(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)

(2017) (r.: Enyedi Ildikó)

az ember eredendően társas lény, be vagyunk programozva a közösségi kapcsolatok kiépítésére, az érzelmek közös megélésére -ezt még én is be tudom látni, aki már hosszabb ideje nem lépett senkivel intim kapcsolatba, és egyébként is kellemetlenül éli meg a mindennapi társas érintkezéseket... mert én is érzem az erős kötelék hiányát, amit nem pótolhatnak a vérségi viszonyokból adódó közös élmények, de nyugodt beletörődéssel élem burokban az életem, ahova azért be tudna hatolni egy kis napfény (egy érintéssel, egy intellektuálisan felvillanyozó beszélgetéssel, egy csendes együtt-alvással), de a hozzám hasonló típusú introvertált emberek nehezen tesznek lépéseket előre... a film hősei is megelégedtek a maguk kissé magányos mindennapjaival, az egyikük már túllépett a vadabb múltján, a másikukat meg a betegsége korlátozza a hagyományos kapcsolatok kiépítésében -csakhogy valami felsőbb hatalom miatt újra kell gondolniuk az életüket és az érzéseiket... hogy miért szarvasok képében éli meg ez a két ember az érzéseit, az szerintem irreleváns (bár lehet, hogy komoly filozófiai jelentés húzódik a kiválasztott állatok mögött, csak én nem fogtam fel), a lényeg, hogy van egy különleges és megmagyarázhatatlan kötelék, ami a két sodródó embert közel hoz egymáshoz (és biztos, hogy lehetne kapargatni az erdő melletti másik fő helyszínt, a vágóhidat is, mint a szimbolizmus tárházát, de én az ilyen típusú mély értelmezésekre mindig is alkalmatlan voltam, sokkal inkább megélem a filmek befogadását, mint megértem azokat, az viszont biztos, hogy erős kontraszt volt a szépséges vadállatok és a lemészárolt, kivéreztetett és feldarabolt haszonállatok között)... a két karakter közül mária az izgalmasabb, mert nagyon okosan van végigvezetve az útja, ahogy az asperger-szindrómás, mindenki által lenézett és kiközösített különc megpróbál előre lépni, felfedezni új dolgokat, túljutni a betegsége legnagyobb akadályain (az érintésből adódó problémák vágnak leginkább a lelkembe, nem véletlen, hogy az x-men-ek közül is rogue a kedvencem, akinek az a szívbemarkoló drámája, hogy nem érhet hozzá senkihez úgy, hogy az ne szenvedne el komoly sérüléseket. és én nem tudok elképzelni egy érintés nélküli életet...). és jó megélni máriával ezeket az új érzéseket (az állatok simogatását, a zene-keresést), és jó együtt tölteni az időt egy olyan emberrel, aki kilóg a keretekből, aki nem akar csacsogni, csak őszintén kimondani minden mondatot (amiket otthon gondosan begyakorolt). borbély alexandra szokatlan arca és minimalista játéka is tökéletesen passzol a szerephez, vonz magával, kötődést épít ki magához, így lélegzet-visszafojtva nézzük a csaknem végletes tettét is... el tudtam volna képzelni egy ilyen sötétre színezett befejezést, így a hirtelen jövő optimista lezárás kevésbé tudott működni, de azért bevallhatjuk, hogy jobb érzés volt a végefőcím alatt felmelegedett szívvel ülni. mert jó abban hinni, hogy mindenkinek jár szeretet. a magányosoknak is. a különcöknek is. nekünk is... (féltem attól, hogy nagyon ’magyar művészfilmes’ lesz a hangulata a filmnek, így örömmel tapasztaltam magamon, hogy végig lekötött, sodort magával ennek a két szerethető figurának az összefonódó sorsa.) (##02.12.)

(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)

örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)

(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)

(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)

(2017) (r.: James Franco)

amióta az eszemet tudom, mindig is hátra akartam hagyni valami művészeti alkotást -szerettem volna filmrendező lenni, de persze lebeszéltek róla (gyanúsan hasonló indokokkal, mint amik itt a filmben is elhangoznak a színészet kapcsán: ’ahhoz kapcsolatok kellenek, fiam!’). az írás viszont még a mai napig nem hagy békén, itt is láthatjátok, hogy azzal kompenzálom magam, hogy minden megtekintett és elolvasott mű után fogalmazásra késztetem az agyam. szóval nagyon is meg tudom érteni, ha valaki ragaszkodik az álmaihoz, ha mindent megtesz egy alkotásért -még akkor is, ha a tehetségnek még a szikráját sem találja magában. a nagy különbség tommy wiseau és köztem, hogy neki valami rejtélyes oknál fogva egy végtelen nagyságú bankszámla áll a rendelkezésére... mint minden alapos filmszerető ember, én is hallottam már (a) the room-ról, minden idők legjobb legrosszabb filmjéről, és persze a kulcs-jelenetek ismerem a különböző youtube-os kritikákból és viccelődésekből, de a teljes műhöz még nem volt szerencsém -most majdnem eljutottam oda, hogy megnézzem, aztán az utolsó pillanatban csirke lettem a tommy wiseau double feature gondolatától, így csak ismét átfutottam a klasszikusokat a neten, és belevágtam james franco-ék verziójába. így nem mondhatnám, hogy érzelmileg kötődök a klasszikus kult-filmhez (bezzeg ha amerikában élnék, már biztos eljutottam volna egy kanál-dobálós éjféli vetítésre, mert tök jó mókának hangzik), viszont nagyon szeretem az ilyen típusú bennfentes, kulisszák-mögé leskelődő filmeket, mint aminek ez is tűnt. és az a jó, hogy meg is kaptam a hihetetlen háttértörténetet egy alkotás elkészüléséhez, és emellé még egy barátság bemutatása is járt extraként... tommy karaktere baromi érdekes, mert a maga kiszámíthatatlan excentrikus valójában hatalmas szórakoztatási faktor, ugyanakkor a rendszeresen felbukkanó seggfej énje miatt nem mindig könnyű közel engedni magunkhoz. és a franco-ék filmjének egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy az ellentmondásossága ellenére képesek voltak belőlem érzelmeket kicsikarni tommy-val kapcsolatban, egész pontosan sikerült elérniük, hogy megsajnáljam őt teljes szívemből, amikor szembesült azzal a szerencsétlen srác, hogy az emberekre milyen hatással van élete fő műve... persze könnyű úgy a szívre hatni, ha érezhetően szívből készült a film is, legalábbis az jön le a nézőknek, hogy franco-ék imádhatják az alapanyagot és magát tommy-t is. így james a kamera mindkét oldalán maximális profizmussal dolgozik, emberivé teszi ezt a larger-than-life karaktert úgy, hogy közben halálra röhögöd magad a hülye akcentuson, és a meglepő megnyilvánulásain. franco junior-t kevésbé láttam greg sestero-nak, viszont a drámaibb részeknél ő is nagyon erős alakításokat hozott. a többieknél meg az ember leginkább azt érezte, hogy a haverokat osztották el szépen a kábé megfelelő szerepekre, de szerencsére ezek a haverok mind tök szerethető figurák, úgyhogy nem volt ezzel a kis nepotizmussal semmi gond -ahogy a cameo-k és kacsintások is jól sültek el... de az egész filmnek tök jól állt ez a kacsintás-jelleg, hogy mindig megtalálta a szórakoztató faktort a káoszban. talán egy nagyon pici kellett volna csak, hogy igazán a szívem közepébe találjon, de így is szégyenkezés nélkül oda lehet rakni mondjuk az ed wood mellé a filmet, mint egy alkotást az álmodozókról, akikben lehet hogy nem buzog a tehetség, de hatalmas inspirációt jelentenek azoknak, akik szintén le akarnak valamit tenni az asztalra. ami aztán lehet hogy leesik onnan, de a szándék a fontos... (##01.06.)

(2017) (r.: Chris Smith)

mindenki hallott már a stanislavski módszerről, amikor egy színész felhozza a mélyből az érzéseit, és saját magával borítja be az alakítandó karaktert. eljutottak már mindenkihez azok a forgatási pletykák, amikor egy alkotó képtelen volt különválasztani magában a karaktert és a saját személyiségét, és a forgatási szünetekben is benn ragadt a szerepben (daniel day lewis híres erről a metódusról, de nem is olyan rég ott volt jared leto is, aki döglött patkányokat küldött a színész-társainak, mert joker is ezt tenné). viszont teljesen más hallani ilyen forgatási rémálmokról mint látni is, amikor a film sztárja megkeseríti a körülötte dolgozók életét -és borzongató belegondolni, hogy pont az ilyen őrült elkötelezettségtől lesz zseniális az adott alkotás... valamikor a kora-főiskolás időszakomban láttam először a man on the moon-t, és igen hamar felnőtt az akkori másik nagy kedvenc milos forman filmemhez a people vs larry flynt-hez. mert úgy volt szeleburdi, hogy tele volt érzelemmel, egy nagy őszinte hazug ellentmondás volt, mint andy kaufman. és ahogy ebből az igen erős dokumentumfilmből is kiderült, a film készítése is pontosan ilyen ellentmondásos lehetett... mert jim carrey nem csak eljátszotta a nagy példaképét, hanem mintha megszállta volna andy szelleme, teljesen átlényegült -és ez magával hozta andy azon aspektusát is, hogy provokálni kellett a világot minden áron, mert úgy lesz érdekes. kívülállóként szörnyülködve lenyűgöző látni, hogy miloš forman-ék mennyire hagyták elszabadulni jim-et, hogy mindenki belement az áttranszformálódás játékába, sőt, akik ismerték és szerették andy-t, azok terápiás célokra is felhasználták a tökéletes utánzatot... azt mondják, hogy azért nem hozták nyilvánosságra a korabeli werk-felvételeket eddig, mert nem akarták, hogy az emberek seggfejnek gondolják jim-et, és igazából lehet hogy nem is baj, hogy ennyi idő távlatából tudjuk szemlélni ezeket a kicsit kellemetlen tetteket. és az is sokat segít, hogy jim carrey is a mai érettségével néz vissza erre a furcsa korszakára. és tudom, hogy mostanság is sok drámán ment keresztül, ráadásul a sztárságának fénye is jócskán megkopott azóta, de mindig szívbemarkoló azt érezni, hogy egy komikus gumiarcú humora mögött mennyi komolyság is tud rejtőzni... (ügyesen csempészték a főtéma mellé a két komikus karrierjének bemutatását is, sok-sok korabeli felvétellel ábrázolva azokat.) (hehe, tony clifton a producerek között is fel van tüntetve!) (#12.06.)

(Valerian és az ezer bolygó városa) (2017) (r.: Luc Besson)

az ember sokszor szívesen belelátna az alkotók fejébe, hogy könnyebben megértse, mikor egy komoly törés következik be a karrierjükben, amikor egy bizonyos idő után képtelenek elérni azt a színvonalat, amit korábban megbízhatóan hoztak alkotásról-alkotásra. mert biztos vagyok benne, hogy valami történt luc besson-nal a kilencvenes évek végefelé... ekkoriban még azt hangoztatta, hogy tíz filmet fog forgatni csupán az élete során, majd ezzel párhuzamosan bal-kézzel elkezdte ontani magából a közepesnél ritkán jobb sorozatait, a taxi-kat, transporter-eket, taken-eket, majd ezután a gyerekfilmek felé fordult. pedig a kezdeti karrierje sokkal fényesebben csillogott ezeknél, erős nő karakterek ékesítették az írásait nikita-tól leeloo-ig, képes volt a komolyabb témákat is szórakoztatóan tálalni, és amikor lükére kellett venni a figurát, az is jól állt neki -mindezek esszenciájává az ötödik elem vált, egy igazán eredeti scifi móka, hatalmas szívvel és szívbe zárható karakterekkel. még akkor is eredeti filmként gondolunk erre az alkotásra, ha tudjuk, hogy mennyit köszönhet a francia képregény-irodalomnak, méziéres-nek és moebius-nak. úgyhogy nagy volt az ember bizodalma, amikor a szeretetteljes hommage-ok helyett besson visszanyúlt a kályhához, és egy gyerekkori kedvencét adaptálta a vászonra, a valerian és laureline-t. csak az a baj, hogy az elmúlt húsz évben rendezni nem felejtett el, írni viszont már rég nem képes úgy, mint régen... mert vizuálisan még akkor is nagyon rendben van ez a film, ha nem nagyon takargatja a digitális háttérmunkáját, mert ehhez a furcsa tiritarka, ezerfényű kaleiodoszkóp-világhoz illik ez a mesterségesebbnek tűnő kinézet. és azzal sincs baj, hogy nem csak a vizualitásban ihletődött a képregények paneljeiből, de rengeteg ötletet is felcsipegetett onnan. a baj azzal van, hogy ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, szinte különálló epizódokra esik szét a film, pont mintha one-shot-okat olvasna az ember, ahol mindig az utolsó lapon véget ér a rövid kaland... de azt mondom, hogy még ezt az antológia-jelleget is elviselte volna a forgatókönyv, mert szórakoztató lett volna folyton új világokba és kalandokba csöppenni a hősökkel, ha az ember nem maradna közömbös a hősök iránt... no, itt már olyan mélyen vagyunk a nyúl üregében, hogy egy egészen összetett problémát kell kibogoznunk -miért nem sikerült megszeretnünk valerian-t és laureline-t? mert borzasztóan lapos párbeszédeket kell pufogtatniuk? mert nincs közöttük semmi kémia? mert egy percig sem hiszed el erről a srácról, hogy az univerzum legleleményesebb, legsármosabb katonája? mert következetlenül ugrálnak az elveik és meggyőződéseik között? mert dean dehaan monoton fahangja minden megszólalásával kaparja a néző fülét? mert cara delevigne szépségéhez a színészi játéka valószínűleg sohasem fog felérni? ugye tudjátok, hogy most azt fogom mondani, hogy mindezek egyszerre okozták a film gerincének kettétörését...? egyébként sajnos nem csak a párbeszédek pongyolaságnál érezhető luc besson-on, hogy az írás nem élvezett prioritást az alkotás során, de azon is, hogy borzasztó hanyag módon kezeli a karakterei bemutatását, és hogy a végén van pofája egy hosszú jelenetben narrációval a néző fejébe verni az egész történetet. és ez azért bosszantó, mert ott volt a kezében a vizuális arzenál, hogy élvezetesen, változatosan, szívvel telve fesse a vászonra a francia irodalom egyik gyöngyszemét. megmutathatta volna, hogy európában is lehet alkotni maradandó scifi-ket, de sajnos a komoly problémák miatt csak néha tudott igazán csillogni... (#11.11.)

(2016) (r.: Grigor Attila)

vajon a magyar néplélek sajátja, vagy csak a lakóhelyünkből fakad az, hogy ennyire ragaszkodunk a végtelenbe nyúló síkságokhoz, a kietlen pusztához, a nagy büdös semmihez...? történetünk címszereplője, a benzinkút is egy ilyen semmi közepén áll, igaz, a fel-febukkanó autószállító kamionok miatt tudjuk, hogy nincs már messze az osztrák határ / az elérhetetlen nyugat... de mi nem mozdulunk sehova, isszuk a porban az olcsó bort és a kétdekás töményet, őrizzük a fészerben a libafos-zöld kocka-ladát, és merengünk a múlt egyszerre szép és riasztó képein. az különbözteti meg ezt a ká-európai nihilt az amerikai neo-wester-ektől, hogy itt nem fújja a rohadt ördög-szekeret a szél. vagy hogy a kurvák egy kisbuszból szálnak kii pisiszünetre, és nem a szalon ajtajában illegetik magukat... bevallom, engem a csajok érdekeltek a legjobban ebben a történetben, és talán tőlük is kaptam a legtöbbet. bár a szegény idősödő prosti (pokorni lia), és a szerb kemény-csaj sokszor a háttérbe húzódtak, a trokán nóra-féle ezerrel túltolt prosztóság és a kurta niké által hozott természetes kisugárzás kellően meg tudta ragadni a figyelmem. ez utóbbi kritikus is volt, hogy működjön, hogy te magad is akard a szomorkás szerelmi történet végére a happyend-et, mert ha nem kapod el szikárság mélyén dobogó szívét, akkor kétlem, hogy elégedetten állsz fel a film végén. de persze lehet találni más erényeket is, például jól lehet szórakozni az olyan színész-zseniken, mint kovács zsolt vagy lászló zsolt, vagy lehet örülni annak a hirtelen berobbanó erőszak-orgiának, ami groteszk módon eluralkodik a film fináléjában. de biztos, hogy sok mindent ki lehet még belőle szemezni, és abban is biztos vagyok, hogy a szűkre vett helyszín, a kevés karakter, és a forró nihilben fürdő cselekmény ellenére mindenki olyan szórakoztatónak találhatja a filmet, mint én... (nagyon szomorú vagyok, hogy még mindig nem sikerült leküzdeni a magyar filmekben az utó-szinkron problémáját, pedig határozottan állíthatom, hogy vannak olyan hangmérnökök az országban, akik természetesebbé tudnák tenni a filmek hang-atmoszféráját nekünk audiofil-eknek is...) (#10.21.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(Kedi: Isztambul macskái) (2016) (r.: Ceyda Torun)

néhány éve örököltem egy macskát -eleinte csak megtűrt maga mellett, aztán szép fokozatosan a szívébe fogadott, és most már én vagyok az, akihez odabújik, ha olyanja van. igaz, én vagyok az is, akibe beleharap, ha nem tetszik neki, ahogy hozzányúlok... korábban nem nagyon mozgattak bennem semmit az állatok (valamiért mindig buta kutyákat fogtunk ki), de a némiképp kényszerű helyzetből nagy macskamániám alakult ki. talán kiismertem ezeket az öntörvényű lényeket -legalábbis a mozdulataikat, a gondolkozásmódjukat, mert magukat az egyéneket csak hosszú idő után lehet kiismerni, annyira önálló személyiség mind... erre épít ez a cuki dokumentum-film is, isztambul sokszínű macska-populációjából ismerhetünk meg egy maréknyi különböző individuumot, egy félénk cicát, egy harcias vadmacskát, egy tolvajt, egy illedelmes kéregetőt, egy vadászt, egy piaci minőség-ellenőrt... és jó érzés nézni, ahogy macska-perspektívából követi őket a kamera, járhatjuk mi is velük a város utcáit, sikátorait, háztetőit, kikötőit. és nem csak a macskák személyiségét ismerhetjük meg, hanem azokét is, akik törődnek velük, ellátják őket étellel, megszeretgetik őket -már amikor a cicák úgy döntenek, hogy hagyják magukat... így tágul ki kicsit a macska-szemszög, és leshetünk be az isztambuliak mindennapi életébe is -és nem véletlen, hogy iparosok, halászok, vendéglátósok és művészek azok, aki részt vesznek ezeknek az állatoknak az életében, akik szeretettel rajonganak azokért a cicákért, akik hajlandóak voltak a közelükben letelepedni (valahol a háttérben azért a mai törökország is felsejlik, ahol a nagy modernizálásban és építkezési lázban nem gondolnak azokra a kóbor lelkekre, akik már évszázadok óta a város nagy egészéhez tartoznak)... bár nekem azért kicsit sok volt ebből a témából 80 perc (vagy csak megint fáradtabban kezdtem bele valamibe, mint kellett volna), de most azt érzem, hogy az tenne a legjobbat a lelkemnek, ha megkeresném a macskámat és jól megölelgetném -kár hogy nem az az ölelkezős fajta, ahhoz túlságosan sok benne a kékvérűség... (#09.28.)

(2016) (r.: Matt Schrader)

mindig furán néznek rám, amikor arról beszélek, hogy milyen sok filmzene-albumot hallgatok a mindennapokban... pedig szerintem teljesen logikus, hogy sokszor esik erre a zsánerre a választásom, mert az éneklős popszámok több esetben is zavarnának a munka vagy az olvasás mellett, egy jól megválasztott score viszont hangulatilag sodor magával, és segíti a koncentrálást... nagyon régóta vallom azt az elvet, hogy a nagyzenekarokkal felvett filmzenék a klasszikus zene továbbélési formája a mai korban -és olyan jó volt hallani ebben az igencsak alapos dokumentumfilmben, hogy szakemberek erősítik meg ezt a gondolatot... mert ez a film nem más, mint egy szerelmeslevél a nagyzenekarral felvett filmzenékhez, egy olyan igényes munka, ahol szinte mindenkit sikerült megszólaltatni, aki most a szakmában releváns (nekem igazából csak michael giacchino és nick cave hiányoztak a színes palettáról)... tudom, hogy sokak számára unalmasnak tűnnek a beszélő-fejes doksik, pedig az ilyenek is odaragaszthatnak a képernyő elé, ha érdekeseket mondanak ezek a fejek -ráadásul ez a film nagyon dinamikusra van vágva, és a beillesztett zenei illusztrációk is sokat lendítettek előre a tempón... (btw, el nem tudom képzelni, hogy milyen alkudozásba kellett belemenni a stúdiókkal, hogy ennyi jelenethez adják oda az engedélyt, de biztos, hogy komoly meló lehetett mögötte.) szépen végigmentünk a filmzenék elkészülésének összes folyamatán, az írástól a felvételig, megmutatva a nézőket befolyásoló alkotói trükköket, kiemelve pár különleges hangszert. még arra is jutott idő, hogy néhány prominens művész munkáinak mély tisztelettel adózzanak... (és számomra az is hozzáadott az élményhez, hogy végre arcot és személyiséget köthettem jó pár névhez, akiket eddig csak a vége-főcímekből meg a fájl-nevekből ismerhettem.) szóval, ha legközelebb felgyorsul a szívverésed egy akció-jelenet alatt, vagy könnyek csorognak végig az arcodon egy szomorú dallam hallatán, gondolj azokra a zeneszerzőkre és zenészekre, akik hihetetlen munkát raktak abba, hogy egy film működjön. de tiszteleted jelélül meg is nézheted ezt a dokumentum-filmet is, hidd el, megéri. (külön köszönöm a készítőknek, hogy a tévés világból is találtak egy igencsak alkalmas interjúalanyt bear mccreary személyében -mert igenis meg kell becsülni azt, aki még a szolidabb költségvetésű alkotásoknál is ragaszkodik az élő hangszeres feljátszásokhoz.) (#09.27.)

(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(2016/2017) (r.: James Gray)

az amazonas nem siet sehova -méltóságteljesen hömpölyög a kiszámíthatatlan és ezer titkot rejtő dzsungel mélyén... mindig öröm látni, amikor egy film a témájának megfelelő formát ölt -főleg akkor, ha ez a fizimiska a készülés korszakában nem túl népszerű vagy trendi, hanem tudatosan nyúl a múltba, és ölti magára a nagy elődök kissé kopottas, de még mindig mutatós jelmezét... mert james gray láthatóan a ’60-as/’70-es évek kalandfilmjeiből merített ihletet, amikor a kalandok sosem diktáltak olyan szédítő tempót, mint manapság, sokkal inkább a méltóságteljes hömpölygésükkel érték el a kívánt hatást (én viszont sietek, mert máris utolértem a kezdeti folyó-hasonlatomat...). de egy életrajzi filmnél nem is ildomos sietni, főleg ha egy nagyobb szeletet akarunk bemutatni a híres személy történetéből -a zsáner jellegénél fogva így is lesznek vázlatosabb fejezetek, viszont csak ilyen felvillantott képekkel lehet a teljes lelki utat feltérképezni. mert ne várja senki, hogy ebben a filmben az arany utáni hajszán lesz a fő fókusz, sokkal inkább az emberen, akit magával ragadott az amazonas dzsungele... pedig fawcett őrnagyot kezdetben csak a korabeli társadalmi konvenciók lökték át az óceán túlpartjára, mert a szerencsejátékos apjának köszönhetően más esélye nem volt arra, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. ezek a makacs kötelékek később is számtalanszor akadályozták, ugyanis az önön seggükben lakó fehér angolok képtelenek voltak lemászni a felsőbbrendűségüket hirdető emelvényről, és felvilágosult szemmel nézni a világ népeire, akik ugyanúgy létrehozhattak civilizációkat, mint a mindenható európaiak (nem beszélve a gazdag lord-ról, aki a hírnevet hajszolva állt be a csapatba, aztán sértetten vette tudomásul, hogy a dzsungelben milyen kemény az élet, hogy az éhség mindennapos útitárs, hogy a sebek mellett nem állnak nővérek tiszta kötöző-szerrel)... és nagyon érdekes, hogy miközben a főhősét ilyen felvilágosultnak mutatja be a film, azért a korlátait sem titkolja el, azaz hogy a nők irányába ő maga sem volt túl felvilágosult, bár tegyük hozzá, hogy nem szellemileg utasította el az emancipációt, hanem túl jól ismerte a dzsungelt ahhoz, hogy azt gondolja, hogy egy nő fizikailag nem bírná a megpróbáltatásokat... de egyébként is a családja iránti szerető féltés is egy komoly része volt az életének, még ha a szenvedélye (vagy a világháború lángjába égő világ) meg is akadályozta abban, hogy kellő időt töltsön a családjával. viszont nagyon szépen felépítették a kapcsolatát a legidősebb fiával, a kedves játékkal a gyerekkorban, aztán az elhidegülést (az elcsattanó pofont betudjuk a szenvedélyességnek), majd az egymásra találást, és az utolsó közös kalandot... mert persze vissza kellett térni a vadonba újra és újra, és örülök, hogy nem egyfajta arany-éhség volt az, ami hősünket visszacsábította folyton az ismeretlenbe, hanem az a vágy, hogy egy olyan civilizáció bizonyítékait találja meg, amik átírhatják azt, amit a világról gondolunk... ahogy a lassan mozduló tempó is megfelelő választás volt ehhez az igaz történethez, úgy a befejezés is szépen koronázta az összképet, mert nem kell mindig nagyívű finálé vagy egyértelmű pont a mondat végére -amikor a bennszülöttek felemelték a két fawcett-et, akkor úgy gondoltam, hogy most vagy megeszik őket vagy így jutnak el az elveszett városba, és aztán elsötétült a kép, és cseppet sem bántam, hogy én magam dönthetem el, hogy mi is történt. viszont a befejezés hangulatától végtelen szomorúság szállt meg, és az ilyen érzelmi ráhatás mindig segíti, hogy egy film pozitívan maradjon meg az emlékezetemben. (charlie humman visszafogott energiákkal uralta a vásznat, robert pattinson viszont teljesen eltűnt a szerepében. és meg vagyok győződre arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt brad pitt nem csak producer lett volna egy ilyen típusú filmben (lásd még: hét év tibetben)...) (#09.16.)

(Kong: Koponya-sziget) (2017) (r.: Jordan Vogt-Roberts)

lehet hogy azért van, mert én nem szoktam enni a vetítések alatt, de nehezen értelmezem, amikor valaki azt mondja egy filmre, hogy ’tökéletes popcorn-mozi’... mármint értem, hogy mit ért alatta: azt, hogy könnyed kikapcsolódás, ami nem veszi igénybe az agytekervényeket, csak a szórakozásra váró féltekét lakatja jól, de valahogy az ilyen kijelentések mögött azt érzem, hogy egy igénytelen ember megnyilvánulását hallgatom, tudjátok, aki évente párszor betéved a moziterembe, fogalma sincs, hogy mit játszanak, vagy hogy mi az etikett egy ilyen helyen, hangos és kellemetlen, mert ő most szórakozik, úgyhogy csak senki ne akarjon itt neki mélységet adni meg karakter-építeni, elég ha a szemét felvonzza a kajás-bödönből a látvány, a kóla szürcsölését meg majd elnyomják a jól kikevert hang-effektek... és tudom, tudom, már én szégyellem magam, amiért századszor is ez a ’felületes vs mélyebb’ film-típus összehasonlítás a téma itt a blogon (legutóbbi példa itt), de muszáj ezzel kezdenie az embernek, ha egy ilyen állatorvosi lovat lát... mert azt el kell ismerni, hogy bődületesen erős a látvány, az ifjú jordan vogt-roberts-nek van érzéke az akció-rendezéshez, és ebben jó partner larry fong operatőr is a kellő mértékkel stilizál naplementéivel, ködösített tájképeivel (és tegyük még ide henry jackman nevét is, aki nálam az egyik titkos favorit, ha hollywood-i filmzene-szerzésről van szó). és nem akarom elvitatni azt sem, hogy a szörnyes jelenetek működnek, főleg a helikopteres kulcs-momentum ragadja magával a nézőt. azaz mondhatjuk, hogy elérték az alkotók a céljukat, mert egy látványos szörny-filmet prezentáltak nekünk, aminél a megfelelő pontokon baromi jól lehet szórakozni, nem...? azoknál a jeleneteknél meg, ahol a papír-vékony ember-karakterek rohangálnak céltalanul, majd jótékonyan félrenézünk egy kicsit, mert ott a sarkon túl úgyis ott vár ránk egy újabb nagyméretű fenyegető lény...? tényleg nem igényeljük az ilyen filmekben a kidolgozott szereplőket? tényleg elég egy női karakter, hogy, izé, legyen nő is a filmbe, mert más funkciót nem találunk neki? tényleg elfogadjuk, hogy buta döntéseket hoznak az emberek azért, hogy újabb veszélybe sodródjanak? pedig lehetne sokkal többet is invesztálni ebbe -nézzétek csak meg john c. reilly második világháborús pilótáját, aki miután letudta a feladatát, azaz hogy perceken át halmozta az expozíciós tudást felénk, átváltott egy baromi szórakoztató karakterbe, aki attól lett érdekes, hogy kettőnél több mondatot is megtudtunk róla, és a vicceskedése alatt ott volt a drámai háttere is. a samuel l. jackson-féle tábornok is könnyedén válhatott volna ilyen többrétegűvé, ha nem elégszenek meg az írók nála a kurtz ezredesi úttal, azaz a háborúba beleőrült katona szerepével... és akkor térjünk is ki a post-vietnámi háttérre, ha már itt tartunk... mert azon kívül, hogy milyen cool korszak volt a kora-hetvenes-évek, nem nagyon tudok más indokot mondani arra, hogy miért is ekkor játszódik a film. mert bár ott vannak az áthallások a háború brutalitására és értelmetlenségére (lásd még az amerikai/japán barátságot), de azon kívül csak a toposzokat sorolja kötelességtudóan, a dzsungel-létet, a napalmot, és pontosan azokat a dalokat vágják be a képek alá, amikre a korszakban játszódó alkotásnál számítanál -persze ki kárhoztatná őket azért, ha mondjuk ők sem tudnának hatásosabb dolgot elképzelni, mint hogy black sabbath-ra repül egy helikopter-raj a naplemente által fürösztött óriás-majom felé... (plusz engem még annyiban összezavar ez a hetvenes évek setpiece, hogy ha össze akarják fűzni a filmet a godzilla-val (ami meg a jelenben játszódott, ugye), akkor ki fogják dobni az univerzumukból azt a maréknyi embert is, aki túlélte a koponya-szigetet...) (#09.11.)

(A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) (2017) (r.: Joachim Rønning, Espen Sandberg)

jack sparrow leértékelődött... mármint a filmben csak egy poénnak szánták, hogy az egykor rettegett kapitányért már csak aprópénzt lehet kapni a kocsmai körözési plakát szerint, de vetíthetjük nyugodtan ezt a valóságra is, mert sajnos a kalózkodás már korántsem olyan jövedelmező és mókás, mint majd’ 15 évvel ezelőtt, amikor a semmiből berobbant egy film, ami minden kalandos lelkű néző szívét elrabolta... annyira jól sikerült a kezdőlövés, hogy még a két, kissé kesze/kusza folytatást is sikeresen vitte magával, mert jutott oda is a sziporkázó ötletekből, a nagyívű nagybetűs kalandból, és a hatalmas szívből -szó szerint is... szép kerek lezárása lett a verbinski-korszaknak a harmadik rész fináléja, de hollywood-ot nem úgy ácsolták össze, hogy csak úgy meg tudnának állni akkor, amikor elérkezett az út vége. így egy új csapattal vágtak neki a következő hullámnak, de annyira felejthetően semmilyenre sikerült a negyedik film, hogy csoda, hogy az emberek emlékeznek még, hogy volt ilyen is. és most itt van az ötödik rész, ami a két minőség közé lövi be magát -de sajnos minden másban is ragaszkodik a középre tartáshoz... mert van egy viszonylag konzekvens története, de túl sok eredetiséget nem mernek belevinni az alkotók (elátkozott legénység -tényleg? már megint?!). vannak szórakoztató akció-jelenetek, de semmi olyasmi, amit ne láttunk volna korábban (oké, a (szó szerinti) bankrablásnál azért nagyokat mosolyogtam. meg voltak zombi-cápák is!). vannak új karakterek, akik a régiekhez hasonlóan sablonokból lettek kivágva, van a gonosz, aki bosszút akar állni, és van jack, aki az oldalvonalnál húzza meg magát részegen, a szokásos manír-poénjain kívül nem sokat tesz hozzá a filmhez. turner jr-nál sajnos cseppet sem használják ki a családi hátterét a motiváción kívül (mondjuk a bolygó hollandi miért is nem avatkozik be az eseményekbe?) -oké, az utolsó percek így is működnek, de csak a nosztalgia-faktor miatt... (és elég szomorú belegondolni, hogy összesen kettő darab szöveges szerep jut női karaktereknek -azért ez így eléggé egy gyűrűkurás virsli-parti benyomását kelti, még akkor is, ha kaya scodelario csinos pofiját már a skins óta szeretem nézni a képernyőn...) a nagy happyend előtt még kötelezően le kellett nyomnunk egy nagy finálét, amit ’nagy’-nak azért nehéz titulálni, főleg mert ilyen kapkodásból lehetetlen epikus érzetet építeni -plusz itt jött elő igazán, hogy semmi kötődést nem épített fel a film a karakterei iránt, ami dráma működött, az inkább a korábbi részek hozadéka volt... nem mondom, hogy csalódottságot érzek, hogy csak egy eredetiséget nélkülöző, nyomokban szórakoztató alkotást kaptam csupán, mert egy gyakorlott filmnéző hozzászokik ahhoz, hogy a hollywood-i gyárban nem sikerül egymás után hozni ugyanazt a minőségi szintet, hiába van a kezükben a megfelelő sablon -maximum csak azért szomorú az ember, mert még ott őrzi a szívében annak az első sablonnak a csodás csillogását... (#09.09.)

(Tűnj el!) (2017) (r.: Jordan Peele)

akármennyire is küzdünk ellenük, mindenkiben vannak előítéletek -mondjuk kételkedünk abban, hogy egy humorral foglalkozó egyén képes arra, hogy megrendezze az utóbbi idők egyik legjelentősebb horror/thriller-ét... persze nem szólt volna ekkorát jordan peele filmje, ha csak fogta volna az agyonhasznált horror-kliséket, szépen sorba-állította volna őket, aztán meg faarccal előadta volna a premieren, hogy ő most milyen komoly művész lett... sokkal okosabb ő ennél, ezért fogta a horror-kliséket, kifacsarta őket, ledarálta az előítéleteidet, majd csípős társadalomkritikus szatírába csomagolta a finomságot... számtalanszor emlegettem már, hogy azért nem vagyok a horrorok jóbarátja, mert gyerekkoromban kénytelen voltam elég sokat megnézni a műfajból egy mozipénztáros nagynéninek hála, így immunis lettem rájuk, fárasztanak a kiszámítható fordulataikkal, még az agyonhasznált jump-scare-ek sem hatnak úgy a szervezetemre, hogy azt a borzongást érezzem, amit az alkotók el szerettek volna érni. így viszonylag ritkán nyúlok a műfajhoz, leginkább akkor kapom fel a fejem egy-egy alkotásnál, ha érezhetően valami mást kínál, mint a nagy átlag. mondjuk sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, nem az idegrendszereiden akar ugrálni, hanem egy konstans kellemetlenség-érzetet kelt, ami mászik egyre fel a gerinced mentén, és aztán befészkeli magát az agyadba, átvéve ott az uralmat -aztán a legvégén engedi ki csak a szörnyeket, egy szolidan véres gore-parádéra, pont annyi túlzást hozva a hangulatba, hogy a félelem helyett inkább mosolyogjál... de út közben is baromi jó a film hatásmechanizmusa, mert egy abszolút kisrealista helyzetből indul ki (egy fehér lány hazaviszi a szülei nagyon vidéki házába a fekete pasiját), amit aztán szép fokozatosan forgat ki a keretbe nem beilleszthető jelekkel, a bőr alá mászó zenékkel. játszik velünk... nem véletlenül emlegettem a szatírát sem, mert az ember azt gondolná, hogy egy fekete alkotó nyíltan állást akart foglalni a rasszizmus kérdésében, és erre rá is játszik a legfehérebb fehér család sztereotípiájával, aztán amikor összeáll a teljes kép, akkor derül csak ki, hogy a néző csak a saját sztereotípiáit vetítette ki rájuk... david kaluuya finom eszközökkel játssza a főhőst, aki megpróbálja magáról lepergetni a fehérek gondosan csomagolt kommentárjait, aztán egyre gyorsuló tempóban zuhan a kétségbeesésbe. catherine keener-nél már az első pillanattól érezni valami hideg távolságtartást, így jól működik az is, amikor belekezd a terápiájába. bradley whitford-ot hagyja peele bohóckodni és lazázni egész addig, amíg nem kell átváltania a kemény doktor szerepébe. allison williams a girls-ben már (a kisebb spektrumú játékával is) a szívemhez nőtt, de most mutathatta meg igazán, hogy mire képes, ahogy a szerethető barátnőből hideg királynővé változott... igen, egy horror-film, ahol a színészi játékról beszélgetünk, vagy az okosan kiforgatott történetvezetésről -azt hiszem, ezeken érezni, hogy miért is különleges ez a film, azon túl, hogy baromi hatásosan vesz birtokba, és tart fogva az első pillanattól a végefőcímig... (#08.12.)

(2017) (r.: Richard Curtis, Mat Whitecross)

tök jó fejség a bbc-től, hogy a jótékonykodás mellé évről-évre átnyújt valami apró ajándékot is a red rose day alkalmával -két éve megnevettek a coldplay által írt game of throne musical-lel, idén viszont úgy döntöttek, hogy az adakozáshoz talán emelkedettebb hangulat illik. és mi tudná az egekig emelni a hangulatot, ha nem a szerelem... most már több mint tíz éve nézzük minden karácsonykor a sok kis történetet, amik egyetlen nagy szívmelengető filmmé állnak össze, úgyhogy ideje volt kicsit bekukucskálni a karakterek jövőjébe. és persze nem kell sokra gondolni, egy sima kis utánlövés lett ez a tizenöt perc, mert bár öregedtek az arcok, azért nem nagyon változtak, de persze pont így lehetett nosztalgiázni, ha a film-béli szituációkat kreálják újra nekünk, egy kicsit update-elve a mai világra. ráadásul kellően vicces és érzelmes is lett az összhatás, úgyhogy tökéletesen elérték a céljukat -elolvasztották a szívem. (#05.01.)

(Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!) (1992/2014) (r.: David Lynch)

azt szokták tanítani az írói mesterkurzusokon, hogy egy történetbe a lehető legkésőbb kell bekapcsolódni -és a twin peaks esetlében tökéletes bekapcsolódási pontot adott laura palmer halála és cooper ügynök megérkezése a városba, mert ezzel lehetett igazán erős alapot adni a nyomozós jellegnek. az hogy mi történt szegény lánnyal korábban, mi vezetett ahhoz, hogy nejlonba csomagolva végezte, az mind szépen kiderült a nyomozás során, szóbeli visszaemlékezések által. így is elég hatásos volt ez a borzasztó életút, át tudta érezni az ember anélkül is, hogy látta volna a felkavaró képsorokat. viszont david lynch beleszeretett az ötletbe, hogy megmutassa a még élő és beszélő laura-t, ezért megkörnyékezett egy francia producert, hogy finanszírozzon egy előzmény-történetet. aztán ahogy az ilyen esetekben történni szokott, a végeredménnyel senki sem lett elégedett. én sem... bár általában nagyon nem vagyok híve az országos tévés kötöttségeknek, de nem érzem úgy, hogy jót tett a filmnek, hogy lynch ennyire ledobhatta a láncait a korhatár-karika miatt, a megszokott hangulat rovására ment a sötétebb színekkel festés, és kicsit kilógtak a twin peaks-i világ szövetéből a káromkodások és a cici-villantások (pedig tudjátok jól, hogy sosincs ellenemre egy kis erotika, vagy egy gyönyörű pucér női test)... kikerültek a képből a humoros feszültségoldásra használt karakterek is, úgyhogy nem maradt semmi, csak a bánat, az erőszak és némi zavaros misztikum (a mintegy másfél órányi kivágott jelenetet tartalmazó missing pieces-ben ott van pár karakter, akiket hiányoltam a filmből, de csak egy-egy villanást kaptak volna akkor is, ha megérik a végső vágást...) az idővonal miatt cooper-nek nem jutott volna szerep, ezért a film első félóráját twin peaks-en kívül töltjük, nem túl izgalmasan göngyölítjük fel a némiképp kapcsolódó teresa banks ügy részleteit -nagyrészt cooper nélkül, mert kyle maclachlan megmakacsolta magát (és nem, a pelyhes állú kiefer sutherland nem pótolhatja coop-ot, még a kávét sem képes olyan eleganciával fogyasztani)... zavaros kettősséget érzek sheryl lee-vel kapcsolatban, mert néha meg tud győzni a játékával, máskor viszont soknak érzem az érzelmi megnyilvánulásait (ugyanez igaz a külsejére is -néha vonzó nőnek látom, máskor meg nagyon tramplisan öltöztetik szegény -és azt néztétek, hogy milyen csámpásan jár...?). és ez abszolút az ő filmje, az ő vállára helyeződött a súly, hogy át tudjuk-e érezni a karaktere utolsó borzasztó napjait -de írhatnám az egész életét is, hisz’ meg kell értenünk, hogy miért sodródott erre a kurválkodós/kokainozós útra. és át kell élnünk azt is, amikor bob újra-és-újra bemászik hozzá az ablakon... (lynch nagyon elemében van a palmer házban lévő bob-os jeleneteknél, kifejezetten tetszett, hogy a csilláros ventilátort összekötötte a gonosszal, még a szex-jelenet alá sem zenét kevert, hanem a lapátok és a villanymotor susogását.) és bár kétségtelenül vannak hatásos részei is a filmnek, végig azt érzi az ember, hogy nem volt szüksége arra, hogy ez így, ebben a formában elkészüljön, mert igazából nem adott hozzá semmit a mitológiához, csak elmesélte újra az egyik szeletét -közepesen izgalmasan... (#04.23.)

(a sorozatról itt írtam, a 'twin peaks titkos története' című könyvről pedig itt)

(2016) (r.: Alexis Bloom, Fisher Stevens)

hollywood egyik nagy szemfényvesztése, hogy a sztárokat a maguk tündöklésében mutatja mindig, a személyes részleteket viszont elhomályosítja... persze aki nap-mint-nap bújja a bulvár-magazinokat, az azt gondolhatja, hogy részese a magánéleti gyarlóságoknak is, pedig tudjuk jól, hogy milyen felületesek ezek az olvasatok is. de épp’ ezért kellenek a dokumentumfilmesek, akik tényleg képesek a kamerájuk előtt megnyitni a híres embereket, így intim közelségbe hozni őket hozzánk, a rajongókhoz... bevallom, hogy kicsit féltem megnézni ezt a filmet így két hónappal azután, hogy elveszítettük a két csillagát, debbie reynolds-ot és carrie fisher-t -mert attól tartottam, hogy darabokra zúzza a lelkem megmaradt darabkáit a tudat, hogy már nincsenek velünk. de szerencsére lélek-zúzás helyett lélek-felemelést kaptam. mert bár szív-tájékon szorít egy kicsit a hiányuk, viszont annyira vibráló személyiségek voltak, hogy csak pozitív hatásokat tudtak kelteni a nézőben. ehhez adódik hozzá a gyönyörű szimbiotikus anyja/lánya kapcsolatuk, plusz carrie ordenáré humora is nem egyszer késztet hangos röhögésre a film alatt... szerettem a mindennapok apró/cseprő dolgainak bemutatását is, de annak is örültem, hogy sok korabeli felvétel segítségével bekukkanthattunk hollywood molyrágta függönye mögé is. sőt, a régmúlt csillogós viszontagságai mellett egy modern díjátadó kulisszái mögött is kószálhattunk egy kicsit. igazán csak a vége-felé vált szomorkássá a hangulat, amikor debbie egészsége megromlott, amikor már nem lehetett az a profi szórakoztató gépezet, mint aki volt az elmúlt évtizedekben a színpadon és a vásznon egyaránt. de én inkább a szépre akarok emlékezni -és lehet hogy ezért van, hogy az ilyen felvillanyozó dokumentumfilmek is erősebben csapódnak le bennem, mint azok, amik valami mély és fontos mondanivalót boncolgatnak... (jé, csak akkor jöttem rá, hogy ki volt a film egyik készítője, amikor egy interjú során kikukucskált a kamera mögül -fel is kiáltottam egyből: hé, ez az ötös robotos bácsi...) (#02.27.)

(2016) (r.: Deák Kristóf)

az egyik legédesebb érzés az, amikor látod, hogy igazság utat tör magának... minden tiszteletem az oscar szavazóknak, hogy nem valami nagy megmondós, fontosnak gondolt filmet választottak ki a díjra érdemesnek, hanem egy ilyen egyszerű vonalvezetésű, univerzális üzenettel rendelkező alkotást (azt meg extrán köszönjük, hogy ismét magyarként dobbanhatott a szívünk a gálán). bár magamat cáfolva, a felszín alá nézve, azért sokféle gondolatot és érzelmet lehet ebben a kompakt kis alkotásban találni: ott van az új környezetbe kerülés magányossága, a barátságra találás szívmelengető érzete, a teljesítmény-centrikus oktatás kudarca... ha nem olvasom, hogy 1991-ben játszódik a kisfilm, akkor nem biztos, hogy jól tippeltem volna meg a korszakot, mert csak apróbb tárgyakat helyez el utalásként (citrompor, bécsből hozott ’csattanós’ karkötő). pedig ha erősebben megjelenik a korszellem a képeken, akkor lehet hogy még jobban tudtam volna kötődni hozzá, hisz’ én magam is ott álltam ekkoriban egy általános iskolás kórus soraiban -igaz, én sosem éltem át azt a megaláztatást, hogy tátognom kellett volna... de nem baj, hogy nincs bennem tüske, mert így is a szívemre tudtam venni ezt a szívből jövő kis gyöngyszemet. (szamosi zsófinak már a terápiában is jól állt az ilyen típusú kemény szerep, de a két főhős kislány (gáspárfalvi dorka, hais dorottya) is nagyon érett és természetes játékot hoztak.) (#02.27.)

(2016) (r.: Denzel Washington)

valószínűleg minden történetnek adott az ideális formája, amiben leginkább érvényesülni tud -ezért olyan nehéz adaptálni valamit egy másik médiumra, mert meg kell találni a kulcsot a változásokhoz, amiktől az új formájában is működni fog az adott mű. színdarabból mozgóképet csinálni -ez tűnik a legkönnyebben járható útnak az adaptálások sorában, mert látszólag elég a darab szövegkönyvét odaadni a színészeknek, lebökni a kamerát egy fix pontba, és mehet a felvétel... de a filmek eléggé más hatásmechanizmussal működnek, mint a színdarabok, úgyhogy a nézők sem biztos, hogy örülni fognak annak, ha egy kvázi lefényképezett színpadi művet kapnak valódi film helyett -főleg úgy, hogy a vásznon csak konzervál egy pillanatot, így elveszik az élőség ’itt-és-most’ élménye is, ami a színházak legnagyobb erénye... persze denzel washington-ékat nem érdekli, hogy én miről okoskodok, mert ők pont egy ilyen színdarab-adaptációt akartak a gyöngyvászonra tenni, ami statikus marad mozgóképes formában is, néhány helyszínen játszódik, alig használ zenét, és igazából minden terhet a színészei vállára tesz. de ami minden ízében ennyire színpadias marad, azt sajnos filmként nehezen tudom értékelni... meg is szenvedtem vele rendesen, talán rég volt már film, aminél ilyen sűrűn néztem volna az órámra, de az oscar-t néző kompletista énem nem hagyta, hogy feladjam... pedig már az első percek is megriasztottak, ahogy a semmiről beszélgettek a karakterek, ahogy a színészek színpadiasan túljátszották őket, azokkal a nehezen értelmezhető akcentusokkal (és ez nem azt jelenti, hogy a színészek rosszak lennének, vagy rossz alakítást hoztak volna, csak megint a színpad vs film ellentéthez kell visszakanyarodnom, mert ami ott szükséges túlzás, az mozgóképen túl sok. egyébként viola davis még ezekkel az instrukciókkal együtt is piszok erős alakítást hozott). az sem segíti a befogadást, hogy meg sem próbálják a főhőst közelebb hozni hozzánk, egy akaratos, tudálékos, szélsőséges érzelmeket mutató gyarló embert látunk, aki nem könnyíti meg a családja életét, és még a darab sem nyújt neki feloldozást a bűnei alól... voltak azért pillanatok, amikor jobban működött számomra is a film, főleg amikor az élet apró dolgai helyett az igazi dráma került a középpontba, mert azok azért jobban belém tudnak marni, mint egy hosszan kifejtett baseball-hasonlat... (annyira a háttérben zajlott az emblematikus kerítés-építés, hogy nem éreztem azt, hogy egy erős szimbólumként végigvonulna az egész történeten -pedig gondolom ez lett volna a cél. és valószínűleg a színházban ez is jobban működik, ahogy látjuk a színen bővülni az építményt.) (#02.23.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)

(A régi város) (2016) (r.: Kenneth Lonergan)

bírom azt, hogy az élet milyen véletlenszerűen tud cinikus lenni -ugyanis a film megnézése után kénytelen voltam kicsit kiszellőztetni a fejem a neten, és szörfölés közben a youtube feldobott egy videót, amiben egy forgatókönyvíró-szaki arról beszél, hogy csak akkor fog működni az írásunk, ha az első jelenetekben bemutatjuk a karakterek motivációját és céljait. és ez azért volt megmosolyogtató, mert épp’ előtte bizonyította be nekem kenneth lonergan, hogy nyugodtan fel lehet rúgni ezeket a szabályokat, és akkor is működhet egy script... és ez még akkor is igaz, ha a casey affleck által játszott főhős felé nem könnyű empátiát éreznünk az elején, mert morózus és szótlan, és látszólag csak akkor érez valamit az ürességen kívül, amikor a kocsmában a pohár fenekére néz, és szórakozásból verekedést provokál. még a drámai történéseket sem úgy reagálja le, ahogy azt a filmekben megszoktuk, mert mindent magába fojt, és ez nekünk nézőknek is frusztráló egy kicsit... de örülök, hogy volt kellő merészség az írás során, hogy felboruljon a hagyományos dramaturgia, mert a flashback szerkezet ad igazán erőt a filmnek, így amikor végül felszínre kerül a sötét titok a múltból, akkor igazán bennakad a levegő a nézőben, és mindent átértékel magában -legfőképp a főhőshöz való viszonyát. mert így már megérted, hogy miért képtelen érezni többé -mert a feldolgozhatatlan tragédia örökre nyomott hagyott rajta. és ez főleg úgy szívbemarkoló, hogy a visszaemlékezésekkel az élete boldog korszakába is bepillantást nyerhettünk... a jelen drámájával viszont szándékosan nem megyünk ennyire mélyre, de nem is hiányzik, hogy igazán eleresszék a könnyzacskókat, mert azzal csak a hollywood-i giccs talajára tévednénk, és az nagyon nem állna jól a filmnek, mert az alkotók mindent a természetesség szolgálatába állítottak inkább. igaznak érzed az összes jelenetet, mert természetesek a mondatok, amiket kimondanak, nem tolakodik az események elé az operatőr, és a színészek minden mozdulatát is tökéletesen elhiszed (érdekes látni, hogy kritikailag michelle williams vitte a legtöbbre a dawson-csapatból, most is tündökölt abban a pár pillanatában, főleg a casey affleck-kel közös nagyjelenetében, ahol a zavarodottság, a szeretet és a megbánás mind ott volt összesűrítve egyetlen pillanatba)... érdekesen játszik mr.lonergan a könnyítésekkel is, mert amíg a tinifiús tettek (csajozás+zenélés) nagyon beleillenek az összképbe, addig a komoly jelenetek mellé odatapasztott elidegenítések rendre kizökkentettek (gondolok itt arra, amikor a mentősök bénáznak a hordággyal, vagy hogy megszólal a telefon a temetésen)... féltem ettől a filmtől, hogy maga alá gyűr, és emberi roncsként hagy maga után így szombat este, de teljesen máshogy nyúlt a gyász (feldolgozhatatlan) feldolgozásához, mint amire előzetesen számítottam -sokkal természetesebben, és ezért csak nagyon hálás lehetek. mint ahogy azért is, hogy a világ nagy zajából elvonulhatok kicsit az ilyen csendes alkotás segítségével. (#02.11.)