(Holdfény) (2016) (r: Barry Jenkins)

valahol az én hibám, hogy nem szakítok elég időt a független filmesek munkáira, hogy igazából csak az oscar környékén erőltetem meg magam, hogy olyan alkotásokat is megnézzek, amik más művészi attitűddel készülnek, mint azok a fősodorbeli filmek, amiket nagyobb tételben fogyasztok. bár ez lehet előnyként is nézni, mert üdítő érzés találni egy olyan filmet, ami nem hagyományos módon gondolkozik. nem folyamatosan építi fel a lineális történetét, hanem csak életképeket villant fel, mozaikosan illeszti egymáshoz a kis részleteit, a köztes hézagokat meg balladai homállyal tölti ki. mert intelligensnek tartja a nézőit, így nem akar mindent a szájukba rágni, tudja, hogy elég az, ha félmondatokkal utal bizonyos eseményekre (és ez azzal is jár, hogy olyan elemeket hagy ki a történet szövetéből, amik egy másik alkotónál drámai csúcspontok lennének). egy sok évet felölelő felnövés-történetnél jól tud működni egy ilyen dramaturgiai felépítés, például a boyhood is emiatt vált emlékezetessé -csak amíg linklater-ék az élet apró örömeit/bánatait akarták megfogni (12 év alatt), addig itt a moonlight-ban már maga a környezet is predesztinálta, hogy egy sokkal sötétebb és drámaibb sztori alakuljon ki... nekünk európaiaknak egy vidám és szikrázó miami él a fejünkben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően, pedig ott is megbújik az árnyékban egy kegyetlenül sötét világ, ami a pálmafás-tengerpartos kerettel nagyon érdekes kontrasztot alkot. ez az a hely, ahol piszok nehéz lehet felnőni, mert minden körülmény ellened van. az otthonod ajtaját ritkán lépi át a boldogság, mert a crack-head anyád azonnal elüldözi az őrült kiabálásával. az utcán nem maradhatsz, mert az erősebb gyerekek azonnal kipécéznek maguknak, és a céltáblájuk leszel. még példaképül is csak egy drogdílert tudsz választani, akinek bár hatalmas szíve van, mégiscsak tisztességtelen módon keresi a kenyerét. a fehérek utálnak, mert fekete vagy. a feketék utálnak, mert meleg vagy. így befelé forduló leszel, kirekesztett, mert a furcsa fiúkkal az emberek nem tudnak mit kezdeni... nekünk nézőknek sem könnyű azonosulni egy ilyen típusú főhőssel, hiszen passzív és szótlan, nem harcol a szeretetünkért. valószínűleg ezért van az, hogy száz százalékig én sem tudtam rezonálni a filmmel, de amikor elkapott egy-egy életkép-mozaik, akkor könnyedén elrabolta a szívem -vagy darabokra törte, szituációtól függően... nagyon szerettem viszont azt, ahogy a film kinéz, a rendező és az operatőr hatékony közreműködése eredményeként lett igazán intim ez a történetet, ahogy bele tudtak mászni a karakterek lelkébe a kamerával. és ehhez az kellett, hogy szinte az egész filmet kézből vegyék fel, hogy sok közelit vágjanak be, hogy mozgásban tartsák a képet, amikor csak lehet. hangban is erős a film, és nem csak a komolyzenés, maxrichter-i score-ra gondolok (fel is írtam magamnak nicholas britell nevét), hanem arra, ahogy a beszéd-hangokkal bánik, mert sokszor tompulnak el egy-egy drámai szituációban, vagy máshogy vannak vágva, mint a képek, ahol a beszélőt látjuk... de az intim hangulat megteremtéséhez legjobban talán a színészek kellettek. a főhőst játszó három (eléggé különböző) srác mind a jók maguk módján, de igazán az őket segítő sztárokra kapja fel az ember a fejét: mahershala ali tökéletes a kedves díler szerepében, bármeddig elhallgattam volna a kubai akcentusát; naomie harris-ről eddig is tudtuk, hogy nagy átalakuló-művész, de most letaglózó volt a drogos anya szerepében; andré holland-nál sosem kérdés az erős jelenlét, janelle monáe meg csak simán gyönyörű volt, mind mindig... örülök, hogy kizökkentett a film a komfort-zónámból, hogy hangulatilag behúzott maga mellé, hogy érzelmileg erős húrokat pendített bennem, hogy tudom tisztelni az művészi átgondoltságát -és azt, hogy milyen okosan építette fel egy különös karakter ön-eszmélését. még sosem szurkoltam ennyire, hogy egy film ne adja meg a végső katarzist, hogy egy nyitva hagyott ponton engedje el a kezünket. mert nem kell mindent kimondani és megmutatni... (#02.04.)

(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(Vaiana) (2016) (r: Ron Clements, John Musker, Don Hall, Chris Williams)

érdekes látni, amikor valaki üstökös-szerűen csapódik be a kulturális életbe, és hamar mindenen rajta hagyja a keze nyomát. kábé egy éve lehetett, amikor annyiszor futottam bele a neten a ’hamilton’ címbe, hogy kénytelen voltam beszerezni a musical zenei anyagát, és néhány track után már kezdtem érteni, hogy mire ez a felhajtás, hogy miért kiáltották ki a zenés színház megmentőjének ezt az izgága puerto rico-i srácot, lin-manuel miranda-t. ezek után az is természetesnek tűnt, hogy a disney is magához vonzott egy ilyen tehetséget, és nem csak az új mary poppins-hoz szerződtették le, de arra is felkérést kapott, hogy az új rajzfilmjükhöz dalokat szerezzen (btw, ha abból indulunk ki, hogy lin a fiát sebastian-nak nevezte el a kis hableány rákja után, mondhatjuk azt, hogy álom-projekt lehetett ez neki...). nem véletlen, hogy a dalokból indultam ki az értékelésemben, mert ezek hatottak rám leginkább a film nézése közben -mert kellően nagyívűek, és nagyon is miranda-sok (kivéve a gyűjtögetős rák-dalt, amit jemaine clement pont úgy énekelt fel, mint amikor a flight of the conchords-ban david bowie-t utánozta). bár annak nem kéne újdonságnak lennie, hogy erős a zenei anyaga egy disney-produkciónak, mert gyerekkorunkban is pont ezt szoktuk meg (ahogy az sem újdonság, hogy a popkultúrából hoznak vendég-szerzőt, lásd még elton john-t vagy phil collins-t, ugye) -és pont ez a zene-központúság volt jellemző a két rendező (ron clements és john musker) korábbi munkáira is, így maradtak igazán emlékezetesek a kis hableány, az aladdin és a herkules is. a moana engem leginkább ez utóbbira emlékeztetett, mert itt is fogták a mitológiai alapokat, és arra építették fel a sodró lendületű kalandos meséjüket (még akár az ógörög váza-díszítésekben és a törzsi tetoválásokban is találhatunk hasonlóságot). és igen tetszetősek ezek az alapok, esszenciálisan itt van minden a szigetvilágiak hiedelmeiből, és nagyon tetszett, hogy a nagy ellenség egy lávát lövellő vulkán-lény, mert ismerjük a tanulmányainkból ennek a csodálatos világnak a legnagyobb veszélyét... érdekes volt látni egymás után a disney két 2016-os produkcióját, mert így jobban kijött a két különböző készítői hozzáállás -mert amíg a zootopia sokat dolgoztatta az agyunkat is, addig a moana írói inkább az érzelmeinkre akartak hatni, egy hagyományosabb, disney-sebb mesét akartak létrehozni. és ez persze nem baj, csak az embert egy picit piszkálja hátulról a kisördög, hogy egy fokkal több finesszel magasabbra kerülhetett volna a tetszési polcon -de nyugi, azért szerencsére nem olyan buta a mese, mint egy gülüszemű csirke... például nincs benne erőltetett szerelmi szál! sőt, megmentésre váró hercegnő sincs, hősnőnk kifejezetten önálló és kompetens, mindig a sarkára tud állni, ha kell, igazi pozitív példakép -igaz, már a film elejétől kezdve ilyen, így a fejlődésére nem sok tér van. de pont ezért van mellette az arcoskodás (fél)istene, troy polamalu rajzolt képmása, maui, aki hősnőnk mellett jobb ember, illetve, jobb félistenné válhat (szinte kihallom, hogy dwayne johnson mennyire élvezettel mondta fel a szerepet)... azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mennyire gyönyörűen néz ki az összes képkocka, és még az sem vált a kárára, hogy a rendező-páros most először nyúlt a digitális technikához -sőt, az óceán hitelességéhez elengedhetetlen volt ez a váltás. és valahogy így állt össze egy nagyon szerethető egységgé, ezzel a kinézettel, a polinéz mítosz-világgal -és azokkal a fülben ragadó fantasztikus dalokkal... (öhm, tényleg igaz az, hogy egy pornószínésznő miatt kellett megváltoztatni hősnőnk nevét az európai piacon? mert akkor elég rosszul működik a világ...) (#01.25.)

(Zootropolis -Állati nagy balhé) (r.: Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush)

remélem senki nem gondolja, hogy véletlen lenne az, hogy a disney rekordmennyiségű bevételre tett szert a tavalyi évben -ez részben köszönhető az elmúlt évek okos döntéseinek (pixar / marvel / lucasfilm felvásárlás), de annak is, hogy van egy minőségi sztenderd, amit a saját készítésű termékeiknél megkövetelnek. mert ugye az egeres cég arról híres, hogy ők a legjobbak a családi szórakoztatásban, és elnézve például ezt a rajzfilmet, ez a legenda mélyen a valóságban gyökerezik. pedig ha belegondol az ember, piszok nehéz lehet egy ilyen széles spektrumú filmet összerakni, ami minden generációt képes megfogni valamivel, és nem érzi úgy egyik korosztály sem, hogy ezt nem neki készítették. mert a gyerekeknek ott az elsődleges réteg, ahol cuki állatok állati izgalmas kalandokat élnek át, a felnőtteknek viszont ezen túl is tud plusz élményt adni (persze ez nem jelenti azt, hogy felnőttként ne lehetne nagyszerűen szórakozni a kalandokon...). mert ott vannak azok az utalások, amiket a gyerekek még nem érthetnek, mert még nem nekik való a klasszikus buddy comedy műfaja vagy a keresztapa (a breaking bad-ről már nem is beszélve). de ami még ezeknél a kikacsintásoknál is fontosabb, az a mögöttes mondanivaló, ahol meglepően aktuális kérdéseket feszegetnek az alkotók, a gender-kérdést, a rasszok közti súrlódásokat, az előítéletet, a bizalmatlanságot, a bullying-et -és annyira jól formálták át ezeket a kérdéseket az antropomorf állatvilágra, hogy szervesen beépülnek a sztoriba, nincsenek kilógó mutatóujjak, hogy ’figyeljetek gyerekek, mert most belétek akarunk nevelni valami fontosat!’... mert jól sztereotipizálnak, persze-hogy a polgármester egy oroszlán, hogy senki sem bízik meg a ravasznak gondolt rókákban, és senki sem hiszi, hogy egy kis nyuszilány megvalósíthatja az álmait... és most szándékosan csak néhány példát ragadtam ki, mert oldalakat lehetne írni, annyira részlet-gazdag lett ez a megalkotott világ, könnyen el lehet veszni az ötletek tengerében. plusz bevallom, én még nem nagyon láttam, hogy rajzfilmben ilyen összetett karakterekkel dolgoztak volna, mint amilyen a két főhősünk, akik nem csak szerethetőek az első pillanattól kezdve, de sokat fejlődnek is a szemünk előtt. és persze nem csak a szövegkönyv segíti azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, hanem a hangjukat adó színészek és a hihetetlen részletességgel dolgozó animációs részleg is (bár igazság szerint én a színészek közül csak jenny slate-et ismertem fel az első mondata alapján, de lehet hogy csak azért, mert felkaptam a fejem arra, hogy ki ez a szexin reszelős hangú birka...?). bár talán azon nem kéne meglepődnöm, hogy hol tart a technika manapság az animációban. és manapság már az is természetes, hogy michael giacchino emlékezetes filmzenéket szerez, most is nagyszerűen házasította össze a dzsungel dallamait a hetvenes évek zsaru-filmek funky-jával... szóval senki ne csodálkozzon, hogy a disney még évekig a szórakoztatóipar császára lesz -egész addig, amíg tartják ezt a magas színvonalat, és szó szerint szórakoztatnak mindenkit... (#01.21.)

(Kubo és a varázshúrok) (2016) (r.: Travis Knight)

minden tiszteletem a laika stúdió vezetőinek, hogy képesek rendre felvenni a hátukra a nehéz keresztet -mert nem elég, hogy ragaszkodnak a filmkészítés kezdetéig visszanyúló stop-motion hagyományokhoz, de az általuk elmesélt történetek csak a felszínen tűnnek egy vidám családi szórakozásnak, a mélyben mindig sötétebb színekkel festenek, és ezeket a sötétebb gondolatokat időről-időre kiengedik a vászonra is, hadd rettegjenek azok a szerencsétlen lurkók a nézőtéren. így valahol megérti az ember, hogy nem nézőcsalogató pénzgyárak az alkotásaik, ugyanakkor nagy szomorúsága ez minden filmszerető embernek, mert sajnálatosnak érzi, hogy nem jutnak el a nézőkhöz ezek a csodás alkotások... pedig ha mindenki legyőzné az ellenérzéseit és a félelmeit, akkor biztos vagyok benne, hogy kubo és hősies csapata épp’ olyan könnyedén férkőzne be a szívükbe, ahogy az enyémbe tették. mert lehet ámuldozni azon, hogy milyen gyönyörűen van megvalósítva a film, lehet örülni annak, hogy egy hihetetlen kalandra visz magával másfél órára, de a legfontosabb mégis az, hogy hatalmas szíve van. szíve, ami árasztja magából a szeretetet, de össze is tud törni könnyedén... a legkisebbeket nem is azért problémás leültetni a film elé, mert rosszat álmodnának a gonoszoktól, hanem mert ők még talán nem értik a film mélyebb mondanivalóját -bár azt is el tudom képzelni, hogy ezzel a filmmel vezetnek rá egy gyermeket a halál elfogadására, a családi kötelékek szétszakíthatatlanságára. mert biztos hogy fel fog neki tűnni a mondanivaló a könnyedebb rétegek alatt. érdekes, hogy felnőtt fejjel sem zavart az, hogy klasszikus sztori-elemekkel dolgoztak az írók, hogy a küldetés során három tárgyak kell megszerezni a gonosz legyőzéséhez, mert így is (vagy épp ezért?) működött a szélesvásznú kaland, de ha az embert fárasztották volna is az ismert panelek, könnyed madárszárnyon elsiklana felettük, mert annyira jók a karakterek, akik részt vesznek ezen az utazáson -a majom a kemény jellemével lopja a show-t, a bogárszamuráj meg a könnyebbséget röptei körbe a jeleneteken. a fő-gonosszal voltam csak kicsit elégedetlen, főleg miután alakot váltott, mert hosszúnak éreztem a boss-fight-ot ellene, de a harc végére annyira csodásan kifizetődtek a szál-összefonódások (kacsint), hogy még ezt az apróbb sutaságot is meg tudom bocsátani... én viszonylag ritkán nézek egész estés animációs filmeket, de lehet, hogy könnyebben rávenném magam ezekre az alkotásokra, ha többször találnék ilyen gyöngyszemeket, amik a szokatlanságukkal tüntetnek -felnőttesebb gyerekeket és gyereklelkű felnőtteket szólítanak meg, összemossák a keleti és a nyugati hagyományokat, látványosak és nagyívűek, miközben nagyon intimek tudnak maradni, és elérik azt, amit az élőszereplős társaiknak is ritkán megy: a szívem mélyéig meghatnak... (elég ellentmondásosnak tűnik, hogy arról papolok, hogy támogatni kell a stúdiót, miközben én magam is letöltve néztem a filmet, de sajnos mindig van bennem egy ellenérzés, hogy 35 évesen beüljek egyedül egy animációs filmre -ráadásul ezeknél az alkotásoknál még nehezebb eredeti nyelvű vetítésre eljutni vidékiként...) (#01.20.)

(A szobalány) (2016) (r.: Park Chan-wook)

van valami ironikus abban, hogy férfiként olyan szexuális aktusért rajongunk, amiben sosem lehet részünk... persze mondhatjuk, hogy a leszbikus szexben épp’ ez az elérhetetlensége az izgalmas, de szerintem inkább a szépség fokozásánál kell keresni a kulcsot -mert két gyönyörű test összefonódásánál azt hiszem nem lehet feljebb fokozni a szépséget... sokszor szokták azzal vádolni a férfi rendezőket, akik leszbikusokról forgatnak filmet, hogy csak kihasználják a női testeket, hogy izgalmasabbá tegyék a filmjüket, de én ezt csak zsurnaliszta túlgondolásnak tartom -mert most sem lehetett érezni egy pillanatig sem, hogy park chan-wook egy perverz vénember lenne, aki rákényszerítette a fiatal színészlányokat a bevállalósabb jelenetekre, csak azért, hogy az élveteg nézők ki legyenek elégítve -nem, mert az erotika, a leszbikus szerelem a sztori alapját képezik, ráadásul nagyon ízlésesen vannak felvéve ezek a részek. mint ahogy az egész film pont olyan csodálatosan néz ki, mint amit a női szerelem dicsérete megérdemel, festői a színkezelése, burjánzóan izgalmas az összes helyszíne, gondosan kimunkált minden kelléke... de ugyanígy organikusan burjánzik a története is, ahol a már a felfedezés öröme is sokat ad az élményhez, mert olyan rejtett tájékokra kalauzol, amikre nem számíthattál akkor, amikor belekezdtél ebbe a fülledt kalandba. utólag belegondolva nem kéne meglepődnöm park úr vonzódásán a váratlan fordulatokhoz, hiszen már a bosszú trilógia egyik erősségét is a gyomorrúgással felérő csavarok jelentették, igazából most az volt a releváció, hogy a váratlan fordulatok különböző stílus-elemeket is magukkal hoztak, újabb-és-újabb rétegekkel gazdagítva a filmet. mert ami első pillanatban egy míves történelmi drámának tűnt, arról hamar kiderült, hogy egy fondorlatos heist-film, ami egy romantikus (leszbikus) filmmé transzformálódott, majd egyre inkább egy erotikus thriller arcát mutatta, hogy a végén egy kis gore is beköszönjön... az első nagy csavar után egy kicsit csalódott voltam, mert talán még sosem szurkoltam ennyire két nő boldogságáért, de aztán elkezdtem élvezni azt, ahogy az új nézőpontból teljesen új értelmet nyernek a korábban már látott jelenetek, hogy a karakterekre folyton más szemmel kell néznünk, miután új-és-új információkkal gazdagodott a történetük. például a film elején az úrinő tűnt egy naiv kislánynak, aztán a második részben a szolgálólányt láttatták naivnak -de a második óra végére kiderült, hogy mi nézők vagyunk a naivak, mert hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek végig... de akkorra nekem például már mindegy volt, mert teljesen magával ragadott a történet, bármeddig el tudtam volna nézni hősnőinket, ahogy kivívják a szabadságukat ebben a perverz férfiközpontú világban, és azt kívántam, hogy bárcsak egész életükben boldogan csilingelnének egymásnak... (annyira távol-keletinek tűnt az alapfelállás, hogy meglepően olvastam, hogy egy angol regény volt a film alapja, ami a viktoriánus korban ábrázolta két nő szerelmét. főleg ha utólag belegondolsz abba, hogy milyen szép analógia az, hogy egy nő felszabadul a rabigája alól egy japán által megszállt koreában...) (nekem is többet kéne a távol-kelet felé nyitnom, mert sok szokatlan filmet lehet találni náluk, olyanokat, amik épp’ megfelelnek az én fura perverz ízlésemnek...) (#01.14.)

(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)

(Vademberek hajszája) (2016) (r.: Taika Waititi)

emlékeztek még a flúgos futam című hanna-barbera rajzfilmből mardel kutyára és az ő jellegzetes röhögésére? néhány évente előfordul velem, hogy nézek valamit, és egy alattomos poén után kitör belőlem valami ahhoz hasonló hang, majd következik egy jó hosszú periódus, amikor csak vinnyogok és ráz a röhögés. ilyenkor az a legjobb, ha megállítom azt, amit nézek, mert úgysem tudok rá figyelni. sőt, nem árt egy kicsit az agyat is kiüríteni, mert amint rágondolok újra a poénra, máris kezdődik az egész elölről. ööö, gondolhatjátok, hogy azért jutott mindez az eszembe, mert pont így jártam ma ezzel a filmmel is... pedig olyan kis ártalmatlan viccnek tűnt elsőre, ahogy egy kisfiú nem veszi észre, hogy olyanokat mond, amitől a vele lévő öregember egy pedofil perverz állatnak fog tűnni -egyszerű vicc, de én teljesen megkészültem tőle. köszönöm taika waititi-nek ezt az élményt... és igazából köszönöm az egész filmet, mert nem csak ezt a felszabadító röhögést adta nekem erre a bő másfél órára, hanem sokkal-sokkal többet. és nem csak nevetést, de egy sor szívmelengető pillanatot, két zseniálisan megírt és eljátszott karaktert, és azt, hogy új-zélandot újra olyan gyönyörűnek láthattam, mint annak idején, amikor a gyűrűk urá-val felfedeztem a szépségeit -mondhatjuk, hogy egy önálló karakter a filmben ez a csodás táj, azt érzi az ember, hogy szívesen elveszne ebben a háborítatlan vadvilágban... de nézzük, hogy kik azok, akik ténylegesen elvesztek a sűrű aljnövényzetben: egy fura kisfiú és egy morgós öregember. mondhatjuk, hogy nem túl eredeti felállás, azt is tudhattuk előre az ilyen párosokról szóló korábbi alkotásokból, hogy a kezdeti súrlódásokból a végére életre szóló barátság lesz -és mégis működik ez a film szívét dobogtató kapcsolat, jó nézni, ahogy csikorogva egyre közelebb kerülnek egymáshoz. ráadásul eközben a nagy kaland sem áll le egy pillanatra sem, folyamatosan sodor magával. de úgy alapvetően is nagyon szépen ki van balanszírozva a film szerkezete, a sok nevetés és izgalom között néhányszor azért lezúz a drámájával is -de jó, minden alkalommal hamar fel tudsz állsz a padlóról, leporolod magad, és már mehetsz is tovább. a mellékszereplők goofy-sága is segíti ezt a gyors regenerálódást, a gyámügyisek töketlen eltökéltsége hozza a humor-forrást, rhys darby szokás szerint egy őrülten szórakoztató karaktert kapott, sőt maga a rendező úr is beveti magát egy olyan szerepben, amivel el tudja viccelni a sokkoló gyászunkat... kicsit féltem attól, hogy nem tudják igazán jól kifuttatni a nagy kalandot, de aztán az epic üldözéses jelenet szerencsére igazi finálé-érzetet adott... no, úgy érzem, hogy nagy szüksége van a filmkészítők közösségének az ilyen fésületlen maori-kra, akik nem csak botrányosan viccesek, de képesek ilyen csupaszív nagy kalandot is létrehozni. (#01.05.)

(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)

(Találkozunk St.Louis-ban) (1944) (r.: Vincente Millenni)

nem véletlen az, hogy a vészterhes időkben a közönség a habkönnyű zenés műfajt kedveli igazán, így természetes az is, hogy a világháború alatt volt a filmes musical-ek egyik virágkora -és az sem véletlen, hogy a metro-goldwyn-mayer-nél nagyüzembe gyártott zsáner-filmek ma is fogalomnak számítanak a műfajban (a mai napig emlegetjük az mgm-musical-eket, ugye) (bár ha belegondolok, a színházi előadásoknál is a zenés/táncos produkciók a legnépszerűbbek, úgyhogy nem biztos, hogy kell egy világégés ahhoz, hogy a nézők otthon akarják hagyni a gondjaikat...). én is arra gondoltam, hogy egy ilyen nehéz évet valami könnyedebb alkotással kéne az útjára engedni, úgyhogy rövid kutakodás után st.louis-ban kötöttem ki, mert rendre felbukkant a film a ’legjobb musical’-es listákon... amikor az ember egy ilyen klasszikus elé ül le, akkor ki kell cserélnie a szemüvegét, mert ha mai szemmel nézné az alkotást, akkor biztos hogy csak fintorgás lenne a vége. mert nem elég, hogy a filmet a negyvenes évek bájos naivitása lengi be, de a történetéből adódóan nagyon erősen megjelennek benne a századfordulós erkölcsi normák is, ami nekünk elkárhozott modern embereknek már igencsak megmosolyogtatóak -mondjuk hogy csókot lopni csak az eljegyzés után lehet csak... pedig nagy igény van a csóklopásra, de ezen nem lehet csodálkozni, ahol ennyi lány emelkedik főszereplővé, ott bizony a szerelemnek kell lennie a fő témának. és a film akkor is működik a legjobban, amikor a lányok szerelmi ügyei vannak a középpontban. mert a két idősebb lány szerethető karakterek, ráadásul csodaszépek is, igaz ehhez néha betegesen szoros fűzőt kell hordaniuk... a két kisebbik lánynál már voltak ellenérzéseim, mert egy idő után fárasztóvá vált a jelenlétük, főleg a túlhúzott halloween-i jelenetnél éreztem ezt... viszont ha már a rémisztő ünnep nem működött a filmben, kompenzálniuk kellett ezt a karácsony szellemével, úgyhogy a szeretet ünnepéhez kötötték a happyend-et is (ha jól tudom, itt hangzott el először az azóta már klasszikussá nemesedő ’have yourself a marry little christmas’ is, igaz, egy elég szomorkás jelenetben, máshogy melengetve a szívet, mint mostanság a fenyőfa tövében)... ahol igazán meglepett a film, az a technikai megvalósítása, hogy már 1944-ben létre lehetett hozni egy gyönyörű vágatlan felvételt a báli jelenetnél, ahol a kamera bemegy az ablakon, majd lejt egy apró táncot a bálozók körül. és persze az is örömteli, hogy ilyen csodásan helyre tudták állítani az eredeti technicolor színvilágot... ($$12.31.)

(Kabaré) (1972) (r.: Bob Fosse)

óh, azok a boldog, dekadens békeidők! amikor semmi sem állt a szabadszellem útjában, amikor magasan szárnyalhatott a kultúra, amikor minden színpadi megmozdulást belepett egy bájos pajkos réteg -persze, hogy kellett jönnie egy rakás savanyú embernek, akiknek diktatórikusan tönkre kellett tennie mindent... (bár véglegesen nem sikerült elpusztítani ezt a sok értéket, nagy örömömre zeneileg ma is velünk él a modern kabaré, elég csak meghallgatni amanda palmer bármelyik munkáját, vagy mondjuk a tiger lillies-t és a katzenjammer kabarett-et.) bár a dalokat természetesen ismertem, és a képekből is úsztak be a tudatalattimba, de a teljes film eddig kimaradt az életemből -és mivel most zenés hangulatban voltam, így valami olyan művet szerettem volna nézni, amit némiképp hozzá tudok kötni a legutóbb megtekintett háborús klasszikusaimhoz. bár igazság szerint azért gondoltam tökéletes választásnak a kabarét, mert a sztoriba egy kicsit más képzeltem bele, mert ami ténylegesen benne van -mondjuk kevesebb romantikát és számottevően több nácit... de cseppet sem bánom, hogy a karakter-pillanatok domináltak inkább, és a politika meg megmaradt a háttérben, hogy sötétebbé fesse az alapvetően csillogó flitteres világot (logikus is, mert 1931-ben járunk, még csak bontogatja a szárnyait a nemzetszocialista párt, de azért jól érzékeltetik itt is a baljóslatúságát, ahogy egyre többen veszik természetesnek az eszméiket). és gondolom azért írtak egy második szerelmes történetet is, mert abban tudták összekötni igazán a történelmi hátteret a romantikával, itt tudták igazán megszakítani a szívünket a zsidók végzetével. bár szív-szaggatás szempontjából egyébként is jól teljesítettek az írók... mert ha lehántunk minden réteget, akkor egy szomorú szerelmi történetet találunk a mélyben, egy komplett kapcsolatot a megismerkedéstől a lezárásig, közbevetett dekadens (biszexualitás) és drámai (abortusz) elemekkel. bár valahol már az elején érezni, hogy a naiv angol és a túlhevült díva személyisége között akkora az ellentét, hogy képtelenség, hogy a kapcsolatuk működjön, de azért egész a végéig él bennünk a remény, hogy a sok baljóslatúság közé beengednek majd egy kis napfényt, de mindhiába... a hősnő szerepe megköveteli a túlpörgést, és liza minnelli elementáris erővel teszi mindezt, mégsem csúszik át idegesítővé. plusz valljuk be, hogy sohasem volt egy szép nő -de mégis olyan kisugárzása van, ami alól nem tudod kivonni magad, és szex-istennőként látod minden mozdulatát. és persze a dalokat is utánozhatatlanul adja elő... különleges musical ez abból a szempontból, hogy nincsenek spontán dalra fakadások, a zenei részek kizárólag a színpadi előadásokra koncentrálódnak -bár nem képeznek zárványokat a sztori testében, mert úgy vannak megírva a szövegeik, hogy mindig szépen reflektálnak a történésekre. a film is csak ezekben a pillanatokban válik színpadiassá, egyébként nem érződik, hogy színházból érkezett az alapanyag. bob fosse is csak ritkán alkalmaz (brecht-i) elidegenítő effektusokat, néha vág csak furán, valamint feltűnően gyakran használ arc-közelieket. de a lényeg, hogy a film a mai napig működik, a dalok klasszikussá nemesedtek, és még akkor is elégedett lehetek, ha csak egy szomorkás romantikus történetet kaptam, és nem egy mélyre menő kordokumentumot... ($$12.27.)

(újranéztem néhány klasszikust a gyerekkoromból, eredeti nyelven, kritikus szemmel, néhány apróbb negatív hullámmal...)

Battle of the Bulge (A halál 50 órája) (1965) (r.: Ken Annakin)

gyerekkoromban az volt a szokás sok éven át, hogy december 24-én ebéd után beraktunk valami filmet a videóba, hogy elüssük azt a hosszú időt, ami az ajándékosztásig várt ránk (és amíg anyánk elkészül a konyhában a vacsorával...) -és ilyenkor valami karácsonyos filmet illett választani, vagy olyat, ami valami rejtélyes oknál fogva kapcsolódik az ünnephez (itt elsősorban a sissi-re gondolok). és van egy film, amit én karácsonyosnak hívok, mert ez is egyike volt ezeknek a szenteste előtti filmeknek, és karácsonykor is játszódik, és engem mégis kinevetnek mindig, ha chrismast movie-ként emlegetem: ez bizony a halál 50 órája... talán van némi kockázat abban, hogy olyan filmet szedsz elő, ami meghatározó része a gyerekkorodnak, mert előfordulhat, hogy az emlékek megszépítik az élményt, és sajnos azt kell mondanom, hogy a retro revisited újranézős/kritika-írós sorozatomból ez az első film, ami érezhetően kevésbé tetszett, mint anno... sajnos rosszul öregszik a film, külsőségeiben egy connery-éra-béli bond filmre emlékeztet (a színei, a színészei beszédstílusa, az ordítóan szemet-szúró háttérvetítései mind-mind kordokumentumok), de vegyük úgy, hogy a hatvanas években ezek a technikai adottságok voltak adottak hollywood-ban a gyártásnál... érdekes felfedezni a párhuzamokat az akkori nagy-költségvetésű (mai szóval blockbuster) filmek és a mai látvány-mozik között -mert például ez egy olyan háborús film, ami abszolút gyerekbarát, nincs benne egy csepp vér sem, nem káromkodnak a katonák, mint a kocsis, sőt, a korhoz képest meglepően keveset dohányoznak benne, szóval mintha közönség-barátabbá akarták volna tenni. a nagyobb baj, hogy igazán dráma sincs benne, nem megyünk mélyre, hiányzik az amerikai katonák kétségbeesése. egy-egy komolyabb gondolat azért elfért a tankok tartályában, ezekből a legemlékezetesebb a ’harcolni a további harcért’ vágyálma... a karakterek nagyrésze jópofa és működik, és a nívós színészgárda könnyedén megoldja az eljátszásukat -viszont nagyon érdekes, hogy a legkidolgozottabb jellemet a német oldalon találjuk, mondhatjuk, hogy robert shaw mint hessler ezredes lopja a show-t (így egyébként valahol érthető, hogy az interneten is rendre felbukkanó németbarát egyének miért védik annyira a filmet -bár nekik már a (tényleg felpezsdítő) páncélos induló is túl közel áll a szívükhöz)... lehet egyébként az a baj, hogy nagyon megváltozott a korszellem a film készítése óta, és nagyot változtunk mi nézők is. mert akkoriban nem volt fontos a hitelesség, keveseket érdekelt csak, hogy nem stimmelnek a felhasznált tank-típusok, hogy mennyit sűrítettek és változtattak az eseményeken, vagy hogy a spanyol forgatási helyszínen nem akadt túl sok hó, de azért ma már, amikor sokkal hitelesebb és mélyebb változatot is találhat a néző a témában, már kicsit nehezebb befogadni az ilyen avíttas, de azért könnyebb és szórakoztatóbb filmet... ($$12.21.)

Dirty Dozen (A Piszkos tizenkettő) (1967) (r.: Robert Aldrich)

ha azt nézzük, hogy idén két filmet is úgy definiáltak a kritikusok, hogy ez ’az xy széria piszkos tizenkettő-je’ (szuperhős verzió / starwars verzió), akkor mondhatjuk, hogy ez a film az ős-apa, ahol először voltak meg az alap-kellékek, miszerint egy rakás antihőst gyűjtenek benne össze, hogy aztán csapattá és hősökké kovácsolódjanak az öngyilkos küldetés során. és olyan jó látni, hogy az ős-apasága ellenére a filmet nem lepte be a por, néhány apróságot leszámítva cseppet sem érződik porosnak (ellentétben a fent látható nagyívű háborús eposszal)... az ilyen típusú filmeknél mindig a karakterek az igazi kulcs, rajtuk múlik a sikeresség és a szórakoztató faktor is -főleg mivel itt az igazi akció-rész csak az utolsó félórában érkezik, így kritikus volt, hogy kellően érdekes és élvezetes legyen az odavezető út. és ami még fontosabb, hogy a csapat legtöbb tagja úgy a szívünkhöz nőjön, hogy mire eljutunk a nagyobb tétekig, már tudjunk értük izgulni. ugyan mind a tizenkét elítéltet nem dolgozták ki egyformán, de azért a többség hamar megjegyezhető egyéniséget kapott, és úgy alakul ki feléjük a szimpátiád, hogy közben tudod, hogy mind-egy-szálig morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tettek a múltban (a szereposztásban is hoztak pár érdekes döntést, mert van köztük nfl játékos, mexikói származású zenész, és művész-film rendező is)... és tök jó érzés a cinkosukká válni ezeknek a srácoknak, cinikusan röhögni a vaskalapos tiszteken, együtt-érezni velük a megerőltető kiképzés alatt (btw, már régen sem értettem a panaszkodás a hidegvizes borotválkozás miatt, én még sohasem használtam melegvizet...). de aztán a sok cimborálás és bajtársiaskodás után el kell menni nácikat ölni, így a végére azért kicsit megkomolyodik a film, főleg, hogy szó szerint veszi az öngyilkos küldetés címkét, plusz azzal kelt jól működő feszültséget, hogy semmi sem alakul a jól átgondolt tervek szerint... fura azt olvasni, hogy a korabeli kritikák túl erőszakosnak tartották a filmet -mert oké, hogy megölnek a srácok egy rakás embert a náci kastély pincéjében, de csak a korszakra jellemző stilizált halálokat láthatunk, minimálisra szorítva a vásznon ténylegesen látható vérmennyiséget (ja, és annyira univerzális ez a történet, hogy igazából bármelyik korszakban játszódhatna, a külsőségein túl nem érzi azt az ember, hogy ez egy második világháborús film)... no. én örülök, hogy a mai napig élvezetes maradt ez a film, hogy kicsit tökösebbnek érezheti magát az ember, miután megnézte, és az is jó dolog, hogy a formulája velünk él a mai napig -már csak az kéne, hogy jól tudják lemásolni a ma élő alkotók ezt a formulát... ($$12.22.)

Kelly's Heroes (Kelly hősei) (1970) (r.: Brian G. Hutton)

a háború egy borzasztó lélekölő pokol? egy frászt... olyan sokszor lengették már nekünk a hősök zászlaját a filmekben, annyi önfeláldozó katonát láttunk már az évek folyamán, hogy kicsit belefásultunk a hazafiasságba, a nagy gonosz elleni kollektív küzdelembe. ezért üdítő látni kelly-t meg az ő úgynevezett hőseit, akiket hidegen hagy a háború rideg valósága, nem a sátán megtestesülését látják az ellenségben -maximum csak egy leküzdendő akadályt. mert ők csak a saját önös érdekeiket tartják szem előtt, egyedül a saját jólétük a mozgatórugójuk. igazi kisemberi kívánságaik vannak csak az élettől, farmot, autót meg egy rakás puncit szeretnének csak... így persze willy’s jeep-ek ide, tigris tankok oda, világháborús hangulatot nem igazán érdemes várni a filmtől -bár azt szokták mondani a nálam okosabbak, hogy a korszak kiválasztása csak kamuflázs volt a készítők részéről, mert igazából ez egy vietnám-kritikus alkotás, de ha ez így van, akkor jól elrejtették ezt a kritikát a mélybe, mert cseppet sem lehet érezni (maximum a töketlen tisztek kifigurázásán)... azzal viszont, hogy sohasem veszi magát igazán komolyan, erős ponyva-hangulatot teremtenek az alkotók, és az arany utáni nagy hajsza kalandját is arra használják, hogy egy rakás jópofa és szerethető karaktert hozzanak mozgásba -akiknek persze megállás nélkül kőkemény beszólásokat adnak a szájukba (meggyőződésem, hogy magyarországon a szinkron is segítette a kult-státuszba emelkedést). a színész-gárda is kellően pedigrés lett, én clint eastwood finom arc-játékát imádtam nagyon, ahogy egy-egy apróbb szemmozgásában is ott van az összes érzelem, de persze nálam is hamar a szív-csücsökbe került donald sutherland hippi zen-mestere is. áh, igen, hippik, már gyerekkoromban is elidegenítőnek éreztem a nagyon hetvenes-évek hangulatot hozó főcím-dalt, ami hiába fülbemászó, nagyon elüt a háborús tájképtől -de gondolom ezzel is a könnyebbségen akartak erősíteni... mondjuk nem is sokszor engedik be a drámát a filmbe (igazából több mint egy órának el kell telnie, hogy a csapatból valaki elhalálozzon -oké, a németek hullanak, de ők csak arctalan kellékek). de az is lehet, hogy csak nem látszik a mélysége a kalandok meg a robbanások alatt... annak idején nem tűnt fel, de így őszülő halántékkal már eléggé zavart, hogy minden egyes lövést hatalmas lángoszloppal megtámogatott robbanás kíséri, mintha a pirotechnikusok szövetsége lobbizta volna ki a film költségvetésének nagyrészét -és már komikusnak hat, hogy tényleg minden akció egy-egy nagy bumm-ba torkollik (plusz az sem segít, hogy nem csak a robbanások mérete van eltúlozva, de a filmből elfoglalt játékidejük is, bőven lehetett volna nyesni ezeken a jeleneteken). pedig lehet, hogy egy-egy finom lépés a realizmus felé még erősebb alkotást eredményezett volna -például tök jól érezni az igazi tankok súlyát, hogy ténylegesen ott manővereztek velük a forgatáson (még akkor is, ha köztudomású, hogy nem igazi tigiseket is használtak) (btw, nem irigyelem azért a tankok sofőrjeit, láthatóan rohadt meleg nyár lehetett jugoszláviában a forgatás idején)... bár igazából talán tényleg nincs szükség itt hitelességre, mert nem ez volt az alkotói szándék, ők csupán egy szórakoztató kaland-marhaságot akartak nyújtani a nézőknek, és ez sikerült is nekik, még mai szemmel nézve is. ($$12.23.)

(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)

(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)

(Totoro -A varázserdő titka) (1988) (r: Mijazaki Hajao)

a keresztlányom most nyolc hónapos, de már nagyon készülök lélekben és fejben arra, hogy hamarosan rengeteg animációs produkciót kell majd vele megnéznem -a totoro első öt perce után tudtam, hogy ez lesz az első miyazaki alkotás, amit meg fogok neki mutatni... mert ha van valami, ami tényleg az egész családnak szóló alkotás, akkor ez az. igazi ártatlan kis mese, aminek nincs szüksége nagyívű történetre, nem igényli a nagy amplitúdójú drámát, nem riogat félelmetes negatív szereplőkkel, hanem az apró örömöket és bánatokat helyezi a középpontba, igazi kislányos látószögből figyelve a világot... nagyon szépen jelenik meg benne a vidéki élet hétköznapisága, ahogy az kétkezi munkából élő emberek végzik a mindennapi feladataikat a földeken, és ahogy a természet sokszínűsége adja a hátteret a játékokhoz. a főszereplőink is egy egyszerű családhoz tartoznak, ahol jól érezhető a szeretettel összecsomózott erős kötelék, és bár a testvérek néha összezördülnek, azért elsősorban a nevetés lengi be az egész filmet tőlük. nagyon szépen kezelik az anya betegségét is, mert azzal sem szúrnak nagyot a lelkünkbe, természetesen kezelik ezt a sajnos természetes szituációt is. sőt, még a varázs-világot is természetesen kezelik. a szülők nem neveti ki a gyermekeiket, amikor a csodálatos kalandjaikról, a varázslatos lényekről mesélnek, és mi nézők is könnyen el tudjuk fogadni, hogy a realista történetbe egyszer-egyszer bekukkantanak a mesei elemek. főleg hogy a lények között nincs egyetlen démon sem, mind jófej figura, kedvesek, segítőkészek és játékosak. persze van egy jó adag furcsa bizarrság is bennük, de ettől lesznek különlegesek. totoro-ra meg nem lehet úgy ránézni, hogy ne vigyorodna el az ember... ahogy az egész filmet is csak egy megnyugtató mosollyal lehet végig nézni, könnyed szívvel állsz fel utána a kanapéról, és örülsz, hogy léteznek ilyen alkotások is a világban. ($$11.11.)

(Nauszika -A szél harcosai) (1984) (r.: Mijazaki Hajao)

mivel egy hónapos szünetet tartottam a film-nézésben, így visszarázódásként arra gondoltam, hogy valamit mindenképpen megnéznék, mielőtt néhány hétvégére újra a mozikba költözök -és mivel a nagyvásznos kalandjaim soron következő darabjaként a doctor strange következik (kritika itt!), így mindenképp valami keleties és varázslatos dolgot akartam. sokat törtem a fejem, hogy mi lenne az ideális, mire ma leültem fáradtan a polcom elé, és egyből szemet szút a megoldás: miyazaki hayao... mert persze, több mint tíz évvel ezelőtt engem sem került el a chihiro láz, sőt, még a vándorló palotát is láttam, de van még bőven olyan mű az öreg mestertől, amit pótolnom kell. igen kell, és nem csak azért kell, mert az általános kultúra részeivé váltak ezek a rajzfilmek, de azért is kell, mert az embernek időről/időre szüksége arra a lélek-felemelésre, amit ezekből a művekből megkaphat... bár lehet, hogy nem kéne hangsúlyoznom azt, hogy rajzolt alkotásokról van szó, mert ma is, miközben néztem a nauszika-t, cseppet sem gondoltam arra, hogy milyen formában valósult meg ez a csodás történet, hanem csak magára a történetre koncentráltam, valamint a szereplők jellemére, és a súlyos üzenetekre, amik kellően el vannak temetve a kalandok alá, hogy ne legyenek tolakodóak, ugyanakkor eléggé a felszínen vannak, hogy minden korosztálynak feltűnjenek (és nagyon sok minden van itt a természet ön-gyógyító képességétől az emberi korlátoltságig). és könnyen repülünk a messianisztikus történettel, érzelmileg megterhelődünk az emberi butaságokon és önzőségeken, és közben legszívesebben kirontanánk a lakásból megölelni egy fát... na ekkor lesz mégiscsak fontos az, hogy rajzokból áll össze az alkotás, mert ilyen látványvilágot nem lehet máshogy létrehozni (1984-ben meg pláne nem lehetett), ami nem csak gyönyörű, de kellően egyedi, és végletekig átgondolt is. (és a zene is nagyon sokat hozzá tud adni, szép és felemelő, amikor kell, az akció-jelenetek alatt meg tolakodik a nyolcvanas évek szinti-hangzása...) ($$11.05.)

(1966) (r.: Sergio Corbucci)

most realizáltam, hogy igazából franco nero volt az egyik gyerekkori hősöm -bár a keoma hangulatától kicsit idegenkedtem, de az fehér ninja-maszk alól kitüremkedő bajusz örökké velem marad... a django viszont kimaradt eddig, biztos olyankor vetítette a magyar televízió, amikor nem tudtam felvenni a videomagnómmal... de mindennek eljön az ideje, annak is, hogy egy kék egyenruhás fickó besétáljon elém a sárban, miközben egy koporsót húz maga mögött... ja, a kultikus nyitó-jelenetről már hallottam eleget, de azt nem gondoltam, hogy ennyi sár lesz már a főcímben is, ráadásul egy másik django-tól megismert popszám ekkora kontrasztban lesz a látvány sivárságával... szerencsére a zene a későbbiekben klasszikus morricone-s hangulatra vált, a képi sivárság viszont megmarad. háttérnek megteszi egy lepukkant kisváros, ahol a sáron kívül csak a kocsmát ismerjük meg, és az ott lakók közül is csak a szalon tulajdonosa és a kurvái azok, akik egyáltalán a vászonra kerülnek... de sebaj, mert itt van nekünk két csapatnyi söpredék, néhány mexikói rebellis és egy marék nevetséges rasszista, akik rendszeresen feldúlják a vidéket, mert mi más dolguk lenne. klasszikus western-felállás, a szutykos kisvárosba megérkezik a hős, és rendet tesz, mi? hát django-nak kurvára nincsenek ilyen hősi ambíciói, ő csak vonszolja magát a múlt súlyától terhelve, és esetleg csak az arany csábítása az, ami még egy kicsit fel tudja pezsdíteni. a többi vadnyugati sztenderdnek viszont megfelel, halk-szavú, kalap alá rejti az átható kék tekintetét, és körbelengi egy különleges aura -aminek egy jó része abból a rejtélyből fakad, hogy mi lehet abban a sárral borított koporsóban... csak harminc percet kell várnunk, hogy felnyíljon a fedél, és a koporsóban lévő tárggyal váljék igazán kultikussá django karaktere, egy fegyverrel, amivel ő lehet a környék mindenható halál angyala... (filmtörténeti intermezzo: érdekes látni így ötven évvel a készítése után, hogy ez a film a maga korában kifejezetten erőszakosnak számíthatott, ma meg már csak legyintünk arra, ha így hullanak a rosszfiúk egy filmben -ráadásul szinte vértelenül, kifejezetten teátrálisan mutatva minden halált...) aki halált oszt, azt könnyen a környék királyának választják, és egy királynak sok arany jár jutalmul, de a mohósággal vigyázni kell, mert a végén könnyen pórul járhat az ember... úgyhogy a film végéhez közeledve egyre közelebb ólálkodik a halál angyala django-hoz is, és hősünkből ekkor bújik elő a tényleges hős -összetörve is gondja van arra, hogy a számára fontos nőnek legyen esélye túlélni, így kvázi megváltva magát a kárhozattól, már megérdemli a jutalmát -hogy bosszút állhasson... no, bő lére eresztettem, pedig egy ilyen szikár filmhez elég lenne pár jól megválasztott szó is: így ötven év elteltével is igazán élvezetes ez a klasszikus. (igazából egyetlen dolog zavart csak a korából adódóan: hogy mennyire leszarták akkoriban a hangot, és megelégedtek ilyen jól látható és hallható utó-szinkronnal is...) ($$09.18.)

(Az Igazság Ligája: Pusztulás) (2012) (r.: Lauren Montgomery)

megérdemelne egy pszichológiai kutatást, hogy miért szeretjük szenvedni látni a hőseinket... bár panaszkodtam már nem is olyan rég, hogy a csapat-képregényeknél az az általános írói módi, hogy összeeresztik egy másik csapattal őket, aztán jön az uncsi csihi/puhi, a legion of doom-nál eszembe sincs panaszkodni emiatt, mert egy picit más koncepció mentén születtek meg -mindegyiküknek volt bőven személyes indokuk, hogy legyőzzenek egy-egy adott hőst. ráadásul hatékony módszereket adtak a kezükbe, így lett igazi tétje is a támadásoknak, átérezhető volt, ahogy ezek a szuper-emberek testileg és/vagy lelkileg megtörnek (szörnyű volt belegondolni az élve eltemetésbe és élve lángolásba is. vagy green lantern bűntudatába). és szerencsére jutott elég játék-idő a gonosz-csapatra is, így nem csak egy-egy box-zsáknak lehetett érezni őket. és azt kell hogy mondjam, hogy minden tipikussága ellenére a nagyon-gonosz főgonosz nagyon-gonosz-terve is tetszett, mert a maga őrültségében ebben is volt ráció (és azt éreztem, hogy ebben az egy órában sokkal jobban használták vandale savage-t, mint a legends of tomorrow teljes első évadában)... persze hőseink nem ilyen könnyen megtörhetőek, viszont ha a bizalom törik meg köztük, az sokkal nagyobb válságot okozhat -ezért érdekes, hogy belevették ezt a morális kérdést batman-nel, aki a barátaival szemben is csak a hideg logikáját tudja alkalmaznia, még ha ez a többieket kényelmetlenül is érinti... szóval azt hiszem megtaláltam a kulcsot, amivel érdekessé lehet tenni számomra a csapat-verekedéseket: igazi tétet kell adni nekik (persze a szuperhős-kereteken belül)... ($$09.04.)

(Az Igazság Ligája: Két földi válság) (2010) (r.: Sam Liu, Lauren Montgomery)

szerintem a dc-íróknál felvételi követelmény, hogy szeressék a multiverzum elméletét... bár kétségtelen, hogy jól lehet játszani a végtelen számú föld lehetőségével, alternatív világokat bemutatni, rengeteg ötlettel létrehozni az ismert karakterek verzióit (plusz azért is jó pont jár, ha közérthetően magyarázzák el a multiverzum elvont fogalmát). csak az a baj, hogy csupán ez az egy gimmick már nem elég, pont ezért, mert láttunk és olvastunk már ilyen történeteket számtalant -és nem érzem azt, hogy ezzel a rajzfilmmel bármi újat sikerült volna hozzátenni az eddigiekhez... bár részben magamat is hibáztathatom, mert mostanában túlolvastam magam képregényekből, és eléggé kezdem unni, hogy a csapat-felállásoknál mindig verekedésbe torkollanak a füzetek, természetesen úgy, hogy egy ellentétes csapattal folynak a küzdelmek, ahol mindig megtalálják a csata hevében is a megfelelő párok egymást... így mivel itt is gyakran borult agyatlan bunyóba a sztori, csak egy fáradt legyintéssel tudtam csak nyugtázni, hogy jé, a két föld hasonló képességű szuper-emberei megtalálták egymást a csata hevében... mert persze a kifordított világban mindenkinek megvolt a maga megfelelője, csak gonosz verzióban (azt viszont nagyon tudtam értékelni, hogy ezek a gonoszok mintegy maffia-családként üzemeltették a bizniszt, felosztva egymást közt a területet és a tevékenységeket)... azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az alter-föld változásainak kibogarászása szórakoztató tevékenység volt, a verekedések között is voltak ötletes megmozdulások, és a batman/owlman mentális összecsapás is hatásos volt a végén, de azért szeretném, ha egy egész estés rajzfilmbe több is szorulna, mint hogy ’nézd, gonosz-superman, gonosz-batman, harc!’... (valahogy a hangok sem voltak az igaziak, nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy william baldwin-t kérjék fel batman-nek...) (azért jó volt, hogy a dc tévésorozatokból ismertem a mellék-alakok többségét, így nem voltam elveszve köztük.) ($$09.03.)

(Az Igazság Ligája: Az új küldetés) (2008) (r.: Dave Bullock)

a szuperhős történetek időtlenek... miért ne játszhatna el egy jelenkori alkotó azzal, hogy a múltba helyezi a történetét. egy olyan múltba, amikor már ezek a hősök léteztek, néhányan már veteránnak számítottak, mások épp kezdték bontogatni a szárnyaikat. ez volt az őrség-váltás ideje, vagy ahogy (képregény-)szakmai nyelven mondják, az arany-korból beléptünk az ezüst-korba. a valóságban is érdekes időszak volt ez az ötvenes/hatvanas évek fordulója -lezárult a koreai-háború, az amerikaiak bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, mindenhova ellenséges kommunistákat vizionáltak, és végleg meghódította a világot a televízió, ahonnan áradtak a lelkes nézőkre a puha-kalapos nyomozók, a vadnyugat indiánjai és a hosszúkás fejű marslakók... és szerencsére jól sikerült elkapni ezt a korszakot a rajzfilmben az apró utalásokkal és a retró rajzstílussal egyaránt (bár szegény darwyn cooke nem volt a kedvenc alkotóm (túl minimálnak éreztem a macskanőnél is például), de ide nagyon passzolt a belőle merített stílus). örültem, hogy nem volt erőltetett az eredet-történet-jelleg, még úgy sem, hogy nem csak a liga klasszikus felállása alakult ki a történet végére, de volt, aki itt kapta meg a képességét vagy az ikonikus kinézetét. és annak ellenére volt jó a tempója, hogy nem siettük el a csapatépítő összefogást. bár igazság szerint elodázhatták volna még egy kicsit, hogy ne ebbe a fináléba kelljen bele-torkollni... mert hiába tetszett az első kétharmada, ezzel a szörnyes/dinoszauruszos csatával nem tudtam mit kezdeni, annak ellenére, hogy értem, hogy ez is a klasszikus képregényekből táplálkozott, csak sajnos komolytalanná tette az egészet. egy dolgot nem tudott csak elrontani: az üzenetet -hogy össze kell fognunk, mindegy, hogy honnan jövünk, hogy mi a világnézetünk. és hogy igazán hangsúlyos legyen ez, nem csak a kitalált superman szájába adták ezeket a mondatokat, hanem egy valódi szuperhős szavait is ide-idézték: john f. kennedy-ét. ($$09.02.)

(Agyas és agyatlan) (2016) (r.: Louis Leterrier)

brit-pop, barkó, sör és foci, kész is van az angol proli... nem akarom nagyon felvenni a bölcsész-szemüvegemet, de beszélhetnénk kicsit a vígjáték fogyasztási szokásairól -mert köztudomású, hogy a viccek mindig jobban működnek társaságban, mert a röhögés az egy olyan fura ragadós állatfajta. de azért tegyük hozzá, hogy ha egy filmnél ülnek a poénok, akkor egy magányos nézésnél is könnyeket kell csalnia a néző szemébe. na én most megszámoltam: kétszer horkantottam fel, egyébként mark strong-i faarccal ültem végig a filmet... pedig alapvetően bírom sasha baron cohen-t, de most a társadalom-kritika helyett inkább a gusztustalanság-faktorra ment rá, és baromira nem akart működni emiatt a humor a filmben. és mielőtt még mutogatni kezdenétek, nem, nem vagyok prűd, jól bírja a gyomrom az alantas alpáriságot, nem riadok meg tíz liternyi elefánt-gecitől sem, bár kétségtelen, hogy jobban preferálom a kifinomultságot (rég volt már az, amikor gyerekként imádtam az ilyen típusú jim carrey poénokat)... izé, hát volt némi alibi-sztorink is, amire felfűzték az összes humor-bonbont, az elhíresült túlzások mellett a szokásosnak mondható félreértős és pofára-esős poénokat, de ez is csak a nem túl eredeti james bond parafrázis volt sok utazással és világformáló tervekkel rendelkező gonosszal... esetleg megdobhatta volna a minőséget, hogy egy akció-filmek felől érkező rendezőt (louis leterrier) kértek fel a munkára, de sajnos itt is csalódást ért, mert míg a film előzetesében látott belsőnézetes rész menőnek tűnt, magában a kész alkotásban már szétvagdosták ezeket a felvételeket, vegyítve külső képekkel, és így nem tudott hatásosan működni... hmm, elég szarul néz ki, ha egy nyolcvanperces filmnél többször is az órámra nézek, de egy cseppet sem tudtak szórakoztatni, ez van, jól megszoptam... (azért megnéztem volna a kellékesek arcát, amikor realizálták, hogy elefánt méhet és faszt kell gyártaniuk...) ($$08.21.)

(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(Warcraft: A kezdetek) (2016) (r.: Duncan Jones)

múltkor eszembe jutott, hogy ifjúkoromban volt egy játék, aminek baromi hangulatos volt a nyitó intrója, és én újra-és-újra megnéztem, de magával a játékkal nem nagyon foglalkoztam -gyors utánakeresés után döbbentem rá, hogy a warcraft 3 volt ez a játék. a mai napig bennem van a hangulata, ahogy érződik a dráma súlya, amilyen hatásos a repülés imitálása, ahogy működik a misztikuma, így valami ilyesmit vártam el ettől a filmváltozattól is, de baromira nem jött el ez az érzés sajnos... és ne mondja nekem senki, hogy ’ennyire felületes warcraft ismerettel persze hogy nem tetszett a film’, mert nehogy már x óra játékidőt bele kelljen raknom ahhoz, hogy működjön az élmény, mert akkor soha semmit sem tudnék élvezni, ami adaptáció, és nem ismerem az eredetijét -de szerencsére ez nem így van... egész egyszerűen az alkotóknak meg kéne tanulniuk eltalálni a helyes arányokat, hogy úgy kiszolgálni a keményvonalas rajongókat, hogy az egyszeri nézőket sem hagyják magukra a felégetett árokparton... mert persze érzi az ember, hogy bizonyos dolgoknak jelentősége lesz később (mondjuk a csecsemőnél), de egy idő után rohadt fárasztóvá válik a name-dropping, valamint a vázlatszerűen felskiccelt karakterek és szálak -vagyis a karakter-kezdemények és történet-ötletek... mert minden és mindenki csak lóg a levegőben, ráadásul kapkodva ugrálunk a rengeteg helyszín között (többször átvitt értelemben is teleportálva a szereplőket), öntik ránk az infót, de mégsem sikerül semmit kifejteni igazán. és persze, hogy így képtelenség élvezni, mert nem érzed a téteket, hidegen hagynak a karakterek. főleg az emberek, mert meglepő módon az orkok sikerültek érdekesebbre, főleg durotan, akinek a kidolgozására a legtöbb időt fordították. ráadásul toby kebbell a motion-capture játékával könnyedén lemossa a hagyományos színészetet bemutató társait... mindenki vagy túlzásokba esik vagy alibizik, mint travis fimmel, aki a vikings-ből áthozta az ottani összes manírját... de sebaj, a zavaros történetért és az érdektelen kalandokért majd kárpótol a látvány, igaz? hát sajnos ez sem teljesen áll. mert hiába van súlyuk az orkoknak, és gondosan kidolgozott minden részletük, attól még az agyam nem tud elvonatkoztatni a cgi arc-mimikájuktól, így nem lesz teljes az élmény. és ugyanez igaz a nagy-totálokra is, akár egy új helyszínt mutatnak (repülő kamerával), akár a csatákat felülről -bár igazság szerint a vagdalkozós közeli harc-jelenetekkel sem sikerült megfogni (viszont azt mindenképp elismerném, hogy a varázslatok ábrázolása ötletesen és szépen sikerült). ...szóval nehéz olyat kiemelnem laikusként, amit maximálisan dicsérni tudnék (izé, még ramin djawadi is csak a game of thrones-ból kiszelektált dallamait hozta)... de a játék-sorozat ős-rajongói, a lore nagy tudói biztos örülnek a film létezésének, mert hangulatilag azt az élményt kapják, mint ami a játéktól is megkaptak. mi többiek viszont egy olyan játék-adaptációra vágynánk, ami filmként is működik, és annyira magával tud ragadni, hogy akár még a játék után is érdeklődni kezdjünk. ($$08.13.)

(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)