(Jégvarázs) (2013) (r.: Chris Buck, Jennifer Lee)

van az a sztereotípia, hogy a disney mesékben mindig énekelnek a hercegnők... egyébként nekem nincs bajom az ilyen tipikus musical típusú zenével, de azért már kicsit ráncoltam a homlokom, hogy ’már megint dalban mondják el’... és sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez nekem mennyivel jobban működne élőszereplős filmként, mint így megrajzolva (btw, úgy indult ez az egész ’nézzük meg a frozen-t karácsonykor’ ötlet, hogy a once upon a time sorozatban ilyen tematika volt idén, és most elnézve az itteni figurákat, elképesztő, mennyire jól választották oda ki a színészeket. plusz gondoltam hó is van benne, akkor karácsonyos...). de tényleg nem a negatívumokat kéne néznem (oké, még egy: a dalok mellett nem örültem a kötelező ámde fárasztó vicces mellékszereplőnek sem), hanem amik mások voltak, mint az eddigi disney-sztenderdek, és mégis működtek: hogy két erős nő volt a főszereplő, akik nem csak oldalbordaként lógnak, és csak arra várnak, hogy megmentsék őket. hogy nincs tipikus főgonosz, akit le kell győzni, hanem csak egy balszerencsés lány és egy hatalommániás köcsög. hogy kifigurázzák a fehér lovas hercegeket. hogy a szerelem mindent megoldó erejével is tudtak játszani. hogy belátták, hogy nem mindig kell esküvővel zárni a nagy happyendet... 7,5 pont. (megyek és hallgatok egy kis idina menzel-t vezeklésül...) (++12.25.)

(A hobbit -Az öt sereg csatája) (2014) (r.: Peter Jackson)

ahogy belecsaptak minket egyből a tűzbe, úgy tudatosult az emberben, hogy milyen nehéz ezeket a filmeket külön értékelni. mert tényleg egy egésznek készültek. de ha az összekacsintásokat (és az utolsó jelenetet) nézem, akkor még nagyobb képet kell gondolkozni. de valahol mégiscsak van összehasonlítási alap, mégis el tudod rendezni a nagy egészben a filmek viszonyát. tudom, mindenkit ez a mondat érdekel, úgyhogy odaraknám a pontot a térkép megfelelő részére: ez az eddigi legjobb hobbit film, már majdnem felért a legkevésbé szeretett gyűrűk ura szintjére... lehetett előre tudni, hogy hamar lerendezik a tavalyi brutális cliffhangert, de szerintem nem baj, hogy egy igen hatásos kezdéssel lettünk így gazdagabbak, volt benne drámaiság, látvány, és már itt felütötte a fejét a film fő mondanivalója, a kapzsiság. mert meglepően sok karaktert mozgatott ez a nagyon is emberi érzelem, legyenek bármilyen néphez tartozóak. ez azzal is járt, hogy nem sok kapcsolódási pontot kaptunk hozzájuk, elidegenítették őket több esetben (thorin és thranduir jó példák), az igazi hősök meg sokszor passzívabb szerepre lettek szorítva (bilbó és gandalf is). még szegény törpjeink is sokáig csak a mellvéd mögött álldogáltak. így nehéz szívből szurkolni -nem is sikerült szeretni azt a részt, amikor a zsinórok mozgásba lendültek, hogy minden sereg a megfelelő helyre érkezzen. de aztán összecsaptak... hazafele a buszon a király visszatér zenéjét hallgattam, és ez segített megfogalmazni, hogy mi hiányzott egy kicsit -a nagy tét, ami hideglelősen eposzivá tudja tenni az ilyen csatákat. vagy a tudat piszkált onnan hátulról, hogy mindez valami sokkal nagyobb szabásba fog majd torkollni... de azt meg kell hagyni, peter jackson nem felejtett el akciót rendezni. kár, hogy a családbarátság nevében egy csepp vért sem láthattunk az aláhulló ork-fejekből, felnyíló tünde-sebekből. (apropó, egy nagyon okos apuka egy négy/ötéves forma gyerekkel ült előttem, biztos megérte elhozni a csemetét, aki néhány percenként csicsergett valamit a fülébe...) és leginkább nem is a nagy csapatok egymásnak feszülése húzott be magával, hanem az egyéni páros összecsapások. kifizetődő lett a tavaly még meglehetősen erőltetettnek ható szerelmi szál, mert thorin elbukása mellett a legdrámaibb szíven-ütést hozta (plusz meglepetést, mert zsenge ifjúkorom olvasmány-élményéből csak egy halálra emlékeztem, nem háromra). legolas is megkapta a maga szokásos pillanatait. ...aztán minden elcsendesedett, és minden kitérő nélkül a megyéig mentünk vissza. hogy kerek legyen az egész. hogy elültessük a magot, amiből majd csodálatos fa nő ki... nem könnyű értékelni, mert csak ott van az emberben, hogy tizenhárom év után kell elengednie a zsákosok kezét, túl sok emlék rakódott ezekre a filmekre, hogy tisztán lássak velük kapcsolatban. 8 pont. (++12.21.)

(A holnap határa) (2014) (r.: Doug Liman)

ilyenkor látszik, hogy a groundhog day mennyire beépült a popkultúrába... van olyan, amikor az ember egy olyan alkotáson szórakozik remekül, amiben egy cseppnyi eredetiség sincsen. mert nem csak a legendás bill murray filmben láthattuk már ezt az újra-és-újra átélt nap ötletét, de még mindig működik ez. egyébként is szoktak hagyni időt arra a hősnek, hogy beletanuljon a szerepébe, hát hadd tegye ezt stílussal. de más minták is felbukkanhatnak az ember tudatalattijából a film nézése közben -evidens, hogy a partraszállásról a ryan közlegény villan be, de ha sandítva nézünk a (végre nem humanoid!) lényekre, akkor a mátrix is ott foroghat a fejünkben. és jó hogy feljött ez a scifi klasszikus, mert van egy éles különbség a két alkotás között. míg abban folyton egy filozófia szakos felböfögött bölcseleteit hallgathattuk, addig e film alkotóinak esze ágában sem volt, hogy valami nagyot akarjanak mondani nekünk -tényleg csak az volt a cél, hogy lekapják a fejünket (na jó, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a verdun-i színtérbe, a franciaországi partraszállásba és a párizsban bekövetkező felszabadulásba beleláthatok dolgokat, de inkább leveszem a bölcsész-sálamat). mert néha tényleg elég az, hogy felveszik a színészek az exoszkeletont, és lőnek a tengerparton. mint a veszettfene (doug liman még mindig tud akciót rendezni). a jellegéből adódóan (sok az ismétlés, ugye) akár unalmassá is válhatott volna, de mindig jó tempóban néztünk bele a jó napba, csak annyiszor tértek vissza jelenetek, amennyiszer muszáj volt. nekem nem hiányzott egy vastagabb szerelmi szál sem, sőt, én igazából annak szurkoltam, hogy semmilyen szerelmi szál ne legyen, csak a küldetésre koncentráljon a két hős, de ennyi érzelmi kötődést, és egy apró csókot még elnézek nekik. tom cruise jól hozta a többféle arcát, a kezdeti nagypofás megnyerő médiagenya lehetett a legkönnyebb, aztán jött a bénázó és hisztiző esetlen szerencsétlenség, majd a végén a megkeményedett katona. azt kicsit sajnáltam, hogy több hollywood-i társához hasonlóan nem tudta a legvégéig fokozni a tempót és az izgalmat a film, hogy nem az utolsó akciójelenet marad meg az emberben (és hogy odacsaptak a végére egy happyendet...). de azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez egy jó nap volt az emberiségnek... 8 pont. (++11.29.)

(Sráckor) (2014) (r.: Richard Linklater)

ennek a filmnek nem lenne szabad léteznie... két és háromnegyed órás, nincs igazán története, csendes, kedves. de van. és milyen jó, hogy van. mert nem kell mindig nagyot mondani. nem kell mély drámával lehúzni a nézőket. néha elég, ha annyira megközelítjük a valóságot, amennyire mesterségesen ez lehetséges. ha egy olyan történetet alkotunk, ami megeshet bárkivel. veled. velem. akár texas-ban is, elvált szülők kölykeként. mindenki felnő. és mindenki raktároz magában el emlékeket. töredékeket. mert a hosszú folyamat alatt úgyis kikopik egy csomó minden. szita az agyunk. vagy kevés a memória... szerintem richard linklater a filmben is látott puskát tartotta a pénzemberek fejéhez, hogy tizenkét éven át elnézzék neki, hogy szórja a dollárokat, a megtérülés csekély esélyével. de ehhez a koncepcióhoz ez kellett, hogy fogja a színészek kezét évről évre, és kiszakítsa azt a néhány napot mindannyiuk kalendárjából. ezt nem lehetett volna más trükkökkel elkészíteni. nem lett volna igaz. kellett egy jó adag szerencse is hozzá, hogy a jó gyerekre bökjenek rá az elején, de szerencsére jól helytállt a srác, elbírta a vállain a film nagy részét. ethan hawke itt is (valószínűleg) önmagát adja, mindenesetre jó volt mosolyogni, amikor az volt az érzése az embernek, hogy before-os jesse ikertesója magyaráz és gesztikulál a vásznon. patricia arquette finoman és baromi természetesen hozta az anyukát, talán neki kellett a legtöbbször belelépnie a drámába, de jól csinálta. a kislányt elsőre meglehetősen idegesítőnek találtam, de ebben egy jó adag lehetett a szerepből, mert utána ő is kupálódott szépen (és most megengedően nézek félre az apai protekció miatt...). kicsit féltem a filmtől, mert szoktak problémáim lenni a gyerek-színészekkel, de működött a linklater-varázs, annyira természetes volt minden, hogy fel sem ocsúdtam, már kamaszokat néztem. nem erőltették, hogy az idő múlását érzékeltessék velünk, a hajak, a technikai kütyük, a kollektív élmények és a zenék jó irányjelzőnek bizonyultak (büszkeséggel tölt el, hogy a dalok nagy-többségét ismertem, az én kulturális érésemben is fontos volt az elmúlt 12 év). de nem is kell mindig akkurátusnak lenni, elég csak belesni valaki életébe, hasonló pontokat keresni, hullámhegyek-és-völgyek nélkül, csak úgy lenni. felnőni. élni. 9 pont. (++11.15.)

(2013) (r.: Dave Grohl)

digital sucks! mivel hétről-hétre el vagyok bűvölődve a sonic highways-től, időt kellett szánnom a sorozat origójára is, dave grohl első rendezésére, erre a fantasztikus alkotásra. nagyon érezhető a testvériség, itt is rengeteg interjú váltakozik jó vágásban a korabeli felvételekkel. és a zene szeretetének mindenhatóságával. csak itt konkrétabban vizsgálunk meg egy témát, szépen időrendbe felfűzve a stúdió történetét, kitérve olyan témákra, mint a dob-hangzás vagy a producerek fontossága (azért az mennyire mutatja egy dal kultikusságát, hogy azonnal felismerhető volt, mikor dave elkezdte dobolni a smells like teen spirit-et...). de a lényeg, hogy egy mélységesen emberi történetet kaptunk, dicsőséggel és mélypontokkal, vidámsággal és szomorúsággal. nekem nagyon sokáig nem számított a hangzás, örültem ha megvan egy agyonmásolt kazettán mondjuk a nevermind, a birtoklás volt a lényeg, nem a kifinomult részletek. most már tudom értékelni a különbéget, jobban tetszik a csörgős-zörgős természetes hangzás, mint az agyoncsiszolt digitális. és ezt olyan embereknek köszönhetem, mint dave grohl. az utolsó negyven percre jött a váltás, amikor a kis keserűséget felváltotta az örömzene. a jamm-et tartalmazó lemezt már számtalanszor hallottam (sőt a zseniális instrumentális grohl/homme/reznor összjátékot kényszeresen el kell indítanom időről/időre a youtube-on), de jó volt látni a készítés folyamatát, a zene szeretetét, ami árad a srácokból, a tiszteletet az idősebb legendák felé, és dave havert, aki tényleg mindenkivel jóban van, és hengerel a pozitív energiájával. vannak ihletett pillanatok a popkultúrában, és az ember olyan boldog, amikor beleshet ezek mögé. (++11.09.)

(Csillagok között) (2014) (r.: Christopher Nolan)

160 millió dollárból nem szokás filozofikus scifit csinálni... ha nem lennék ekkora rajongó, biztos fel tudnám sorolni chris nolan hibáit, de az biztos nem lenne a listában, hogy töketlen. mert ehhez igenis bátorság kell a mai franchise-központú világban, hogy nagy költségvetésű önálló filmekkel méreti meg magát -az már egy más kérdés, hogy rendre ő nyeri ezeket az összeméréseket. kicsit már fél az ember, hogy mikor törik meg az életmű makulátlansága -jelentem, nem most. anyagilag még nem tudhatjuk, kíváncsi leszek, hogy egy hard-scifi-t is le lehet-e nyomni az átlagnézők torkán. amihez nyitottan kell hozzáállni, mert nem az a típus, ami egyből közel engedne magához, hogy megöleljen. az elején sok időt hagy magának, hogy bemutassa a meglehetősen sötét jövőképet, majd szép lassan építkezik, tartogatja a katarzist. sokáig állunk a realizmus talaján mielőtt azt kérné tőlünk, hogy spirituális síkon is fogadjuk be. de aki egy kicsit is nyitottan áll a dolgokhoz, annak nem hiszem, hogy ez problémát okozna. az elméleti része sem, mert ügyesen magyaráznak és vizualizálnak a kulcsjelenetben (és az azt megelőző úton egyaránt). segítheti a befogadást az is, hogy hatalmas szíve van, szerencsére épphogy csak megérintjük a giccs-horizontot, átélhető érzelmekkel dolgoznak. ...több szempontból sem egyszerű írni a filmről, az ember szeretné, ha mindenki maga fedezné fel ezt a csodálatosan felépített világot, így megpróbál virágnyelven kommunikálni. plusz rengeteg olyan kérdés kavarog benne, amik biztos nem fogják békén hagyni még egy darabig. lehet mondani, hogy hollywood már csak egy gépezet, hogy csak a technika számít (azért milyen bődületesen jól nézett ki ez a film is...), de az emberi tényező ugyanúgy megvan még, ha megfelelő kezek nyúlnak hozzá. 9 pont. (tegyük hozzá, az emberi kéz megléte emberi hibákat is feltételez -nem zavar igazán, de meglehetősen hamar össze lehetett rakni, hogy mire megy ki a játék. de az, hogy így kiestem a meglepetés-faktorból, annyi minden kárpótolt, hogy felsorolni sem lehet –de azért tegyünk egy próbát: szerettem, hogy el lehetett merülni benne, hagyott teret, hogy szétnézzünk a különböző világokban; természetesen a színészek is a maximumot hozták, 2014 még mindig mcconaughey éve; azért volt egy-két jelenet, ami úgy préselt bele a székbe, ahogy kevesen szoktak; egy nolan-filmben működő humort hallani, ráadásul robotok szájából fura élmény...) (++11.08.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)

(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)

(A galaxis őrzői) (2014) (r.: James Gunn)

mosóóóómedve! azért kíváncsi lennék, hogy az elmúlt évtizedek popkultúrájában találnánk-e nagyobb tökösséget, mint amit a marvel-nél bemutattak idén. a tavaszi kém-thriller után itt a bohóckodós kalandmóka, eddig ismeretlen szereplőkkel, behúzva az űr-részleget is egy laza mozdulattal a filmes univerzumba. és ráadásul egy nem szokványos szuperhős-élménnyel elérve, hogy a népek fürödjenek a popcornban. vagy hogy egy őrültre bízták a projektet. aki nem csak a képregény-szeretetét hozta magával, hanem ott volt a kopott dobozban a teljes gyermekkora. mert tarantino-n kívül nincs még egy ember, aki így használta volna fel a hetvenes évek zenéit -és mindezt egy blockbusterben, hangsúlyozzuk. és nem csak azért, mert milyen menő lesz, ha marvin gaye duruzsol a háttérben, hanem szervesen beépítette a történetbe őket. valahol azt érzem, hogy azért is kellett a walkman meg a footlose-ozás, mert az első öt percet leszámítva közelében sem jártunk a földnek (hálistennek, miért akarnám egy űropera közben, hogy már megint newyork/london/sanfrancisco menjem tönkre...?), így könnyedén kaptunk kulturális kapcsolódási pontokat. meg persze viccesek is voltak -ami ebben a filmben kulcsfontosságú. öröm volt látni, ahogy folyton összekacsint velünk james gunn, ahogy csak egy pillanatra enged minket megfürdeni a drámában, a komoly mondatokban, és máris egy poénnal elveszi mindennek az élét, lekerekít. mert azért ezt a csapatot máshogy nem nagyon lehetett volna filmre vinni. sehol a nagyformátumú hősök szerepe, csak egy rakás lúzer, akik kényszerből lesznek barátok. vagy valami ilyesmi. féltem attól, hogy már megint eredet-történetet kell néznem, de hamar összerántották a srácokat, meg segítettek a kacagások és a faltól/falig akció. mert azért tudtak epic-ek is lenni amikor csak akartak -mert azért mégiscsak egy marvel filmről beszélünk. nem igazán akarom túlbeszélni (lehet, hogy csak annyit kellett volna írnom, hogy i am groot), azért a szereposztásról pár szót: hogy látták meg chris pratt pocakja alatt han solo-t? hogy lett a nyüzüge-babaarcú lee pace-ből rosszfiú? ki volt képes elvonatkoztatni karen gillan gyönyörű vörös fürtjeitől? mindenesetre minőségi munka lett, tökös űrmóka, valószerűtlen szereplőkkel (amiből 2/5-öd digitális lény, egy meg nem ismeri a metaforákat), így kell ismét robbantani az univerzumot. a legszórakoztatóbb scifi az ötödik elem óta. 8,5 pont. hugacsaka, huga-hugacsaka... (++08.30.)

(Sin City - Ölni tudnál érte) (2014) (r.: Robert Rodriguez, Frank Miller)

érdekes, hogy idén két, régóta várt frank miller folytatás is a mozikba került, és mind a kettőnél hasonlóak voltak az érzéseim. hátrányuk volt, hogy a semmi innovatívat nem tettek bele, csak le akarták kopizni az előző részt, újító szándéknak a látszatát sem keltve. és mind a kettőnek egyetlen nagy előnye van az elődhöz képest: eva green mellei. egyszer nekiülök, és stopperrel le fogom mérni, hogy milyen arányban volt ruhában/pucéron a vásznon, de most elsőre olyan 70-30 százalék arányban a pucért hoznám ki győztesnek. és nincs ezzel semmi baj, nem véletlenül csodálja a világ az álmodozók óta ezt a tökéletes testet. jól hozta egyébként a végzet asszonyát a mellek tulajdonosa, ez az a film, ahol túl kell játszani a szerepeket, és eva hajlamos magától is ezt tenni néha, de ide passzolt is. meg az ő sztorijuk volt a legérdekesebb is, bár a szerencsejátékos vonal is tetszett. annak nem örültem, hogy ennyi újrafelhasználás volt, a nyitó marv sztoriban egy cseppnyi újdonság nem szorult, megint a gyógyszerek meg az emlékezés problémája, de azon is nyűglődtem, hogy megint végig kellett rágni magunkat az óvárosi rendőr vs kurvák ellentéten. persze, ez egy olyan műfaj, ahol a panel-kezelés meglehetősen adott, a velejéig romlott emberek csak gonoszkodni tudnak, a hősök veszélyes nőkbe szeretnek bele, de egyébként is mindent megtesznek egy nő kedvéért. és lehetőleg még reszelős hangon is kell beszélniük... a képi világ még mindig lenyűgöző (bár most már néha billegtünk a szürreál határán), és a macsós noir hangulat is süt belőle. csak ezt a filmet már láttuk kilenc éve egyszer... 7 pont. ...és akkor az árnyékok elnyúltak a testén, ahogy a mocskos sikátorban szoktak utánad nyúlni a kéregetők. ott feküdt előttem, anyaszült meztelenül. aludt. egyenletes hullámzással emelkedtek tökéletes formájú keblei. fülledt meleg volt az éjszaka, mégis rázott a hideg. nem akartam máshova nézni, nem akartam másra gondolni, csak a mellei érdekeltek... (torkot köszörül) (++08.29.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. így most arra gondoltam, hogy megpróbálkoznék néhány ilyen felmelegített húslevesről írni pár sort. de csak azokról, amikről eszembe jut valami, semmi kötöttség, csak lazán. biztos vagyok benne, hogy személyesebbek lesznek ezek az írások a többinél, csöpögni fognak a nosztalgiától, mert persze meg sem próbálok úgy tenni majd, mintha most látnám először őket. ide a blogra tömbösítve fognak felkerülni bizonyos időközönként. ez az első...)

The People vs Larry Flynt (Larry Flynt, a provokátor) (1996) (r.: Milos Forman) / van már vagy hét/nyolc éve, hogy utoljára láttam a filmet, igaz előtte viszont hétszer/nyolcszor biztos járt a videomagnómban (sőt, negyedikben(?) rávettem a magyar tanárnőt is, hogy nézzük év végén az órán, mondván, ’forman-filmet hoztam, naaaaa, légyszi’...). azt hiszem most láttam először eredeti nyelven, ha leveszem a hangot, biztos, hogy kevés hibaszázalékkal tudtam volna mondani buci helyett a sorokat. az nem lepett meg, hogy most is be tudott húzni, hihetetlenül erős a film. viszont most jöttem rá, hogy mennyire sokat jelentett a a film szellemi érésemben tizenévesen. ahogy hallgattam újra a kedvenc részemet a halál és a szex ellentétes megítéléséről a médiában, ahogy néztem az álszent faszkalapok képmutatását, éreztem, ott van egy csomó minden a mai világnézetemből, és ezért nem lehetek elég hálás. persze ebből valószínűleg annyit láttam akkoriban, hogy ’cici’. és kétségtelenül még mindig szép látvány, ahogy courtney love kiteszi az elsődleges nemi jellegeit, de most már jobban tudok mellettük koncentrálni a drámára is. ennyit értem 14 év alatt... (az viszont most tűnt fel, hogy mennyire kevés a szex a filmben, ahhoz képest, hogy egy perverzről szól, ügyes-ügyes.) (++07.26.)

L.A. Confidental (Szigorúan bizalmas) (1997) (r.: Curtis Hanson) / kevés olyan igazi macsós dolog van, amiért annyira tudok rajongani, mint a noir. sötét hangulat, elcseszett lelkivilágú főhős, cinikus narrációk, mindent beborító szemkaparó cigifüst, kényelmesen kibéleli a szívem, mint egy pohár bourbon a gyomrot, reggeli helyett, tisztán. és úgy sejtem, hogy ez volt az a film, ami ennek a zsánernek a szeretetén elindított. sőt, ha belegondolok, a kábeles sorozatok anti-hőseinek elbukás-történetének alap-tézisét is keresgélhetem errefelé. mert mindig van valami szívbemarkoló, ahogy egyre piszkosabb lesz a kéz, egyre véresebb az ing hajtókája, ahogy minden morális érték a sarokban landol. a film többedik nézésre is működött, ma épp russel crowe játéka tetszett a legjobban, a zene viszont mindig ilyen elidegenítő volt...? (amikor elkezdtem nézni a filmet, beugrott, hogy volt anno egy zöld füzetem, amibe írogattam kritikákat, és mintha ez is köztük lett volna, bementem az elfekvőnek használt szobánkba, és a legelőször kinyitott doboz tetején ott volt a füzet. szó szerint bemásolom, mit írtam tizenpár éve: ’minden szép, minden jó! legalábbis így kezdődik curtis hanson filmje. a narancsfák megcsodálása után azonban lemerülünk a felszín alá mélyre,’ - vajon mi történhetett, hogy a mondat közepén fogyott el a lendület...? viszont a felső sarokban ott van ceruzával egy 9-es, gondolom a cinemá-ban látott 100%-os értékelés felhúzta a pontszámot...) (++07.27.)

Mulholland Drive (2001) (r.: David Lynch) / mire jó, ha az ember a főiskolán művelődés-szervező szakos lányokkal barátkozik? oké, akkoriban alapvetően sok filmet néztünk, tehát valószínűleg erre is rátaláltunk volna magunktól is, mégis jó, hogy ott van a fejemben a kapcsolat, hogy a csajok hozták be a koliba a filmet, mert előtte látták valami szak-vetítésen. hogy mi is próbáljuk értelmezni ezt az izét. egész jó éjszakai beszélgetés kerekedett ki, miután felkeltünk a meglehetősen viseltes és hamutól bűzlő kanapéról. azt mondjuk sajnálom kicsit, hogy egyik csajt sem sikerült megdugni. viszont lynch-bácsi agyamon elkövetett inzultusának hosszútávú hatása lett. nem emlékszem, hogy előtte mit láttam tőle (a twinpeaks is csak később volt meg, mikor a viasat nekiállt ismételni 2005/06 tájékán, persze gyerekkoromban biztos elcsíptem belőle kockákat), így talán itt szembesültem igazán a zsenijével. már sokszor emlegettem, hogy nincs igényem a teljes megértésre, és nem emlékszem, hogy valaha is agyon akartam volna analizálni a filmet, az biztos, hogy az egyik megnézés után úgy éreztem, hogy a színházi jelenet a kulcs, de biztos csak azért, mert ott elhangzik, hogy minden csak illúzió (btw, a filmet már évek óta nem láttam, de a gyönyörűen szomorú dal időről időre eszembe jut, még jó, hogy egy jótét lélek felrakta a youtube-ra). nem számít, hogy mi a valóság, mi az álom, mert engem a nagy egész vonz benne. az, hogy van, valami kellemetlen érzet benne sok helyen, ugyanakkor meglehetősen goofy is tud lenni. nem zavar, hogy torzó, hogy lóg a levegőben sok minden. nincs hiányérzet. a szívemben egész. az „ő lesz a lány” sor azóta szépen beépült a nyelvezetembe, mondom sokszor, ha valamit választani kell. de egyébként én simán elhiszem, hogy egy törpe irányítja egy pincéből hollywood-ot. a világot. (volt haszna az újranézésnek, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sokáig maradtunk a normalitás talaján, hogy lynch-bácsi a konvenciókat félredobva milyen sokáig pepecsel az expozícióval (ha azt vesszük, hogy ez eredetileg egy pilot lett volna, akkor az egészet vehetjük expozíciónak. btw, de jó sorozat lehetett volna belőle...). és azt eddig is tudtam, hogy minden idők egyik legjobban szexuális töltettel rendelkező leszbikus jelenetét tartalmazza a film, de az eddig miért nem tűnt fel, hogy naomi watts ennyire gyönyörű...?) (++08.02.)

Magnolia (Magnólia) (1999) (r.: Paul Thomas Anderson) / egyszer felbosszantottam egy barátomat ezzel a filmmel. ugyanis ő kölcsönadta, én meg basztam megnézni hetekig. valószínűleg pont amiatt halasztgattam, amiért nem néztem újra az azóta eltelt tíz évben sem: mert három óra hosszú! de csak simán helyet kellett csinálnom neki az életemben, mert ez nem olyan három órás film. egy percre sem ül le, felejtsd el, hogy ásítoznál. és nem is annyira depresszív, mint ami a fejemben élt (kicsit tartottam a ’haldokló apa’ száltól, azóta éltem már át ilyet, de nem volt gond, az ízlésesség segített). nem csak amiatt szokatlan a szerkezete, hogy sok kis történetből van kimozaikozva, hanem, hogy a zene és a vágás (vagy sok helyen vágatlanság) miatt olyan érzete van az embernek, mintha egy nagy finálét látna. és csak egy nagyon picit ülteti le a második óra után, hogy aztán a békákkal tényleg grandiózusan zárja.nem semmi írói feladat lehetett úgy összepasszintani minden szálat, hogy megfelelő ívet adjon ki. és bár sok drámai pillanat van, mégsem húzott le, hanem inkább felvillanyozott, azt hiszem, valami ilyen célja volt pta-nak, amikor összerakta ezt a monstrumot. nagyon örülök, hogy vannak ilyen szabad vasárnap estéim az újra-felfedezésre, remélem most már több meg fog maradni a filmről a fejemben, mint az, hogy „respect the cock!”... (halála óta most először láttam philip seymour hoffman-t filmben, mekkora veszteség, mekkora veszteség... és milyen fura, hogy itt ő játszotta a legnormálisabb karaktert, nem ezt szoktuk meg tőle.) (++08.03.)

(A majmok bolygója: Forradalom) (2014) (r.: Matt Reeves)

néha előkerül hollywood-ban is egy okosító szert tartalmazó ampulla, amivel beoltják a forgatókönyveket. mert bizony most is, akár csak az első rész esetében, nem butították le az egyszerű majmok szintjére a történetet és a mondanivalót. mert bizony hiába építjük kedves naivitással a civilizációnkat, törekedve arra, hogy mindenkinek jó legyen, és minden nyugodt és békés mederben folyjon, mindig lesznek régi sérelmek, hatalmi vágyak, erőszakosságra való hajlam, amik összetörik ezeket az álmokat. és ha ezt átgondoltuk és átéreztük, csak akkor érdemes rátérni a technikai részletekre. öröm látni, hogy itt tartunk most, gyönyörűen voltak kivitelezve a majmok, a mozgásuk (andy serkis mikor kap már végre díjat...?), a textúrájuk, a szemük. és akkor még nem értekeztünk a stílusos rendezésről (szerettem a két vágatlan hosszú snittet, de inkább az fog megmaradni, hogy mennyire cool volt, ahogy lovagoltak a majmok). hangulatilag is erős volt, a posztapokaliptikus sanfrancisco és a gondosan kidolgozott majom-város is nagyban hozzájárultak a beleélésbe. meg még egy csomó apróság is tetszett: hogy egy jellegzetes ablak-keretre mennyi utalást rá lehet húzni; hogy nem egy új (majom)gonoszt építettek fel, hanem olyan valaki lépett előre, akit már ismertünk korábbról; hogy a nagy csatajelenet közben középen tudtunk maradni, hiszen mindkét oldalon olyan döntéseket hoztak a vezetők, ami miatt nem jó szívvel drukkoltunk volna nekik. ...nem kell mindig majomkodni, ez lehetne az új szlogen a nagy filmgyárban, igenis lehet komolyan venni a nézőket és magukat. 8 pont. bár az a pletyka, hogy legközelebb elérjük a már ismert történet elejét, én azért még elnéznék egy filmet, ahogy a majmok végleg felemelkednek és az emberek elbuknak. csakis oktatási célból... (++07.18.)

(Percy Jackson: Szörnyek tengere) (2013) (r.: Thor Freudenthal)

...miért voltam meggyőződve egész a végefőcímig, hogy ezt is chris columbus rendezte? talán az igénytelen cgi miatt? talán mert most is annyira görcsösen akarják nyúlni a potter-séget? van olyan, amikor egy második részre sikerül szintet ugrani, nagyon gyakran leverik az első rész állította lécet, olyan viszont ritkán van, hogy a második kör ugyanolyan érdektelenül semmilyen legyen, mint az első... különösebb hercehurca nélkül megtörténnek az események, expozícióként öntenek ránk egy kis görög mitológiát, de csak annyit, hogy meg ne terhelje a kis buksinkat, és aztán bedobják a tizenévesnek kinéző húszasokat, hogy akciózzanak egy kicsit. elég bénán oldották meg, hogy az előző rész színészeit nem sikerült visszahozni (posseidon ’direkt’ nem jön elő sosem, na persze...), és sikerült öt perccel elpazarolni nathan fillion-t, gratula. semmi nagyszabás, messze vagyunk az eposzi jelzőtől, mint hádész az olymposztól. 6 pont. bezzeg ha alexandra daddario itt is mutogatta volna azokat a csodás cicijeit... (++07.13.)

(Scott Pilgrim a világ ellen) (2010) (r.: Edgar Wright)

...hát lehet-e máshogy csinálni az audiovizuális szőnyegbombázást, ha nem úgy, hogy maximális kapacitással tolod? az első pillanattól látszott, hogy ez egy megszoksz vs megszöksz film lesz, aki nem értékeli a nyolcbites universal logót, az nyugodtan kapcsolhatja is ki a lejátszót, ez nem az ő filmje lesz. kis bemelegítés után vesztünk el végleg a geek-labirintusban, talán nem is lehetne több szubkultúra gyümölcsét egy filmbe gyömöszölni (lássuk csak: comic, video-game, anime, altrock), úgy, hogy a végletekig elhúzott túlzásai ne fárasztóak legyenek, hanem élvezetesek (bollywood-betét...). kifacsart agynak kell lennie annak, ami egy ilyen csendes indie-témát, mint a csajozás nehézségei, ilyen csiricsáré köntösbe tudja sikeresen csomagolni. ha azt nézem, ezt a dvd-t a popcsajok mellé kéne raknom, mert majdnem ugyanarról szólnak, le kell számolni az ex-ekkel... csak amíg az a hozzám hasonló vén fing harmincasok filmje, addig ez a túlpörgött húszasoké. viszont mindkettőben király zenék vannak (naná, itt nigel godrich volt a zenei felelős). szóval, aki nyitott aggyal közelít az epicentrum felé, az hozzám hasonlóan végig fogja vigyorogni ezt a tisztességes küzdelmet, megéri. 7,5 pont. viszont, warning, warning, warning, lehet, hogy michael cera hangjától károsodnak a hallószerveid! (btw, más is látja, hogy olyan austinpowers-es buta fejeket tud vágni...?). de lehet, hogy kárpótol a többi, biztos kézzel válogatott színész. meg mary elizabeth winstead cool hangja -és szépsége. ...és te hanyadik randin szoktad felhozni az ex-ek kérdését...? (++05.24.)

(X-Men: Az eljövendő múlt napjai) (2014) (r.: Brian Singer)

70-es évek? ja, afro-frizurák, trapéz-nadrágok, bajuszos férfiak, vietnám, richard fucking nixon, tudod, hetvenes évek. az x-ek készítőinek még megvannak azok a bizonyos tökeik, mert a 60-as években játszódó előzmény után ismét a múltban zajlott az események többsége, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyire is értik a mai fiatalok a hetvenes éveket. az mondjuk egy kicsit szívfájdalmam, hogy bár jól állt az x-eknek a hetvenz (főleg a profnak a haj/borosta kombó, meg jennifer lawrence-nek a rucik), de azért legutóbb átélhetőbb korhangulatot sikerült kikeverni. de nem vagyok elkeseredve nagyon, mert kárpótoltak mással. szuperhősöket időutazással keverni, nálam ez nyerő kombináció, anyámnak meg két érv, hogy messziről kerülje a filmet... talán az az egyetlen bökkenője egy ilyen szcenáriónak (menjünk vissza, hogy megváltoztassuk a csúnya rossz jövőt), hogy nem tudsz izgulni a karakterekért, mert gyanítható, hogy sikeres lesz a küldetés, így a brutális haláloknál kár a könnyekért. hát máshol kell keresni az emberi drámát -mondjuk a múltban, ahol ugye tíz év ketyegett le képen kívül, így elég sérelem gyülemlett fel a karakterekben, és a mcavoy/fassbender duó könnyedén veszi a lelki csupaszítás terheit. ebből is látszik, hogy ez a film elsősorban a first class folytatása, a jövőbeli karakterek inkább csak asszisztáltak, de azért volt utalás bőven a korábbi három filmre is, bár ha a végét nézem, akkor most már nem tudhatjuk, hogy mit is gondoljunk arról a három filmről. hiszen ha belenyúlsz a múltba, ott bizony lesznek érdekes rezgések -de meg kell hagyni pofásan variálták meg az eddig történteket. örültem singer bácsi visszatérésének is, mert van érzéke az akció-jelenetekhez nagyon, nem vág agyon (bár a korabeli kézi-kamerás képekért pár perc után már ráztam a fejem), és a quicksilver-es kilassítós mókával hatalmasat dobott, végtelenül cool volt, és pont azon a mezsgyén ugrált a vicceskedéssel, hogy ne legyen ízléstelen. remélem visszatért még a karakter, várnám, hogy a családi kapcsolatait is jobban kifejtik. egyetlen bánatom van csak a rendező-cserével, hogy bs természetesen hozta magával john ottman-t is, aki helyre kis akció-zenéket pakolt a képek alá, de henry jackman valami olyan erős score komponált a first class-hoz, amit nem lehetett utolérni. bevallom, nagyon nehezen tudtam csak belekezdeni ebbe a vélemény-nyilvánításba, mert fogás kellett találnom rajta, mielőtt kiröpíthettem volna, plusz tudom, hogy tele volt ésszel, éreztem, hogy nagy a szíve, láttam, hogy kényezteti a szememet, de végig ott birizgált, hogy valami kis plusz hiányzik belőle. 8,5 pont. (pont volt annyi időm a haza-buszig, hogy kivárjam a stáblista végi jelenetet -na baszki, vele hogy fognak elbánni a srácok...?) (++05.24.)

(2013) (r.: Bong Joon-ho)

azért jó látni, hogy ha nagy szarban lesz az emberiség, akkor néhány dolog biztosan nem fog elveszni: az osztály-különbségek és a drogok... de tényleg, miért van az, hogy ennyire belénk ivódott, hogy vannak, akik felsőbbrendűek, és vannak az aljanépek, akik birka módjára tűrik az elnyomást. szép szemléletes ábrája volt ez a film ennek, ahogy haladtunk az elviselhetetlenül mocskos hátsó szekcióból előre a dekadenciába, lépésről/lépésre, szintről/szintre, mission complete, load the next level... persze két brutális összecsapás között felsejlettek az egyszerű szegénysor hátulütői is, de úgy, hogy megállt bennünk az ütő. és ehhez nem kellett csilivili látvány, csak egy ember, aki elszívja az utolsó cigarettát a földön, és elmeséli a legborzasztóbb élményeket, amik egy emberrel megeshetnek. örültem, hogy a nyomasztó disztópikus jövőképbe ennyi groteszk humor fért, eleve kellett egy perc, mire röhögve felismertem tilda swinton-t, de a tantermi jelenet is maga volt a szürreál. az ilyen történeteknél, ahol a hős makacsul hajtja az előrejutás, ahol egy rejtélyes ember elérése maga a cél, az mindig tartogat meglepetést a végére. ez itt sem volt másképp, csak még gonoszabbá tette a történetet, mint amire számítottam. ha egyszer majd filmet forgatok, koreába megyek majd tanácsért, hogyan lehet ennyi nívós színészt egy filmhez megszerezni, főleg úgy, hogy a forgatókönyv egy percig sem kíméli őket. de a stílusos rendezést (a vizes-kocsi előtti baltás rész előtt emelem meg leginkább a kalapom), és a képregényes látvány-világot is szívesen ellesném. egy nyomasztó társadalom-kritika, ami mégis baromi szórakoztató? ez a tuti, nem a máv menetrend... 8 pont. (++05.23.)

(2014) (r.: Gareth Edwards)

ha már tavaly nem igazán jött be a pénztáraknál az óriásszörnyekkel való játszadozás, a warner benézett a raktárba, hogy mivel lehetne ezt a hibát kiküszöbölni... furcsa egy filmet sikerült össze-frankensteinkedni, annyi szent, egészségesen merítve a hazai blockbusterek-ből és a japán hagyományokból egyaránt. kicsit jurassicpark-osan kezdtünk, helikopter, sziget, nagy szörny rejtély, aztán jött az emberi dráma, ami nálam nem igazán akart működni, de itt elsősorban nem a filmet hibáztatnám, hanem a minősíthetetlen szinkront, ami rengeteget rontott a karakterek hitelességén, és aztán jó sokára érkeztünk csak el a lényeghez, a zúzdához. nekem tetszett a megváltoztatott mitológia, bár kétségtelenül úgy tűnhet, hogy leveszi az emberi felelősség terhét a vállakról, ha nem a robbanások miatt jöttek létre a szörnyek, hanem azért robbantottunk mert már itt voltak. ugyanakkor most is szembeötlő volt az amerikaiak fafejűsége, hogy mindenre az a válasz, hogy előrántjuk a fegyverünket. na elég a kitérőkből, a zúzás milyen volt? trükkösen vették spórolósra az egészet, mert sokszor vágtunk el az összecsapásokról, és láttuk mondjuk a tévében az eseményeket, vagy borított be mindent a jótékony por és hamu. de ez az emberközeli szemszög sok esetben működött -tetszett, hogy sokszor autó-szélvédőkön, védőszemüvegeken át, ki-kikukucskálva bizonyos helyekről láttuk az eseményeket, talán ekkora dögöket csak így lehet befogadni. na azért voltak keménykedések is, geek-mámor, ahogy összecsaptak a nagy testek, és hozták a japánokra jellemző túlzásaikat (kék csóva?). jó, hogy nem az volt, hogy ’jaj, godzilla, meneküljünk’, hanem lehetett érzelmeket kifejteni felé. bár igazából a másik kettő sem sorolnám az igazi gonoszok közé, hisz’ csak a természet törvényeit követve szerettek volna utódokat létrehozni. ja, hogy útban volt az emberiség? van ez így... (szegény golden gate-et még hány filmben fogják tönkretenni?) nem volt olyan kúl, mint mikor óriásrobotokkal püföltük a rosszarcúakat, de így is élvezetes katasztrófa-turizmus volt: 7,5 pont. (és respekt a fukusima utalásért.) (++05.17.)

(A csodálatos Pókember 2) (2014) (r.: Marc Webb)

makacs pénzemberek ülnek a sony-nál, akik nem tanulnak a korábbi hibáikból. már lehetett előre sejteni, hogy túl fogják zsúfolni a filmet, és tényleg ki is használták a több, mint két órát, hogy elmondhassák, nekik is lesz saját képregény-univerzumuk. aztán meg magyarázkodhatok a húgomnak hazafele a kocsiba, hogy ki volt az a fekete ruhás csaj, meg hogy lesz majd egy sinister six, meg... és nem elég egy gonosz felépítése, legyen kettő, meg egyet dobjunk be az elejére/végére, majd később kezdünk vele valamit. meg piszkálgassuk még egy kicsit az idősebb parker utolsó napjait. és persze kuszáljuk meg peter-ék magánéletét, hogy ütős legyen a dráma. na ez utóbbit bánom a legkevésbé, mert a garfield/stone csapat nagyon működik a vásznon (és kívánom nekik, hogy a való életben is legyen így), amit még a szinkronnak sem sikerül elrontania, zavart fejvakarások, édes kacagások, cukik, na. a halál meg úgy is szívszaggató és bátor vállalás volt (gerinc-reccsenés ifjúsági filmbe?), hogy várható volt, nem elválasztható a pókember-történettől a leghíresebb sötét pontja. bevallom, sosem volt kedvencem a pókfej, nekem talán túl harsány az idétlen dumáival, bár kétségtelen, hogy ezekkel színt tud vinni a szokásos képregény-miliőbe. mert ennél többet nem igazán tudott adni a film, csak egy szépen fényképezett, átlagos problémákkal küzdő, átlagos szuperhős produkciót. 7 pont. (++05.02.)

(Eleven testek) (2013) (r.: Jonathan Levine)

az elmúlt évek ámokfutása után az ember csak a két ujja közé csippentve mer hozzányúlni azokhoz a filmekhez, amikről bűzlik, hogy megint csak azért gyaláznak meg egy klasszikus zsánert, hogy a tinilányoknak el tudják adni. aztán van, amikor pozitívan csalódik. mondjuk itt már az előzetesnél gyanús volt egy kicsit a dolog (ha eltakarta a szemét az ember a summit logónál). persze ez a hurrá-optimizmus nem azt jelenti, hogy ne nyúltak volna bele a z-mitolológiába, de szerintem vállalható fordulat volt, hogy gyógyulhattak a páciensek. meg jó, hogy nem az emberek voltak a fő ellenség, hanem hoztak egy újfajta gonoszt, jól ellensúlyozva a beszélő és érző holtakat. kicsit összevissza csoszogok... egy csomó minden még egészségesen hatott a filmre: hogy működött a humora; hogy nem vették komolyan a rómeó és júlia analógiát (kivéve a neveket és az erkélyt, de ott meg egy mosollyal elnézte az ember); hogy kicsit zombi-szemszögből is láthattuk a dolgokat; hogy kapott egy cinikus gellert a narráció segítségével; hogy telerakták awesome zenékkel; hogy úgy hozták a tini-romantikus fordulatokat, hogy nem tikkelt a szemem tőle; hogy nicholas hoult jól kidolgozta ezt a buta nézést. (megvonja a vállát) 7,5 pont. frissítő, lélekkel teli szórakozás. (++05.01.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)

(Amerika Kapitány - A tél katonája) (2014) (r.: Anthony és Joe Russo)

annak idején az első filmet ezekhez hasonlítottam: indiana jones és rocketeer. ez a második részre így módosult: mission:impossible és bourne. oké, jamesbond mindkét esetben játszik, de más aspektusból (világuralomra törő nagyongonosz vs kémes akciózás). nem is tudom, hogy van-e ilyen, amikor egy folytatás ennyire ledobja az előd hangulatát, és gyökeresen mást hoz. a retro bájat felváltja a paranoia-thriller, na erre sem számítottunk annak idején... vagy hogy a realizmus szót fogja mindenki emlegetni egy marvel-film kapcsán. mert valami ilyen lenne, hogy nolan kezébe nyomnának egy marvel script-et, hogy rendezzen. bár lehet, hogy abból adódik a földhözragadtság érzése, hogy cap csak erősebb meg gyorsabb, mint az átlag, de nincsenek igazi emberfeletti szuperképességek. persze rájátszik erre a rendezés is (a fene se’ gondolta a russo testvérekről a sok sitcom-epizód után, hogy ez is bennük van), sok közelharccal rántanak be, olyan autós-üldözést pakolnak össze, amilyet még nem nagyon láttam. de a beltartalom is mélyíti a komolyabb vonalat, meglepően kritikus hangnemet ütnek meg az országukkal, a rendszerükkel szemben. miután kitapicskoltuk magunkat a valóság mocsarában, sikeresen életet lehetve a ’70-es évek thriller-jeinek hangulatába, azért egy kicsit belebújunk a streccs-ruciba is. ha valaki látott már három hollywood-i filmet, az azért a fordulatok többségét kitalálhatta, a (második számú) címszereplő kiléte meg egy olyan embernek sem lehetett meglepetés, aki egy alapszintű geek-tanfolyamot elvégzett már. de ezek nem igazán vettek le az értékéből, sokkal inkább emlékszem az intelligens történet-vezetésre, a pofás arcba-ütős akciókra, a coolság-faktorra (sam jackson napszemüvegben, a komplett vörös csillagos cucc), a cinikus egysorosokra, mint az ilyen ’belefér’ típusú dolgokra. 8,5 pont. most már értem, hogy miért kellett várni az eheti shield-epizóddal, komoly hatásai kellenek, hogy legyenek a történteknek. (már csak egy kérdésem maradt a végére: scarlett vajon be tudja csukni a száját valaha...?) (++04.12.)

(2014) (r.: Rob Thomas)

jó ideig gondolkoztam, hogy hova is rakjam ezt a művet... mert önálló alkotásként nem állja meg a helyét. ezt csak azt tudja értékelni, aki szerette a sorozatot. mint én. az első húsz perc brutál fanservice volt, öntötték ránk az utalásokat, bár azután sem szűkmarkúskodtak a kacsintásokkal, ismerős arcokkal, miután elindították a történetet. ez utóbbi volt talán a gyenge pontom, mert túlságosan nem sikerült vele felizgatni, simán elfért volna egy évadközi vm részben is. még azt sem mondhatom, hogy durvult volna a helyzet az évek múlásával, mert baszki, egy egész iskolabusznyi embert öltek meg egy tollvonással anno. kétségtelenül fura dolog volt ennyi év után újra összebújni ezekkel a nagyszerű karakterekkel, mégsem idegenkedős, bármikor beneveznék egy újabb kalandra, ahol talán már nem csak a nosztalgia-faktor lenne az elsőszámú erény. 7,5 pont / tetszett (opcionálisan...). kicsit sajnálom, hogy k-bell-t hetente láthatom a lies-ban, nagyobb lett volna a welcomeback faktor, ha régen találkoztunk volna. (és ehhh, de hülye ez a franco: parancs...!) (++03.28.)

(300: a birodalom hajnala) (2014) (r.: Noam Murro)

tudjuk, hogy az idő egy lapos kör, minden visszatér egyszer. de itt indokolt is lehet az újrázás, a történelem nem áll meg, mindig van elmesélhető történet. a legnagyobb kérdés az volt, hogy lehet-e újat mutatni 7 évvel az első rész után, főleg úgy, hogy mintegy 40 órányi spartacus is a hátunk mögött van, hasonló stílusban. a válasz természetesen a 'nem', de ez a kilassítós/vérgőzös látvány van annyira nagyszerű, hogy az ismert paneleket könnyen el lehet adni újra. meg a tengeren eddig úgysem nagyon jártunk még. nem mondanám igazi folytatásnak, inkább kiegészítésnek, hiszen korábbról indulunk, aztán párhuzamosan fut a két film története, és tovább is nyúlunk (marathon-tól szalamisz-ig). látom a neten, hogy bántják sullivan stapleton-t, hogy kevésbé karakteres, mint gerald buttler, persze, mert egy nyápic athén-iról van szó… nekem nagyobb bajom volt, hogy nem tudtam elvonatkoztatni a strikeback-béli szerepétől (még a fizimiskája sem volt nagyon másabb). és talán azért tűnik kevésbé erősnek, mert hogy eva green artemisia-ja egyenrangú főszereplő mellette. hjaj eva, azt eddig is tudtuk, hogy hibátlan cicikkel rendelkezik, és ez a metsző hidegség is jól áll neki, szerettem most is (viszont egy arany korbács díjat kiosztanék minden idők egyik legkevésbé erotikus szex-jelenetéért). több főszereplő, fókuszálatlan történet (amibe még extra eseményeket -xerxes istenkirályi megszületése, artemisia gyermekkora- is belegyömöszöltek, és úton útfélen utalgattak az első filmre is), és hát a jól megszokott szemet gyönyörködtető heroic porn, nem túl sok ésszel megáldva. 7 pont. (++03.09.)

(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(A Nő) (2013) (r.: Spike Jones)

mindig is tudni akartam, hogy milyen lehet egy fura alternatív zenekar klippjében élni -valahol az elején megfogalmazódott bennem ez a mondat, és nem eresztett, aztán a végefőcímnél megláttam az arcade fire nevet, és megvilágosultam... égő szemekkel álltam neki, a furcsasága miatt nem is volt könnyű belehelyezkedni, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugtam a fülhallgatót, és ahogy körülvett engem is samantha szexi hangja, elindult valami. tipikusan az a film ez, amit magára vesz az ember. mert az egy dolog, hogy segít levenni a rózsaszín szemüveget, és másképp nézni a szerelemre (ami optimális esetben kisebb rész fizikai vonzalmat tartalmaz), de vájkálni is kezdünk magunkba tőle. nekem ez különösen riasztó, mert ha belegondolok, hogy a sokat emlegetett volt barátnőmmel megejtett hosszadalmas telefon-beszélgetések pontosan ugyanezt a funkciót töltik be, mint hősünk életében az intelligens operációs rendszer -van egy testetlen hang, aki megért és akinek elmondhatom a gondolataimat, titkaimat. minden magába zárkózott fura ember nevében, köszönjük a ráeszméltetést... maga a film sokáig követi a hagyományos romantikus filmek útvonalát, a megismerkedéstől a vidám pillanatokon át a drámáig, csak itt a kibékülés után ott van még a végleges búcsú is, mert ez a történet nem érhetett boldog véget. 7,5 pont. (joachim phoenix jutalmat kapott, amiért így elvitte a film terhét a hátán, és kirakta elénk a lelkét: rooney mara-t, olivia wilde-ot és amy adams-et...) (++02.16.)