(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(Warcraft: A kezdetek) (2016) (r.: Duncan Jones)

múltkor eszembe jutott, hogy ifjúkoromban volt egy játék, aminek baromi hangulatos volt a nyitó intrója, és én újra-és-újra megnéztem, de magával a játékkal nem nagyon foglalkoztam -gyors utánakeresés után döbbentem rá, hogy a warcraft 3 volt ez a játék. a mai napig bennem van a hangulata, ahogy érződik a dráma súlya, amilyen hatásos a repülés imitálása, ahogy működik a misztikuma, így valami ilyesmit vártam el ettől a filmváltozattól is, de baromira nem jött el ez az érzés sajnos... és ne mondja nekem senki, hogy ’ennyire felületes warcraft ismerettel persze hogy nem tetszett a film’, mert nehogy már x óra játékidőt bele kelljen raknom ahhoz, hogy működjön az élmény, mert akkor soha semmit sem tudnék élvezni, ami adaptáció, és nem ismerem az eredetijét -de szerencsére ez nem így van... egész egyszerűen az alkotóknak meg kéne tanulniuk eltalálni a helyes arányokat, hogy úgy kiszolgálni a keményvonalas rajongókat, hogy az egyszeri nézőket sem hagyják magukra a felégetett árokparton... mert persze érzi az ember, hogy bizonyos dolgoknak jelentősége lesz később (mondjuk a csecsemőnél), de egy idő után rohadt fárasztóvá válik a name-dropping, valamint a vázlatszerűen felskiccelt karakterek és szálak -vagyis a karakter-kezdemények és történet-ötletek... mert minden és mindenki csak lóg a levegőben, ráadásul kapkodva ugrálunk a rengeteg helyszín között (többször átvitt értelemben is teleportálva a szereplőket), öntik ránk az infót, de mégsem sikerül semmit kifejteni igazán. és persze, hogy így képtelenség élvezni, mert nem érzed a téteket, hidegen hagynak a karakterek. főleg az emberek, mert meglepő módon az orkok sikerültek érdekesebbre, főleg durotan, akinek a kidolgozására a legtöbb időt fordították. ráadásul toby kebbell a motion-capture játékával könnyedén lemossa a hagyományos színészetet bemutató társait... mindenki vagy túlzásokba esik vagy alibizik, mint travis fimmel, aki a vikings-ből áthozta az ottani összes manírját... de sebaj, a zavaros történetért és az érdektelen kalandokért majd kárpótol a látvány, igaz? hát sajnos ez sem teljesen áll. mert hiába van súlyuk az orkoknak, és gondosan kidolgozott minden részletük, attól még az agyam nem tud elvonatkoztatni a cgi arc-mimikájuktól, így nem lesz teljes az élmény. és ugyanez igaz a nagy-totálokra is, akár egy új helyszínt mutatnak (repülő kamerával), akár a csatákat felülről -bár igazság szerint a vagdalkozós közeli harc-jelenetekkel sem sikerült megfogni (viszont azt mindenképp elismerném, hogy a varázslatok ábrázolása ötletesen és szépen sikerült). ...szóval nehéz olyat kiemelnem laikusként, amit maximálisan dicsérni tudnék (izé, még ramin djawadi is csak a game of thrones-ból kiszelektált dallamait hozta)... de a játék-sorozat ős-rajongói, a lore nagy tudói biztos örülnek a film létezésének, mert hangulatilag azt az élményt kapják, mint ami a játéktól is megkaptak. mi többiek viszont egy olyan játék-adaptációra vágynánk, ami filmként is működik, és annyira magával tud ragadni, hogy akár még a játék után is érdeklődni kezdjünk. ($$08.13.)

(Suicide Squad - Öngyilkos osztag) (2016) (r.: David Ayer)

az általános iskolában is a buták mindig a leghangosabbak -pedig ha egy kicsit csöndben maradnának, és odafigyelnének arra, amit a tanár mond, akkor megtanulhatnák, hogy minden történetnek kell hogy legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése... ehh, warner/dc, már megint mit tettetek...? megengedtétek egy csapat tizenhárom évesnek, hogy filmet csináljanak, miután az apukájukkal megnéztek egy részletet a piszkos tizenkettő-ből...? és most nem azokról a csöndes szemüveges gyógyegerekről beszélek ott a sarokban, hanem arról a hangos kisebbségről, akik nagyon menőnek gondolják magukat, és erősen bassza a csőrüket, hogy a szomszéd osztály csöndes geek-jei összeraktak egy menő filmet egy szedett/vedett csapatról... meggyőződésem, hogy akkor is éreztük volna a film körüli problémákat, ha azok nem kerülnek bele a sajtóba, mert ennek az esetleges vágásnak és hangulat-ingadozásnak a pusztán szórakozásra/popcornra vágyóknak is basznia kéne a szemét... mint ahogy az írásom elején is vicceltem ezzel, a filmnek konkrétan hiányzik a közepe, egy óra elment a bevezetésre (amiben még vannak is ötletek, csak nem könnyű őket kibányászni a cool-ság látszata és az indokolatlan dalbetétek alól), aztán innen egyből ugrunk a második óra finálénak mondható akciójára, ahol sokat mennek ide/oda a karakterek, béna bogyó-fejű zombikat irtanak, és néha meg-megállnak, beszélni, hátha lesz belőlük valami karakter-féleség -de nem igazán jön össze ez sem... mert persze deadshot-nál van némi felépítmény, mert gondolom will smith kikövetelte a háttér-történetet, de például killer crock-ról mit is tudtunk meg azon kívül, hogy ronda és tud úszni...? oké, itt volt nekünk a csodálatos margot robbie, aki fullba nyomja a kattantat (a segg-dublőre meg a forró-nacit), és ez még rendbe is lenne, ha nem ülne rajta is a dc/warner átok: az, hogy baromira hiányzik a sorból egy szóló batman-film... mert ott rendesen fel lehetett volna építeni a harley/joker kapcsolatot, nem csak ezekben a széttöredezett flashback-ekben. és akkor a bohóchercegnek sem csak ez a majd’ tíz perc jutott volna. igaz, hogy ez az interpretációja sem nem bohóc sem nem herceg, csak egy kitetovált, zöld-hajú al pacino egy random gengszter-filmből, nincs benne semmi joker-ség, és ezt jared leto csupán kimeredt szemekkel pótolja... mondanám azt, hogy a kitérők után térjünk vissza a főtémához, de nincs nagyon hova visszatérni, mivel leginkább egy videojáték dramaturgiáját követték. csak az a baj, hogy a karakterek egy pillanatig sem kerültek közel hozzánk, így fárasztóvá vált a nem túl okosan összerakott boss-fight is... de most komolyan? egy város közepén világító izé, egy sablon gonosz a világuralmi tervekkel, némi rejtélyes varázserő -amit aztán pofátlanul egyszerű módszerekkel győz le a nem túl dicső csapat... ehh, mindegy is, igazából még ütni sincs kedvem a filmet... mert nem arról van szó, hogy nézhetetlen lenne, csak az ember tudja, hogy ennél sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni a képregényes alapanyagból (vagy akár a leforgatott nyers-anyagból is?). és persze hibáztathatjuk a marketingeseket is, mert megint egy másik terméket akartak nekünk eladni. termék... mert ez a legnagyobb baj, hogy hollywood egyre inkább termékeket akar nekünk eladni, és nem működő filmeket... ($$08.08.)

(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)

(2016) (r.: Paul Greengrass)

a huszonegyedik század a nagy remix korszaka, mindent újra-felhasználunk, újra-értelmezünk, felszeletelünk, feldarálunk, feldolgozunk. és ez nem csak azzal jár együtt, hogy megint egy ’ehh’ verziót kaptunk a film végén az ’extreme ways’ című moby dalból az eredeti helyett... nem, paul greengrass rendező és állandó vágója úgy gondolták, hogy forgatókönyv-íróként annyi a dolguk, hogy össze-csipekednek a korábbi filmekből motívumokat, kicsit összerázzák őket, és kész is az újrafazonírozott jason bourne -de sajnos a filmművészet nem így működik... azért is kár ez, mert az eredeti szakmájukban még mindig képesek nagyszerűt alkotni, azaz az akció-szekvenciák még mindig nagyon működtek a filmben (mind a molotov-koktéloktól lángoló tüntetéssel súlyosbított menekülős rész, mind a finálé autó-bontó üldözése lenyűgözőre sikerült), de amikor középtájt belebonyolódtunk a gonosz cia újabb akcióiba meg valami közösségi platformos hablatyba, ott menthetetlenül lapossá vált a film. valahogy nem akart megérkezni az a befeszülős érzés, ami a második és harmadik filmnél is végig jelen volt. lehet, hogy az baj, hogy ez a hirtelen jött apa-komplexus bosszú nem elég motiváció bourne-nak, vagy erőltetetten próbáltak relevánssá válni ezzel a facebook/snowden típusú mellékszállal, vagy csak túl rutin-szagú lett a megvalósítás, mert láttuk már egy párszor, amikor bourne-t egy monitorokkal teli teremből üldözik, miközben ő lecsap néhány field agent-et a terepen és továbbáll... és egyébként nem lenne baj azzal, hogy régi motívumok kerülnek elő, ha úgy csavaroznák őket össze, hogy valami másabb, újabb tartalom jön létre, de sajnos nem ez lett a helyzet. azért is furcsa ez, mert a minap láttam a screen junkies srácok honest trailer videóját a trilógiáról, és ott volt egy poén, miszerint mind-a-három film ugyanaz, mert annyi a közös elem bennük, és mégis, bennem ez fel sem merült miközben néztem őket -valószínűleg az okos mixelésnek köszönhetően. itt viszont már kissé kizökkentett ez a repetitívség, ami valljuk be, még kicsit kiszámíthatóvá is tette a filmet (én már pl. a motorozás kezdetén tudtam, hogy miből akarnak a motivációs forrást faragni hősünknek)... és az a fura, hogy bár kissé savanyú a száj, azért mégsem teljes csalódás a film, főleg a már emlegetett akció-részek miatt, és mert greengrass, mint rendező ismét kifogástalan munkát végzett -főleg, hogy rá tudta venni a producereket arra, hogy egy páncél-autóval amortizálhassa le fél las vegas-t... (ja, jut eszembe a szájról: nem lehetne az, hogy egy hipotetikus következő epizódban engedik alicia vikander-t mosolyogni? legalább egyszer...) ($$07.30.)

(A Bourne-hagyaték) (2012) (r.: Tony Gilroy)

kell-e nekem egy bourne nélküli bourne-film? -tettem fel magamnak a kérdés az elmúlt években, mióta ott porosodik a polcon a dvd, és a válasz egész addig ’nem’ volt, míg el nem határoztam, hogy írok a sorozat minden epizódjáról. úgyhogy most már módosíthatom a kérdésre adott válaszomat: ’nem igazán’... pedig az nem lenne egy apokrif gondolat, hogy kiterjesszék a történetet, hogy jobban mögé-nézzünk a programnak, ami tönkretette david webb (művésznevén jason bourne) életét, csak ehhez egy mértéktartóbb forgatókönyvíró kellett volna, mert szegény tony gilroy-nak annyira beleragadt a feje a seggébe, hogy képtelen volt reálisan látni a céljait -vagy hogy mi a nézői elvárások egy ilyen címnél... (btw, vicces látni az ilyen családi bizniszben vitt filmeket, az egyik gilroy tesó segített a forgatókönyvbe, a másik meg vágta a filmet...) mert minek kellett ezt ennyire megbonyolítani? kellett ez a sok program, gondosan elnevezve hülye kódnevekkel? kellett ez a sok bürokrata az íróasztalok mögött? megérte belemélyedni a vírusokkal módosított gének tudományos világába? nem igazán... mert ezek mind hosszadalmas expozíciókkal jártak együtt, rengeteg párbeszéddel, némi személyes drámával (ja, még flashback-ek is voltak...), és az ember meg csak várt-és-várt, hogy mikor dörrenek már meg a hangfalak, mikor szedik le az arcunkat egy hatásos verekedéssel vagy üldözéssel... és talán ezzel vissza akartak térni az első rész csapásirányára, csakhogy ott sokkal inkább működött a feszültség a lassabb tempó ellenére is. és még azt sem mondanám, hogy azzal a kevés akcióval annyira elégedett lettem volna, mert láttam már szebben plánozott és vágott jeleneteket is már életemben. meg hogyan is aggódtunk volna egy olyan szuper-emberért, aki előtte fél kézzel intézett el egy farkast... pedig jeremy renner nem volt rossz a múltján tépelődő hős szerepében, rachel weisz is meggyőző volt, mint riadt dokinéni, de egyébként is, egy rakás számomra szimpatikus színészt szedtek össze a castingosok, hogy aztán alig kezdjenek velük valamit a vásznon (edward norton-t egy képernyőkkel teli szobába zárni vétek!)... elszalasztott lehetőségek sora lett így a film, ami egyszer megnézhető, ha az ember olyan mániákus komplettista, mint amilyen én is vagyok, de egyébként nem igazán tudnám ajánlani senkinek, főleg nem az akció-filmek szerelmeseinek... ($$07.27.)

(Star Trek: Mindenen túl) (2016) (r.: Justin Lin)

a világ nagyobbik fele már ötven éve nem érti a trekkie-ket... és most nem csak az extrém esetekről beszélek, a klingon nyelvet tökéletesen beszélő, a sufniban fézert esztergáló fanatikusokról, hanem azokról az elkötelezett rajongókról, akiknek az az etalon, hogy egy fantasztikus történetben a tudományos rész sem elhanyagolt, akik az akciónál sokkal többre tartják a humanista gondolat-világot, akik szerint a hősöknek (és egy népeket összetartó föderációnak) minden áron a békére kell törekednie, a diplomáciát örökké a fegyverhasználat elé helyezve... a mai rohanó világunkban különösen nehéz megérteni őket, ahol egy hollywood-i nagyköltségvetésű film másról sem szól, csak a pörgésről, akcióról, csata-jelenetekről... én sosem voltam trekkie, így nagyon tudtam élvezni a jj-féle modern értelmezéseket, ahol háttérbe szorultak a franchise fent emlegetett hagyományos értékei, azt viszont sikeresen érte el, hogy az enterprise bedokkoljon a huszonegyedik század filmiparába -de látva ezt a harmadik részt, kicsit elkezdtem megérteni, hogy mire panaszkodtak az ős-rajongók eddig. hiszen a szintén ős-rajongó simon pegg hozzáállása kicsit más volt a forgatókönyvhöz, mint az előző két résznél roberto orci-éknak: valami olyan nagybetűs űr-kalandot akart a nagyvászonra hozni, ami a karakter-pillanatokra támaszkodik, és az űr helyett inkább a kalandon van a hangsúly. mert az idő jó egyharmadát egy bolygón töltjük, és ezzel abszolút visszahozza a klasszikus kalandfilmes hangulatot, van hely felfedezni a világot, vagy lüke egysorosokat benyögni egymásnak. a nyitánynál még nem értettem, hogy miért írták azt, hogy ez a film könnyedebb, mint az elődje, mert a hajó pusztulása kifejezetten drámaira sikerült, és a főbb karakterek lelki állapota sem volt épp túl felhőtlen, de aztán a bolygón a helyére kattant minden, és onnan már nem volt megállás. mert persze azért nem lehetett kihagyni az akciókat sem, hagyományos elvek ide-vagy-oda, és bevallom itt azért voltak problémáim... az még rendben van, hogy justin lin imádja úsztatni, pörgetni/forgatni a kamerát, mert jól tudnak kinézni ezek a sikló képek, de az én ízlésemnek a rázkódások már túllépték az élvezhetőség határát, sokszor nehéz volt kivenni, hogy mit is kéne látni (ráadásul a fényerővel is gondok voltak, nem is tudom, hogy a 3d-s vetítésen mit láttak a nézők, ahol még a hülye szemüveg is sötétíti a képet...). de azért voltak jócskán ötletei meg élvezhető koreográfiái (pl. jaylah kör-svenkes verekedései), és nagy dicséret jár azért, ahogy végig a zenére támaszkodott (michael giacchino klasszikus (és kellően john williams-es) témáira, és a beastie boys-ra egyaránt), és csak ritkán ötlött fel az emberben, hogy fast&furious széria mellől érkezett a rendezői székbe... ilyen sok szereplőnél óhatatlan, hogy elsikkad egy-egy karakter, most szegény uhura szorult háttérbe az eddigiekhez képest, viszont bones végleg a kedvencemmé vált (plusz az újak közül jaylah ugrott egyből a szívem közepébe). és azt is értékeltem, hogy próbáltak a gonosznak adni némi megalapozott motivációt, még ha ez azzal is járt, hogy kirk-nel néhány didaktikus mondattal kellett helyrebillentenie a gondolati egyensúlyt... no, amíg nem találják fel az idő-kibővítőt, addig nem látok esélyt arra, hogy pótoljam a komoly hiányosságaimat star trek fronton, de ha ilyen filmekkel mutatják be nekem, hogy mi az igazi szellemisége ennek az univerzumnak, addig nem is lesz bennem igazán hiányérzet... ($$07.23.)

(Éjféli látomás) (2016) (r.: Jeff Nichols)

jó látni, hogy felnőtt a korosztályom, és a többségük ragaszkodik azokhoz az ízekhez, amiket gyerekkorában megszokott -azaz a filmjeik többsége olyan, mintha spielberg készítette volna ’83 tájékán... és ez nem csak azzal jár, hogy a kor hangulatát próbálják reprodukálni, hanem a történeteik megírásakor is az akkor megszokott emberi léptékben gondolkoznak, és vizuálisan is megpróbálnak az olyan korszakos zsenik nyomdokaiba lépni, mint zsigmond vilmos (nem véletlen, hogy a szokásos film utáni színész-keresgélésem helyett most az operatőr és a zeneszerző nevére kattintottam az imdb-n) (egyébként ez a korhangulat-átvétel annyira jól sikerült itt, hogy az első modernebb autó felbukkanásáig nem is voltam benne biztos, hogy mikor is játszódik a film, mert a ruhák, a hajak, sőt még a képregények is hozták a retro érzetet)... alkotói alap-szabály, hogy egy történetbe minél későbbi ponton kell bevonni a befogadót, és nagyon tetszett, hogy itt megtalálták ezt az opcionális pontot, egyből a nagy hajsza közepébe csöppentünk, és nem hiányzott, hogy hosszasan magyarázkodjanak nekünk a miértekkel (vagy hogy mondjuk részletesen megmutassák a szektás időszakot). de egyébként is jól állt a filmnek ez a szűkszavúság, hogy nem akart szájba-rágni, hogy hagyta, hogy félszavakból, biccentésekből rakjuk össze magunknak a képet. mert így tudott felerősödni a történetben lévő misztikum. úgyis minden másban a realizmus dominált, mert az emberek valahogy így reagálnának a megmagyarázhatatlan jelenségekre, a különleges képességű emberekre (azaz istenként vagy fegyverként tekintenének rájuk). de igazából akkor működött a legjobban a film, amikor csak a család volt a középpontba, mert így lett érzelmileg nagyon erős motorja. kicsit sajnáltam is, hogy jöttek a konfliktusok, bár tudom, hogy ezek a feszültség-keltés velejárói. az mondjuk fura volt, hogy a szektás szál ilyen könnyen elsikkadt, bár a hivatalos szervekkel így is lehetett elég üldözést eljátszani... a csendessége és misztikuma szépen fokozódott fel a végéig, ami bizonyította, hogy nem kell a befejezéshez sem mély magyarázat, el tudja fogadni a néző, ha lebegtetve hagyják magára... no, valami ilyesmi jön létre a fesztivál-filmek és zsáner-filmek origójában, egy érzékeny retro mese, szerethető karakterekkel, finom csendekkel, bizsergető misztikummal. és persze kitűnő színészekkel (jó volt látni, hogy michael shannon-t és adam driver-t tudják normális emberként is alkalmazni, miért kéne nekik mindig különcöket és furcsa figurákat játszaniuk...). ($$07.17.)

(2015) (r.: Justin Kurzel)

egy shakespeare-filmadaptációnál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a plusz, amit hozzá tud adni az eredeti műhöz, miben tud mást nyújtani, mint a színpadi változatok. és persze elsősorban a vizualitás, a filmes képi nyelv az, amit előnyére változtathat egy ilyen feldolgozás. és ez esetben erre nem lehet panasz, mert érezhető, hogy justin kurzel végiggondolta a rendezői koncepcióját, és ebben nagy segítsége volt az operatőre is (adam arkapaw), szép tablószerű képekben gondolkoztak, amik közül sok festményként is megállná a helyét a falon, kihasználták a skót táj zord valóságát, a hideg kastélyok gyertyafénnyel megvilágított félhomályát, a tűz baljóslatú háttérvilágítását. a másik dolog, amit egy film jobban ki tud emelni a színpadhoz képest, az az arc-mimika, mert így a színészek természetesebben tudnak érzelmeket közvetíteni. főleg a jó színészek, és ezzel sem volt gond, michael fassbender fokozatosan csúszott bele az őrületbe, marion cotillard kígyóként suttogott a férje fülébe majd összetört a súly alatt, de sean harris is szokás szerint nagyszerű teljesítményt nyújtott. ...és az a baj, hogy most fogytak el a pozitív jelzőim... mert hiába a klasszikus történet, a természetes hangsúllyal felmondott monológok, a szemgyönyörködtető képek, ha érzelmileg cseppet sem tud közel kerülni a nézőhöz. ez persze lehet a darab hibája is, hisz’ hiányzik belőle az az igazi pozitív szereplő, akiért tiszta szívvel lehet szorítani, mindenkit körülvesz a sötét dráma, az elbukás spirálja, a halál kellemetlen szaga. és a film tempójával is gondok vannak, mert kicsit olyan, mint amilyen a kezdő csata-jelenet rendezése, a sok-sok lassú rész között néha meglendül, és érdekessé válik, csak sajnos ezek a közbülső, monológokkal terhelt meditatívabb részek eléggé leszedálják azokat a nézőket, akik elszoktak a művészfilmes tempótól (plusz az sem tesz jó, ha az allergiás tüsszögéstől és szem-viszketéstől alig látnak el a képernyőig)... szóval nem hiszem, hogy ez lesz az a shakespeare-adaptáció, amit nagy klasszikusként fogunk emlegetni sok év múlva is, inkább csak hümmögve fogjuk elismerni a vizuális megoldásait és a színészeit. ($$07.02.)

(Sok hűhó semmiért) (2012) (r.: Joss Whedon)

mindig jó érzés látni egy ilyen szerelem-projektet, ahol nem csak ésszel fogod fel, de érzed is, hogy nem a bevételért fogták meg a kamerát a srácok, hanem csak jól akarták magukat érezni egy kicsit, és ezt az érzést át akarták adni a nézőknek is. miről is van szó? joss whedon kicsit belefáradt a sztreccs-ruhás szuperhősök dirigálásába, így összerántotta a színész-barátait, akikkel már dolgozott együtt korábban a buffy-ban, az angel-ben, a firefly-on vagy a dollhouse-ban, és tizenkét nap alatt felvették ezt a habkönnyű cukiságot. és jól áll ez a minimalizmus a filmnek -és whedon-nak is, nem kell semmi mással törődnie, csak a szövegkönyvvel meg a színész-vezetéssel. a sztorit jól ismerjük, már szerintem shakespeare korában sem volt nagy újdonság, mondhatjuk, hogy a mester alap-paneljaiból van felépítve a szerkezete, sok zseniális szópárbajjal, egy kis félreértéssel, cseppnyi drámával és megnyugtató happyend-del. a legnagyobb baj vele talán az, hogy az ifjabb pár sajnos sokkal kevésbé érdekes mint a két házasságra alkalmatlan lüke, akik folyton csak évelődnek. de lehet, hogy ehhez az arány-eltolódáshoz érzethez kellett amy acker kisugárzása és alex denisof goofy-sága is, mert csodásan tudták mindketten élettel megtölteni a szerepüket. de azért a többiek is rendben voltak, clark gregg szokás szerint somolyog az orra alatt, sean maher gonoszkodhatott egy kicsit, nathan fillion meg szokás szerint lopja a show-t azzal a néhány percével... összességében a ’bájos’ szó jut eszébe az embernek a filmről, amit jól esik nézni (még ha kell is öt perc, mire az ember füle rááll a shakespeare-i szövegmondásra). és kicsit fájó belegondolni, hogy mekkora bulik lehettek ott a medence partján, miközben fogytak a koktélok és forgott a kamera... (btw, ’búvár-szimbolizmus’-t nem sikerült dekódolnom...) ($$06.30.)

(A függetlenség napja: Feltámadás) (2016) (r.: Roland Emmerich)

2016 van. az elmúlt húsz évben hollywood-függőként magam is végigkövettem a digitális forradalom útját a nagyvásznon, így ma már nem hiszem, hogy nagy meglepetés érhet, ha beülök a moziba egy idegen-inváziós városrombolós látvány-pornóra -nagy kár, hogy így már kevés az esély, hogy egy ilyen típusú alkotás olyan szórakoztató klasszikussá nemesedjen, mint a húsz évvel ezelőtti első rész. mondjuk nem is tűnik úgy, hogy emmerich-ék bármiben vették volna a fáradtságot, hogy felérjenek az elődhöz... oké, természetesen itt is a ’nagyobb és hangosabb!’ folytatás-elvet követték, csak nem biztos, hogy attól lesz valami fenyegetőbb, hogy sokkal nagyobb, mint korábban volt. mert jobban működött az, hogy épp annyit láttunk anno, amennyit kellett, és igazság szerint jobban álltak az atmoszférának a praktikus effektek is, főleg az űrlények sínylették meg a technikai újítást... de a láthatóságot érthetjük arra is, hogy követhetőbbek voltak az űrcsaták -bár ez abból is eredhet, hogy jobban elkülönült a két faj technikája. mondom ezt úgy, hogy az egyik legérdekesebb aspektusnak azt tartom ebből a folytatásból, hogy felvázolt egy olyan alternatív világot, ahol tényleg megtörtént egy ufó-támadás, ahol felhasználtuk az égből jött fejlett technológiát, ahol a nemzetek békében tudnak élni egymással, mert összetartja őket egy külső ellenségtől való fenyegetettség, ahol a régi hősöket a nekik kijáró tisztelet övezi. szép vízió... de az a baj, hogy ezeken a kihagyott éveken csak végigszaladunk (pedig vannak köztük olyan történet-morzsák, amik külön filmet érdemelnének, pl.: afrikában leszállt egy űrhajó ’96-ban, és éveken át közelharc folyt a helyi törzsekkel!) -ennek ellenére mégsem elég gyors az eleje. mert beleesik ugyanabba a hibába, mint az elődje, azaz rengeteg szállal zsonglőrködik, miközben próbálja a beexponált karakterekkel fenntartani az izgalmat -csakhogy most hiába telik el félóra, semmivel sem kerülnek közelebb hozzánk ezek a karakterek. a régiekkel csak azért törődünk, mert régi ismerőseink, az újak többsége meg a generációs staféta-váltás miatt vannak jelen, de szegények olyan semmilyenek, hogy képtelenek érzelmeket kiváltani belőlünk (pedig én bírom a kis-hemsworth-öt alapvetően. azt viszont nem nagyon értem, hogy az azóta is színészkedő mae whitman-t miért kellett lecserélni az egyébként szép arcú maika monroe-ra...). de egyébként is érzelmi deficitben szenved a film, többször is próbál halállal kiváltani belőlünk némi drámai reakciót -sikertelenül... na nem mintha a humor frontján jól állna -ennyire erőltetetten rosszul vicces nagyköltségvetésű filmet rég láttam, minden poén lepattant rólam, főleg úgy, hogy van vagy három karakter a filmben, akiket kizárólag arra tartanak, hogy vicceseket mondjanak vagy tegyenek, és egyik sem működik, nagyon nem. kicsit egyébként olyan az összhatás, mintha tervező-asztalon készült volna az egész film, vagy egy pizzériában, ahol gondosan kiválogatták, hogy milyen feltétekre van még szükség, hogy mindenki bekajálja a végeredményt (kell egy nagyobb hajó! egy nagyobb űrlény! egy rakás cinikus jeff goldblum egysoros! szerelmes fiatalok, kómából visszatérő öregek! gyerekek és kutya! kínai karakterek a távol-keleti piacra! viccesnek szánt karakterek! és sok-sok cgi!!!) -persze, hogy nem lett finom a végeredmény... azt nem mondom, hogy cseppet sem szórakoztató, vagy hogy ne lenne potenciál a felvázolt folytatásban, de ennél sokkal többet kell belerakni, hogy a nézők ne húzzák ennyire a szájukat... ($$06.25.)

(Creed: Apollo fia) (2015) (r.: Ryan Coogler)

az örökség mázsás súlyként tud a válladra nehezedni, sosem egyszerű kezelni azt, hogy ki kell lépned valakinek az árnyékából... adonis-nak egy egész film kell, hogy elfogadja a saját örökségét, az apja nevét. és ryan coogler író/rendezőnek is fel kell vennie ezt a nehéz terhet, hogy egy olyan alkotást adjon ki a kezéből, ami méltó a rocky névhez -és nem hogy nem okoz csalódást, de a széria egyik legerősebb darabjával gazdagít mindent, sőt, rendezésben és színész-vezetésben még a legklasszikusabb első résznek is be tud vinni egy látványos gyomrost... pedig elsülhetett volna ez rosszul is, egy unalmas remake-ként, ami termékként tekint a rocky-univerzumra, de egy olyan ember, aki kiskora óta rajong valamiért, az nem fogja meggyalázni a szeretete tárgyát. persze így is felhasznál sok elemet a korábbi filmekből, de mindet szeretet-teljes hommage-nak érzed csak, vagy kikacsintós utalásnak (mint a teknőst az akváriumban). még az sem zavar, hogy végig-szökellünk az első film dramaturgiai sarokpontjain, mert jól épülnek be ezek a pillanatok a maivá tett történetbe. de mit sem érnének ezek az ismerős elemek karakterek nélkül, és a rocky filmek mindig is akkor voltak a legjobbak, amikor a szerethetően megírt karakterei kerültek a középpontba. adonis-t az első húsz percben szokni kell, mert túl sok pakkot cipel a hátán, morcos és frusztrált, de aztán a közelébe kerül egy aranyos lány és egy apa-figura, máris kinyílik a személyisége (és michael b. jordan ismét bizonyítja, hogy kiemelkedik a színész-generációjából). az is jó, hogy a női főszerep nem csak egy szerelmi mellékszál, hanem egy érdekes drámával nehezített összetett személyiség. és hát sly sem a pénzért unatkozik a vásznon, ha már az előző filmben sikerült visszatalálnia a kedvenc képzeletbeli barátjának esszenciájához, sőt, a sorozatban most hozza a legerősebb alakítást (valószínűleg nem nagy kockázat, ha azt mondom, hogy az egész életében nem játszott még ilyen erősen) -és ehhez nem csak az kellett, hogy szívszaggató jeleneteket kapott, hanem az is, ahogy felépíteni ezt a mentor-szerepet, ahogy belenő mickey cipőjébe... ilyen erős alapokra már jöhet a másik fontos aspektus a box is, nem? hát jön is, állcsúcson vág, és ott hagy a szorító-kötélen lógva... már az elején meggyőző, ahogy lesétálunk a ring közvetlen közelébe az első meccsnél, de aztán a film közepén jön az a hihetetlen vágatlan mérkőzés, ahol mi magunk is ott körözünk a két harcossal együtt -azt hiszem, ezzel elértük a végpontot, ennél közelebb már nem lehet hozni egy intenzív sport-esemény bemutatását. de a végső nagy bunyó is hasonló szellemben lett felvéve, sok kamera-mozgással és közelivel, hogy minél valóságosabbnak hasson az egész. és tényleg ott érezzük a verejtéket az arcunkon, aztán rájövünk, hogy tényleg izzadunk, pedig csak egy filmbéli meccset nézünk a kanapéról ülve. és akkor a tökéletes pillanatban beúszik bill conti klasszikus főtémája, és rázni kezd a hideg, és ezért nagyon-nagyon hálás vagy a film alkotóinak... (megérte végigmenni a teljes úton, nem bántam meg, hogy az elmúlt két hetet rocky-val töltöttem, mert nagyon szépen ki tudott így rajzolódni a teljes életpályája.) ($$06.15.)

(2006) (r.: Sylvester Stallone)

két dolog hajthat be a ring kötelei közé -a zsebed és a szíved... sylvester stallone lefordította ezt a mondatot a film nyelvére, mert amíg a kizárólag anyagi haszon reményében leforgatott rocky v kínos kudarcot vallott a gyökerekhez való visszatérésben, addig ez a film érezhetően teljes szívből, odaadással készült, így meg is lett a jóleső eredménye. mert lehet úgy pengetni a szentimentális húrokat, hogy a néző érzelmileg bevonódik, nem pedig kellemetlenül feszeng. és itt nem csak arról van szó, hogy rengeteg régi helyszín és karakter visszaköszön az első filmből, de már az első tizenöt perc után úgy összetöri a szívedet, hogy nem győzöd összesöpörni a darabkáit. a sorozat történetében harmadszor katalizátor a halál, de ez most más, mert pontosan tudjuk, hogy rocky már sohasem lesz a régi a nagy szerelme elvesztése után. másként kondicionálja most a gyász, mint mickey után, nincs bosszú- és harag-érzet, mint apollo után -de azért még marad annyi sérelem a lelkében, hogy azt egy utolsó bunyóval kelljen felszabadítania... ezekkel az alapokkal lesz erős indok az olasz csődör utolsó vágtájára, és ezért sem lesz kínos a finálé meccse, és nem csak azért nem, mert stallone ennyi idősen is jó formában van... a második rész óta nem éreztem magamhoz ennyire közel a karaktert, sly visszatalált ahhoz a szerethetően bumfordi egyszerű sráchoz, akinek hatalmas szíve van, jól ismeri az utca egyszerű bölcseleteit, és borzasztó vicceket tud mesélni... örültem, hogy nem lett túlerőltetve a romantikus vonulat, bár lehet, hogy én a szájrapuszit is kihagytam volna, és akkor tényleg megmaradt volna egy mély barátság ábrázolásaként ez a szál a rég látott lánnyal (azért mindenképp pacsi, hogy nem új karakterrel álltak elő). bár nagyon élveztem az áradó melankóliát, az elmúlás feletti mosolygós kesergést, azért nem lenne igazságos, ha most azt mondanám, hogy k.o.-val győzött felettem a film. mert az apa/fiú kapcsolat ábrázolása nagyon döcögősen akart beindulni, és milo ventimiglia gondolom a szájtartása miatt kapta meg a szerepet, és nem a színészi képességei miatt... valamint az utolsó meccs tévés-közvetítés jellegű felvételétől nagyon elütött a középső menetek túlzott művészieskedése (de végülis csak egy évvel vagyunk a sin city után, akkor lehet, hogy menőnek tűnt a fekete/fehér + egy szín kombinációja...), de ennyi, ez így is egy könnyed pontozásos győzelem. vita nélkül mondhatjuk, hogy örülhetünk annak, hogy az eredeti tervekkel ellentétben rocky nem halt meg az előző (rossz-emlékű) epizód végén, és így méltóképp búcsúzhatott a ringtől és tőlünk. ($$06.14.)

(1990) (r.: John G. Avildsen)

ez a film valahogy kiesett a köztudatból -és ez mindenkinek, az alkotóknak és a nézőknek is nagy szerencse... mert nagyon rossz látni, amikor egy bajnoknak megkopik a fénye, és csak vonszolja magát a régi dicsősége árnyékában... ennek a filmnek nem lett volna szabad moziba kerülnie, mert cseppet sem kelti mozi-film érzetét, sokkal inkább egy hallmark channel tévéfilm szürke fáradtsága árad belőle... valahol értem a ’vissza az alapokhoz’ attitűdöt, hogy újra a philadelphia-i utcákat járjuk, hogy újra ott van rocky fején az ikonikus kalap, hogy nem csak mickey szelleme kísért végig a film alatt, hanem az edzőtermét is újra birtokba vesszük, de olyan rossz írói megoldásokkal jutunk el ezekhez a nosztalgikus sarokpontokhoz, hogy semmilyen érzelmi hatást nem tudnak kiváltani belőlünk... a karakterek sem az igaziak, rocky kifordul magából azzal, hogy leszarja a fiát a sztori közepén, pont ő, akinek mindig is a család volt az első, és ne mond nekem, hogy csak azért foglalkozik az újfiúval, mert általa kaphat vissza valamit a ringbéli dicsőségből, mert azért ez elég sovány motiváció számomra, igaz, sosem voltam sportoló, úgyhogy nem biztos, hogy reálisan meg tudom ezt ítélni... ejj, valahogy mindenki alulteljesít ebben a részben, az írás lapos, a rendezés semmilyen (azért nem menekülünk a videoklippes összevágástól), és a színészek is őrlángon égnek. mármint azok, akikben alapvetően van tehetség, mert a pénzes néger annyira harsány, hogy az első pillanattól kiütnéd a picsába, a tanítvány/ellenfél meg karizma híján teljesen hiteltelen. a kis stallone-t meg csak azért nem bántom, mert a tipikus tini-szálból nehéz lett volna kicsillognia (hehe, kevin conolly-t az első pillanatban felismertem, milyen kis punk volt, mielőtt hősszerelmes menedzserré változott volna!)... de! még ezekből a bajokból sok mindent le is nyelnék, ha a közepes unatkozás után nem ezzel a mocsokszar utcai bunyóval lenne lezárva az egész... na jó, túl sok karaktert fecséreltem erre a förmedvényre, megyek és lemosom valami jó filmmel ezt a kellemetlen érzést... ($$06.14.)

(1985) (r.: Sylvester Stallone)

...és akkor rocky megdöntötte a szovjetuniót... talán az aggastyán korú szovjet pártfőtitkárok agonizálása miatt, vagy még inkább reagen habitusából eredhet ez a korhangulat, de a nyolcvanas évek filmjeibe hidegebb hidegháború gyűrűzött be a valóságból, mint akár egy évtizeddel korábban. james bond-nak is őrült szovjet tábornokokkal kell küzdenie, és rocky életére is a vörös csillag vet sötét árnyékot. azt nem mondom, hogy egy gonosz oroszt kell legyőznie, mert ivan drago nem gonosz, csak egy hideg sportember, aki győzni akar mindenáron -a köré felépített szovjet apparátus, na az a gonosz, hisz’ eszükben sincs sportszerűen játszani (meg is lepődtem volna, ha nem kerül elő a szteroidos fecskendő...). mert azt hiszik, hogy ha felfegyverkeznek a legmodernebb technológiával, az megtörheti az imperialisták makacs ellenállását... (vicces látni, hogy tényleg mennyire technika-heavy volt ez a évtized, főleg az, hogy milyen hamar is el is avultak ezek a technikák -de egy beszélő robot egy rocky-filmben már ’85-ben is wtf lehetett...) persze a rendezés is próbál lépést tartani a kor követelményeivel, ezért mindent elural a videoklipp-esztétika, még a meccsek is sokkal gyorsabbra (nehezebben követhetőbbre) vannak vágva, mint eddig, de amit nehezen vett be a gyomrom, hogy a film közepén van egy komplett dal, amihez korábbi képsorok vannak vegyítve rocky bánatos vezetéséhez -mi történt, nem volt meg a másfél óra, és ezzel lett felhizlalva a film...? (arról már nem is beszélve, hogy a sok popdal emlékezteti az embert, hogy mennyire hiányzik bill conti zsenialitása a háttérből -btw, mi volt az a szuszogás drago zenei témájában...?) a sztoriba jóval kevesebbet invesztáltak, mint a csilivili látványba, jött a szokásos rocky formula, valami indokkal vissza kell csábítani az olasz csődört a ringbe (már másodszor jön a halál, mint katalizátor), aztán jöhetnek az esztétikus képek a felkészülésről (kicsit talán túltolva a modern technika vs vissza az alapokhoz párhuzamosítást), és hát a meccs -ezúttal marx és lenin árnyékában... valamiért abban reménykedtem, hogy az lesz a vége, hogy rocky kibírja az istentelen ütéseket, majd pontozással kap ki, de övé lesz az erkölcsi győzelem, de nem, az amerikai büszkeség ezt nem élte volna túl... (milyen vicces, hogy a két főbb orosz szerepre svédországból és dániából importáltak egy-egy magas szőkét -korlátozott színészi eszköztárral...) ($$06.12.)

(1982) (r.: Sylvester Stallone)

’hova lettek a csendes, gyengéd percek?’ -kérdezi mickey a film első félórája után, és aki az első két rész nagy tisztelője, az szomorúan bólogat vele... nem akarom fényezni magam (és igen, tényleg kimaradtak nekem ezek a filmek gyermekkoromban), de tökéletesen ráéreztem az előző kritikámban, hogy az új évtized milyen változásokat fog hozni a sorozatba -hogy háttérbe fog szorulni a szívvel teli magánéleti vonulat, és előtérbe kerül a box. de szerencsére mégsem válik érdektelenné a film a sport iránt kevésbé érdeklődőknek sem, mert nagyon szépen logikusan beépült a történetbe ez a változás. mert a karakterek is sokat változtak az évek során, adrian már ki meri nyitni a száját, eltűnt a kezdeti félénksége, paulie még megkeseredettebb, mint eddig, és kissé idegesítővé is vált. és rocky sem a nép egyszerű gyermeke már, igazi bajnok vált belőle, aki élvezi a felhajtást, sok mindent csak a show kedvéért tesz, szép öltönyökben jár -áttranszformálódott az első rész apollo creed-jévé. épp ezért érzem nagyon okos húzásnak, hogy össze is pakolta stallone az igazi apollo-val, hogy együtt álljanak neki felépíteni újra rocky-t (a napfényes kaliforniában -mert ez már nem a borongós hetvenes évek, hanem a csillogó nyolcvanas...). mert bizony rocky szobrát le kellett dönteni a talpazatról, össze kellett törni, hogy a néző újra teljes szívből tudjon szurkolni neki. és ez az összetörés sikerült a legjobban a filmben, ahogy egyetlen este elvesztette az övét és a mentorát is. a baj az, hogy egy hatalmas árnyék vetül erre az egész szálra -hogy mr.t borzasztó színész, akitől nem tudsz félni, csak idegesít a süketelése (viszont az tetszett, hogy nem csak a film nézőit idegenítették el tőle, de a filmben lévő box-rajongók is csak a nem múló utálatukat fejezték ki iránta megállás nélkül). és így az utolsó meccs is egy nagyon picit veszít a feszültségéből, mert nem végződhetett másképp, mint hogy rocky lenyomja ezt a buta tankot. ami viszont mégis működik, az abból adódott, hogy hősünk olyan dolgokat használ, amik eddig nem voltak rá jellemzőek -az eszét és a sebességét. és hát mondhatjuk kissé erőltetett analógiával, hogy stallone is használhatta volna továbbra is az eszét és a szívét, mint hogy erőből oldja meg ezt a folytatást... (mennyire nyolcvanas-évek az is, hogy nem elég bill conti csodás zenéje, hanem pop-számok is kellenek a score mellé -mondom ezt úgy, hogy imádom az ’eye of the tiger’-t.) ($$06.11.)

(1979) (r.: Sylvester Stallone)

örülök, hogy pontosan ott folytattuk, ahol az előző rész befejeződött, mert így végignézhettünk egy nagyon érdekes időszakot is (annak már kevésbé éreztem létjogosultságát, hogy öt percet visszavágtunk a nagy meccsből a film elejére). mert oké, megvolt a tisztes helytállás, de hogyan tovább? először is össze kell rakni a szétesett arcokat, majd a felépülés után jöhetnek a mindennapok. mert friss házasként nem lehet abból élni, hogy rendszeres időközönként szétvereted magad (kockáztatva akár a megvakulást is). bizony, mert egy nagyon aranyos jelenetben rocky felteszi a nagy kérdést, és természetes, hogy adrian igent mond. csupa pozitív minden, lehet szórni a pénzt puccos autóra, órára, tigris-mintás bőrjakóra, és egy kényelmes álom-otthonra. csakhogy szép lassan kúsznak be ennek az életnek az árnyoldalai is -mert az egyetlen bunyóval szerzett vagyon véges, alul-iskolázottként viszont nem könnyű tisztességes állást szerezni. és tetszett, hogy rocky egyáltalán nem szállt el, mindent elvállal, jó családfő akar lenni. mert őt így szeretjük, a maga egyszerűségében, a lüke poénjaival, a nagy szívével. és nagyon sokáig még apollo heccelését sem veszi fel, nem igazán baszkurálja úgy a büszkeség, mint az ellenfelét, ő nem akar bizonyítani egy visszavágón. de persze eljön az a pillanat, amikor fel kell venni a kesztyűt... (bármennyire bírom burgess meredith mickey-ét, azért furán vette ki magát, hogy a kórház kápolnájában mondta el a buzdító nagybeszédét...) továbbra is rá tudok csodálkozni arra, hogy mennyire nem a boxról szólnak ezek a filmek (gondolom a tesztoszterontól fűtött nyolcvanas években majd változik ez), de azért a magánéleti akadályokat leküzdve az utolsó félórában ráfordultunk a klasszikus felkészülős részre és persze az évszázad mérkőzésére. és stallone tudta emelni a tétet az első filmhez képest, mert rocky mögött áll az egész város, és ezt képileg is ki tudta fejezni a többszáz gyerekkel, akik követik őt fel a múzeum lépcsőjén. és a meccs is sokkal látványosabban van rendezve, érzed a két küzdő energiáit, a dühöt és a makacs kitartást. és szerencsére cseppet sem érződik hollywood-inak a befejezés, mert rocky-val együtt mi is kiérdemeltük ezt a győzelmet... (tök jó, hogy ezekkel a nagyszerű és a mai napig élvezetes filmekkel együtt bill conti-t is sikerült (újra) felfedeznem!) ($$06.09.)

(Törtetők) (2015) (r.: Doug Ellin)

egy filmnél már az elkészítése előtt érdemes megfontolni, hogy kinek is szánjuk -főleg, ha egy sorozat folytatását akarjuk a nagyvászonra küldeni. mert az az igazság, hogy bármekkora volt a rajongótábora a show-nak a tévében, ők nem lesznek elegen, hogy sikerre vigyék a projektet. viszont, ha a szélesebb közönség megszólítása a cél, akkor meg olyanná kell formálni az egész estés alkotást, amit mindenki megért, mindenkinek örömet okoz, nem csak a leghűségesebb rajongók fogják falni jóízűen. szerintem sejtitek, hogy mire akarok kilyukadni a hosszas bevezetőmmel... ez a film egy másfél órássá felduzzasztott sorozat-epizód, aminél esélye sincs egy új nézőnek, hogy megértse a karakterek mozgató-rugóit, mert hiába az ügyes gyorstalpaló a film elején, a sorozat mélyéről érkezik a probléma-források nagyrésze. és nem csak a karakterek problémái jönnek az alapműből, hanem a film legnagyobb problémái is... azért vicces volt látni, hogy az első percekben egyből lenullázták a finálé nagy happy-ségét, mert az milyen hülyeség lett volna már, hogy úgy kell végigcsinálni egy filmet, hogy a srácok hűségesek egy adott nőhöz... ez persze azzal is járt, hogy volt pofájuk tovább görgetni a sloan-problémát is... de legalább nem csak a magánélettel nyűglődtünk, hanem filmet is forgattunk, illetve már csak a végső simításokat végeztük rajta, de legalább volt valami hollywood-i vonatkozás is, hogy ari igazán fel tudja húzni magát valamin. még az is rendben volt, hogy behoztak egy kvázi főgonoszt haley joel osment személyében, mert tovább erősítették bennünk azt a képet, hogy akinek pénze van, az seggfej... azt is természetesnek veszi az ember, hogy hollywood krémje felvonult a filmben, akár egy-egy poén kedvéért, akár csak a golden globe-ról bevágva egy pillanatra, mert mindig is szerettek bohóckodni a sztárok a show-ban is. volt csöcs is, jöttek az egymást szívatós beszólások sorban, johnny megjárta a poklot és a mennyországot is, hangulatilag is rendben volt, tehát elégedettnek kéne lennem, de egyáltalán nem ezt érzem -mert sajnos a vitalitás kicsit kiveszett a srácokból az évek alatt, és doug ellin sem bírta ki, hogy ne rángasson elő olyan magánéleti szálakat, amiknek örökre dobozban kellett volna maradniuk... (hopp, boldog szülinapot emily ratajkowsky mellei!) ($$06.07.)

(1976) (r.: John G. Alvidsen)

(Muhammad Ali emlékére)

amennyire beágyazódott a popkultúrába rocky balboa alakja, az eye of the tiger, a philadelphia-i szépművészeti múzeum lépcsője, annál meglepőbb, hogy mennyire csendes és személyes ez az első film. és hogy mennyire nem a boxról szól. összesen két darab mérkőzést láthatunk -egyet az elején, egyet a végén, közte viszont egy kisrealista dráma terjeszkedik, egy nagyon édes romantikus szállal nyakon öntve. és ez így van rendben. mert nem a ringben kell megismernünk a kissé egyszerű srácot, aki a lepukkant környék nagymenője, aki lehet, hogy nem vitte sokra az életben, de a szíve nagyon is a helyén van. ilyen az igazi underdog, aki nem akar nagy hírnevet, nem kell neki a nagy zsozsó (esetleg egy tisztább lakással kibékülne), kizárólag magának és a barátnőjének akar bizonyítani. jó kontraszt volt apollo creed, akit elsősorban a külsőségek érdekeltek, a szórakoztató-faktor, meg esetleg a nagy bevétel. ezért volt olyan kielégítő, amikor az első komolyabb pofon után látszott rajta a meglepődés... örültem, hogy ennyi időt rászántunk az adrian-nel való kapcsolat kialakulására, mert jól érezte az olasz csődör, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szerethetőek voltak, ahogy nyugisan összecsiszolódtak. de minden működött, a környezet-festés, a korabeli hetvenes-évek lepukkantság-érzete, és aztán az is, ahogy láb-tempót váltottunk a felkészülés ikonikussá vált jeleneteinél, majd ahogy felfokozták ezt egész a mérkőzés csúcs-pontjáig. és pont azért működik a mai napig az utolsó tizenöt perc, mert nagyon szépen építkezik odáig a film, mert közel hozta a szívedhez ezt az egyszerű pénzbehajtó-srácot, akinél tökéletesen megérted, hogy a bizonyítás vágyából kifolyólag képes újra-és-újra felállni a pofonokból. és így az eredménytől függetlenül nagyon boldog tudsz lenni a végére... (ismert legenda, hogy mennyire alacsony volt a film költségvetése (1 millió dollár), de ez cseppet sem látszik, sőt tele van nagyon szép kamera-mozgásokkal, plusz ez a szoros nadrágszíj eredményezte például az üres pályán korcsolyázós jelenetet is, úgyhogy még hálásak is lehetünk a stúdió szűkmarkúsága miatt...) ($$06.04.)

(Rendes fickók) (2016) (r.: Shane Black)

vannak olyan evidenciák, amik természetesen maximálisan igazak, és ezért nem is keressük az alternatíváikat, pedig vannak nekik. 1977 nem csak a starwars-ról szólt, hanem a saturday night fever-ről is; egy noir történethez nem csak a bánatos szaxofon vezette jazz való, hanem a játékos basszus-alapokkal megáldott funky is; egy magánnyomozónak nem kell feltétlenül búvalbaszottnak lennie, lehet csak simán elbaszott is; és a sötét és csavaros los angeles-i krimiknek nem csak james ellroy a mestere, hanem shane black is... viszont vannak olyan filmes evidenciának vélt tények, amik könnyen cáfolhatóak -mondjuk, hogy egy főhősnek mindig becsületesnek és kompetensnek kell lennie; vagy hogy mindig győz az igazság és a nőt mindig megmentik a végén... és akkor már ne felejtkezzünk el azokról az evidenciákról sem, amik beton-biztosan tartják magukat, és nem is igazán helyettesíthetőek ezek más nagy igazságokkal: mondjuk hogy a hetvenes éveket a trapéz-nadrágok, a barkók és az earth, wind and fire jellemzik a legjobban; vagy hogy minden shane black filmben tökéletes lesz a kémia a sokat dumáló főszereplő páros között, túl lesz pörgetve a morbid humor, és legalább egy jelenet erejéig karácsony környékén fog játszódni... olyan jó látni, hogy van még egy fickó hollywood-ban, aki annyira szereti a cigifüstös noir-t, mint a mi egyre fogyatkozó táborunk -igaz, hogy cseppet sem tiszteli, folyton játszik vele, kiforgatja, remake-eli, de pont ezektől lesznek a filmjei ilyen piszok szórakoztatóak. nem is igazán titkolja ezt a játszadozást, sőt még rátol két lapáttal a tiszteletadásra azzal, hogy russel crowe-val egy verő-legényt játszat, majd be-castingolja kim basinger-t is (la confidental reunion!). de maga a történet is ilyen főhajtás, elveszett lánnyal, halott pornóssal, felső körökig érő szálakkal, mindez túlbonyolítva, de azért egyszerű ésszel is megérthetően -ez utóbbi azért kellett, hogy a gyengeelméjű hőseink is felfogják a fordulatokat... lehetne fárasztó, hogy ryan gosling karaktere ennyire inkompetens, hogy ennyire túlpörgetik nála a seggre-esős fizikai humort, de valószínűleg épp ettől a túlzástól kezd igazán működni, plusz tökéletes egyensúlyt kapott az okos kislánya által (és persze néha enyhén bekúszik a drámai múltja is -ezzel csak az a baj, hogy a vágásnál többször is furán jön ki, hogy a szomorkodásra igen hamar érkezik egy ordenáré poén). meg egyébként is tök jó látni, ahogy ez a nők kedvence ficsúr így elengedi magát, és csak szórakoztat kegyetlenül (érdekesek egyébként a szereposztás döntések, sose gondoltam volna, hogy matt bomer hidegvérű gyilkosként fogom látni például. csak szegény margaret qualley sínylette meg a furcsa szerepét, de lehet, hogy csak a szinkron rontott rajta sokat...). izgalmas volt hallgatni a mozi-teremben, hogy a poénok hogy csapódnak le, és az volt a feltűnő, hogy a különböző viccek után különböző székek felől jött a nevetés, de sosem egyszerre hallottad az egész termet kacagni. viszont azt éreztem, mint a kiss kiss bang bang-nél, hogy egy idő után megtör, és teljesen át kell adnod magad ennek az alávaló szórakozásnak... hjaj, bárcsak gyakrabban kapnánk a moziban ilyen alávaló szórakozásokat... ($$05.29.)

(Durr, durr és csók) (2005) (r.: Shane Black)

ki kéne fejleszteni egy app-ot, ami tudja számlálni az alkotásokban a tipikus alkotói kézjegyeket -kíváncsi lennék, kinél mászna magasabbra a mutató, tarantino-nál, frank miller-nél, vagy mondjuk shane black-nél. bár igazság szerint amíg jól működnek ezek a jellemző jegyek az egyes alkotóknál, addig szerintem semmi baj nincs a meglétükkel. és mivel ez egy színtisztán shane black film, mert az írás mellett itt debütált rendezőként is, így nem is kérdés, hogy magasra rúg a shaneblack-izmusok száma. sőt, a film önironikus jellegéből adódóan még rá is játszik ezekre erősen. mert ebben a filmben semmit sem szabad komolyan venni... mert van egy megbízhatatlan narrátorunk (aki néha elfelejt részleteket közölni, és ilyenkor anyázva állítja meg a filmet és teker vissza), egy csavaros sztorink, amiért minden ponyva-író zokogva ölné meg a szobába betoppanó femme fatale-ját, van egy meleg magánnyomozó, aki semmi meleg dolgot nem csinál (igaz, hogy a gatyájában tartja a hatlövetűjét), és persze van egy gyönyörű nő is, aki néha kicsit butácskának tűnik, de elolvadsz a mosolyától. és van még egy levágott kisujj, egy balul elsült orosz-rulett, egy lehugyozott hulla, és a néző, aki egy idő után eltörik, és olyan szintű ordenáré röhögésbe tör ki, hogy átkopognak a szomszédok... és ezeknek a tetején ülnek dicsőségesen a shaneblack-izmusok, a fergeteges párbeszédekkel megtámogatott buddy-comedy jelenetek, az inkorrek fekete humor, és a pofátlan tiszteletlenség hollywood-dal szemben. ki se lehetne tenni nagyobb ironikus idézőjeleket, mint amik itt vannak... mivel most már idestova 8 éve nézzük rdjr-t ironman-ként, így nem akkora releváció, hogy ebben a szerepben is brillírozik, de ha belegondolunk, hogy a drogos tévút után ez a film tette őt vissza a térképre, már nem lehetünk elég hálásak ezért a casting-döntésért shane black-nek. oké, az a másfél óra felhőtlen röhögés is számít valamennyire... ($$05.24.)

(X-Men: Apokalipszis) (2016) (r.: Brian Singer)

mindig egyre magasabbra kell rakni a mércét, mindig emelni kell a tétet -legalábbis hollywood-ban így gondolkodnak trilógia-készítés közben. és talán épp ezért lehet, hogy legtöbbször a harmadik részt érezzük a leggyengébbnek, mert rendre leverik ezt a túl magasra rakott lécet. (ezen egy kicsit viccelődnek is a filmben, csak az a baj, hogy az önbeteljesítő jóslatok általában be szoktak teljesülni...) mert ha a nagy egészet nézzük, akkor már a hatodik résznél tartunk a mutáns-kalandokban (ha a wolverine-eket és a deadpool-t is számoljuk, akkor kilencig is feltornázhatjuk ezt a számot), ezzel a generációval ez a harmadik felvonás, így a fairplay alapján csak az előző kettővel hasonlítanám össze, de bizony azokkal szemben is alulmarad -mert a ’first class’ a tökéletes hidegháborús hatvanas-évek hangulatával és szerethetőségével, a ’days of the future past’ meg a csavaros történetével és erős karakter-pillanataival múlja felül ezt a harmadik részt... eleve zavarónak érzem, hogy 5 valós év alatt húszat lépdeltünk előre a sztoriban, mert ez az eltelt idő cseppet sem látszik meg a karaktereken, ráadásul most semmit sem kezdtek a váll-töméses nyolcvanas évekkel, semmit sem lehetett érezni a korhangulatból... a történetben sincs semmi csavaros, jön egy nagyon gonosz, aki el akarja pusztítani az emberiséget, mert csak, és végtelen hatalmat akar, mert az menő a gonoszoknál. és persze hőseinknek össze kell fogniuk ellene, mert csak úgy lehet legyőzni -és ehhez kellett az alkotóknak több mint két óra... meg is leptek, hogy az impozáns ősi-egyiptomos kezdés és a történelmen végigszaladó főcím után egyből az új karakterek közé vetettük magunkat, csak az a baj, hogy jean grey kivételével néhány cool jeleneten túl nem sok mindent kaptak a srácok, esetleg lehettek impozáns bio-díszletek, mint olivia munn kevés-ruhás psylocke-ja... aztán jöhettek a már ismert régi motorosok, de itt is igazából az volt a bajom, hogy a legtöbben csak takarék-lángon égtek, egyedül eric drámája működött igazán, és ezzel máris lett egy jó alap a későbbi cselekedeteihez... és itt van az egyik legnagyobb baj a filmmel -hogy rengeteg időt rászánunk az alapozásra, és mégsem érezzük a végén, hogy kifizetődne ez a komótos építkezés, ez a lassan gördülő középső rész, mert a végén nem érzed a súlyát az egésznek, így csak üres látványosság lesz a pusztításból, és nem bizserget az epikus felfokozottság, így a gonosz feletti győzelem sem tud kielégíteni (főleg úgy, hogy a küzdelem egy jó része fejben dől el...). ennek ellenére nem mondanám, hogy teljes kudarc a film, mert vannak pontjai, ahol el tudott kapni az x-men-filmes hangulat, rozsomák vendégszereplése is hatásos lett (annak ellenére, hogy túl gyakran fordul el szemérmesen a kamera a brutalitásáról), ugyanakkor sokkal egyszerűbb (mondjuk ki: butább), mint amit eddig megszokhattunk a mutánsainktól. és nagyon hiányoztak belőle azok a személyes karakter-drámák, amiktől igazán átérezhetőek voltak eddig ezek a filmek. nem minden szuperhősnek való a nagyívű világ-megmentés... (sajnos quicksilver is csalódás okozott most, mert azzal, hogy egy drámai eseménybe illesztették a kilassított futását, kiölték belőle a szórakoztató cool-faktort -de ugyanezért nem működött a kötelező stan lee shot sem, mert ahelyett, hogy átérezted volna a nukleáris rakétás jelenet komolyságát, inkább mosolyogtál az öregen...) ($$05.21.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(Amerika Kapitány -Polgárháború) (2016) (r.: Anthony és Joe Russo)

a hős és a gonosz összecsapnak, a hős győz, a gonosz elbukik, mindenki boldog, végefőcím. ehhez a felálláshoz szoktattak minket a mesék, és az a rengeteg film, amiket gyerekkorunk óta láttunk. mostanság viszont komoly változáson megy át ez a klasszikus alapszerkezet -mert mindegy, hogy mennyi fantasztikus elemet emelnek be egy történetbe, a valósághoz való hasonulás mindig erősen tartja magát. és a valóságban minden tettnek súlya van... és szerintem ez egy nagyon jó trend, hogy az írószobákban végiggondolják a következményeket is, nem csak azt tartják szem előtt, hogy mennyire cool dolog a pusztítás-pornó. és tényleg nincs kedve már az embernek tovább rugdosni a warner/dc-t, de nagyon nincs szerencséjük azzal, hogy az erre az alap-gondolatra felfűzött közepes filmjükre két hónappal később a marvel ilyen erős választ dob... és igen, nézhetjük megint onnan, hogy az egész univerzum-építésüknek itt a gyümölcse, hogy volt 12 filmjük, hogy megalapozzanak egy ilyen konfliktust, de leginkább azért fontos ez a múlt, mert a karakterek motivációi is innen erednek, minden tettük pszichológiailag hihető és alaposan végiggondolt (még a gonoszé is, aki szintén személyes motivációs hátteret kap, nem akar világuralmat meg fehér perzsamacskát, csak bosszút állni a bosszúállókon). így sokkal több lesz az egész, mint hogy milyen jól néz ki, amikor ennyi hős egymásnak esik (bár ne tagadjuk le, tényleg baromi jól néz ki, mert a koreográfiára és a kaszkadőr-munkára is odafigyeltek, és nem csak a repülőtéri csúcs-jelenetben, de az összes akció-szekvenciában, minden dinamikus és áll-leejtően látványos, az egyetlen apró bajom velük, hogy a russo tesók még mindig többet vágnak a kelleténél...). ez a személyes aspektus a végén fizetődik ki igazán, mert nagyon okosan az utolsó verekedés közben most nem dőlnek épületek, nincs világ-megváltás, csak egy közelharc zajlik egy igen szűk térben, de ismerve a hátteret, az ember szíve szakad bele... de nem csak kicsiben, lelkiismereti téren fontosak a következmények, hanem nagyban, a politika színterén is. és persze itt is rengeteg kérdés vetődik fel, itt sem könnyű választani a két fő álláspont közül, hogy ki is viselje a felelősség terhét. persze a többség úgy gondolja, hogy nem hagyná, hogy öltönyösök szóljanak bele a világmegmentésbe, nem...? (#teamcaptain!) eddig is dicsértem christopher markus-t és stephen mcfeely-t, hogy mennyire okosan hozták be a realizmust az epikus marvel-kalandokba, de azért is dicséret jár nekik, ahogy a sok eddigi karakter történetének továbbszövése mellett beintegrálták az új arcokat is. mert t’challa őfelsége szála szép organikusan simult a nagy egészbe, spidey meg csak simán lopta a show-t... mert bizony még hangulatilag is tökéletesen ki volt balanszírozva a film, bizonyos részei meglepően komorak voltak, ugyanakkor nem felejtkeztek el a szórakoztatásról sem, főleg a film második felében egymást érték a beszólások és nagy vigyorokat kiváltó momentumok. tempóban is jól érezhető volt a hullámvasút, ahogy az izgalmas kezdés után kicsit leültünk megalapozni a drámát, majd meg-megindultunk azokkal a hihetetlen akció-jelenetekkel (talán a casino royale volt hasonlóan felépítve). mindent összevetve nem tudom, hogy hogyan is lehetett volna ezt jobban csinálni, egyszerre folytatni a winter soldier-t és az ultron-t, úgy, hogy szintet lépnek a komolyság, az érzelmek és az akciók terén. egy cseppet sem aggódom a következő avengers-ekért, jó kezekben vannak russo-éknák. (és azt is könnyedén elérték, hogy mostantól még jobban várjam a black panther és a spider-man szóló-filmeket!) ($$05.05.)

(A dzsungel könyve) (2016) (r.: Jon Favreau)

vannak örök-érvényű és örök-életű mesék, amiknél természetes, hogy minden kor elkészíti a maga verzióját belőlük -és ha értő kezekbe kerül az adaptáció, akkor mindig tud új élményt adni az új és a régi generációknak egyaránt. és jon favreau-éknál nagyon jó kezekben volt az alapanyag, hogy elhozzák nekünk a huszonegyedik századba ezt a klasszikust. örülhetünk, hogy mostantól sok gyerek ezzel a változattal fog először találkozni. mert persze, mindenkinek a szíve csücske a ’67-es rajzfilm, de míg az a bájosságával vált mindenki kedvencévé, ez a faltól-falig kaland érzetével varázsolja el a nézőt. igen, még a harmincöt éves cinikus öreg rókát is... nem is azért nehéz átkattintani az agyadban azt a tudást, hogy a maugli-t játszó kisfiún kívül minden számítógéppel lett létrehozva, mert annyira kilógna a digitális munka, hanem pont azért, mert alig akarod elhinni, hogy nem valós helyszíneken forgattak, hanem egy stúdióban. tökéletes az illúzió, él a dzsungel, gyönyörűek a hátterek, végiggondolt a fény-használat. az állatok mozgása is pontosan lett modellezve, de náluk a mimika és a beszéd természetesen visszább vesz a hitelességből -de csak így lehetett belőlük igazi karakter, akiknek érdekel a sorsa, akikért tudsz aggódni. vagy akiből árad a félelem. mert azért megvan benne a kellő dzsungel-mélyi sötétség is, de így lesz igazán izgalmas a kaland. és persze, ismerjük a történetet kívülről, de annyira sodor magával, hogy ez nem válik hátrányává, plusz azért apróbb hangsúly-eltolásokat is végeztek. lehetett volna ez egy üres tech-demó is (avatar, valaki...?), de érezhetően szívvel és aggyal nyúltak az alapokhoz, így a végeredmény sem csak azért szórakoztató, ahogy kinéz. (sokat gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e a moziba, mert a környékünkön csak szinkronnal elérhető, és úgy gondoltam, hogy a pedigrés hang-szereposztás fontos része a filmnek, aztán győzött a kíváncsiságom -de nem bántam meg, mert tisztességes munkát végeztek a szinkron-stúdióban, ezt a szélesvásznú kaland-élményt meg nem tudtam volna reprodukálni otthon. de azért pár hónap múlva meg fogom hallgatni, hogy hogyan énekel christopher walken...) ($$04.23.)