(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)

(2018) (r.: Ruben Fleischer)

sokszor emlegettem már, hogy én a kilencvenes években szocializálódtam, így vannak olyan dolgok, amiknek be kellene találnia a szívem közepébe -és aztán mégis szomorúan pattannak le a mellkasomról... ebbe a halmazba tartozik a késő-nyolcvanas/kora-kilencvenes évek képregény-felhozatala is -az ekkor megalkotott karakterekkel együtt. mert ez az a korszak, ami igazán a pajzsára emelte a macsóizmust, amikor a vagányság és kúlság felülírt minden más szempontot. és todd mcfarlane-éknek is az volt a legfontosabb venom megalkotásánál, hogy badass módon nézzen ki, hogy a tini-fiúk szívét elrabolja a vérgőzös szórakoztató mivoltával. és lehet, hogy abban a korszakban ez volt a csúcs, de szerencsére azóta már sokkal több árnyalatot beengednek a képregény-panelekbe és karakter-építésekbe... de idővel minden képes fejlődni, legjobb esetben organikusan... emlékszik még ugye mindenki, hogy az ezredforduló táján mennyi félresikerült képregény-adaptációval próbálkoztak a stúdiók a mozivásznakon? mert az első két pókember és x-men filmen kívül nem sok pozitív példát tudnék felhozni ebből a korszakból -és az a baj, hogy ez a venom film olyan, mintha az akkori tudással alkották volna meg a sony műhelyeiben, képtelen vagyok többnek látni egy ghost rider vagy mondjuk egy daredevil színvonalú film testvérénél... pedig most már van számtalan jobb példa az elmúlt tizenöt évből, amihez nyúlhattak volna az alkotók -és talán sosem lehet már felgöngyölíteni, hogy miként jött létre ez az irány, hogy ki igazán a ludas, az írók vagy a producerek (vagy a teszt-közönség). de valószínűleg mindegy is, a lényeg, hogy nem működik az, amit a vászonra csaptak nekünk ezúttal. és higgyétek el, ez sosem öröm egy képregény-film-rajongónak. az meg főleg nem, hogy megfelelő marketinggel (és a karakter iránti ifjonti lelkesedés feltüzelésével) elérik, hogy ez a döcögős film hozza a nagy lóvét... és látom a neten, hogy sokan lelkesek a filmmel kapcsolatban, és nem értem, hogy nekik miért elég az, amit kapnak -miért nem húzzák a szájukat a ragadós kezdet miatt, ahol botladozva próbál zsonglőrködni a film az expozíciójával, miközben teljesen érdektelen jeleneteken rángat át minket; miért nem emelnek hangot amiatt, hogy a sötétben játszódó, agyonvágott akció-részekből alig lehet kivenni valamit -csak azért, mert venom képen kívül leharap pár fejet, meg vannak vicces beszólásai is...? és oké, az egyetlen dolog, ami miatt nem menthetetlen a film, az tom hardy, aki eltolja a színészi játékát a falig meg azon túl is -de ennyi erővel nézhetnék egy nickcage zs-filmet is, abban is akadhatnak hasonló erények... (plusz csalódásként megemlíteném még a zenét, ami egyfelől volt generikus, másrészről disszonánsan kilógott a filmből nézés közben -erre a főcímnél látom, hogy az egyébként mindig magas színvonalra képes ludwig göransson volt az elkövetője...) szóval ez vagyok én, egy nyolcvankettes srác, aki nem érti, hogy mások miért nosztalgiáznak arra a korszakra, amikor ő volt fiatal, mint ahogy azon is bőszen tud értetlenkedni, hogy kínában miért állnak hosszú sorokban egy olyan film előtt, ami már tizenöt éve is cikinek számított volna... (##12.01.)

(Sicario 2: A zsoldos) (2018) (r.: Stefano Sollima)

hiába figyeli az ember évtizedek óta hollywood működését, néha nehéz megérteni az ott zajló folyamatokat -most is keresem az indokot, amiért zöld utat kaphatott ez a folytatás-film... az első sicario egy gonoszul fortyogó sötét film volt, ami a morális kérdéseivel rágott belülről csak egyre, nem egy olyan alkotás, aminek könnyű kiterjeszteni vagy fokozni a történetét. és anyagilag sem volt egy kiemelkedő siker-sztori, szolid bevételt hozott csupán. ilyen feltételek mellett nem igazán szokott kinyílni a stúdióknál a pénztárca szája óriásivá -úgyhogy lehet, hogy az író, taylor sheridan kopogtatott az ajtókon, mert nem tudta elengedni a karaktereket. illetve egy részüket, mert az első film egyik fontos aspektusát nem szándékozott megtartani -a morális iránytűt... (plusz sem dennis villeneuve rendező, sem rodger deakins operatőr nem tértek vissza, és ez a vizualitáson meg is látszik -a zene egész jól hozza ugyanazt a morgós fenyegetést, mint a korábbi filmnél, de itt következetes volt a csere, mert johann johannson (r.i.p.) egy munkatársnőjének adta át a stafétát) az első percekben úgy tűnik, hogy sheridan emelni akarta a tétet, és ezért láthatjuk azt, hogy a kartellek már nem csak drogot csempésznek át a határon, de (arab) terroristákat is. illetve az elején jó sokmindent láthatunk, mert egy rakás helyszínen vesszük fel a fonalat, és komótosan épülnek egymásra a szálak (van olyan is, ami csak a végén csatlakozik be a nagy egészbe)... a morális kérdések ezúttal kormányzati szinten is megvannak, bár ők csak óvatosan merik a piszkos ügyletekbe belemártani a kezüket, mert a szavazók miatt nagyon ügyelni kell nekik a látszatra. de a piszkos akciók nem szoktak simán végbemenni, úgyhogy itt is magyarázkodni kell a porban heverő halottak miatt... hallottam más kritikában, hogy a gyerek-szempont milyen hangsúlyos, hogy jól milyen mutatja be a film, hogy a kartellek tevékenysége miként hat az ifjúságra, de én ezt nem éreztem annyira a film nézése közben, inkább csak a sztori szempontjából szükséges elemeknek véltem a tizenéves fiatalokat -még azt sem igazán sikerült elérni, hogy a lány által emberségesebbnek tűnjön benicio del toro karaktere, pedig gyanítom, hogy ez volt a cél... a hangulatán kívül leginkább az maradt meg bennem az első sicario-ból, amikor meg-meglódult az akció-jelenetei folyamán -és az akció-részek most is jól működtek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hollydood-iasan lettek felvéve, gyorsak, realisták és kíméletlenek (stefano sollima hozta otthonról az olasz stílt). viszont a film szerkezetéből adódóan nem tudnak kiteljesedni... értékelem, hogy taylor sheridan le mer térni az aszfaltozott útról, és hoz olyan döntéseket a forgatókönyve írásakor, amik nem a ’stúdió-filmek nagy könyvé’-ből lettek kimásolva -ugyanakkor vannak olyan döntései, amikre nehezen tudnám azt mondani, hogy működtek nálam (mondjuk hogy egy tollvonással visszavonja a drámai halált)... de összességében is felemásak az érzéseim a filmmel kapcsolatban, bizonyos elemeiben jól működik, de messze van attól a zsigeri élménytől, amit az elődje nyújtani tudott... (##11.26.)

(2018) (r.: Tim Wardle)

egy hármas ikerpár 19 év különélés után egymásra talál -szívmelengető történet, nem igaz? én is azt gondoltam, a film trailer-e is ezt a hangulatot sugallta, és a film elejére jellemző is ez a feelgood-ság, az interjúk lendülete és a bevágott zenék fokozzák a mosolyt az arcodon. aztán a disney tündérmeséből fokozatosan csúszunk át egy komor rémálomba, hogy a végén nyomorúságosan hagyjanak ott a képernyő előtt... mert az ember először bele sem gondol, hogy miként nevelkedhettek különböző családoknál a fiúk, és ahogy felmerül ez a kérdés, megnyitunk egy sötét vermet, egy megkérdőjelezhető kísérlettel és rengeteg titokkal, amiket talán sosem sikerülhet teljesen felfedni... az is elég gyomorba markoló felismerés volt, amikor feltűnt, hogy a három testvér közül csak kettő adott interjút a filmhez, majd nem sokkal később kezdtem csak kihallani, hogy a harmadikukra ’was’-zal hivatkoznak... örülök, hogy ennyire érzékelhető volt az elvi különbség a bulvár-talkshow-k, a reggeli műsorok felületes interjúi és a komoly dokumentum-filmesek munkája közti különbség, mert amíg a nyolcvanas években csak arra koncentráltak, hogy a nagy szenzációban felbukkant aranyifjak mennyire hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy külön nőttek fel, addig itt megvizsgálták az ügy összes oldalát... egyébként lehet hogy etikátlan volt ez a kísérlet, mert nem volt tisztességes, ahogy szétválasztották ezeket a testvéreket, ugyanakkor tényleg egy nagyon érdekes kutatási terület az, hogy egy embert mennyit formálják a kapott gének, és mennyit számít a környezet, ahol felnő. csak sajnos a tudományok emberei a nagy felfedezések hajszolása közben nem mindig törődnek azzal, hogy út közben hány embert nyomorítanak meg... (##10.27.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(2017) (r.: Zoël Wells)

nem tudok annál kegyetlenebbet elképzelni, mint hogy egy halott macskával akarja valaki beindítani a sztoriját... mint ahogy a zenében is mániákusan keresem az egyediséget sugárzó singer/songwriter lányokat, úgy a filmekben is időről/időre jól tud esni, ha kicsit a női hangra koncentrálhatok (de azért annyi maszkulinitást hadd tegyek gyorsan a történetbe, hogy eredetileg egy olyan oldalon találtam a filmre, ami a szexualitás mozgóképen való ábrázolásával foglalkozik, és be volt ágyazva a szövegbe az összes női mell, amit ebben az alkotásban találhat a néző)... én bírom azt, amikor egy fiatal színész a kezébe veszi a sorsát, és létrehoz magának egy filmet, ahol nem csak a színészi tehetségét mutathatja meg, de azt is, hogy képes a karakterekkel bíbelődni egy szövegkönyvben, és nincs elveszve akkor sem, ha le kell bökni a kamerát a forgatáson... talán még az önéletrajzukat sem kell komolyabban bújni az ilyen komplett filmkészítő munkát végző alkotóknál, mert szinte mindig érezhetjük azt, hogy mennyire a saját emlékeik elemeiből dolgoznak -bár remélem noël wells-nek nem pusztult el a macskája, és nem kellett ennyire megküzdenie a lelki érése folyamatával... mert mi más lenne egy sztori, ahol egy szereplő visszatér a szertelen ifjúsága helyszínére, ha nem egy felnövés-történet -még ha a film szereplői már jó ideje kinőttek a tini-korból... és szórakoztató nézni, ahogy ennek az identitás-válságban szenvedő lánynak alá kell merülnie, hogy érettebben kezelje az életet és így tovább tudjon lépni. hogy felszabadultan tudjon lázadni. hogy végleg kifejlődjön benne az ellenszenv a normálisnak hazudott, ál-kedvességtől csöpögő konformista élettől... a szereplők jó része neurotikus, hisztire és túldramatizálásra hajlamos (hősnőnk különösen ilyen), mégsem mászunk tőlük a falra, és ez nem kis teljesítmény... szolidan kerekezik végig a film, viszont van néhány pillanata, amit nagyon tudtam értékelni (persze ezek között volt a nudista-strandos jelenet is, de tök jól működött az egész éjszakai kiruccanás is a taco-zástól a házibuli-koncerten át a veszekedésig)... a modern közösségi médiumok beemelésével nagyon mai lesz ez a film, és a kis vígjátéki túlzásaival együtt is nagyon igaz is egyúttal, főleg nekünk kora/közép-harmincasoknak, akik még mindig képtelenek voltunk igazán felnőni agyban és lélekben... (szerencsére sokat belefutok britt lower-be mostanában, és még akkor is bírom őt, amikor egy kevésbé színpatikus karaktert kap, mint itt is. daniella pineda viszont új felfedezés volt nekem, köszönöm ezt a casting-osoknak -igaz, gyanítom, hogy a szereplők nagyrésze noël wells baráti köréből kerültek ki...) (##09.11.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)

(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(A bosszú) (2017) (r.: Coralie Fargeat)

azt nem tudom, hogy miért csak félig vállalták fel a címben a műfaj-megjelölést, mert sokkal kifejezőbb lenne, ha ’rape & revenge’-nek nevezték el volna a filmet... mert bizony hiába az új köntös, ez a francia pénzből készült alkotás a hetvenes évek exploited filmjeihez nyúl vissza, ahol külön al-műfajt alkottak a bosszúálló lányok, akik a becsületükön ejtett csorbát kegyetlenül megtorolták... a mai felbolydult világunkban ez a film lehetett volna a ’metoo’ mozgalom egyik zászló-hordozója, mocskos férfiakkal, és egy lánnyal, aki kénytelen a kezébe venni a sorsát (és a távcsöves sörétest), ám szándékosan támadási felületeket hagyott magán, hogy ne lehessen ilyen könnyen bekategorizálni. mert hiába a női rendező személye (az elsőfilmes coralie fargeat) ugyanúgy tárgyiasítja a főhősnőjét, ahogy a férfiak tennék, legelteti a (csodás) testén a kamera-szemét, alig-ruhákba öltözteti, ráadásul még kihívóan is viselkedik a naiv lányka, és máris beindulnak az áldozat-hibáztató mechanizmusok... persze aki egy pillanatra is le tud szállni a hímsovinizmus magas lováról, az tudja, hogy az erőszakra nincs mentség... érdekes egyébként, hogy magánál a szörnyű eseménynél a kamera zavarodottan kisétál a szobából, ugyanakkor az erőszakról és a gore-ba hajló elemekről nem bírja levenni a szemét... mert nem véletlenül híresült el a film a vérességéről, vödörszám öntik a díszletre és a sivatagi tájra a művért, hosszasan időzve minden új seben, premier-plánban... de alapvetően is művészfilmes a rendezőnő hozzáállása, szokatlan kamera-szögeket választ, meglepően vág, és igazából mindent alárendel a gondosan kitalált képi világnak -ami valljuk be, igencsak gyönyörű, magas szintű az operatőri munka, mesteri a színkezelés. kell is ez a vizuális izgalomban tartás, mert a történet nyílegyenesen mászik előre a sivatagi porban, a karakterek csak véres torzók, akik csak a maguk szerepét töltik be, ezért nem is tudunk meg róluk igazán semmit (oké, a nők is megkapják a maguk pucérság-adagjukat, de férfiként nem mehetek el szó nélkül matilda lutz szépsége (és egy csipetnyi emillia-clarke-sága) mellett, mert koszosan, sebektől tarkítva is nagyon erős kisugárzása van neki -ennyi tárgyiasítás még belefér, ugye?)... szóval szerintem egy kísérlet volt ez a film, hogy az olcsó klasszikusokat idéző forgatókönyvét művészi ambíciókba csomagolja, hogy úgy ábrázolja a maszkulinnak tartott erőszakot, hogy közben nőies vonásokat mutasson, hogy össze- és felkavarjon... (##08.13.)

(Logan Lucky -A tuti balhé) (2017) (r.: Steven Soderbergh)

steven soderbergh hollywood nagy kívülállója, egy öntörvényű pasas, aki a független filmek felől érkezett az álom-gyárba, és meg is tartotta a kívülálló attitűdjét, ugyanakkor nem fél megmártózni a mainstream-ben sem. igaz, néha megsértődik, és elmegy egy kicsit tévézni, de aztán megint elcsábul, hogy lazázzon egy kicsit, hogy szórakoztasson minket... persze egy ilyen attitűdű ember azért nem tudja levetkőzni a nagyközönségnek szánt filmjeiben sem saját magát, és úgy áll a kamera mögé, hogy egy picit mást akar nyújtani, mint mondjuk amire az alapsztoriból nagy általánosságban következtetne az egyszeri néző (arról már nem is beszélve, hogy technikailag is sok egyediséget hoz, szokatlanul vág, vagy nem egyértelmű helyekre tűzi le a kamerát)... mert elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy vígjáték, ahol egy rakás ismert arc borzasztóan vicces déli akcentussal nyomja a vakert, miközben véghez viszik a környék legpitiánerebb rablását. heist film, sok humorral, vágná rá mindenki, aki soderbergh-et az ocean’s-filmek miatt szereti, de sokkal inkább egy kiforgatott hesit-film ez, ahol a humor egészséges arányban van felütve egy mélyebb egzisztenciális drámával... mert nem véletlenül vágnak bele a srácok a nagy kalandba, ugyanis elég szar a helyzetük a rohadó déli végeken vegetálva, és igazából akkor találsz bennük humort, ha túl vannak tolva ezerrel (daniel craig egy állat!), vagy ha szándékosan minimálisra vannak véve (mint a faarccal humorizáló adam driver). ennek megfelelően mackósan, bicegve indul be a film, de aztán a nascar autók üzemi hőfokát elérve már számtalanszor buggyan ki a nézőből az egészséges nevetés... (azért sem tipikus heist-film, mert a klasszikus tervezős képsorok nem emelkednek ki, mint az ilyen témájú alkotásokban szokás.) igazság szerint nehéz is megállapítani, hogy mi volt soderbergh célja a filmmel, mert nem hiszem, hogy csak egy anti-ocean’s filmet szeretett volna a portfóliójába, ahhoz túlságosan keserűen mutatja be amerikát, ahol a csillogást maximum az izomautók króm részein talál az ember, ahol egy kisvárosban a legnagyobb rendezvény egy gyerek-szépségverseny, és ahol életcél lehet néhány szemetes-zsáknyi pénz megszerzése... (oké, hogy soderbergh már nagyon régóta álnéven fényképezi a filmjeit, de most már a forgatókönyv-íráshoz is kitalált egy (női) kamu-nevet...?) (azért tök jól mutatja egy rendező értékét hollywood-ban, amikor ilyen pedigréjű színészeket rá tud beszélni a részvételre, akár csak néhány percnyi felvillanásra is (ugye drága hillary swank?)...) (##07.29.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Sztálin halála) (2017) (r.: Armando Iannucci)

a diktatúrákat a félelem működteti (vagy ahogy józsef attila írta: „fortélyos félelem igazgat”), mert az emberek úgy próbálják túlélni a hatalom erőszakos megnyilvánulásait, hogy összehúzzák magukat, befogják a szájukat, láthatatlanná próbálnak válni a túlélésért. pedig van egy módszer, amivel alá lehet ásni az ilyen típusú autoriter hatalmat: az, ha kinevetjük... armando iannucci-nak a vérében van a vitriolos politikai szatíra, tűpontosan látja a hatalomhoz ragaszkodók kicsinyességét, és maró szatírával képes lecsapni azokra az inkompetens barmokra, akik azt hiszik, hogy azért, mert fontos pozícióhoz jutottak, már többek is lettek másoknál... a veep-hez képes az a különbség, hogy az alkotók (látszólag?) eltávolodtak az aktuál-politikától és történelmi kontextusba helyezték a vezetői alkalmatlanságot -túlozva, karikírozva, de fájdalmasan odaszúrva a mindenkori diktatúráknak és különösen az ötvenes évek szovjet központi bizottságának (lehet a háborús hősökre meg a nemzeti öntudatra fogni, hogy putyin-ék megtiltották a film oroszországi vetítését, de szerintem minden néző érezni fogja, hogy miért vették magukra a mai orosz vezetők a film humorát)... ha belegondol az ember, nem sok vicces dolog volt a sztálini terrorban, és maga a film sem akar minden áron mosolyra késztetni minket (mondjuk amikor az elhurcolásokról vagy a tömegbe-lövésekről van szó), de azért próbálja úgy kifacsarni és nevetségessé tenni a rendszert, amennyire csak lehetséges -és sikert is ér el, nem egy hangos felröhögéssel jutalmaztam az erőfeszítéseit... egyébként a nagy nemzetvédővel nem is szórakoznak sokat, vedel egy kicsit, hepciáskodik, majd a nadrágjába hugyozva a pokol kénköves sztyeppéire távozik. az igazi főszereplők a koncokon marakodó bizottsági tagok, akik mind számító dögök, és akik azért maguk is félnek a körülöttük felépült rendszertől, figyelik, hogy melyik viccen nevet sztálin, próbálnak úgy helyezkedni, hogy ne kerüljenek a halál-listára, és persze azt a látszatot keltik a nép felé, hogy érdekli őket az egyszerű szocialista emberek sorsa... sokszor éreztem azt, hogy ebből a szövegkönyvből kis átalakítással egy pompás színdarabot is lehetne rendezni (pedig az alapok pont a másik irányból érkeztek: egy francia képregényből), mert olyan magas szintűek a gondosan kiporciózott párbeszédek. de persze a tévés világ környékéről összeszedett színészek is kellettek ahhoz, hogy ezek a szövegek ilyen szinten életre keljenek, hogy együtt pörögjünk steve buscemi hruscsov-jával, hogy szánalmat érezzünk jeffrey tambor töketlen malenkov-ja iránt, hogy szívből gyűlöljük a simon russell beale-féle kegyetlen beria-t, hogy örüljünk jason isaac dicsőséges belépőjének (mint zsukov marshall)... sosem állítja magáról azt, hogy hiteles krónikás lenne (még az ilyen helyzetekben kötelező orosz akcentust is elhagyatja a színészeivel), de a maga görbe tükrén át bemutatja, hogy milyenek is lehettek azok a sötét napok az ötvenes években. de azt is elénk tárja, hogy milyenek azok az emberek (manapság is), akik megszállottan akarnak a hatalom közelébe férkőzni... van olyan, amikor fáj valami és mégis jóízűt tudsz röhögni rajta -ez a film is pont ilyen. (##06.19.)

(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)

(2013) (r.: Frank Pavich)

egy művésznek kizárólag teljes szívből, őrült odaadásból lenne csak szabad alkotnia, amikor a víziója elsöprő erővel akar a felszínre törni, grandiózusan, nagyszabásúan -de persze a világ nem így működik, főleg nem egy olyan pénzzabáló művészeti ágban, mint a filmkészítés... jó látni, hogy vannak még olyan lánglelkű lovagok, akik nem csak az álmaikról (és azok összetöréséről) tudnak szenvedélyesen mesélni, de magukból kikelve lobogtatják a zsebükből előhúzott pénz-köteget is, mint minden bajok forrását... egy soha el nem készült alkotásnál mindig nehéz elképzelni, hogy ténylegesen milyen lett volna a végeredmény, de az alejandro jodorowsky által vizionált dűnénél már az impozáns névsorolvasás is elég ahhoz, hogy fájdalmasan gondoljunk arra, hogy milyen is lehetett volna a végeredmény -az egész egy lsd trip-re hasonlított volna, a kor technikáját meghaladó kamera-mozgások is szerepeltek a tervben, a látványról moebius, chris foss, h.r. giger és dan o’bannon gondoskodtak volna (nem meglepő módon az alien stáblistáján is megtaláljuk őket), a zenei témák egy részét a pink floyd komponálta volna, a szerepekre (különböző trükköknek és a szerencsének hála) olyanok bólintottak rá, mint david carradine, orson welles, udo kier, salvador dali és mick jagger... szédítő az egész, de igazság szerint egy percig sem csodálkozhatunk azon, hogy 1975-ben, két évvel a starwars előtt nem sikerült összeszedni ezzel a több mint tíz órásra tervezett monstrumhoz a megfelelő összeget... ahogy az is elképesztő, hogy milyen lelkesedéssel tudnak beszélni a beletett több éves munkába az egykori alkotók -főleg jodorowsky szenvedélye ragad át a dokumentum-film nézőire is, mert neki a természetéből fakad ez a forradalmi hevület, ami (különböző nyelvű) szavakkal ki is tud fejezni... nagyon tetszett, hogy nem csak beszélő fejeket alkalmaztak a film alkotói, hanem a fennmaradt storyboard-okat/festményeket animálták is, sőt, egy archív interjú alá a meg nem valósult filmhez méltó lsd utazást is festettek (a különleges hangulati élményt a szintis/orgonás zene is igencsak felerősítette)... eleve a gyengéim a filmkészítés hátteréről szóló dokumentum-filmek, de ez az alkotás most különösen betalált, sodort magával, engem is kicsit felemésztett az az őszinte tűz, ami az interjú-alanyokból áradt. most megyek is, és leveszem a polcról az incal első kötetét, amit jodorosky és moebius a dűne kapcsán felmerült ötleteik alapján alkottak meg... (##03.17.)

(Expedíció) (2018) (r.: Alex Garland)

érdekes figyelni a filmek hatásmechanizmusát -vannak azok az elemek, amik ott helyben, a vászon vagy a tévé előtt ülve hatnak rád, meghatódsz, izgulsz, nevetsz, félsz, és szerencsés esetben ott lebegnek ezek a hatások között azok a gondolat-foszlányok, amiknek kell idő az ülepedéshez, amik a végefőcím után is mozgatják az agyad... alex garland-nak ezzel a filmmel sikerült erősen balanszba hozni ezeket a rétegeket, mert a vászonra álmodott csodás képekkel el tudta vinni a nézőket egy különleges világba, ahol a szépség mellé organikusan helyezte a rémálmot is, ugyanakkor a pazarul festő összkép részleteibe is annyi információt rejtett el, hogy az ember csak utólag fogta fel, hogy valami fontos dolog suhant el a szeme sarkában. mondok példákat: a vizes poharak végig a néző szeme elé tolakodnak, akár szó szerint is, a kép közepére komponálva, megtörve a mögöttük lévő tárgyakat, emberi kezeket -ezeknek a dramaturgiai jelentősége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kulcshelyszín, a shimmer természetére fény derül. vagy ott van a rák kérdése, ami hősnőnk első jelenetétől kezdve vissza-visszatér a párbeszédekben, van rákban szenvedő szereplő, van aki a lányát vesztette el leukémiában, és ugye ott vannak a dokinéni által folyamatosan vizsgált sejtek a shimmer-en belül, amik pont úgy oszlanak és burjánzanak, mint a szervezetet megtámadó rák-sejtek... ha visszaolvassátok az utolsó (meglehetősen összetett) mondatomat, abban már megtalálhatjátok a film legnagyobb erősségeit (az egyedi látványvilágon túl) -mert ez a gondosan kitalált sejt-burjánzás az alapja a bőr alá mászó bio-horrornak, ami szerencsére a primér félelem-keltésen túl szépséget is hordoz magában (a cápafogú krokodil még elment, de az eltorzult medve még nekem horror-immunisnak is okozott kellemetlen perceket, a virág-emberek meg a maguk nyugtalanítóságában is szemrevalóak voltak); a másik fontos elem, hogy mindegyik tudós-nő, aki átlépte az olajos-víz hatást keltő falat, súlyos terheket cipelt magával a hátizsákjában, bár egy kicsit kevés terük volt kibontakozni a rettegés és agonizálás között (tessa thompson meglepően visszafogta magát, mellette gina rodriguez robbanhatott). persze a natalie portman által erősen játszott főhős kapta a drámában is a kiemelt szerepet, flashback-ekkel próbálták érzékeltetni, hogy az ő életében mi az, ami repedéseket okozott a lelkén -bár talán ez az idősík a film legkevésbé működő része, kicsit kilógnak a nagy egészből a jelenetek (annak ellenére, hogy az ágyban kacagó natalie-ra nehéz neheztelni)... miután átvágtuk magunkat a megváltozott természeti törvényeken, elbúcsúztunk útközben mindenkitől, elérhettünk a tudásunk partjának legszélére... mindig tudok örülni az olyan filmeknek, ahol nem egyértelmű az idegen(ek) inváziós szándéka (lásd legutóbb az arrival-t), és szerintem jó az, hogy nem tudtuk meg, hogy miért érkezett ez az entitás a földre, miért próbálta az itteni flórát és faunát szétszedni és újra összerakni, miért imitálta az embereket, és mi a további terve a földön, miután sikeresen kijutott a saját maga által felállított falak mögül... megannyi kérdés, amik mögé lehet akár filozófiai mélységet is társítani (az előbb olvastam, hogy valaki szerint a film a gyász feldolgozásáról szól), engem viszont még mindig az piszkál a legjobban, hogy miként került hősnőnk alkarjára a tetoválás, és a shimmer-en belül a falra felkelt holtestnek miért volt egy ugyanolyan tetkó a karján...? (##03.15.)

(Wind River -Gyilkos nyomon) (2017) (r.: Taylor Sheridan)

egy filmben a tájnak mindig erős hangulat-befolyásoló ereje van -bár van amikor kettős érzetet is kelthet. mert egy végtelen hőmező egyesek számára nyugalmat sugároz magából, más viszont a magányt, az ürességet társítja ehhez a látványhoz, ahol nincs élet, csak csend, hó -és halál... persze az ember személyisége határozza meg, hogy melyik csoporthoz tartozik, mert vannak, akik közelebb érzik magukat a természethez, akik úgy nőttek fel, hogy ismerik a hegyvidék összes zegzugát, és vannak az aszfalttal borított városból idekényszerült emberek, akiknek komoly kihívás elfogadni ezt a más minőségű életet -és ez az emberi gyarlósággal keveredve legtöbbször bűnhöz és komoly drámához vezet... a film-alkotók szeretik az ilyen környezetet, mert a hideg érzete a nézőkre is át tud csúszni, valamint egy nyomasztó történet is jó tud működni egy ilyen helyen -mert a vér vöröse sötétre festi a szűzies hó fehérjét... bár a gyilkossági nyomozás szála egyenes vonalú, és sok meglepetést nem tartalmaz, mégis erős gerincet ad a hozzá kapcsolódó karakter-drámáknak... van amiért szeretem azt, amikor nem mondják bele az arcomba a lélek-szaggató múlt teljes történetét, hanem fokozatosan fedik fel azt a drámát, ami emészti a főhőst, és itt is működött ez a homályban hagyás, ahogy elejtett félmondatokból rakhattuk össze a fájdalmas igazságot (jeremy renner nem csak tudatos és eltökélt vadászként volt baromi jó, de ebben a családi drámában is erősen csillogott)... örültem, hogy a tapasztalatlan fbi-os lányt nem csak egy naiv kívülállóként akarta taylor sharidan használni, hanem hamar kiderült, hogy erős akaraterő dolgozik benne, mert bár tudja, hogy nem elég képzett (vagy melegen öltözött) a feladatra, de kitartóan meg akarja oldani az ügyet, és ha arra van szükség, a tökösségét is ott tartja az övén a fegyvere mellett (elizabeth olsen is filmről/filmre mutatja meg a tehetségét)... a fokozatosan feltáruló múlt mellett elsőre furcsának hatott, hogy a halálhoz vezető utat ezzel ellentétben egy flashback tömbben kaptuk meg, de utólag belegondolva működött az is, ahogy egyre forróbb fejjel nézhettük végig, ahogy a kedves romantikázás tragédiába fordul át, mert egy alávaló seggfej agyára ment a semmittevés és az alkohol... de az egész film jól játszik a kettősségekkel, ahogy a csendesen folyó nyomozást meg-megszakítják a fegyverek dördülései... taylor sheridan színészként mindig is korrekt volt, íróként viszont eddig kifejezetten remek, láthatóan vonzzák őt amerika kietlen tájai és az ott lakó megtört emberek, és ezek köré jól tud elgondolkodtató történeteket írni, remek párbeszédekkel kibélelve (vö: sicario, hell or high water). rendezőként is megállja már a helyét, bár talán túl gyakran vonzódik ahhoz a megoldáshoz, hogy valami be-belóg a kép előterébe... (talán nem volt kérdés, hogy egy ilyen neo-westernbe oltott bűnűgyi drámához nick cave és warren ellis lesznek a megfelelő zeneszerzők, igaz, csak néha vannak előtérbe tolva a minimál-dallamaik.) (érdekes kérdés az, hogy miként választ magának filmet az ember -mert dönthet úgy, hogy ráerősít arra a hangulatra, ami a lelkében van, vagy ami a környezetéből sugárzik, de megpróbálhat kiszakadni mindenből, ellen-hatást kifejteni. választhattam volna én is valami napsütéses nyári filmet, de a körülöttem lévő hó és hideg nem eresztett, de talán ezért éreztem olyan erősnek azt a hideget is, ami a tévémből áradt száz percen keresztül...) (##03.05.)

(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)

(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)