(Az éhezők viadala: Futótűz) (2013) (r.: Francis Lawrence)

az elmúlt évek sorozatos dömpingje alatt megszoktam, hogy mindig részletesen megkapom a fontos események következményeit is -és üdítően, hogy a filmekben is ez a trend erősödik, kihasználják a többrészes franchise-rendszer ezen előnyét. mert oké, hogy hőseink élve hagyták el az arénát múltkor, de hogyan tovább? mennyire törte meg lelküket, hogy ölniük kellett? hogyan élik tovább az életüket sztárként? katniss a klasszikus ptsd tüneteit mutatja, és hát a kirakatban kirakat-életet kell élni, mű-mosolyokkal a kamera felé. és ez a lány tudja, hogy kell ezt csinálni, az előző résznél még engem is megvezetett a nagy szerelemmel, úgyhogy örültem, hogy kiderült, hogy csak megjátszott volt, még ha gyanítottam is, hogy a második órára már nem így lesz... ez a következményekkel foglalkozó első félóra működött igazán, ahol katniss a lelki viharaival küzd, ahol elindul az a folyamat, aminek a végén majd elfogadja magát, mint az emberek vezetőjét, mint a lázadás emblematikus alakját. kicsit jobban betekinthettünk a körzetek mindennapi életébe, a diktatúra működési rendszerébe is. aztán jött a célállomás, a kapitólium, és a rómaiaktól örökölt dekadencia. bevallom, kicsit csalódtam, amikor kiderült, hogy már megint egy viadal játszódik majd le a rész második felében, de sikerült bele annyi csavart rakni, hogy eloszlatták a rossz érzéseimet -mert háttérbe szorították a tíz kicsi négeres kiszorítósdit, sokkal inkább a közeg lett az ellenfél, amik odafentről irányítva törtek a srácok életére. és mivel frakciók is alakultak a küzdők csoportján belül, így több esély volt megismerni a karaktereket -mármint azokat, akik a jó oldalra kerültek, mert a gonoszokból megint nem kaptunk szinte semmit... (a régiek közül effie-t emelném ki, mert gyönyörűen építették fel a lelkét a felszínes színes parókák alatt). azt hiszem ilyen egy jó folytatás-film, ami minden elemében megelőzi az elődjét (igen, az új rendező kidobta a kézi-kamerát, és láthatóan magasabb költségvetéssel dolgozhatott -vagy igényesebb a cgi-re, mint az elődje), és jól is gazdálkodik annak az erényeivel, épít rá -és közben már nagyban készíti elő a folytatást. 7,5 pont. ($11.14.)

(Az éhezők viadala) (2012) (r.: Gary Ross)

már rég nincsenek eredeti ötletek, így az ember nem azt nézi, hogy hányszor látott/olvasott már valamit, sokkal inkább keresi azt a pluszt, amit az új műtől megkaphat. az éhezők viadalának az alapjai is ezerszer használt panelek, hisz’ láttuk már elég sokszor ilyen disztópikus társadalom-kritikát, ahol a gazdag elnyomók a dekadens szórakozásaik miatt még alávalóbbnak tűnnek a szegény embereknél. vagy egy olyan történetet, ahol egy rakás fiatalt eresztettek össze ’csak egy maradhat’ felkiáltással. hogy miért érzem úgy, hogy mégis érdemes egy próbát tenni ezzel a könnyen kiismerhető világgal? mert nagyon ügyesen csavar egyet a nemi szerepeken -itt a nő vadászik és a férfi gyűjti a bogyót. és üdítő látni egy olyan hősnőt, aki nem szorul megmentésre (illetve, ha igen, akkor is egy kislány menti meg), határozott, erős, ugyanakkor nem egy maszkulin gép, mert tele van nőies vonásokkal, leleménnyel és érzelmekkel. nem is értjük, hogy mit lát egy olyan nyámnyila alakban, mint a bántóan kötelező szerelmi szál másik fele, akit két óra alatt sem tudtak szimpatikussá tenni, mert az elején láthatóan élvezi a helyzetet, majd béna kis alak lesz, aztán meg elvtelenül csatlakozik a rosszfiúkhoz -és még meg is kell menteni, so... simán kihagyható lett volna az egész romantikus vonal (főleg, hogy ott lebeg a szokásos háromszög is felette), de tudom, ezt várja el a közönség, ezzel lehet nézettséget növelni, blablabla, de ezért nem kéne kisebbíteni egy alapvetően nagyszerű karaktert. bár igazából örülnöm kéne, hogy katniss ilyen jó és erős lett, mert a többiek vázlatokként maradtak meg a script-ben, főleg az ellenséges srácokról nem tudtunk meg sokat, csak hogy gonoszok, mert gonosznak nevelték őket. érdekes volt a film tempója, mert hamar letudtuk a kiválasztást, aztán belemerültünk a felkészülésbe (kicsit azért túltolták a már említett dekadenciát), és egy óra múlva jött maga a viadal, ahol szintén nem volt túl sok feszültség, mert a hősnőnk szemszögéből láttuk csak észak-carolina-i erdőt, de lehet, hogy jobb is, mert amikor összecsapásokra került sor, akkor a rendező az operatőr és a vágó közösen veszítették el a fejüket, hogy a nézők ne sokat lássanak az eseményekből. de egyébként ezzel a megfontolt haladással sem volt rossza tempója. érdekes, hogy a lionsgate (szinte) mindig jól tud választani az előtte heverő könyv-kupacból, igaz, hogy túl sok energiát és pénzt nem ölnek bele elsőre sohasem, megelégszenek egy korrekt minőséggel, az olvasótábor meg majd behozza a bevétet. 7 pont. ($11.14.)

(Sicario -A bérgyilkos) (2015) (r.: Denis Villeneuve)

nem véletlenül hívják ’háború’-nak a drogkartellek elleni küzdelmet -mert mint egy hagyományos háborút, ezt sem lehet tisztességes eszközökkel vívni... maguk a harcosok sem lehetnek tisztességesek, ezt el kell fogadni. el kell fogadni...? amióta kijöttem a moziból, erősen rág a film belülről. mert olyan morális kérdéseket feszeget, amik nem hagynak nyugodni -mert az az igazság, hogy egy pillanatig sem tudtam egyetérteni emily blunt karakterével, aki végig megpróbált valami naiv igazság-érzetet hozni a filmbe, és nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy a többieknek van igaza, hogy a jogi út meg az emberség semmit sem ér ezek ellen. és elborzaszt az a tény, hogy nekem is simán belefér az, hogy civilek halnak meg, hogy emberi jogok tipródnak a sárba -és miért? hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet? hogy kontrollálni tudják az amerikaiak az eseményeket, ha már a drogfogyasztást nem tudják visszaszorítani? és ez nem jó érzés, amikor a kvázi pozitív főszereplővel nem tudsz egyetérteni, viszont jókat rötyögsz az immorálisan megkérdőjelezhető srácok keménykedésein, sőt, még azt is megérted, hogy miért ilyen kerülő-utakon végzik el a rájuk bízott kemény feladatokat. de ez nem rossz értelembe vett kényelmetlenség ám, ez esetben szándékos erényről beszélhetünk. abból is látszik ez, hogy a film többi aspektusában sem kíméltek minket. végig fortyog és morog a dob-alapú zene, fenyegetettség-érzetet adva minden jelenetnek. szinte folyton felhős ég alatt, alkonyatkor vagy sötétben vagyunk végig, vannak kifejezetten alulvilágított jelenetek is, ugyanakkor gyönyörű a képi világ a sok naplementével, tornyosuló felhővel, helikopterről felvett szívszorító tájakkal (naná, roger deakins nem tagadja meg önmagát). és a forgató-könyv sem akar közel engedni az anyaghoz, fokozatosan adagolja a drámát, amit csak rövid időre szakít meg akciókkal, amikből többször nem látunk sokat, hiszen a hősnőnk sincs az események középpontjában. és természetesen a feloldozást sem adja meg, csak hagyja, hogy még nagyon sokáig rágjon belülről. éjfekete remekmű: 8,5 pont. ($10.24.)

(Mentőexpedíció) (2015) (r.: Ridley Scott)

minden hozzáállás kérdése... mert lehetett volna ez egy igen drámai film is a természet elemeivel való harcról, a túlélésért való küzdelem számos kitűnő drámát eredményezett már a film-vásznon, de ez a készítő csapat nem akart egy új gravitáció-t, egy számkivetett kettőt. és nem arról van szó, hogy ne lettek volna meg a maga drámai csúcspontjai, hogy ne bírt volna komoly lenni, amikor nagyon muszáj volt, de végig áthatotta valami derű, ami tökéletesen működött. ennyit számít, hogy milyen fő karaktert írsz egy könyvnek/filmnek (főleg ilyen esetben, amikor a játékidő nagy része az ő vállán nyugszik), mert egy pozitív szemléletű fickó pozitív energiákkal tölti majd fel a hangulatot. és sosem árt, ha ilyen típusú embereket hoznak közel hozzánk, hátha sikerül egy kicsit elcsenni a ’nagy szarban vagyok, bassza meg, hogyan oldjam meg?’ szemléletükből. matt damon természetesen nagyon jó a szerepben, hozhatja a csibészes mosolyt a szája szegletében a nagy túlélések közepette, szorgoskodva a szkafanderben. tetszett a földhöz (marshoz?) ragadtsága, hogy érezhető volt, hogy végiggondolták a megoldásokat, a tudományos magyarázatokat. ha meg nem, arra ott volt a szikszalag... szándékosan próbáltam kerülni az infókat és az előzeteseket (sajnos a tervekkel ellentétben a regényt is sikerült...), és bevallom, hogy az első (véletlenül felcsípett) kósza hírmorzsák hallatán nem erre számítottam, de üdítő volt, hogy ilyen könnyedre vehették a figurát. azzal meg főleg nem számoltam, hogy a föld is ilyen hangsúlyos lesz -illetve valahol az impozáns szereplő-gárda bejelentése környékén már kapizsgáltam, aztán a magyar cím már minden kétséget kizárt... de nem volt baj, mert a nasa-soknál is volt egy csomó jó karakter, és tényleg mindenkire szereztek egy ismert arcot. érdekes hullámvasút volt így, lavírozva a popkulturális poénok és az izgalmak közepette, el-elmélázva a látványon, és sokat gondolkozva a túlélési ösztön hihetetlen erején. és aztán a végén teljesen elmerülni a hatásában, önfeledten örülni a happyend-nek. elhinni, hogy minden túlélhető. he survived. i will survive. 9 pont. ($10.03.)

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)

(Mission:Impossible -Titkos nemzet) (2015) (r.: Christopher McQuarrie)

a paramount-nál úgy gondolták, hogy marketingnek megint elég lesz az, hogy ezerrel nyomatják, hogy tom cruise megint minden őrültséget megcsinált az új m:i film kedvéért -elsősorban azt, hogy egy felszálló repülő oldalán lógott. még szerencse, hogy ezt a mutatványt letudtuk a bond-os kezdésben, aztán jöhetett a csavaros kém-sztori... tudom, hogy uncsi, hogy már megint azzal jövök, hogy ethan hunt = 007, de mit tehetek én róla, hogy ennyire érződik a készítők szeretete a másik klasszikus széria irányába -nincs is semmi baj ezzel a szeretettel. főleg, hogy azért a markáns m:i jellegek is jelen voltak, a csapatot megint üldözik felsőbb körökből, ezért menekülési és nyomozási céllal bejárják a fél világot, és a nagy utazás közepén (úgy a film első órája után) be kell törni valami helyre, ahova lehetetlenség betörni, aztán ez kicsúcsosodik egy brutális akció-szcénába, amihez már a finálé nem érhet fel. ebből talán érezhető, hogy megint a közepét szerettem a legjobban -az operában játszódó jelenetekhez mindig sok drámaiságot ad hozzá a háttérben szóló drámai zene, az ötödik lehetetlen betörés baromi ötletesre és izgalmasra sikerült, és utána csak hab volt a tortán az autós/motoros üldözés. tudom, hogy christopher mcquarrie-nek hosszú időre visszanyúló rendezői tapasztalatai nincsenek (tipikus tom cruise választás, lásd alább), de ezeknél a részeknél kifejezetten ügyesen végzi a dolgát, jók a kamera-mozgások, működik a feszültség. ezzel ellentétben a közelharci részek nem az én ízlésem szerint készültek, túl voltak vágva mind egy szálig. a casting director-t viszont itt helyben dicsérném meg, mert ha már a forgatókönyv végre egy összetett női karaktert tartalmazott, megtalálta hozzá a tökéletes megtestesülést rebecca ferguson személyében (vigyázz hollywood! a skandináv invázió tovább folytatódik!), aki szexi volt, kompetens, de esendő is, amikor kellett. a poén-gyáros háttértáncos srácok hozták az eddigi formájukat, csak azt nem értem, hogy jeremy renner-t miért nem engedik az akciók közelébe... valamit tud ez a tom gyerek, így 53 évesen is, ha mást nem, azt, hogy a ’minőségi szórakoztatás’ jelzőt a nevéhez ragasszák, teljes joggal. 8 pont. ($08.08.)

(Mission: Impossible -Fantom Protokol) (2011) (r.: Brad Bird)

tériszonyom van. valószínűleg ez az oka, hogy annak idején nem vállaltam be a moziban ezt az epizódot -látva az előzetesben a leghírhedtebb jelenetet. most is rákészültem -főtt kukoricát kezdtem majszolni, amikor már sejtettem, hogy közeleg (szokás szerint az első óra végére került a nagyjelenet) -de az sem segített elfedni a tenyereim izzadását... na, belevágtam a közepébe, tekerjünk egy kicsit visszább. jöhet a szokásos mantra, tom cruise még az ötvenedik életévéhez közeledve is érzett magában potenciált egy újabb akrobatikus mutatványhoz, és megint nem a kitaposott úton indult el -illetve csak részben, mert a harmadik epizód receptjét követte az előkészületekkor: egy más műfajban jól kipróbált rendező (az animáció világából érkező brad bird) és két tévés író egyengette a projekt útját. azt az utat, ami elérkezni látszik a végállomásához: hogy végleg el-bond-osítsák a sorozatot. mert már csak a rosszfiúk használják a védjegy-szerű maszkot, inkább mindenféle egyéb kütyükre hagyatkoznak -annak ellenére, hogy a sztoriban az lenne az egyik fő vonal, hogy ők most kitaszítottak lettek az ügynökségtől, és semmilyen segítséget nem kaphatnak (még jó, hogy előtte bespájzoltak belőlük). a gadget-ekkel együtt a poénok is feldúsultak, de most ez a hatás sokkal jobban működik, mint a félresikerült második próbálkozásnál, lehet, hogy csak egy simon pegg kellett, hogy helyére kattanjon a humor-faktor (bár jeremy renner sem csak az izmaiért van jelen, jól áll neki a faarcú poénkodás is). de kellenek is ezek a humor-patronok, hogy kicsit megtörjék a faltól-falig akciót, mert anyám, ebben a filmben tényleg nincs megállás, rohanunk helyszínről helyszínre az események után, fitten, szuszogás nélkül (és szerencsére nincsenek is szétvagdosva az akciók, minden szépen látszódik, kivéve, ha egy homokvihar takar el mindent...). a sztori egyébként meglehetősen hidegháborús, atomtöltet, indító-kulcsok, vörös tér, james bond irigykedik a háttérben. de irigykedhet is, mert méltó ellenfele kovácsolódott az elmúlt két évtizedben, egy ügynök, aki nem ismeri a lehetetlent, és sajnos őrült magas helyekre is képes felmászni... 8 pont. (először azt hittem, hogy csak egy mondattal elkenik az előző rész házasságos fiaskóját, de aztán meglepően okosan jöttek ki ebből a szálból is.) ($08.02.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)

(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(2015) (r.: Brett Morgen)

vidéki kisvárosból jövő emberként a mai napig feszül bennem valami, ha olyannal találkozom személyesen (vagy csak látom hús/vér valójában), akit korábban csak közvetve ismerhettem mondjuk a tévéből. egész egyszerűen nem tudja feldolgozni az agyam, hogy ő ugyanolyan ember, mint én, csak olyan tevékenységet folytat, amitől többen ismerik, mint engem. hogy az a különleges benne, amit létrehoz, és nem az ember maga. és ezért baromi izgalmas ilyen dokumentum-filmeket nézni, mert pontosan ezt a hatást éled át itt is -hogy az idolod, akit gyerekkorod óta ismersz és tisztelsz, pontosan olyan hibákkal teli ember volt, mint te. de miért ne lett volna így? főleg kurt cobain esetében érthetetlen a meglepődés, hiszen ott van benne a szövegeiben a teljes élete. csak az ember nem mindig ás le a kiabálás mélyére. még szerencse, hogy valaki más megteszi helyette... és ha igazán le akarsz csupaszítani valakit, akkor fogd a szüleit, és ássatok le együtt a gyerekkor mélyére. nem is tudom, mi a furcsább, nézni az édes kis szöszi kurt babát, vagy hallgatni a családját a problémás felnövés-történettel, végig az jár a fejedben, hogy ez túl mély, túl intim. és aztán ez a gondolat nem ereszt, mert tovább gördülünk olyan dolgokkal, amik miatt tényleg azt érzed, hogy túlságosan beleskelődsz egy privát szférába, ahol semmi keresnivalód nem lenne. mert az emberbe azt sulykolták, hogy nem illik más naplójába beleolvasni, hogy a magáncélra felvett videókat nem neki szánták. és persze, aki hozzám hasonlóan szereti az önéletrajzokat, az lesett már be a rock'n'roll életforma mögé, de ennyire személyes élményt még nem nagyon kaphatott. és ettől kicsit kényelmetlenül is érzi magát az ember. nagyon fura ez, mert a mostanában megnézett zenés dokuimtól felvillanyozódtam (kösz dave! most is nagyon hiányoztál ebből az alkotásból legalább egy interjú erejéig), bár talán még azzal is vitatkoznék, hogy ez egy zenés doku volt. mert azt érzi az ember, hogy kicsit mellékes az, hogy kurt cobain zenész volt (sőt, az utolsó nagy ikonikus zenész), teljesen el van tolva az arány az ő személyes drámájára a zenekarról. így aki nirvana biográfiát vár, az csalódni fog -bár kétlem, hogy lennének olyanok, akik csalódnak. mert akik szeretik a nirvana-t, azok szeretik kurt kaotikus gondolkozás-módját is, és ezt nagyszerűen sikerült elkapni itt, a montázsokkal, rajzfilm-betétekkel, mindent ellepő napló-részletekkel. fontos film, csak a lélek-terhelés miatt nem könnyen szerethető. pedig nagyon akarja, hogy szeressék... ($06.27.)

(2015) (r.: Colin Trevorrow)

azt hiszem, elkészült a tökéletes kordokumentum -egy olyan folytatás-film, ami arról szól, hogy az embereknek már kevés az, ha dinoszauruszokat láthatnak, nekik valami több kell, ami sokkal kegyetlenebb, mint egy ártatlan állat-simogató (arról már nem is beszélve, hogy nem csak azért került bele a mutáns izé a forgatókönyvbe, mert a látogatók erre vágynak, hanem a manapság kötelező ’katonai célokra’ pecsétet is megkapta -ez a ’másikat minden eszközzel pusztítani’ mentalitás tényleg ennyire benne lenne az emberiség természetében...?). persze nem boríthatták egyből szörny-klisékbe a filmet, azért az elején kellett a keményebb csontozat is. érdekes volt látni a megnyitott parkot, ahol mindent megtesznek, hogy a látogatók jól érezzék magukat, a show és az ajándék-bolt is maximális fordulatszámon pörög. ez azt is jelentette, hogy sokan vannak a parkban, így katasztrófa-filmesebb lehetett, ahogy a sok potenciális áldozat sikítva menekül a megfelelő pillanatban. úgy érezték, hogy gyerek-szereplők is kellenek egy ilyen filmbe, kár, hogy ezen kívül nem tettek hozzájuk semmit, csak hozták a mai kor tipikus lurkóit (a lelkes ált.isist és a beleszarós kamaszt). de lehet, hogy csak ezzel is spielberg és a nagy előd előtt akartak tisztelegni, mint sok minden mással (a régi látogatóközpont megtalálása semmi plusz célt nem szolgált). csak hogy az még nem tesz jó filmmé valamit, hogy ügyesen használja az előzménye bizonyos elemeit. mert a legnagyobb erényét nem sikerült reprodukálni -nem találták meg a szívét, nincs benne eredetiség. és nagyon hiányzik az a mérföldes lábnyom, amivel úgy lenyomtak minket '93-ban. és persze így is kaptunk élményeket (a raptor-os szál jól működött, és a megfelelő pillanatban engedték ki a t.rex-et is, ahogy a szörny-kavalkád vagy a légi-deszant is hatásos volt), de azért ez nem az a park, ahová rendszeresen vissza akarnánk térni, ami egy életre bevésődik egy generációnak. 7,5 pont. (és sajnos azt kell mondanom, hogy vizuálisan sem fogja annyira kiállni az időt, mint a 22 évvel ezelőtti első rész, igenis meg kéne tanulnia hollywood-nak, hogy meg kell építeni az animatronikus lényeket, nem csak mindent egyesekből és nullákból összerakni.) (ja, és úgy néz ki, hogy michael giacchino-t szánják john williams utódjának, mert ezt is filmet is megkapta két spielber-epigon movie (super8, tomorrowland) után. bár nem tudom, hogy most a főt-téma ismételgetésén túl mit tett hozzá a nagy egészhez…) ($06.13.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. és mivel az elmúlt napokban megismételtem a firefly-sorozatot, és írtam is minden epizódjáról, így természetesen a lezáró film sem maradhatott ki. a jurassic park meg az új rész kapcsán szerettem volna újranézni, most először eredeti nyelven.)

Serenity (2005) (r.: Joss Whedon)

arról vitatkozhatnak a rajongók, hogy jó-e a film vagy sem, de abban nem lehet vita, hogy ennek a filmnek nem is kéne léteznie -egy anomália, akármelyik naprendszert is nézzük. hogy bulizhatja ki valaki, hogy kap több tízmillió dollárt, hogy nagyvásznon folytassa a bukott tévésorozatát, no-name tévés színészekkel? talán akkor érti ezt meg igazán az ember, ha nem csak a filmet szedi elő a dvd-ről, hanem az extrákat is, és meghallgatja joss whedon-t. mert ha így a képernyőn keresztül is átjön a lelkesedése, akkor biztos vagyok benne, hogy a pénzügyi tárgyalásoknál még inkább működött a varázsa. mert azt eddig is sejtettem, hogy szerelem-projekt volt ez az egész barnakabátos gerillizmus, ami ellentmond a hollywood-i észszerűségnek, de csak most éreztem át ezt igazán. és ahogy nézi az ember a készülésről szóló háttér-videókat, akkor jön rá arra is, hogy miért szereti egy kicsit kevésbé a filmet, mint a sorozatot. mert persze oké, hogy rengeteg hűséges rajongója volt a show-nak, de csak rájuk nem lehetett építeni, ha a pénzükhöz akarták juttatni a univerzal embereit -így egy olyan forgatókönyvet kellett lerakni, ami az újoncoknak is érthető, ami nem száz százalékosan olyan, mint a sorozat, mert egy mozifilm nagyobb, így nagyobbnak kell lenniük a téteknek is. és ez a nagyobb tét nem tett jót a hangulatnak, ahonnan szinte eltűnt a western, és csak komolysággal pótolódott (bár a miranda-s nyomasztást én pont szeretem). viszont ez azt is hozta magával, hogy komolyabban ki lehetett dolgozni az akciókat, így végre kihasználhatták summer glau balettos múltját -fantasztikus eredménnyel. kár, hogy a pg-13 miatt gyors vágásokat kellett alkalmazni, hogy minél kevesebbet látszódjon a reaver-ek arca. egyébként így harmadik nézésre már felértékelődött a szememben a film, hiszen fel tudok készülni a komorságára, a whedon-nál elengedhetetlen halálokra (az egyik még oké, mert az adja meg a végső lökést mal-nek, de a másik miért?? ahh, too soon...). meg egyébként is, mit érez az ember az utolsó jelenetet látva? hogy ebből kérne még... (és akkor abba nem is gondolok bele, elnézve a forgatási hangulatot, hogy mennyire ugyanezt érezhették azok is, akik részt vettek ebben az őrült bizniszben.) ($06.06.)

Jurassic Park (1993) (r.: Steven Spielberg)

azt tudom, hogy megvolt a film alapján írt könyv (őslénypark -nyolc színes oldallal! kihajtható poszterrel!), és az eredeti chrichton-regény sem volt ismeretlen a számomra (bár tizenévesen feladtam a nyelvezete miatt), de hogy mikor láttam először a filmet, arról fogalmam sincs. lehetett az akkor már enyészetnek indult tatai moziban, de lehet, hogy csak jóval később videóról? szörnyű, hogy kiesnek ilyen dolgok, pedig biztos, hogy meghatározó élmény lehetett (bár nem annyira, mint az unokatestvéremnek, aki évekig beleállt a témába, és meg voltunk róla győződve, hogy paleontológus lesz belőle -aztán kinőtte...). mint minden kortársam, tudtam én is a dínók nevét, beépültek a mondataim közé bizonyos kifejezései (’á-á-á, nem mondtad ki a varázsigét!’; ’nem spóroltam semmin!’; …és azóta tudom, hogy a gyerekek büdösek...), és még az is megmaradt, hogy a húgom riadtan húzkodta fel a lábát -a szöszi kiscsaj helyett, amikor a végén a szellőzőben menekülnek. de oké, eltelt huszonkét év, kopnak az emlékek. csak a film nem akar kopni. mert ahogy kell, egy vasárnapi délutáni matinénak behelyeztem a lemezt a lejátszóba, és hihetetlen, de ugyanúgy működik, mint anno. pedig pontosan tudom, hogy mikor rezdül meg először a pohárban a víz, hogy hogyan jut le tim a kerítésről, mégis élvezettel faltam minden percét. még mindig szíven tud ütni a varázslata a dínókkal való első találkozáskor -pedig azóta már a készítés minden mozzanatát ismerem, mégis elhiszi az agyam amikor bedugja a fejét az első brachiosaurus (egyébként a rengeteg megépített robot-dínónak köszönhetően a trükkökön sem fog az idő.). igazi mozi-varázslat, amiben annak ellenére nincs üresjárat, hogy az első egy órában nincs akció, és még az sem tűnik fel, hogy egészen vadul dobál a különböző zsánerek között. kevés ennyire működő kalandfilmet adtak nekünk a gondos tervezők. (azt hiszem hogy john williams-szel fogom kihúzni egy hétig, reménykedve, hogy az új rész is hasonló élményt fog nyújtani.) ($06.07.)

(Holnapolisz) (2015) (r.: Brad Bird)

a disney még mindig a múltban él. azt hiszik, hogy még mindig ők a nagy szórakoztatók, akiknek az a feladata, hogy az egész családot bevigyék a moziba, ahol aztán a látvány mellett a pozitív üzenetet is átadják. hogy még a spielberg-i kora nyolcvanas évek nem múltak el nyomtalanul. hogy lehet még egyszer sikert faragni egy vidámparki látványosságból... de ha belemegyünk jobban a film szerkezetébe, ott is találunk egy csomó avíttságot. manapság már nem megengedhető, hogy az első óra elmenjen az építkezésre, sőt, addig fel se bukkanjon a film fő konfliktusa -csak a tomorrowland nevű város vágyálmát hajkurásszuk (a nézők is, mert az ott-tartózkodás alatt elevenedik meg igazán a film). aztán még kergetőzünk párat, és egyre sötétedik a film hangulata. egy picit reménykedtem, hogy tényleg csak a reménytelenség lesz a fő ellenfél, de nem bírták megállni az alkotók, hogy a szokásos fintorait hozó hugh laurie-t ne tegyék klasszikus emberi gonosszá. bár a többiek is benn maradtak a sablonban, itt a csalódott és morgós tudós (george ’jól áll neked az öregedés’ clooney), és a meglehetősen idegesítő ifjú lány, akire a ’megmentő’ típusú szerepet osztották. igazán csak a robot-lány tetszett -raffey cassidy még sokra viheti. de egyébként lehet, hogy mindegy is a kiforratlanságuk, mert ebben a döcögős sztoriba beleférnek így is. kicsit szívfájdalmam, hogy ezúttal nem tudom megvédeni damon lindelof-ot, nem is értettem, hogy a kiábrándultság nagymestere (lásd még: the leftovers) ilyen pozitív matinéhez hogy adta a szövegszerkesztőjét -nincs is szép íve a filmnek, sokat fókuszál a bevezetésre, a végét meg összecsapja. az a szerencséje, hogy brad bird szeme azért rendben van, tele is pakolta szépen komponált jelenetekkel a filmet, a személyes kedvencem az eiffel-torony kilövőállomássá változása volt (egyébként is ez a film csúcspontja, ahogy a realista mitológiát beépíti a mesébe). so, egy kicsit azt éreztem, hogy nem én vagyok a megcélzott korosztály, egy kicsit a számba rágták a világ bajait, de van annyira bájos és ártalmatlanul naiv, hogy képtelen legyek utálni: 7 pont. ($05.31.)

(Feledés) (2013) (r.: Joseph Kosinski)

csak repülünk az ismeretlenbe -és ez jó érzés... valahogy sikerült elkerülnöm két év alatt minden spoiler-t, és ez nagy szó, és örömteli dolog is, mert most egyedül fedezhettem fel a film világát. az alapfelállásnál már pozitív volt a benyomásom, erős scifi-s alapnak gondoltam ezt az ’űrlényekkel való háborúzás utáni takarítás’-t, és hangulatos is volt ennek a bemutatása a munkával és a hideg lakással (btw, végig játszottak a színekkel, a fehér ruhákra és használati tárgyakra feketékkel válaszoltak). aztán elkezdték csavarni és csavarni (persze a kezdetektől tudtuk, hogy lesz valami a flashback-ek miatt), és én kíváncsian vártam, hogy milyen útra visznek. és amikor jöttek a megoldások, az ember nyugtázta, hogy ’oké, ez így is rendben van’. azt nem tudom, hogy a többi nagy csattanóra építő műhöz hasonlóan ez mennyire lesz újra fogyasztható, de majd meglátjuk, mert volt annyira izgalmas és látványos, hogy majd egyszer újra a lejátszóba kerüljön a lemez. 8 pont. és most megyek, és letöltöm a fantasztikus filmzenét is... (azt nem tudom, hogy tudjátok-e, de a pg-13-ba sorolt filmeknek egyetlen ’fuck’ van engedélyezve a szövegkönyvben -asszem itt sikerült a legtökéletesebb helyen elsütni...) ($05.27.)

(2015) (r.: Alex Garland)

egyáltalán nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia kérdése az egyik leginkább feldolgozott scifis-téma, és elnézve a technika mai állását, még népszerűbb is lesz az aktualitása miatt. és fontos is, hogy gondolkozzunk ezen a problémán. mert annyi minden felmerülhet ilyenkor -legyen szó a gépekről vagy az emberekről. érzésekről. és nem kell mindig a nagyszabás felé törekedni, nem kell a világ-megváltás, egy csendes alkotás is kiválthat katartikus élményt. jó fokmérője volt a filmnek, hogy a végére fekvésből ülésbe váltottam, vonzott egyre közelebb magához a tévé, ahogy nőt a feszültség. mert bizony alex garland sok mindent begyömöszölt a scifi külső alá. ha egyfelől nézem, ez egy elgondolkodtató kamara-dráma, ami a párbeszédeire és az erős színészi játékra épít. ha másfelől nézem, akkor fifikás thriller, ahol a feszültséget azzal éri el, hogy egyre kevésbé hiszel a karaktereknek, ahol egyre nyomasztóbbnak érzed a jeleneteket. bár íróként már elismert az angol úriember, rendezőként is viheti még sokra, gondosan ki volt dolgozva a látvány, tetszett a sok kontrasztosítás a hideg belső terekkel és a természet kinti szépségével. organikus és szintetikus harmónia jellemezte -csak úgy, mint az egész filmet, ami úgy gondolkoztat, hogy közben lassan feszít szét belülről. 8 pont. ($05.24.)

(Mad Max -A harag útja) (2015) (r.: George Miller)

húú, most úgy ellent kell mondanom magamnak, hogy mindjárt szétrobban a fejem. mert ha megfigyeltétek, azért inkább az okos filmeket szoktam dicsérni, bár van egy elméletem, mely’ szerint három dolog fontos egy mozgóképnél: 1. a hangulat; 2. a karakter-építés; 3. a történet. ebben a sorrendben. de működhet-e egy olyan film, amiben csak az első van meg markánsan, a sztori és a szereplői csak vázlatosak maradnak, viszont mindent faltól-falig akcióval töltenek ki. persze. máshogy kell hozzá állni egy ilyen zsigerekre ható alkotáshoz, mintha esze lenne, ellenben jobban tud hatni, mert két órányi lenyűgözés alól nehezen vonja ki magát az ember (btw, kéne már valami fokozás az ’aztakurva!’ kifejezésnek, mert most csak ezt tudtam mormogni rendre...). azt hiszem most értük el az ultimate akció-film végső határát, amikor tizenöt percnyi mitológia-építés és sztori-vázolás után beindul, és az istennek se’ akar megállni. mintha egy száz perces finálét látnál, ahol végig szinte ugyanazzal az intenzitással csapkodnak jobbról/balról. de még hogy. arra számítottam, hogy leesik majd az állam a valódi sivatagi homokban valóban megépített autók látványos tönkretételétől, a kőkemény kaszkadőr-munkától, de ezeken felül is gyönyörűen néz ki a film, minden látható, rengeteg helikopteres felvétellel teszik epikusabbá, és a fényeléssel még políroznak rajta. annyira tömény élmény, hogy tényleg elég, hogy a karakterek tőmondatokat ugatnak oda egymásnak, hogy elég egy vázlatos cél, a nagyvonalúan felfestett jók és gonoszok, a sokszor az oldalvonalra szorított címszereplő (persze lehet a felszínt kapargatni a különböző poszt-apokaliptikus társadalmi berendezkedéseknél, a rétegződő társadalmat, a vallási fanatizmust -lehet, de kell-e ilyen tempó mellett...?). minden tiszteletem george miller-é, hogy ezt az őrült szörnyet keresztülverte a hollywood-i pénzembereken, a sivatagi forgatás nehézségeivel és az üldözés közben lángoló gitáron játszó metál-bárddal együtt... 9,5 pont. ($05.23.)

(update: mivel három hete majd' napi szinten szól a filmzene vagy pörgetem a trailer-t a youtube-on, ezért utólag felhizlaltam az eredetileg kiosztott 9 pontot 9,5-re. what a lovely film!)

(Bosszúállók: Ultron kora) (2015) (r.: Joss Whedon)

a bigger-louder-longer folytatásoknak nagy hagyománya van hollywood-ban, és szerintem nagy bátorságra vall, ha valaki nem a bejárt utat választja -és aztán csak sorban áll a pénztárnál kifizetéskor. azt nem mondom, hogy nincs előképe egy ilyen markánsan-más típusú folytatásnak (leg-evidensebb: birodalom visszavág), de azért nem megszokott. és arról sincs szó, hogy ne lennének nagy(obb) és hangos(abb) zúzások a filmben, de whedon bácsit érezhetően nem ezek érdekelték. nem mindig fordul elő, hogy az ember a két akció-szekvencia közötti karakter-pillanatokat is nagyon tudja élvezni, de most ez a helyzet állt elő -mert érezni lehetett, hogy ezekért készült el maga a film. mert üthetnek le ezek a (fél)istenek akármennyi robotot, menthetnek meg minket újra és újra, nem lesznek érdekesek, ha nem hozzák le őket az égből, ha nem teszik emberivé mindannyiukat. ezért működtek a látomások, ezért jó, hogy hangsúlyos hátteret kaptak a (sok néző által feleslegesnek tartott) kisebb hősök is, még a kissé váratlan szerelmi szálban is volt spiritusz. de az új karakterek múltja sem lesz makulátlan. és ez így jó. míg az első részben felépítették a csapatot, addig most a megingás fázisa jött el. mindezt beágyazták egy klasszikus pinokkió-sztoriba, ennek ellenére ultron-t emlékezetes gonosszá sikerült formálni -főleg a dumái által. mert persze whedon nem annyira őrült, hogy kiirtotta volna a humort a nagy dráma-csinálás közepette (azok az egysorosak egyébként is a védjegyei). na jó, a money-shot-okat és az áll-leejtő összecsapásokat is keményen odatette (már egyből a nyitánynál, aztán szépen sorban a világ különböző pontjain, hogy ne csak mindig ny pusztuljon...). talán csak azt tudom hibának felróni a filmnek, hogy nem tudta azt a gyermeki lelkesedést kiváltani, mint az első rész. szerintem túlságosan hozzászoktunk a jóhoz... 8,5 pont. (...és lesz még itt a jóból bőven, szépen vezetődtek fel a jövőbeli események.) ($05.08.)

(2014) (r.: Chad Stahelski, David Leitch)

azt hiszem rosszkor érkezett a film anno -mert bár a trailer meggyőző volt, de akkor épp minőségi cuccokkal tömtem magam, és sznob módjára nem akartam lealacsonyodni. pedig semmi szégyenletes nincs a puszta szórakozásban. már a szinopszist is imádom kimondani: ’keanu a kutyája miatt legyűri az orosz maffiát, de durván’ -és egy ilyen típusú akció-mókánál nem is kell, hogy vastagabb legyen az ötlet, vagy hogy a főszereplőnek ötven mondatnál többet meg kelljen tanulnia, stílussal ki lehet váltani minden ilyen bölcsészes hülyeséget. és a filmnek nagyon is van stílusa, a legjobb képregényfilm, amit nem képregényből csináltak, az elején képekkel mesélik egy kapcsolat szomorú végét, a temetésen felülről látjuk a sok esernyőt (btw, miért esik mindig az eső az ilyen szertartásokon...?), aztán még egy kicsit alapoznak, elültetik a fülünkben a bogarat, hogy illik félni hősünktől, majd megindul a parádé. egy profi tudja, hogy a leghatásosabb módja a gyilkolásnak a fejlövés, úgyhogy serényen gyakorolja is ezt a metódust, baromi élvezetesen, mindent jól látni, újabb szög annak a hülye beidegződésnek a koporsójába, hogy szanaszét kell vágni az akciókat, hogy dinamikusak legyenek. lófaszt. csak tudni kell koreografálni (a kaszkadőrség felől jönnek az alkotók, látszik is szerencsére). meg fel kell pakolni pár szűrőt, kicsit karikírozni is szabad a műfajt, túl kell pörgetni a végtelenségig, tele kell tömni ismert arcokkal (főleg a tévéből szemezgetve), és a néző elégedetten fog felállni a székből. mert tudja, mire fizetett be, és pontosan azt kapja. 7,5 pont (vagy inkább 7,75, de azért mégsem kéne ennyire differenciálni...) ($02.27.)

(Amerikai mesterlövész) (2014) (r.: Clint Eastwood)

egy bonyolult kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. és egy háború -főleg egy igencsak ellentmondásos, igencsak bonyolult kérdés. és nem azért kezdtem ezzel a komor bölcsészkedő elmélkedéssel, mert azt gondolnám, hogy ez a film egyenértékű lenne azokkal a filmekkel, amik a videotékák alsó polcain várták az akcióra éhező férfiakat a kilencvenes évek derekán, de hőséhez hasonlóan nem gondolkodik elég komplexen. a motivációkat értem, mutassunk be egy embert, egy hős katonát, akinek az volt a feladata, hogy a társait védje az embertelen körülmények között. és ez az ember is , akiről szó van, pont ilyen egyenes volt, isten, haza, család, bajtársiasság. így, hogy csak ő van a fókuszpontban, nem lehet teljes képet kapni. onnan fentről, a távcsövön keresztül minden iraki barbár fegyveres vadállat, de még az együttműködőről is kiderül, hogy fegyvereket rejtegető rosszban sántikáló. és ez az egyoldalú kép-bemutatás mindig megbicsaklik a hiányzó lábára. nem arról van szó, hogy az irakiak szent emberek lennének, akik csak a szegény országukat védik, mert igenis vannak köztük alávaló alakok, akik örömmel ölnek és kínoznak embereket, akik gyerekeket vesznek rá, hogy a katonák elé vessék magukat. mert a háború ilyen, mocskos és értelmetlen. van olyan, amiben jól működik a film, a poszttraumás stressz és a visszailleszkedési zavarok ábrázolásában például, máskor viszont egy feszültséggel teli nem túl okos háborús film, amiből az ember egy kicsit hiányolja az eredetiséget. 7,5 pont. (sienna miller-t megint nem sikerült felismernem...) ($02.02.)

(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)

(A Grand Budapest Hotel) (2014) (r.: Wes Anderson)

valahol a tennebaum idején maradtam le a wes anderson életműben, de most ugrottam pár lépést az oscar-run miatt -de lehet, hogy ez nem is baj, mert így frissnek hatott a stílusa, nem fáradtam még bele a középre komponált képekbe. nem sok rendező van, akinek egyetlen képkockájából fel lehet ismerni a keze nyomát, de m. anderson-nál könnyű dolgod van, és nem csak a fókusz-pontok miatt, a színkezelése is sokat segít (de az olyan ötletek is gyanússá tehetik a dolgot, mint most a különböző képarányok váltogatása). de hogy ne csak egy jól kinéző festményt készítsen, nem árt, ha karaktereket is pakol a képekre, és atyaég, mennyi jó karakter rohangált itt másfél órán keresztül, a többségük külön filmet is érdemelne, mert csak odakenték nekünk, aztán rohantak tovább, pedig szívesen megtudtam volna többet is róluk. ja igen, rohanás, miután megismertük a tripla-szerkezetet, meg kicsit ismerkedős túrát tartottak a hotelben, egy szomorú hírrel beindult a főszál, amivel egy hihetetlen kaland vette kezdetét, ami minden túlzásával és abszurditásával nagyon tudott működni. az sem szabad elfelejteni, hogy miközben mi jókat mókáztuk a hóesésben, addig a háttérből felsejlett a huszadik század sok-sok szörnyűsége. mintha csak hrabal csokoládéra és parfümre cserélte volna a sör-habot, és úgy mesélne nekünk egy keserédes mesét a mi átkozva szeretett közép-európánkról. 8 pont. (most az lenne a tisztességes, ha azzal zárnám a kritikát, hogy felsorolom a hihetetlen színészgárdát, de akkor azt hiszem ez lenne a leghosszabb bejegyzés, amit valaha is posztoltam a blogban...) ($01.29.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)

(Így neveld a sárkányodat 2) (2014) (r.: Dean DeBlois)

talán a repülés az egyik leglátványosabb dolog, ami mozgóképen ábrázolható. úgyhogy most ámuldozhattunk eleget... (halkan hozzátéve, hogy mégsem ezek a lélegzetelállító részek voltak a technikai fejlődés leglátványosabb mutatói, hanem, hogy mire képesek manapság már az animátorok az arc-mimikával.) kevés animációs alkotás van, ami közel tud kerülni a szívemhez, de az első részt szerettem, főleg a viking-kultúra ábrázolásáért, és csak kevésbé azért, mert ’milyen cukik a sárkányok’. volt egy jó világ, egy jó sztori, ami erős alap volt. de a készítők tudták, hogy egy folytatáshoz magasabbra kell szárnyalni. nem szó szerint ismételni, ami egyszer működött, hanem továbbfejleszteni mindent. a viszony-rendszert. a sárkányokról átadott tudást. kicsit előrébb bicegni a felnőtté válás útján. kellett egy új gonosz, akivel össze lehet csapni, aki immorális ellenpontot képez. aki háború-párti. azt is tudták, hogy fel kell öltöztetni ezt a sok kalandot, hogy a szívünket is melegítsék, mikor tátott szájjal nézzük őket. ...az ember sosem tudhatja, hogy mikor változik gyerekké újra. mikor nem gondolkozik mindenféle hülye elemzésen, csak élvezi egy rajzfilm történetét, behúzzák őt az érzelmek. és repül. repül. 8,5 pont. (++12.30.)