(Cloverfield Lane 10.) (2016) (r.: Dan Trachtenberg)

azt hiszem, hogy hollywood legjobb marketingesei a bad robot-nál dolgoznak, vagy fogjuk az egészet jj abrams titkolózás-mániájára...? mert az ember felkapja a fejét arra, ha egy filmről csak két hónappal a bemutató előtt szólnak a nagyérdeműnek, hogy ’ja, forgattunk egy ilyet, tessék egy előzetes!’, mert nem ezt szoktuk meg ebben az ’elő-előzetes-előzetese’ időszakban, amikor már mindent morzsát ismerünk a filmből, mire be tudunk rá ülni a moziteremben. pedig a tudatlanság jó dolog... és nem véletlen, hogy éppen ennél a filmnél csúcsosodott ki ez a titkolózás, ez a kétségek között tartás, hiszen maga a film is végig ezzel játszik -hogy a hősnővel együtt magad sem tudod, hogy mit gondolj, hogy mit higgy el. és egészen kitűnően játszanak rá erre a bizonytalanság-faktorra, mert ha jön is egy újabb fordulat, amitől meggondolod magad, akkor is ott motoszkálnak benned a kétely magvai. és john goodman kitűnő partner ehhez a forgatókönyvhöz, mert egyszerre tud lenni mézesmázos és félelmetes is, akiben szeretnél bízni, de képtelen vagy rá. nagyon örültem, hogy ez a pszichológiai macska/egér játék volt a hangsúlyos, és csak néha vettek elő horror-kliséket, leginkább azért, hogy azokkal is eljátszanak kicsit. de a legfontosabb, hogy egy klisét nem voltak hajlandóak átvenni: a hősnőnk nem buta. sőt. kifejezetten okos, egy aktívan cselekvő személy, aki nem sodródik, nem törődik bele, és igen magas szinten dolgozik benne a túlélési ösztön... (és nem tudom, hogy miért nem realizáltam eddig, hogy mary elisabeth winstead ilyen szép!) nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e a ’cloverfield’ címkét rárakni a filmre, mert oké, hogy jobban el lehet adni egy pszicho-thrillert egy már bejáratott névvel, viszont azok, akik méretes szörnyekre számítanak, és nem egy erős színészi játékkal megtámogatott kamara-darabra, azok csalódottak lesznek. plusz egy kicsit el is billenti az embert a ’vajon pszichopata vagy igazat mond’ kérdésben, hiszen biztos okkal hívják a filmet 10 cloverfield lane-nek... (nem csak azért dicsérném meg dan trachtenberg-et, mert elsőfilmeshez képest tűpontosan adagolta a feszültséget, hanem mert látványilag is odafigyelt a részletekre, hősnőnket legtöbbször meleg színek vették körül (rózsaszín fal, pl.), míg a férfiaknál a hidegebb kékek domináltak. és persze azért is dicséret jár, mert hozzám hasonlóan láb-fetisiszta...) (bear mccreary már a csodás nyitójelenettel megadta az alaphangot, remélem most már tényleg eljut odáig, hogy egy nagyköltségvetésű filmhez is felkérik komponálni.) ($$04.22.) (cloverfield kritika itt!)

(2008) (r.: Matt Reeves)

...óh, azok a kétezres évek, amikor boldog/boldogtalan kézikamerát fogott a kezébe, hogy ’talált-film’-nek adja el a produktumát, mert az menő... meg így lehet ó’csosítani... bár engem eléggé elkerült ez a hullám, mert elsősorban horror-filmesek éltek ezzel a technikával, én meg ugye nem vagyok horror-fogyasztó (mondjuk az origót, a blair witch-et láttam vagy tizenöt éve). és valahogy ez a film is elkerült, pedig hallottam róla, hogy kicsit megpiszkálták benne a szörnyfilmes zsánereket, de nem éreztem késztetést, hogy megnézzem -de mivel a kvázi folytatását agyondicsérik a kritikusok, így gondoltam jöhet egy kettő-az-egyben akció, lássuk csak hogy mit is látunk a remegő kézikamerából! hát nem mindig eleget... bár igazság szerint csak meg kell szokni a káoszt, hogy nem mindig tudsz odafókuszálni, ahova szeretnél, aztán egy idő után már szórakoztató ez a játék, ahogy figyeled, hogy mit mutatnak meg, és miről rántja el a képet a félős operatőr -de azért valljuk be, 75 perc játékidő pont az a határ, amikor még nem zavaró ez a trükk. és hát sztoriban sincs több, hiszen a talált-kameraság előnye és hátránya is, hogy csak egy szemszöget mutatnak be, nincsenek benne nagy összefüggések vagy magyarázatok. és hát itt a nagy menekülés alatt arra sincs idő, hogy a karaktereket mélyítsük -bár volt egy pillanat, amikor át tudott ütni az igazi dráma: amikor hősünk az édesanyjával beszél a telefonon. de egyébként még a halálok is elszaladtak mellettünk ebben a megőrült világban. tetszett, hogy nem szaroztunk sokat, a romantikus viszonyok felvázolására csak tizenöt percet szánva máris eljött az apokalipszis... könnyű belelátni a filmbe a poszt-9/11-et korszakot, ahogy a ledőlő felhőkarcolók porában futnak kétségbeesve az emberek. főleg úgy, hogy nem csak azért rejtegetik a szörnyet, mert az költségkímélő megoldás, hanem mert tényleg nem fontos, hogy mi az, ami támad, hogy mi indikálja a váratlan életveszélyek sorát. megvannak egyébként a hagyományos óriás-szörnyes klisék így is, csak alulnézetből. a legjobban az első nagy katonai támadás tetszett, ott dübörgött fel igazán a film a rakéták sárgás fényében... no, azt hiszem kifacsartam minden mondandót ebből a szűkös játékidőből, jól szórakoztam végig, és azt hiszem, hogy ennyi is volt drew goddard-ék célja a filmmel -meg hogy játszanak egy kicsit ezzel a menő filmes stílussal... ja, még annyit, hogy irigylem azt a szereposztó kanapét, ahol lizzy caplan és odette annable (akkor még yustman) egyszerre megfordultak... ($$04.13.)

(Batman Superman ellen -Az igazág hajnala) (2016) (r.: Zack Snyder)

...értem én, hogy a warner-nél markánsan akarnak különbözni a marvel-től, de ezt a ’no fun policy’-t sürgősen át kéne gondolniuk, mert ez most már nem csak azt jelenti, hogy nincsenek poénok a filmjeikben, vagy hogy véresen komolyan veszik a sztreccs-gatyás szuperhősöket, hanem azt is, hogy nem szórakoztató nézni a filmjeiket, nem érzed azt a bizsergető buzz-t, amit egy blockbuster-nél kellene. illetve ebben a filmben egyetlen ilyen pillanat volt, amikor végre széles vigyor terült szét az arcomon -amikor wonder woman belevetette magát a csata közepébe, egyetlen jelenetbe koncentrálva minden epikusságot, pedig annak az egész filmet át kellett volna itatnia... (de egyébként is hatalmas pozitívum volt gal gadot, mert azon kívül, hogy gyönyörű, olyan kisugárzása van, hogy azonnal a hatása alá kerülsz.) persze nehéz is lenne az epikusságot számon-kérni egy olyan filmtől, ami több mint másfél órát elvesztegetett az alapozásra. és én pont ettől tartottam az előzetes hírek alapján, hogy nem fogja elbírni a film, hogy ennyi mindent bele akarnak gyömöszölni -talán a sony-tól lehetett volna tanulni, akik már két pókembernél is befürödtek ezzel a hozzáállással... de egyébként még rendben is lenne ez az építkezősebb kezdés, ha ez az építkezés hatással lett volna a karakterekre. mert például mit is tudtunk meg bruce wayne motivációjáról? vagy én is olyan buta lennék, mint a filmbéli karakterek, hogy nem sikerült ezt megértenem...? mert azért valljuk be, hogy sok okos karakter nincs a filmben. vagy sok okosság... pedig az alapgondolatban még volt spiritusz, azaz a hősök felelősségének kapargatása érdekes téma, ahogy az is az, hogy miként állnak az emberek a szuperképességűekhez -csak az a baj, hogy ezek aztán teljesen elsikkadnak, mert a frusztrált denevérember csak a primitív ökölharcot ismeri, és mert egy apakomplexumos hülyegyerek meg akarja mutatni, hogy ő a legnagyobb jani a bolygón... nem tudom eldönteni, hogy hogyan is álljak jessie eisenberg rendhagyó luthor-jához, mert nem játszott rosszul a srác, csak nem ezt szoktuk meg nagy (és kopasz) nemezisként, amit kaptunk. de legalább az a félelmem nem igazolódott be, hogy már megint ingatlan-panamázásba kezd, mint az eddigi filmes luthor-ok. viszont nem is volt elég így sem gonoszként, kellett mellé még egy erőbedobás, hogy jöhessen a snyder-i pusztítás-pornó. és az a baj, hogy amikor kiderült, hogy érkezik a filmbe doomsday, már akkor lehetett tudni, hogy hova akarnak kilyukadni -mert még mindig nem tudnak elszakadni a 80-as / 90-es évek képregény-sztorijaitól, ha megfilmesítésről van szó... no. doomsday elvégezte azt az egyetlen feladatát, amire a képregényben is hivatott volt, most akkor jöhet majd egy még nagyobb gonosz, akihez máris elkezdték lerakni az alapokat -meglehetősen otrombán, mert a liga tagjainak videói és bruce álom(?)-jelenetei bántóan kilógtak a filmből. dehát ez van, amikor valaki szembe akar menni a konkurenciával, és fordítva ül a lóra. mert mindig a karakterekből kéne alakulnia a történetnek, nem pedig az egysíkú karakter-kezdeményeket kéne rángatni a történet kedvéért. pedig ezek a dc karakterek sokkal többet érdemelnének egy ilyen közepes, túlzsúfolt és hatástalan filmnél... ($$03.27.) (az előzmény-képregényről itt írtam!)

update $$07.10.:

Ultimate Cut:

ritkán fordul elő, hogy egy film butasága és írói hanyagsága ennyire felbosszantson -de meg kellett próbálnom túllendülni ezen, hátha a csalóka ígéret valósnak bizonyul, és a félórányi visszaillesztett jelenet jobbá teszi a filmet. és igen, mondhatjuk, hogy valamennyivel jobb lett a film, mert bizonyos szálaknak több értelme lett (lásd az afrikai vonalat), clark kent is nagyobb szerepet kapott, és végre kevésbé kelti azt az érzetet, hogy baltával vágták a jeleneteket -de sajnos azt nem mondhatjuk, hogy ezektől a változtatásoktól jobb filmmé vált volna a nagy mű. mert még mindig tele van logikai bukkanókkal, nagyon nem működik a motivációs háttér, és taszítja az embert a külső rétegként rajta lévő style-over-substance elvű cool-nak gondolt synder-ség... szóval kicsit középen ragadtam abban, hogy egy új nézőnek melyik változatot ajánlanám: mert ez a vágás kicsit jobb, viszont fél órával többet vesz el az életéből. bár valószínűleg azt kéne javasolnom, hogy egyik változatot se nézze meg, csak egy összevágást a csodálatos wonder woman összes megjelenéséből...

(2015) (r.: Jon Schnepp)

jól emlékszem a kilencvenes évek közepére, amikor próbáltam nyakig vetni magam a filmes világba (ez vidéki gyerekként nem volt egyszerű), így hónapról/hónapra mentem az újságoshoz a kötelező cinema adagomért -ott is lehetett olvasni erről a projektről, ami már kezdő film-szeretőként is furcsának tűnt: nicholas cage, mint superman? tim burton, mint a film rendezője? és tudjátok mit? ennyi évvel és filmmel a hátam mögött ma már kurvára megnézném ezt a furcsa filmet... amikor először hallottam erről a dokumentum-filmről (kevin smith-től, ki mástól...btw, nézzétek a palit a youtube-on, mert elképesztő figura!), akkor azt gondoltam, hogy majd egy érdekes betekintést kapott általa a hollywood-i nagy stúdiók működési rendszerére, ahol simán beborítják az ilyen érdekes projekteket, ha nem remélik tőlük a kötelező anyagi sikert -de ennél sokkal többet kaptam. mert nem csak az ötlet megszületését és a szomorú elbukását láthattuk, hanem nagyon sok minden előjött a készítési folyamatból is, jon schnepp nem volt rest, és előásott minden fennmaradt rajzot, vázlatot, koncepciós tervet, és azt a rengeteg közreműködőt, akik létrehozták ezt az egyedi vizualitást. persze az interjúk során a nagyvadak voltak azok, akiket a legjobban várt az ember, tim burton-t, a maga kalimpálózós elvontságával; kevin smith-t, aki úgy tud sztorizni, hogy három napig hallgatnád egy sörrel a kezedben; és jon peters producert -óh, őróla már hallottam legendákat, de baszki, mind igaznak bizonyult... mert ez a faszi megtestesít mindent, ami rosszat gondolsz a hollywood-ban dolgozókról, egy felkapaszkodott fodrász (a paróka-készítő andy vajna csókoltat), akinek fogalma sincs semmiről, de nagy arccal ossza az észt, és persze öt-danos kamugép... tök jó látni, hogy létrejöhetnek ilyen alulról jövő kezdeményezések manapság, hogy lelkes emberek össze tudnak rakni ilyen produkciót, ami baromi érdekesen tudja bemutatni egy film mögött lévő iszonyatos munkát, és persze az ’álomgyár’ furcsa működését. tessék folytatni ezt a kezdeményezést, van még elég csontváz abban a készítői pokolban, amiről szívesen néznék még ilyen színvonalas dokukat. ($$03.18.)

(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)

(Bíborhegy) (2015) (r.: Guillermo del Toro)

a viktoriánus-kori horrorban van valami romantikus -de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi... pedig értem én, hogy a szellemek csak metaforák, mert ezt eléggé hangsúlyozták nekünk a filmben is, és nem is azt vártam, hogy minden sarokból rémségek ugorjanak ki a remegő gyertyafénybe, inkább az volt a bajom vele, hogy egy romantikus filmhez elengedhetetlen, hogy én is beleszeressek a karakterekbe, és ez nem történt meg. pedig mia wasikowska most is elragadó volt, és tom hiddleston is könnyen kirázza a kabátujjából az angol nemest, de a karakterek nem voltak elég érdekesek a vonzódás kialakulásához (mellettük ott volt még jessica chastain és charlie hunnam is egy-egy, a komfortzónájuktól messze eső szereppel, és hát... szokatlanok is voltak...). nem segített az egysíkúságuk vagy a teatralitásuk sem. apropó színház, ha úgy nézzük, akkor ez egy kamara-darab volt, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, kevés helyszínnel. az első negyven percen eléggé nehezen jutottam át, itt kellett volna megalapozni a későbbi drámát, de egyáltalán nem akart működni, hiába lehetett érezni valamicskét a baljós jelekből. aztán átutaztuk az óceánt, és a főúri kastélynál végre kiélhette magát del toro -vizuálisan legalábbis. mert ha az ember-karakterei nem is sikerültek túl érdekesre, a fő helyszín igazi karaktert kapott. a forgatókönyv egyik legjobb ötlete a vörös agyag volt, ami nem csak a történetben játszik fontos szerepet, de mindent be is von a vér színével. plusz imádtam, hogy a beszakadt tetőn át mindig hullik valami a hallba (ez egy igazán deltoro-s húzás volt, mint ahogy a szellemeket sem tudná letagadni a hosszú ujjaikkal és a körülöttük lebegő szellemvérrel). ahogy az elvárható egy ilyen ódon háztól, rengeteg sötét és szomorú titkot rejtegetett, amik nem váltak az enyészetté az épülettel együtt, hanem a felszínre kerültek a süllyedés során. de azért azt nem mondhatjuk, hogy annyira meglepődtünk volna bármelyik titkon is... mivel annak idején már eltántorítottak a fanyalgó kritikák a moziban nézéstől, így nem mondanám, hogy csalódtam a filmben. inkább azért érzek csalódottságot, mert rossz látni, amikor egy del toro kaliberű rendező is beleesik abba a hibába, hogy csak a (tényleg megkapó) vizualitással foglalkozik, és nem érzi azt, hogy a karakterei és a története nem működik... ($$.03.09.)

(2015) (r.: Cary Joji Fukunaga)

az emberi természetből fakad, hogy az egyik legmegterhelőbb dolognak azt érezzük, ha gyermekek szenvedését kell látnunk. ha olyan dolgokat kell tenniük nekik, amitől megszűnnek gyermeknek lenni... nem is könnyű péntek esti kikapcsolódás ezt a filmet megnézni, de higgyétek el nekem, hogy nagyon is megéri... messze van afrika, ráadásul hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, vagy átsiklani a hírek tengerén, amikor a polgárháborúkról van szó, pedig oda kéne figyelnünk, és valamit tenni, hogy csökkenjen a fegyverek zaja... bár egy szándékosan meg nem nevezett országban vagyunk, de tudja valaki bárhol is, hogy mi volt a konfliktus, amivel elindult ez az erőszakhullám? csak a hatalom megszerzése vagy megtartása van a háttérben? és hogy lesz valakiből kormánypárti vagy lázadó? talán csak így, mint a filmben, hogy kimossák valakinek az agyát...? bár nem ideálisak a körülmények (lásd a kaja-kunyerálást), de azért egy megnyugtató idillben kezdünk, mosolygós csibész gyerekekkel, de aztán jön pár dzsip, és elszabadul a pokol... nem könnyű végignézni, ahogy egy tízéves-forma gyermek átformálódik, minden szinten elveszíti az ártatlanságát, ahogy megkeményedik a lelke, és teljesen természetes lesz számára a halál -mindegy, hogy ki is osztja... nagy erőssége a filmnek, hogy végig megtartja ezt a gyerek-központúságot, hogy mindent a főhősünk szemén keresztül láttat, hogy végig rajta tartja a fókuszt. de egyébként is, minden nagyon letisztult, nincsenek nagyívű epikus jelenetek, könnyfakasztó zenék, szájbarágott tanulságok. cary joji fukunaga mértéktartó rendezése példamutató, és operatőrként is helytáll, hozta a true detective óta elvárt szép képeket és hosszú tracking shot-jait is. a többit meg rábízza a színészeire -idris elba egyszerre meggyőzően karizmatikus és félelmetes, még az akcentusa sem tud kizökkenteni az áhítatból; a nagy meglepetés viszont abraham attah, aki ilyen fiatalon is meggyőző teljesítményt nyújt, vonzza az ember tekintetét az arca... még ha sok minden más taszítja is ebben az erőszakkal teli világban (még úgy is nehezedik rád a brutalitás súlya, hogy sok mindent -nagyon okosan- nem enged be a kép-kivágásba). elborzaszt de ugyanakkor nem ereszt. mert látnod kell ezeket a szörnyűségeket, hogy igazán átérezd, hogy milyen az élet afrikában. hogy tenni akarjál valamit, hogy a gyermekeket ne fosszák meg ilyen kegyetlenül a gyermekkoruktól. ($$03.04.)

(2015) (r.: Matthew Heineman)

durva, hogy mennyire el tudnak mosódni a határok... mármint vegyük először művészileg -mert tisztában vagyunk vele, hogy egy dokumentum-filmet látunk, mégis azt érezzük, hogy az egész szerkezetével, a karakterei felépítésével, a feszültség és az információ adagolásával, a háttérzenék használatával azt az illúziót kelti, mintha egy játékfilmet néznénk. egy igen durva játékfilmet... bár tavaly már a sicario adott egy kellemetlen gyomrost a témában, de csak most látszott igazán, hogy csak a felszínt kapargatták a készítői. mert nem is az az igazán érdekes, ami az amerikai határ közelében zajlik, hanem ami mexikó szívében. és lehet, hogy erre ennek a dokunak a készítői is csak az alkotás folyamatában jöttek rá, mert a jenki oldalra elhasznált percek nem tudták ellensúlyozni a túloldalt, csak néhány egyszerű embert találtak, akik valami zavaros indokkal rohangálnak a természetben, mert vagy kötelességüknek érzik tenni valamit (ez a jobbik eset) vagy csak mosdatlan rasszisták, akik élvezettel lobogtatják a kincstári fegyvereiket. nem, az igazi drámát spanyol nyelven adják elő... esküszöm, hogy nem tudtam, hogy az önként szerveződött szabadcsapatoknak ilyen fontos dátum február 24-e, egyszerűen csak most lett kedvem megnézni a filmet, de szépen ráhibáztam. ahogy a rendezőnek is szerencséje volt, hogy végigkövethette ezeknek a csapatoknak a sorsát, a reményteljes megalakulást és a dicstelen elbukást. mert az elején mi is érezhettük a hagymázas eszméket, a tenni-akarást, minket is behálózott a karizmatikus vezetőjük, aztán folyamatosan hullott le a maszk róluk, és derült ki, hogy nem sokkal jobbak ezek az emberek sem, mint a kartell tagjai, csak más színű pólót hordanak. kiüresedtek az eszmék, csak néhány keménylegény maradt fegyverrel a kezében -igen, pont mint a másik oldal önbíráskodói... és akkor még nem is jutottunk el a coda-ig, ahol végleg elbukik a ’védjük meg a sajátjainkat’ eszméje, amikor simán és elvtelenül beállnak a korrupt kormány mögé a nép korábbi védelmezői, és ugyanazokkal a módszerekkel kezdenek bűnözni, mint akik ellen felvették a harcot az elején. és nincs feloldás, nincs szabadulás körből. és nem tudom, hogy lesz-e valaha... (és ha globálisan nem lett volna elég a gyomros, a doktor személyes drámájával tették még nehezebbé az egész történetet.) ($$02.24.)

(Valami követ) (2014) (r.: David Robert Mitchell)

hogy honnan tudod, ha egy alkotó john carpenter köpenye alól bújt ki? elég csak meghallanod a nyolcvanas-évek szintetizátor-témáit a filmzenéjében... ennyit még én is tudok, pedig köztudomású, hogy nem szeretem a horrorokat. ugyanakkor ezt a filmet be kellett próbálnom, mert annyian dicsérték -de csak megerősített az eddigi hitemben: a horror és én egyszerűen nem passzolunk össze, akárhány randira elmehetünk, nem érzek semmit. ennek ellenére, mint filmet tudom értékelni, mert látom, hogy mi emeli ki a tucatárú közül, mi az, amire rá tudtak kattanni a sok rémséget fogyasztók is. mert a hangulatos zene mellett számomra a legnagyobb értéke a képi világa volt, csodálatosan meg volt komponálva az összes jelenet, szépek a színei, a kamera-mozgásai, a kertvárosi idillje, az elhagyatott detroit szomorúsága. számomra pont eggyel lassabb volt a kelleténél, de megértettem, hogy miért ilyen visszafogott a tempó, hogy miért kellenek az elmélkedősebb részek is (furcsa is olyan tiniket látni egy amerikai filmben, akik nem csak hogy nem a rossz irányba futnak a rémségek elől, de fölösleges perceikben dosztojevszki-t olvasnak). annak viszont kifejezetten örültem, hogy nem akar hirtelen frászt hozó jump-scare-ekkel operálni, inkább csak lassan csoszog utánad, hogy biztos, hogy kényelmetlenül a bőröd alá másszon, és csak néha ér majdnem utol, és dobbantja meg jobban a szíved. a koncepcióval így ki voltam békülve, bár azon rágódtam egy kicsit, hogy akartak-e valamit mondani ezzel a szexszel terjedő átokkal, vagy csak egy gimmick volt, amivel fel lehet kelteni a nézők figyelmét. mert hogy nemi úton kapod el, azt még értem, ide sok minden elfér szimbólumként (a nemi-betegségek mondjuk, vagy csak simán a felelőtlen szexuális élet), csakhogy ott van a dolog folytatása, hogy tovább kell adnod, hogy újra szexelned kell valakivel, ha túl akarod élni, és ehhez már nem tudok társítani semmilyen analógiát. de lehet, hogy nem is kell, lehet, hogy csak elég a tudat, hogy valaki követ, lassan, gyilkosan, akár az elhunyt szeretteid arcát magára öltve... na jó, egy kicsit most beleborzongtam, lehet, hogy mégiscsak ki tud váltani valami apró reakciót belőlem egy horrorfilm... (bár ebben szerepe lehet most annak is, hogy carpenter-muzsika szól a háttérben...) (meg tudtam érteni, hogy miért tartja mindenki vonzónak a hősnőnket, főleg, hogy a rendező úr a film nagyrészében mezítláb kergette az átok elől...) ($$02.17.)

(Fantasztikus Négyes) (2015) (r.: Josh Trank)

szeretném azt gondolni, hogy minden külső hatástól mentesen, minden háttértudástól függetlenül is érezném, hogy mennyire rossz is volt ez a film... persze, biztos, hogy befolyásolja az embert, ha ismeri a készülésének rapszodikus történetét, ha látta, hogy a kritikusok és a közönség mennyire szétszedte a bemutató után. de szerintem a szimpla kikapcsolódásra vágyók nézőknek is érezniük kell, hogy valami nagyon nem stimmel vele. nekem meg kell próbálnom elmagyarázni a miérteket, ha már akkora film-gurunak tartom magam... direkt néztem az órát, hogy mire mennyit szánnak, és nem hittem a szememnek -háromnegyed óra elment a közepesen unalmas alapozásra, a szokásos eredet-sztorira, ami még működgetett is valamennyire, bár fel nem foghatom, hogy egy olyan képregényt, ami mindig a szórakoztató kalandokról volt híres, hogy lehetett ilyen sötéten és lehúzósan adaptálni (amint láthatjátok, azzal nincs semmi bajom, hogy történetileg változtattak a nyomtatott verzióhoz képest, hogy inkább az ultimate vonalat követték a klasszikushoz képest, mert attól még működhetett volna, hogy nem az űrbe mennek, hanem egy másik dimenzióba, hogy a storm-tesók nem úgy testvérek, satöbbi). de a legdurvább, hogy eltelt ez a bizonyos háromnegyed óra, amit rászántunk a karakterekre, és igazából semmit nem tudtunk meg ezekről a karakterekről. aztán jött az utazás és a baleset, és minden szétesett. alig kaptunk pár kockát az átalakulás utáni pillanatokról, és ugrottunk egy évet (wtf), belekavarodtunk az unalomig koptatott 'katonai célokra használunk titeket' toposzba (és innentől kezdve tim blake nelson szájába nonstop járt a rágó, mert attól... ööö... gonoszabb...?), majd visszatért doom, akiről aztán végképp nem tudtunk meg semmit, jött egy-két bántóan odaragasztott, drámainak szánt jelenet (storm apa-fiú kapcsolat?), majd egy kábé öt percig tartó izé, mondjuk hívjuk jóindulatúan csatának, és végefőcím... mi a fene történt a vágószobában? hogy gondolták, hogy ezt a torzót meg kell mutatni az embereknek? miért jó bármelyik stúdiónak, ha hagyja, hogy rajta élcelődjenek heteken át? miért gondolja azt bárki, hogy épkézláb karakterek nélkül lehet filmet csinálni? miért gondolja valaki, hogy akció-jelenet nélkül is lehet szuperhősös filmet csinálni? hogy lehet ennyi tehetséges színészt lehúzni a wc-n? mérhetetlenül örülök, hogy az emberek nemet mondtak erre a szörnyre, hogy bebizonyították, hogy nem esznek meg bármilyen szemetet, amit hollywood eléjük rak. ($$02.13.)

(2016) (r.: Tim Miller)

na zsúrpubik, csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljetek: áááááállat volt ez a fiiiilm! (elváltoztatott mélyebb hangon mondja, mintha ki lenne lassítva a kép) (egyébként ki mond olyat manapság, hogy zsúrpubi...?) (igen, most a szerző azt próbálja imitálni, hogy áttöri a negyedik falat.) az előzeteseket látva mindenki bizakodó volt, hogy nem basszák el, és tényleg összehoznak egy mr.pool-hoz hű adaptációt, és képzeljétek, a lelkesedésnek és kitartásnak néha megszületik az izzadság-mentes és jóseggű mutációja, a film, ami nem ismer sem urat sem istent (csak hugh jackman-t), és megy a maga véreres/kékeres útján. (szerencsére tudom, hogy miről beszélek, mert volt szerencsém néhány deadpool képregényt olvasni -lásd itt, itt és itt. igen, csak ennyi, szerintetek nincs más dolgom munkaidőben, mint titokban képregényt olvasni? és a youtube-bal meg a facebook-kal mi lesz, mi?) és persze nagyon szurkolunk a srácoknak, hogy a nép a popkorn mellé bekajálja a korhatáros szuperhős-, izé, na, szuperképességgel rendelkező filmet, mert az végre megnyithatna egy kaput hollywood segglyukában, és az mindenkinek jót tenne, ha fröcsöghetne a vér, lengenének a formás női mellek (vagy gondosan borotvált herezacskók, igény szerint), és nem kéne odafigyelni a szájból kibukó mocskos nyelvre. igen, ilyen szofisztikált filmeket szeretnék, bajod van ezzel, haver? mert kellenek az ilyen frissnek ható elemek, főleg ha már megint egy eredet-történetet kell bő nyállal lenyelnünk. de legalább próbálták ezt elfedni az időkezelés játékosságával. és érdekes, hogy itt volt az egyetlen elem, amivel nem mertek viccelni -mert úgy látszik, hogy a rák az egy olyan kurva dolog, hogy még a humort is ledobja magáról. viszont a valentin-napi rózsaszín-beöntésre nem lehetett panaszunk, azaz nem hazudtak túl sokat, amikor próbálták azzal félrevinni a marketing-kampányt, hogy ez egy romantikus történet. de ehhez kellett az is, hogy hősnőnk egyenrangú partner legyen a szerelmével, hogy jól vegye a poénokat, hogy szerethető legyen a karaktere (ez utóbbiban nagy érdeme volt a mindig csodálatos morena baccarin-nak is). de nem csak eredet- és romantikus film volt ez, hanem bosszú-film is. úgyhogy ha már ennyire az alsógatyáig vetkőztettük kritikán tárgyát, elmondhatjuk, hogy odalenn azért nincs nagy truváj, alap-panelekből építkeztek, kicsit nekem hiányzott is a deadpool képregényekre jellemző sodródás, ahol ez a rusnya kurafi mindig csak belecsöppen az események sűrűjébe, és csak úgy jön a hadd-el-hadd. de igazság szerint nem tud érdekelni ez a szépséghibája, mert kurvára élvezettel vigyorogtam végig ezt a 100 percet, és leszarok mindent, mert ennyi most kielégítő volt. és a poénok sokszínűsége miatt nem hiszem, hogy ne találna magának mindenki megfelelő viccet benne, van kifinomult, kikacsintós, alpári, tessék, tessék, van itt minden vegyétek, vigyétek. légyszi. ...jézusom, nézzétek ezt a kritika-hosszúságot, megszállt a nagypofájúság átka, ááááá! inkább megyek és berakom a youtube-on a negasonic teenage warhead-et a monster magnet-től, mert valamiért eszembe jutott az előbb, és tök szeretem azt a számot... (de hopp, itt a végén jönnek a legnagyobb szavak, mert nagyon-nagyon ritkán írok ilyet le: jár a homlok-puszi nagy ervin-nek, mert kifejezetten jól hangolta át magyarra pool-t.) ($$02.13.)

(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(2015) (r.: Todd Haynes)

hát van olyan ember a földön, akit ne tudna elcsábítani cate blanchett...? pedig emlékszem, hogy 15 éve még értetlenkedtem, hogy miért őt választották középfölde legszebb lényének -aztán meghallottam a hangját, és megéreztem a kisugárzását, és azóta múlhatatlan a szerelem. szóval most már teljesen természetesnek tűnik, hogy egy romantikus film hősnője legyen -akkor is, ha ez a szerelem két nő között alakul ki. bár pont az a legérdekesebb vonása a filmnek, hogy olyan természetesen alakul ki a kapcsolatuk, és annyira erősen érzed a vonzalmat, hogy nem számít a két szerelmes neme. még a csúcsponti szex-jelenet is nagyon visszafogott és művészi -semmi hatásvadászat, csak szépség. és persze szomorúság. mikor végiggondoltam, hogy vajon mik történhettek az ötvenes években a leszbikusokkal, bevallom, rosszabbra számítottam, mint amit a film nyújtott -mert szerencsére nem érzi az ember a boszorkány-üldözést, nem érezni a megvető pillantásokat, nincs megaláztatás (egy idő után már nem kérnek hősnőink külön szobát sem). máshonnan érkezik a szívbemarkoló dráma -a férfi oldalról. mert legyen bármilyen kor, egy férjnek nehéz feldolgoznia azt, hogy a házassága tönkrement, többek között azért, mert a felesége a nőket szereti. és kevés rosszabb van, mint egy bosszúálló férj. és az a legdrámaibb, amikor egy nőnek el kell döntenie, hogy melyik boldogság a fontosabb számára -a gyermeke vagy a szerelme. és a film utolsó harmadáig rettegtem attól, hogy összetörik a szívemet, hogy egy anya nem választhat mást, csak a gyermekét, de aztán szerencsére volt elég merszük a bátrabb befejezéssel melegíteni meg a szívünk. ...de ez a szép történet, ez a már emlegetett kémia mit sem ért volna a színészek nélkül, és a dívai cate mellé egyenrangú partnerként ért fel rooney mara a maga eszköztelenségével. de hogy mégse' csak egy korrekt színész-filmként emlegessük, ahhoz kellett todd haynes is, aki erősen tudja megteremteni ezt az ötvenes évek miliőét, és sandy powell, aki mindig csodálatos kosztümöket készít. ($$01.31.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(A nagy dobás) (2015) (r.: Adam McKay)

valószínűleg hiába törném a fejem, hogy az élet melyik területe áll tőlem a legtávolabb, mert biztos, hogy oda lyukadnék ki, hogy a pénzügyi világ a nyerő -ja, ez meg is látszik a pénztárcámon... de hé, én egy bölcsész-srác vagyok, a számok sosem voltak a barátaim, a spekuláció meg sosem volt az erősségem. szóval engem nem könnyű megnyerni egy erről szóló filmhez, annak ellenére, hogy azért szívesen kukkantok be olyan területekre, amikhez nem értek. mondhatjuk, hogy kemény fába vágtam a fejszémet, amikor szombat este nekiültem egy darab angol felirattal felvértezve egy olyan filmnek, ahol megállás nélkül dobálják a pénzügyi szak-szavakat, de az volt a rohadt nagy szerencsém, hogy adam mckay rendező (és forgatókönyvíró-társa) gondoltak a hozzám hasonló laikusokra, és időről/időre elmagyarázták konyhanyelven is a legfontosabb tudnivalókat -egészen zseniális módon kilógatva a film szövetéből ezeket a jeleneteket, amikhez persze igazi sztárok is dukáltak. de ha nem is mindent fogtam fel, azért a lényeg jól kihámozható volt. a kritikám elején emlegetett közönyöm abból is látszik, hogy hiába hallottam eleget 2008-ban a pénzügyi összeomlásról, eszembe se' jutott utánanézni a hátterének. pedig így egy filmen átszűrve érdekes volt az a sok felelőtlenség, ami idáig vezetett. annyiban viszont szerencsém van, hogy most igazán érdekes tálalásban kaphattam meg ezt a sok infót. mert azokra koncentráltunk, akik jól jártak a pénzügyi világ bedőlésével, akik időben felfedezték, hogy kurva nagy a baj. és akik bár moralizáltak kicsit azon, hogy mások nyomorán nyerészkednek, de azért köszönték szépen és eltették a lóvét. érdekes volt így a szerkezet, hogy három teljesen elkülönülő szálat vegyítettek össze, de úgy, hogy a külön vonalon mozgó karakterek nem is találkoztak egymással -ám az ügyes vágással ez nem vált zavaróvá. és ha már vágás meg szerkezet, mint film, kurvajól van összerakva, a sok valóságból szedett videó meg fotó a realizmus felé húzza, ugyanakkor a szereplők többször is áttörik a negyedik falat, és kibeszélnek hozzánk, amivel meg elemelik kicsit a filmet (olyat meg még nem hallottam egy valóságot feldolgozó filmben, hogy az egyik szereplő kiszól, hogy 'igazából nem is így történt'...). bár brad pitt csak a negyvenedik perc környékén bukkant fel, azért a produceri keze érződik azon, hogy mennyire erős színész-gárdát tudtak összeszedni. és tisztelem őt, hogy ilyen jó szeme van a témákhoz, amikre pénzt ad. mert egy jó üzletember olyat is el tud neked adni, amire nincs szükséged. én nem akartam a pénzügyi világról filmet nézni, aztán meg milyen jól szórakoztam... ($$01.30.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(A szoba) (2015) (r.: Lenny Abrahamson)

...olyan kár, hogy tudjuk, hogy egy ilyen történet nem csupán az írói fantázia szüleménye, hanem számtalan esetben megesett (és megesik) a mi szörnyű világunkban -ha más nem, hát natascha kampusch megrázó élete rádöbbentett mindenkit az ilyen mértékű emberi gonoszságra. de amíg a híradóban halljuk ezeket az eseteket, azok csak sokkolnak, de ha egy ügyes író nyúl egy ilyen történethez, akkor az sokkal többet is nyújthat ennél. és emma donoghue legnagyobb érdeme, hogy megfelelő nézőpontot talál. mert azzal, hogy nem az elrablón van a fókusz, hanem a fogságban született kisfiún, teljesen más lesz a hangulat, akaratlanul is pozitív érzetek jönnek majd a naiv rácsodálkozásaiból, a saját világához való hozzáállásából. és azt se' vitassuk el, hogy nem a szokványos szerkezetbe erőltették a történetet, és legnagyobb meglepetésemre csak az első háromnegyed órát töltöttük a címadó szobában, és nem az lett a vége, hogy könnyes szemmel kijutunk a klausztrofób helyiségből, hanem végigmentünk azokon a fázisokon is, amit átélnek a kiszabadultak. érdekes volt látni, hogy milyen utat járt be a két karakter, hogyan viszonyult a bent-léthez, hogyan éli meg a nagyvilági életét aztán -és persze az egymással való kapcsolatuk is nagyon szépen fel volt építve (kár, hogy az embernek van mindig némi előtudása, mert ha nem tudom, hogy ez a két karakter bezárva él egy sufniban, akkor a kezdésnél csak azt éreztem volna, hogy mennyire harmonikus ez az anya/fia kapcsolat). és gyönyörűen el is volt játszva -brie larson nem csak az arcát csupaszította le nekünk, hanem a lelkét is, de az igazi nagy találata a filmnek jacob tremblay, aki bivalyerősen és szerethetően hozza közel hozzánk a karakterét. érdekes, hogy csak néhányszor éreztem, hogy felmegy a pumpa bennem a történet sötét oldalára gondolva, sokkal inkább olvasztották a szívem a remény ígéretével. és én mindig tisztelem azokat az alkotásokat, amik érzékennyé tesznek, ugyanakkor nem esnek át a giccs túloldalára, pont eltalálják az érzelmi egyensúlyt. ($$01.22.)

(Spotlight -Egy nyomozás részletei) (2015) (r.: Tom McCarthy)

tom mccarthy pocsék újságírót játszott a drót-ban, úgyhogy most ezt kompenzálandó forgatott egy filmet néhány igazán kitűnő újságíróról... mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a bulvárban fulladozva, hogy ők is képesek igen fontos munkát végezni, amikor leásnak a dolgok mélyére, és úgy hozzák a felszínre az ott talált mocskot, hogy nem számít nekik, hogy kit koszolnak be vele, megküzdenek a legnagyobb ellenszéllel is. és azt hiszem, hogy megtalálták az egyik legkényesebb témát -az igazi újságírók, és ennek a filmnek a készítői is. egy olyan témát, aminél nem maradhatsz közömbös, aminél azt érzed, hogy megy egyre fel-és-fel a pumpa, és a végén már kiátkoznál mindenkit a picsába... de vajon lehet-e szeretni egy filmet, ami ennyire megterhelő érzelmileg? nem mondom, hogy lehetetlen, de inkább tiszteletet fogsz érezni. mert igenis beszélnünk kell ezekről az esetekről, mert az nem lehet, hogy ennyi gyermek szenvedjen a mocsokládák miatt. el szoktuk viccelni a dolgot a papokkal és a ministráns-fiúkkal, de baszki, ha tényleg igaz, hogy a 6%-uk érintett a molesztálásban, akkor még nagyobb a baj, mint gondoltuk. és ehhez jön hozzá az egyházi intézmény asszisztálása is, ami még gyomorforgatóbbá teszi az egészet. és igenis kell a reflektorfény (pun intended), kell, hogy beszéljünk róla, kell, hogy ilyen filmek készüljenek. méghozzá ilyen szép és erős alkotások. persze, ez nem az a film, ami rendezésben vagy írásban fog kitűnni, korrekt minőséget hoz minden téren. ezt a filmet a témája fogja elvinni -valamint a pedigrés színész-gárdája, akik közül mark ruffalo kapta a legerősebb pillanatokat. egyébként tetszett, hogy koncentrált és letisztult az egész, végig az újságírói munkán és a nyomozáson van a hangsúly, csak apró személyességet csempésztek bele. és azt is nagyon tisztelem, hogy úgy ütöttek nagyokat a lelkünkön, hogy csak elmeséltették az áldozatokkal a szörnyűségeket, nem mutatták meg -és nem is vitték el az egészet túlzott érzelgősségbe. lehet azt böfögni, hogy ez egy oscar-ra érlelt alkotás, én viszont meg vagyok győződve arról, hogy nem érdekelték az alkotókat a díjátadók, ők csak el akarták mesélni ezt a történetet. hogy minél többen tudjanak róla. hogy végre történjen valami. ámen. ($$01.20.)

(A visszatérő) (2015) (r.: Alejandro González Iñárritu)

emlékeztek a kilencvenes évek második felére, amikor mi, a férfitársadalom oszlopos tagjai egy emberként utáltuk a lányok falán kötelezően ott lógó leonardo dicaprio-t? aztán ez nagyon hamar lecsengett, mert kiderült, hogy leo nem csak egy ügyeletes szépfiú, hanem egy olyan tehetséges színész, aki nem tűri a kategóriákba szorítást. nem sokkal később jött a mára már mémmé váló 'oscart leo-nak!' kampány, ami mostanra már nagyon fárasztóvá vált, és biztos, hogy borzasztó teher is lehet neki, hogy minden szerepére azt mondják, hogy csak azért vállalta el, mert... az nem lehet, hogy tényleg érdekelte a karakter? vagy hogy fizikai próba alá akarta vetni magát? mert valljuk be, hogy fura lesz, ha pont ezzel a szereppel húzza be a leghíresebb filmes elismerést, mert ez egy kifejezetten fizikai színészetet igénylő szerep, nem pedig egy olyan okos alakítás, mint mondjuk a tavalyi wall street-béli. plusz pechére ott volt mellette tom hardy is, aki szokás szerint elementáris erővel hozta a mocskos antagonistát -igaz szokás szerint egy büdös szót nem lehetett érteni a motyogásából (megemlíteném még hollywood legújabb sztahanovistáját, domhnall gleeson-t is, aki itt is meggyőző volt). érdekes egyébként, hogy az ezredforduló környéki dicaprio-val kezdtem az értekezést, mert a filmes előképeknél is ebből a korszakból villantak be alkotások -a lenyűgöző nyitány egy 'ryan közlegény' volt indiánokkal, a hosszú magányos túlélős filmeknél kikerülhetetlen a 'számkivetett', és én terence malick művészetével a 'thin red line' idején találkoztam először. persze lehet visszább is menni (mondjuk a derszu uzala-ig), de igazából nem tudnám semmihez sem hasonlítani ezt a filmet. vizuálisan biztosan nem, mert azért olyan ritkán van, hogy az ember az első kép láttán eltátja a száját, és aztán úgy marad két és fél órán keresztül... emmanuel lubezki egy csoda, ahogy rendre végigviszi ezeket a hihetetlen hosszú snitteket, ahogy most elkapta a természetes fényeket, tökéletes párost alkotnak iñárritu-val. és az a legerősebb a képi világban, hogy a kamera-mozgások, a szemkápráztató nagytotálok, és a nyomasztó közelik mind kiszolgálják a történetet, mind segítik a brutális realizmust, ami az igazi alkotói szándék volt. mert azt akarták, hogy mi is ott fagyoskodjunk a természetben, hogy nekünk is fájjon az összes csapás, amit hősünknek el kell szenvednie (és valljuk be, nem kevés szenvedés jut neki, egy idő után már azt kérdezgeted, hogy 'mi jöhet még...?', de ez kell, hogy azt érezd, hogy te már rég megtörtél volna). és mégse mondhatjuk, hogy csupán egy naturalisztikus túlélőfilmet kapunk, mert a mélyben bőven csavarnak ezen, látszat-bosszú film is, van elmélkedős/merengős vetülete is, bár igaz, hogy elsősorban a letaglózó vizualitása fog megmaradni, meg az olyan karfa-kaparós jelenetek, mint a már emlegetett támadás az elején, és persze a máris híressé vált medve-harc. ($$01.17.)

(Aljas nyolcas) (2015) (r.: Quentin Tarantino)

hó lepi be a tájat. minden csendes, minden halott. csordogál az idő, vánszorog a szekér. nem siet sehova. hova kéne, hogy siessen? nézzük a tájat, hallgatjuk az útitársak történeteit. ismerősen csengenek, de élvezzük őket. csak a takaró alatt, amit a hideg miatt tekertünk magunk köré, kicsit elálmosodunk. pedig nem szabadna hagyni, hogy lankadjon a figyelmünk, mert mindegyik útitársunk alávaló rohadék, akikben egy percig sem szabad megbízni, akiknek egy szavát sem szabad elhinni... ahogy tudjuk azt is jól, hogy tarantino-nak sem szabad semmit elhinni, mert képes annyi bullshit-et nyomni, mint a karakterei, és az is holtbiztos, hogy mindig lesz valami az ingujjában, biztos, hogy ki fogja forgatni az elvárásainkat. persze lesznek sztenderdek, amiket már el is várunk egy qt filmben, és itt most mindenki tudja, mit fogok írni: a dialógusokat és az erőszakot. és igen, nem csak a film ultra-szélesvásznú, hanem a dumákat is kiterjesztette a maximumig, és a végén az erőszak is úgy túl lett pörgetve, ahogy vártuk, hirtelen és gusztustalanul csapott le. és blaszfémia, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy már-már tesztelni akarja a tűrőképességünket -gondolok itt a lincoln-levélre és a rohadt ajtóra, amit percekig tart becsukni... (ugyanakkor viszont rengeteg fontos dologról is beszél ezekben a maratoni párbeszédekben, társadalmi kérdésekre reflektált, történelmet tanít.) az igazi csavar most az volt, hogy csak a kirakatban western a film, igazából egy kamara-dráma (amibe egy jó adag krimit is ágyazott), és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy mostanában minden egyes interjújában arról beszél qt, hogy a tizedik filmje után regényt akar írni és színházban fog rendezni. mert itt is érezhető ez a két vágy, ismét a fejezetekre osztott (regényszerű) szerkezet hoz, amibe belefér egy kis játék az időkezeléssel, plusz egy kis narráció is (amit persze maga a mester mondott fel nekünk). azt meg könnyen el lehet képzelni, hogy ez a sok-szöveges, párszereplős, két-helyszínes történet megállná a helyét színpadon is. igaz, ahhoz kellenek ilyen minőségi színészek is. mindenki hozta a legjobb formáját, sam jackson-nak volt talán a legkönnyebb dolga, mert ő kapta a legtökösebb monológokat, de akit igazán kiemelnék, az walton goggins, aki gyakran okoz nekem meglepetést (főleg, ha hatalmas mű-mellei vannak, mint a sons of anarchy-ba...), de most teljesen lenyűgözött a beszéd-stílusával. (ja, igen, szélesvászon ide-vagy-oda, továbbra sem vagyok hajlandó tarantino filmet szinkronnal nézni, és amíg nem adódik lehetőségem a filmjeinél budapestre utazni (most nem volt), addig gondolkozás nélkül bojkottálom a hangilag megcsonkított verziót... damn, nem tudják a szerencsétlenek, hogy milyen csodálatos akcentusokat veszítenek...) no, azt hiszem utolért a tarantino-féle sokat-mondás, mert csak gyűlnek egyre és egyre a karakterek a monitoron... nem ez lesz a kedvenc qt-filmem, mert bár imádom a lassú, párbeszédekkel kitöltött jeleneteit, még az én ízlésemnél is eggyel lassabban indult be a film. ugyanakkor még többször neki kell majd veselkednem (mondjuk kipihentebben...), hogy minden finomságot felfedezzek benne, hogy még jobban elkapja a tökömet. vagy akár egymás után megnézhetem a reservoir dog-gal is összehasonlításként, mert azt érzem legközelebbi rokonának az életműből. vagy csak önön farkába harapott a kígyó, és a nagy újrafelhasználó már saját magát használja fel újra... ($$.01.07.)

(az új értékelési politikáról itt olvashatsz!)

(Star Wars -Az ébredő Erő) (2015) (r.: J.J. Abrams)

volt egy 11 éves kisfiú, akit annyira magával ragadott egy messzi-messzi galaxis, hogy felnőve filmrendező lett, és aztán megadatott neki, hogy maga formálja tovább ezt a fantasztikus univerzumot. így fogta a két legjobb barátját, greg grunberg-et és a lens-flare-t, és visszavitt minket a gyerekkorába -a mi gyerekkorunkba. abba az élő/lélegző világba, ami annyi évtizede nem ereszt minket sem. és annyira tökéletesen sikerült megidéznie a régi trilógia hangulatát, hogy az első pillanatokban furának is hat, hogy közben új kalandokat kapunk, kicsit kapkodja is az ember a fejét a rengeteg információ és karakter között (na nem mintha később megállnának egy pillanatra is). és direkt írok ’új kalandok’-at, mert persze én is éreztem, hogy gátlástalanul merítenek a régi filmek történet-elemeiből, de míg a képregénynél kicsit húztam ezért a számat, itt nem zavart -mert annyira szeretetteljes a hommage, mert érdekes lett a mix, mert amíg az ismerőssége mosollyal tölt el, addig az új elemei felpezsdítőek. kellően sokat foglalkozunk az új szereplőkkel, akik egytől/egyig vagy szerethetőek vagy érdekes lettek, esetleg sok kérdést vetnek fel (ezzel az óriás-hologrammal jól átvertek...). főleg ray-ért voltam oda (daisy ridley már az interjúk alatt is cuki volt), és most már azt is értem, hogy miért kellett egy olyan tehetséges színész, mint adam driver a maszk alá (működő tépelődő gonosz, ez új!). lucas-szal ellentétben jj rendezni is tud, és ez nem csak a repülős részeken látszik, de szerencsére az érzelmi csúcspontok is működnek (főleg, hogy eltanulta joss whedon-tól, hogy mivel lehet igazi drámát csiholni -igaz, ezzel egy régi kívánságot teljesített). ugyanakkor kétségtelenül ez a valaha készült legviccesebb sw film is, és nem csak a robot-humor működik benne. visszahívták a nagy öreg john williams-t is, szerencsére nem felejtett el komponálni, már a csodás új ray-téma miatt megérte a jelenléte. ...no... nagyon friss még az élmény, biztos sok minden előjön majd, amikor ülepedni kezd. viszont valami olyasmit fontolgatok, amit már nagyon régen nem tettem -lehet, hogy elmegyek, és újra megnézem moziban... 9,5 pont -elfogultsággal, persze, miért is tagadnám... az univerzum kapui szélesre tárva, izgalmas távlatok a horizonton, jó dolog most élni, most felnőttnek lenni, most újra gyereknek lenni... (a 3d egyetlen haszna a tényleg az űrben lebegő betűk...) ($12.18.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(Az éhezők viadala: A kiválasztott -Befejező rész) (2015) (r.: Francis Lawrence)

kicsit csalónak érzem magam -mert nekem nem kellett négy évet várni, hogy teljes legyen a történet, csak egy hetet, így az utolsó rész nem okozhatott olyan katarzist, mint másnál. bár, mivel az alkotói szándékban sem volt benne, hogy igazán naggyá tegyék a végét, ezért nem tudom, hogy jöhetett-e bárkinél is a katarzis. mert lehetett volna ez sokkal nagyobb is, de szándékosan megmaradtak intimebbnek, mert ez illett a sorozathoz. mondjuk azért elhelyeztek benne három kőkemény akció-pontot, hogy azok se’ húzzák a szájukat, akik valamiért még mindig az akciót várják a sorozattól. annak ellenére, hogy tulajdonképpen boldog a lezárás, nem éreztem megkönnyebbülést a végén, sokkal inkább letörten jöttem ki a mozi-teremből. mert nem sok vidámság szorult a részbe, a tavalyi (fél)rész borongóssága itt is megmaradt, és katniss mosolytalansága és a képi világ sötétsége megfertőzte az én lelkemet is (apropó, kép, kérem vissza a kétszáz forintomat, amit felszámoltak a 3d-re, mert csak sötétebb képet kaptam a szemüveg miatt, egyéb pluszt nem, ráadásul az első negyedórában még az oldalsó villanyokat is elfelejtették lekapcsolni...). és ha végignézzük a veszteség-listát, azért elmondhatjuk, hogy ifjúsági sorozathoz képest meglepően bátor írói lépések is voltak a halálok között. kicsit sajnáltam, hogy az első résznél még annyira dicsért kompetens hősnőt ennyire megtörték, hogy legtöbbször csak sodortatják az árral, hogy az igazi erényeit kicsit feláldozták az érzelmek oltárán. de azért továbbra is szeretünk poszáta. a végére talán peeta-t is sikerült egy kicsit közelebb csempészni a szívünkhöz. a többiek hozták a formájukat, és sajnos a végén érződik, hogy miket nem sikerült már leforgatni psh-nal... a megtartott erényei (pofás akció-részek) és hátrányai (döcögős romantika) mellett mit adott még ez a rész? a hatalom természetéről tanított ismét, elég kegyetlenül kell tudomásul vennünk, hogy bárki kerül oda a tűz közelébe, az mindent meg fog tenni, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmát. bármi áron. és ha ezt az üzenetet megértik a nézők, az éppen olyan fontos, mint hogy izgalmat kapnak a romok közti akciózásokkor, vagy rettegnek a sötétben támadó mutáns-izéktől. 7,5 pont. ($11.21.)

(Az éhezők viadala: Kiválasztott -1.rész) (2014) (r.: Francis Lawrence)

miért érdemes harcolni? a film kétféle választ is ad, a hatalom elnyomása ellen és a szeretteinkért. ám, míg az elsőhöz kapcsolódó jelenetei működtek, addig ez a szerencsétlen romantikus szál továbbra is a hatástalan. mert oké, értem én, hogy peeta-t addig kínozták meg befolyásolták, míg ilyen lett, de most sem segítettek egy percig sem, hogy közelebb hozzák a karakterét. és ha nem értjük, hogy katniss miért érez iránta ekkora vonzalmat, akkor a motivációs alap is sántítani fog. a másik vonal viszont rendben volt, a lángoktól övezett lány meg tud mozdítani bennünk is valamit, még ha pontosan látjuk is, hogy hogyan készülnek a propaganda-anyagok. de amíg president snow tényleg elköveti azokat a borzalmakat, addig hősnőnknek is könnyű dolga van fellobbantani bennünk a tüzet. kellenek is ezek a hatásos részek, háttérben egy égő kórházzal vagy felrobbanó duzzasztóművel, mert a film alapvetően eléggé alaplángon ég. rosszkedvű és nyomasztó, a föld alatt minden szürke és levegőtlen, a szituáció nem túl szívderítő, de jól morog benne az a visszafogott feszültség, amiről tudjuk, hogy majd csak legközelebb fog kirobbanni. annak ellenére, hogy nyilvánvalóan pénzügyi megfontolásból lett kettévágva ez az utolsó történet, nem éreztem azt, hogy nyögve erőlködnének az írók, hogy kitöltsék a kötelező kétórás penzumot. lehet, hogy azért, mert megint a sorozatokra kell visszautalnom (mint a második rész elején is tettem), ahol minden évadban vannak ilyen mélázósabb, felkészítő epizódok -amikből az ember nem hiányolja az akciókat, mert tudja, hogy nem arról kell szólniuk, hanem előkészítik a terepet a nagy finálénak. filmben kicsit szokatlan ilyet látni, de remélem lesznek még máskor is ilyen próbálkozások, hadd mosódjon még jobban össze a két médium. 7,5 pont -bár nehéz megítélni az értékét egy fél film alapján. (most megyek, és dúdolom még egy kicsit katniss dalát...) ($11.15.)