovább az idegeket a panasz-áradatommal, átjött már szerintem eléggé a csalódásom így is, már nem is bánom, hogy nem mentem el a moziba miatta annak-idején, bár ott lehet hogy jobban elfedte volna a dramaturgia hiányosságait a gondosan létrehozott látványvilága... (rodriguez keze nyomát egyetlen helyen éreztem markánsnak -a fejkendős hugo pont úgy nézett ki, ahogy a kis robert festhetett tiniként...) (×07.10.)

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(Éretlenségi) (2019) (r.: Olivia Wilde)

tök kár, hogy hiába a középiskola az életünk egyik legfontosabb szakasza, mégsem tudjuk agyilag felfogni a fontosságát, amikor átéljük -ráadásul szinte mindannyian azt érezzük, hogy mai fejjel már másként élnénk át ezeket az élményeket, sok helyzetben másképp cselekednénk -mondjuk többet tanulnánk. vagy pont hogy többet lazulnánk... persze egy vígjátéknak nem arról kell szólnia, hogy idős emberek félhomályos szobákban megbánják az ifjúkori tévedéseiket, sokkal viccesebb azt nézni, ha egy maréknyi tini aktívan teszik jóvá egyetlen éjszaka alatt azt, hogy négy évig szobanövényként vegetáltak otthon (és a könyvtárban)... és tényleg vicces a film, ahogy a csajok számukra idegen szituációkba csöppennek, miközben nyomják az eszes egysorosaikat. és bár nem emlékszem, hogy bármelyik jelenet alatt kitört volna belőlem a kontrollálhatatlan röhögés, végig nagyszerűen szórakoztatott... ehhez kellett az is, hogy a karakterek nagyrésze karikatúra-szerűen eltúlzott volt (pl. a meleg színházas srácok, vagy a billy lourd által csodásan játszott (teleportálásra is képes) zizis csaj), ugyanakkor hősnőink meg abszolút hihetően hozták a strébereket, akik nem is a bulizás élményeire vágynak, hanem a jó öreg romantikus kapcsolatokra, amik szintén csak álmodozás szintjén voltak meg eddig az életükben. és kifejezetten tetszett, hogy mennyire természetesen sikerült ábrázolni az egyikük leszbikusságát, hogy nem volt belőle semmi probléma, bizonytalanság, csak hozzátartozott a személyiségéhez, és kész... abból látszik, hogy elkezdtem hősnőinkkel törődni a végére, hogy kifejezetten rosszul vettem, amikor a forgatókönyv romkom-os veszekedésbe lökte őket, az meg főleg szíven ütött, hogy cikivel és hányással kellett befejezni az első szexuális élményt... olivia wilde tehetséges elsőbálozó rendezőnek bizonyult, jó a film tempója, tele van szép képekkel, és nem félt néha teljes őrületbe sem borítani a vásznat (lásd a drogos ámokfutást a barbi-babákkal). azt a döntését érzem csak kicsit felemásnak, hogy túlságosan is a zenékre rátámaszkodott a legtöbb jelenetnél, mert volt, ahol tényleg jobban működött egy rap/pop-számtól a hangulat, máskor viszont erőltetettnek érződött, hogy zeneileg/szövegileg ennyire aláhúzta a mondandóját... de hé, a tinik néha olyan értetlenek tudnak lenni, a szájukba kell rágni a dolgokat, hogy tényleg felfogják... és ez a film elsősorban nekik készült, egész pontosan a mai tiniknek, de szerintem nem ártott az sem, hogy mi is visszagondolhattunk azokra a ködbe vesző időkre, amiket elpazaroltunk arra, hogy átrágjuk magunkat a scifi- és fantasy-irodalom egy jelentős szeletén. ja, nem magamból induljak ki, mi...? (×06.07.

(2019) (r.: Nahnatchka Khan)

valószínűleg a rom-kom műfajában kvázi lehetetlen feladat manapság már valami eredetit alkotni, túlságosan be vannak betonozva a kollektív tudatunkba a szokásos sztori-fordulatok -és ennek a filmnek az alkotói is csak apróbb csavarokkal tudták kicsit feldobni az összképet, de egyébként egyenes vonalon haladtak az összejövés-összeveszés-kibékülés tengelyen... a legnagyobb változtatás az volt az elcsépeltebb társaihoz képest, hogy a két főhőst már kisgyerek-korban egymás mellé sodorták, így a romantikus felhangok később erősödtek csak fel, plusz ez azzal is járt, hogy a több évtizedes ismeretségnek köszönhetően sokkal őszintébben álltak egymáshoz végig a karakterek... a kötelező konfliktust is egész ügyesen felépítették, mert csak úgy lehetett feloldani azt, ha mind a két karakter a változás útjára lép, ha kompromisszumot köt -és volt is hely és igény a változásukra, hiszen a nőnek a menő közegből kellett visszaszállnia a földre, a férfinak meg ki kellett másznia a kényelmesen belakott gubóból, ami túl lakájos volt neki éveken át... a mellék-konfliktusok már a nagykönyvből érkeztek, felbukkant az egoista vőlegény, a szeleburdi barátnő (sok hajjal) és a híres ember, aki lehet, hogy kiváló az anál-szexben, de egyébként egy magának-való seggfej (hehe, tök jófejség volt keanu reeves-től, hogy beugrott egy ilyen no-budget filmbe bohóckodni két fejlövés között)... azt nem mondanám csavarnak, hogy ázsiaiak voltak a főbb szerepekben, mert némi kulináris behatáson túl nem számított a karakterek kulturális háttere -inkább csak örömömet fejezném ki aziránt, hogy egyre kevésbé számít hollywood-ban a származás, mindenki megvalósíthatja önmagát, ha szeretné (főleg ha azt nézem, hogy a főszerepet játszó színészek írták a forgatókönyv alapjait is)... a film komédia aspektusa talán jobban működött, mint a romantikus vetülete, én legalábbis végig jól elrötyögtem nézés közben -jól esett a film, még akkor is, ha semmi világmegváltás nincs benne... tetszik ez az új világ, ahol egy ilyen film is könnyen megtalálhatja a helyét -mondjuk a netflix-en, ahol egy fárasztó nap után nyomsz egy play-t kikapcsolódásképp, és máris szórakoztatva vagy egy ilyen habkönnyű, ártalmatlan darabbal... (×06.06.)

(John Wick: 3.felvonás -Parabellum)

az akció-film nem az a műfaj, ami igényelné a komolyabb mélységeket, ’nem gondolkozni megyünk a moziba’, csámcsoghatná popcornnal tömött teli szájjal az átlag-néző, pedig igenis lehet mögé látni dolgokat akár a fejlövés-orgiáknak is. én például egész hazaúton gondolkoztam valamin, ami megragadta a szememet a mozi-teremben: dan laustsen operatőr (aki korábban többször is dolgozott együtt guillermo del toro-val is) nagyon következetesen világított be minden egyes jelenetet a filmben, végig egységesen vagy hideg kékbe vagy meleg narancssárgába borította a képkockákat -kivéve az utolsó lövöldözést, ahol a kék mellé neon-zöld párosult a körbefutó led-füzérekből, és nem jövök rá, hogy milyen rejtett jelentés lehetne leszűrni ebből az új szín-kombinációból (valószínűleg valami tök egzakt magyarázat van: mivel lekapcsolták a fő világítást, így a falon körbefutó fények a kijáratok irányát jelölték, azt meg zölddel szokták)... pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt eldobtuk, john fején vérdíj, ami nem jelent jót ebben a világban, ahol a sarki közértes is kíméletlen bérgyilkos mellékállásban -és simán el tudtam volna fogadni azt is, ha a filmet egy történet-ív helyett csupán arra fűzik fel, hogy john újabb-és-újabb hullámban küzd meg a azokkal, akik a fejére vágynak, bár az is igaz, hogy ez túlságosan is videojátékos esztétikát eredményezett volna. úgyhogy nem baj az, hogy a szokásosan brutális akció-jeleneteket a sorozat mitológiájának szélesítésével törték meg -ezeket az ötleteket az írószobában valószínűleg jó móka lehetett kitalálni, de nekünk nézőknek annyira azért nem érdekes ez a kissé túlbonyolított viszonyrendszer a különböző körökkel meg hatalmakkal. idővel úgyis mindenki egymásnak ugrik, nem? a nézők igen nagy százaléka meg úgyis csak a fejlövések miatt ül be a filmre... hihetetlen belegondolni, hogy nem csak keanu reeves van túl az ötvenen, de halle berry is, mégis olyan dinamikával mozognak a jeleneteikben, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy ő ilyenre még ifjúként sem képes... és hát az akció-részek még mindig gondosan megtervezettek, csodásan átláthatóak a kevés vágásnak köszönhetően, kecses vér-balettek, ahol rendre az a vége egy-egy küzdelemnek, hogy egy golyó üt lukat valaki homlokára, esetleg az, hogy nyolc-tíz kés áll ki a rosszfiú mellkasából... (azért megnéztem volna annak a kaszkadőrnek az arcát, akivel közölte a rendező, hogy ’és akkor most akkor téged tökön-harap ez a németjuhász! aaaand action!’) viszont! annyira szerették csinálni a srácok ezeket a verekedéseket, hogy nem igazán érzékelték, hogy mikor is kéne megállni, így a végső közelharc-párbaj nekem már kicsit soknak érződött (főleg a mark dacascos előtt emberkedő két kínaival való üveg-törésnél éreztem ezt), de ezt leszámítva jó volt a film tempója végig... nem meglepő módon nyitott a film vége, minden adott egy újabb folytatásra, szerintem attól fog függni minden, hogy keanu mennyire bírja majd a fizikai megterhelést -de mivel tudjuk, hogy évtizedek óta nem öregszik, így szerintem gond nélkül el tud majd készülni a folytatás is... (meglepő belegondolni, hogy az új mellékszereplők többsége nő volt ebben az epizódban, ráadásul kőkemény nők, ami nem mindig jellemző erre a műfajra (és ne csak halle berry akrobatikus mutatványára tessék gondolni, de szerintem anjelica huston is badass volt főnökasszonyként, és asia kate dillon is jól hozta a hideg végrehajtót (apropó, egy kis haj mennyivel nőiesebbé tette őt a full kopaszsághoz képest).) (×05.17.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(2019) (r.: David F. Sandberg)

családi mozidélután a dc-vel... tudom, hogy még mindig van egy nagy kupacnyi ember, aki a morgós képregény-világot várja vissza a stúdió filmjeibe, mert azt hiszik, hogy attól lesz ’mély’ minden, ha borongós és szürke és komor és lehangoló, pedig nem nehéz belátni, hogy a könnyű szívvel átnyújtott, szórakoztató formában öntött filmekben is ott lehet az a mélység, ami megragadja a szívünket. ráadásul közben még jól is érezhetjük magunkat...és egyébként nem is olyan könnyű csinálni ezt a műfajt úgy, ha az egész családot akarod szórakoztatni, ami közben még arra is ügyelned kell, hogy úgy fordulj az ifjúság felé, hogy ne lépd át infantilizmus határát (amivel elriasztanád az őszülő fejű nerd-öket például). az az érzésem, hogy warner-nél ezúttal nagyon nem akartak mellé-célozni, ezért felcsapták a könyvtárban spielberg-összest a ’nyolcvanas évek’ bekezdésnél, és hosszasan tanulmányozták a mester idevágó munkáit. ezután alkottak egy csapat szerethető gyereket (szívbemarkoló problémával), leöntötték az alapokat tini-humorral, óvatosan csepegtettek rá egy kis horrort is, majd kiöntötték a mai trendeknek megfelelő szuperhősös formába az elegyet... persze ez így megint egy eredet-történet lett, csakhogy itt a képességek megismerésének gyermeki lelkesedése volt a leghangsúlyosabb rész, nem pedig egy kötelező elem, amit az ilyen típusú filmekben le kell tudni a nagy bunyóig... mert shazam legfontosabb képessége az, hogy egy felnőtt-testbe bújt gyermek, és ez nagyszerűen működött is a filmben (zachary levi energikus alakításának is köszönhetően) -és ezért van az, hogy a szuperhőssé válás lépései itt fontosabbak voltak, mint a zsáner más filmjeinél, mert a srác tényleg lépésről-lépésre tanulja meg a nagy erő nagy felelősségét (kösz, ben bácsi!)... vele szemben mark strong gonosza sokkal inkább sablonból lett kifaragva, annak ellenére sem tudott kitörni a ’világ-uralmat akarok!’ kliséből, hogy elég jól meg volt alapozva a motivációja (a film elég sok meta-poénnal is dolgozik, de a kedvencem az volt, amikor a tipikus gonosz-monológokat röhögték ki az alkotók) (ne felejtkezzünk el a többi negatív karakterről sem, bár igazából a hét főbűn vízköpő avatárjai csak a horror- és az akció-jelenetek miatt voltak jelen, nem tartották szükségesnek a készítők, hogy bármi mélységet hozzáadjanak ő-rusnyaságaikhoz)... hümm, máskor rengeteget tudok pofázni a moziban látott filmekről, de most eléggé megakadtam, mert tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy milyen felhőtlenül szórakoztató volt ez a film, és hogy a humora mellett a szíve is mennyire a helyén volt, de lehet hogy most ennyi tényleg elég egy kisebb világ-megváltáshoz... (az biztos, hogy most a végszó után nem fog érkezni egy hosszadalmas kalapemelés a film vizualitásával kapcsolatban, bár maga a rendezés teljesen rendben volt kamera-mozgásilag mondjuk, a zenénél meg csak most utólag hallgatva tűnt fel, hogy tartalmaz egy egészséges adag johnwilliams-izmust, amivel megint visszakanyarodhatunk a spielberg-i érzések napsütötte földjére...) (szeretem, amikor egy film nem tagadja meg azt a korábbi művet, amiből szárba szökkent, itt is mosolyogva köszönték meg a ’segítség felnőttem’-nek az ihleteket.) (×04.06.)

(2019) (r.: Jeff Tremaine)

valljuk be őszintén: a haj-metál egy nagy vicc volt mindig is... azok a sérók, a sminkek, a feszülős leopárd-mintás gatyák, a pózőrködés -nehéz megállni mosolygás nélkül, ha az ember a külsőségeire gondol. de a stílusban alkotók zeneileg sem akartak a kifinomult mélységekben kutakodni, inkább az agresszivitás, a gyors tempó és dallamos ének-témák kaptak hangsúlyt -ez utóbbi azért volt fontos, hogy a lányok az első sorokban két cici-mutogatás között tudják énekelni a csajozásról szóló szövegeket... mindez tökéletes lenyomata volt egy kornak, ami megszállottja volt az extrém külsőségeknek és a felszínességnek. de most tényleg nem mindegy, hogy kinek a hajára kerül a dauer, kinek a szája piroslik a rúzstól? a válltömés úgyis minden nőt férfiassá tesz... de tudjátok mit? pont ezekért működött ez a stílus, ezért volt szerethető ez az ártalmatlan őrület -de ehhez az is kellett, hogy hitelesen adták elő a színpadon a pózaikat a srácok. és bizony nem létezik a pina-metál műfaján belül hitelesebb banda, mint a kibaszott mötley crüe... bár sosem éreztem azt, hogy komolyabban el kéne merülnöm a lucskos dalaikban (ahhoz én mindig is puhapöcs voltam, hogy igazán át tudjam érezni ezt a stílus), de azért voltak dolgok, amiket tudtam a bandáról, és ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen ez az életrajzi film. és biztos voltam benne, hogy ezek a srácok nem lesznek olyan gyáva megalkuvók, mint a queen. mert ezt a filmet kókadt fasszal nem volt érdemes megcsinálni, minden hitelességet kidobtak volna a zenekari tagok az ablakon, ha szépíteni akarták volna a történteket. úgyhogy belementek, hogy a teljes spirált láthassuk, hogy ott legyen a vásznon az összes kokós kurva segge, a ködbe vesző turné-állomások, a drogos mélypontok, a szívbemarkoló valódi tragédiák, kendőzetlenül, alkohollal, vérrel és húggyal felfestve egy bizarr mementóként... persze a legtöbb sztori-beat ismerős a többi zenés életrajzból, amit valaha készítettek, ám itt a készítőknek volt annyi eszük, hogy leborították az egész filmet átható öniróniával, a négy tag narrációjával egészítették ki a látottakat, kamerába kibeszélésekkel kacsintottak ránk többször is (mint mikor azt kellett bevallani, hogy hogyan alakították át az eseményeket és a szereplőket a dramaturgia kedvéért)... és baromi szórakoztató lett a végeredmény, kispolgárként is jókat tudsz röhögni a suttyóságokon, a hiteles drámai pillanatokban te is meg tudsz rendülni, működik a varázs. persze egyszer sem megy igazán a lelki folyamatok mélyére a film, nem akar nagy tanulságokkal szolgálni, de nem is ez a dolga. mert baromira nem lenne hiteles, ha egy olyan műfajnál akarna boncolásba kezdeni, ami a felszínességet tűzte ki a zászlajára. de hé, nem kell ám minden művészeti alkotásnak mélynek és rétegeltnek lennie -azokkal a cipőbámulós szarságokkal egyébként sem lehet leolvasztani a csajok bugyiját... (nem tűnt fel, hogy valami nagy truváj lett volna a rendezésben (mondjuk tommy lee point-of-view nap-bemutatója dögös volt), mint ahogy a színészi játék is korrekt volt, semmi extra, bár nem is az volt a cél, hogy tökéletesen leutánozzák a zenekari tagokat, inkább az esszenciájukat akarták megfogni -de a lényeg, hogy ezzel a korrekt megvalósítással is elérték, hogy kurva szórakoztató legyen a végeredmény, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez pont az az eset, amikor ennyi pont elég is.) (látva a mostani ozzy-s jelenetet és olvasva az öreg anyaszomorító könyvét, azt kell mondanom, hogy a sötétség hercegének kell a következőnek lennie, akinek az élete a nagyvászonra kerül. let’s go fucking crazzyyy!) (×03.23.)