(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)

(12 év rabszolgaság) (2013) (r.: Steve McQueen)

tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bizonyos filmeket az oscar-ra termelnek. hogy nem lehet az, hogy az alkotóknak pont abban a témában van mondanivalója, ami egybevág az amúgy valóban konzervatív szavazók ízlésével. és ebben az a legrosszabb, hogy látatlanban ítélkeznek. mert ez a film nem a hollywood-i tengerből emelkedett ki, ez a hideg anglia és a lousinia-i mocsár szerelem-gyermeke, amire csak kicsit rakódott rá a giccs-máz, amikor felállt. ez túlságosan művészi beállítottságú ahhoz, hogy beskatulyázzuk az egyendrámák közé. túl sok a gyönyörűen megkomponált elmélázós, vágatlan kép ahhoz, hogy az átlagnézők ne húzzák a szájukat. túlságosan leránt a mélybe, a szenvedés-történet mellé nem ad feloldozás-pontokat, csak a végén, de akkor meg fura módon azt kívánná az ember, hogy vágták volna el néhány perccel korábban. ezt a szenvtelen hidegséget sosem egyszerű nézni, aki hozzám hasonlóan messze elkötelezett az emberi egyenlőség mellett, az nagyokat szisszen a sok borzalmat látva. nincs kímélet. nincs felmentés a fehér ember számára (oké, brad pitt kivétel, de ő kanadait játszik...). behúzni mégsem tudott, legkönnyebben talán ezt a főhősre lehet fogni, aki végigsodródik az éveken, és ez az egy-hangúsága semlegesíti a szenvedélyességet. de lehet, hogy csak michael fassbender hengerelése mellett szürkül el (btw, nagyon is színész-film, én örülök, hogy fassbender és cumberbatch ennyi helyen ott vannak, de a mellék-alakok is minőségiek voltak). 7,5 pont. (ejj, a pofátlan hans zimmer, az inception egyik témáját adta el újra…) (++02.14.)

(Amerikai botrány) (2013) (r.: David O. Russell)

’isten csak viccből teremtette a hetvenes éveket’ -a klasszikus mondásokban mindig sok igazság van, így ebben is, a hajakért azt hiszem elátkozhatjuk, a dekoltázsokért áldhatjuk az urat. jelen esetben mindkettő megadta az alaphangulatot, ugyanakkor el is terelték a figyelmet. mondjuk erről a sztoriról nem volt nehéz... persze, tudom, ne túlozzak, volt itt átverés átverésének az átverése, de valahogy csak csordogált nyugodt tempóban a háttérben, nem érezted a tétjét. ez tipikusan az a film, amikor felpakolják a színészeket, és azt mondják, hogy tessék, játssz. és ők játszanak. mindig elképesztő christian bale áttranszformálódása, de ez a has, wow, egyből megadták az alaphangot vele, a haj belövése után viszont olyan érzésem volt végig, mintha deniro és burt reynolds szerelem-gyereke lenne, bármilyen bizarrul is hangzik ez. amy adams tudott egyszerre gyönyörű és megtört, sugárzó és drámai lenni. és hát a harsány-kommandó is tette a dolgát, jennifer lawrence hengerelt, mint mindig, bradley cooper meg a hajcsavaróival nyert meg magának. viszont, nem csodálom, hogy az fbi olyan töketlen volt, ahol louie ck főnököt játszik... az erős színészi jelenlét és a kiemelt dzsezz-zene miatt kezdetben volt egy kis woodyallen feeling-em is, de később, a jó kézzel válogatott popzenéknél már eltávolodtunk a mestertől. nincs zsákbamacska: szereted a csendes színészfilmeket meg a szép dekoltázsokat? akkor lopd el, és nézd meg: 7,5 pont. (mellesleg: hogy csinálja david o. russell, hogy a three kings után eltűnt évekre, az utóbbi három filmjével meg minden díjátadón ott van…?) (++02.09.)

(A Wall Street farkasa) (2013) (r.: Martin Scorsese)

(magyar: elég sokáig rágtam magam, hogy átmenjek-e tatabányára moziba, de a szinkron-fóbiás sznob énem győzött, és megvártam a feliratot. shame on me, bár inkább shame on forgalmazó...) van egy gyenge pontom: a nagyívű életrajzi történetek. és ezek valamiért mindig elbukás-történetek. és ha valaki nagyon ért ehhez, az scorsese (milos forman mellett, persze). ennél jobban nem tudom eladni a terméket... szoktam éltetni a keserédes hangulatú történeteket, de ez most ennek a durvított változata volt, amikor hangosan röhögsz, és közben szégyelled magad, hiszen ha belegondolsz, egy rakás drámai szituációt láthatsz. túl sok meglepetés nem ért, tudtuk, hogy mire képes a kicsi olasz hadaró-bajnok, de hogy 71 évesen egy ilyen laza cool filmet rakjon le az asztalra, az meglepő. tudtuk, hogy leo nem tud hibázni, évek óta lenyűgöző, amit átnyújt nekünk, és hogy scorsese tudja a legjobbat kihozni belőle, úgyhogy a suprise-bónuszt jonah hill-nek adnám, mert felnőtt az idióta vígjátékokból (sok plusz extrapont a sok ismert mellék-szereplőnek, és bebebee, én már ismertem margot robbie-t a pan am-ből, bár ott nem volt lehetősége vetkőzni sajnos...). várj, szippantok egy kicsit, szétesőben vagyok... ja, igen, tudtuk, hogy ilyen mocsadék népek ezek a pénzügyi guruk, de arról nem volt szó, hogy ilyen szórakoztató az ő nagyzolásuk és (kötelező) elbukásuk. …hogy a nagyokhoz mérhető klasszikus lesz-e belőle, majd kiderül, de hogy a jelenben egy kibaszott nagy 9-est kiosztok neki, az is kurvaélet. (++02.02.)

(Z Világháború) (2013) (r.: Marc Forster)

érdekes, hogy mennyiféleképpen lehet a zombi-témához nyúlni. ott van a walking dead-féle út, amikor az emberekben lejátszódó folyamatok fontosabbak, mint az erősen sminkelésre szoruló dögök, és itt van ez, amikor jó szívvel egy z-nek adjuk az agyunkat, és élvezzük a szédítő pörgést. mert azt azért mindenki elismerheti, hogy egy adrenalin-bomba ez a film, nincs nagyon megállás, mindig futni, ütni, lőni kell, vagy feszültségek között szorongani. nincs idő mélyre menni, túl gyorsak ezek az istenátkai, így hősnek is egy tipikus hollywood-i klisét választunk, a ’régen ezer veszéllyel szembenéző mindentudó katonafélét, aki ma már csak a családjának él’. apropó. simán kilúgozható lett volna a női szakasz, mert nem sokat adtak hozzá, nem lett kevésbé rambo brad pitt attól, hogy aggódott az otthoniakért. so, sok invenció nem volt benne, azért ha már lindelof-ot odaengedték a szövegkönyv közelébe, azért hagyhatták volna, hogy az őrülten csavart agya legalább egy-két meglepetést belecsempésszen. mert így szép egyenes vonalban henteltünk csak. nem vagyok egy nagy zombista, így nekem simán belefér ez a turbó-tempó, legalább a sminken lehetett spórolni, igaz, a tobzódás alapján ez lehetett volna gyilkos óriás-sáskás film is. a pg13 ott tűnt fel először úgy istenigazából, amikor szőke hősünk nagyon húzkodja kifele az elakadt pajszert a döglött zombi fejéből, és a kameraman az istennek nem akar lejjebb menni. szóval, ha minden butaságánál és egyszerűségénél félrefordulok, akkor egy viszonylag korrekt számot tudok megajánlani: 7 pont. ide harapjatok... (++01.26.)

(2013) (r.: Jeff Wadlow)

hát néha szomorú az, amikor felnőnek a gyerekek... vagy az igazi apjuk elhagyja őket. és most zúduljon minden átkom matthew vaughn-ra, amiért kiszállt ebből a folytatásból? gondolom nélküle is lehetett volna olyan szerethető és ütős a film, mint az első volt, de magával vitte a stílust és az arány-érzékét, így nehéz volt. mert oké, hogy a batman és robin mintájára kick-ass és hit-girl movie-t szerettek volna, de szegény kislány egész szálát úgy-ahogy-volt, utáltam nagyon. bejön, cool, szétcsap, és közben ott a drámája a háttérben, ezért szerettük az első filmben, de ez a hányós/szarós fiúbandás hrózsaszín tinilányos máz teljesen félrevitte a karakterét. hősünk egy kicsit jobban járt, a banda-építés még tetszett, de aztán a meglepően visszafogott jim carrey-vel nem kezdtek semmit, a többieket meg beledobálták a nagy közösbe, nem is tudtunk értük aggódni a vérszegény nagy-bunyóban, hiszen nem kötődtünk hozzájuk semennyire. a motherfucker nem volt rossz, sok pontot kapott az utálhatósági faktorban, de az ő csapatánál meg átestek túl parodisztikusba, ami miatt sokat döcögött a film, hiszen mégiscsak egy realista szuperhősmoziról beszélünk. ami egyébként is egy szomorú konklúzióra fut ki: a való világban nincsenek maszkos igazságosztók. ööö... utálni nem utáltam, de jópár pofon volt, ami kizökkentett az élvezetéből. 6,5 pont. (++01.25.)