filmek az univerzumból


2019.aug.20.
Írta: RobFleming komment

Alita: Battle Angel

alita.jpg(Alita: A harc angyala) (2019) (r.: Robert Rodriguez)

azzal nincs baj, ha valaki adaptálni akar egy művet egy másik médiumra -csak a határokat kell ismernie, hogy mik azok az elemek, amiket magával hozhat, új formába önthet, és hogy miket kell hátrahagynia, mert nem fognak működni úgy, mint eredetileg... és most nem is elsősorban arra akarok kilyukadni, hogy a nagy rajzolt manga-szemek tönkreteszik a film-élményt (ott inkább a következményekkel volt bajom, azaz hogy a szem kedvéért végig egy full digitális arcot kellett néznünk, és ez engem túlságosan kidobott az élményből, mert olyan volt, mintha egy playstation játék átvezető videójából keveredett volna át egy animált figura a vászonra), hanem arra, hogy james cameron-ék több kötetnyi mangát próbáltak egy szűk két órás időkeretbe belepréselni, és amíg az ember az olvasmány-élményei közben sokszor igényli a pepecselős világépítést, addig a filmeket mindig visszahúzza, ha túl sok információval tömik ki a szövegkönyvet. főleg, ha azt érzi az ember, hogy az építkezés miatti hosszú várakozási idő nem érte meg, hiszen mire letudtunk a hosszadalmas expozíciót, már vége is lett a filmnek. és ez főleg annak a fényében dühítő, hogy könnyen lehetséges, hogy sosem virágozhat ki a sztori a szegényes bevételi adatok miatt... a dramaturgia esetlensége miatt egy cseppet sem tudtam bevonódni érzelmileg, és akkor ott volt még a sablonos szerelmi szál is, ami szintén kidobott -ráadásul a legérdekesebb aspektussal pont nem foglalkozott, azaz ember és a gép közötti romantikus kapcsolattal... de egyébként is felszínes az egész, tényként kapjuk a hatalom nélküli lenti világ mocskát, ahol elvileg szegénység van, mégis narancsot és csokit majszolnak a szereplők, és mindenki úgy fel van pimpelve, hogy hagyományos emberi szervek már nem is igazán maradtak a testükben (ugyanakkor látunk olyanokat is, akik mentesek ezektől a módosításoktól -ők miért nem feküdtek a szike alá?), a fenti világ viszont csak az álmokban él, nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen odafenn a társadalom, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy valaki feljusson... értem egyébként, hogy a cyberpunk alapvetéseit lövöm éppen a bölcsész-mérgemmel, de ha visszacsatolok a gondolataim kezdetéhez, talán megértőbbek lesznek velem azok is, akik szerint kifogástalan volt a film (és tudom, hogy sokan vagytok srácok, látom a lelkesedő hozzászólásaitokat, kár hogy én nem tudok veletek tapsolni) -például papíron működhetnek a túltolt mesterséges kiegészítések, de mozgóképen már nevetségesnek fognak hatni a tápos fél-lények. mondom én, hogy nagyon szűk az ideális mezsgye, ahol úgy csinálsz az alapanyaghoz hű adaptációt, hogy nem szolgaian másolsz... de oké, tápos állatok, majd legalább izgalmas lesz az összecsapás hősnőnkkel, igaz? hááááát, ha nem tudnánk a kislányról, hogy mire képes (és hogy kvázi bármikor újraépíthető), akkor talán éreznénk valami tétet az egyébként látványosan koreografált összecsapásoknál. a motorball jelenetek viszont sokkal kevésbé győztek meg a közelharci bunyóknál, rodriguez-nek nem sikerült sok innováció belevinnie a rendezésbe a szereplőkkel együtt körbeforgó kamerán túl... azt hiszem a feszültség hiánya öli meg igazán ezt a filmet -avagy az igazi gonoszok hiánya, akik szükségesek lennének a valódi feszültséghez... oh boy, ennyi tehetséget elpazarolni, mahersala ali és jennifer connelly faarccal bekkelik ki a jeleneteiket, a nagy-fő-gonosznak meg csak egy röpke cameo jutott, így meg hogyan kéne tartanunk tőle...? na jó, nem borzolom tovább az idegeket a panasz-áradatommal, átjött már szerintem eléggé a csalódásom így is, már nem is bánom, hogy nem mentem el a moziba miatta annak-idején, bár ott lehet hogy jobban elfedte volna a dramaturgia hiányosságait a gondosan létrehozott látványvilága... (rodriguez keze nyomát egyetlen helyen éreztem markánsnak -a fejkendős hugo pont úgy nézett ki, ahogy a kis robert festhetett tiniként...) (×07.10.)

2019.aug.20.
Írta: RobFleming komment

Aziz Ansari: Right Now

aziz.jpg(2019) (r.: Spike Jonze)

aziz ansari egy különc figura hollywood-ban -és nem a származása miatt, hanem ahogy gondolkozik a világról. ott van benne a tökéletes stand-up alapanyag, egy őszinte srác, aki ki meri mondani a rizikósabb gondolatait is -és most már tudhatjuk, hogy az őszinte érzelmeit is... amikor az ő neve is felmerült a szexuális zaklatások között, eléggé sajnálkoztam, hogy egy újabb idolom esett el, aztán elolvastam a cikket, és én is azt éreztem, mint az emberek többsége -ez nem zaklatás, ez csak egy rosszul sikerült randi leírása. de aziz-nak így is el kellett tűnnie a nyilvánosság elől, de szerencsére eszében sincs elmismásolni az ügyet, a visszatérő fellépésein a maga őszinteségével beszél arról, hogy miként változtatta meg a gondolkozását ez az időszak... teljes standup-okat ritkán nézek, inkább csak klippeket a youtube-on, így mellbevágó volt, hogy aziz az egy órás fellépése során milyen sokszor mert mélyre menni, kicsit komolyabbá tenni a hangulatot, érzelmeket pumpálni a poénok közé. a témái nem igazán változtak az elmúlt egy év során (vagy a mesteri sorozata, a master of none óta), nevettünk és elgondolkoztunk a rasszizmuson, a túltolt pc-n, a családon és a kapcsolatokon egyaránt -az a jó, hogy nem igazán akar az orrunkra koppintani a tanulságaival, inkább azt akarja, hogy megvilágosodjunk, hogy jöjjenek sorban az ’áhhh!’ pillanatok... örülök, hogy nem veszítettük el ezt a magas hangon hadarós kis fickót, hogy újra színpadon áll, és érettebben, mint eddig bármikor. (spike jones neve is vonzó volt a stáblistán, bár nem tudom, hogy akár egy ilyen nagynevű rendező mit tud extraként hozzátenni egy standup felvételhez -a közönség közelijeire mondjuk gondosan figyelt, hogy a megfelelő arcokat vágja be a pillanatokhoz.) (képtelen vagyok megszokni azt, hogy a humoristák kipécéznek maguknak valakit az első sorból, aki aztán sosem szabadul, mert visszatérő poén lesz belőle -én biztos meghalnék egy ilyen szituációban...) (×07.09.)

2019.aug.20.
Írta: RobFleming komment

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

rlsm.jpg(2018) (r.: Schwechtje Mihály)

mi késő harmincasok azért már idegenkedve méregetünk egy címet, amiben szmájli van... pedig nem kéne, hogy elriasszon egy ilyen furcsa alkotói döntés, ráadásul érthető is, hogy miért ilyen formában került ez a mondat a plakátra -és kedves őszülő sorstársaim, azért sem kell aggódni, hogy túlságosan tinis lenne a film, ugyanis egy átélhető, és nagyon is mai problémát mutat be, amiből mi felnőttek is sokat tanulhatunk... sőt, olyan ügyesen játszik el a középiskolás típus-karakterekkel, hogy mindenki magára ismerhet valamelyikben úgy, hogy nem egy kliséhalmaznak érzi csak az adott figurát. bár a tettei miatt azonosulni képtelen lennék az introvertált sráccal, azért nála több dolgot is magamra tudtam vetíteni -leginkább azt a hülye álmodozását, valamint azt, hogy képtelen megnyílni a frusztrációi miatt. a különbség közte és köztem leginkább az, hogy én sosem tudnék ilyen messzire menni a megszállottságommal -így talán a film nézése közben még inkább el tudtam ítélni a srácot, mint azok, akik kívülállóként tekintenek rá... nagyon tetszett a film narratív felépítése, hogy elsőre úgy tűnt, mint hogy ha egy másik, szintén nagyon releváns problémát dolgozna fel (azaz amikor egy idősebb ember visszaél egy fiatal bizalmával), és csak a narratív csavar után fordultunk rá az online világ igazi veszélyeire, kicsit így minket nézőket is rádöbbentve a mindennapi naivitásunkra... a film megnézése óta olvastam interjút schwechtje mihállyal, aki elmondta, hogy szándékosan ott vágta el a filmjét, ahol, mert a következményekkel nem akart foglalkozni, azok már egy másik lapra tartoznak, ettől még én nem érzem azt, hogy ez a befejezetlenség jót tett volna a filmnek, nagyon hiányzik a végéről a lecsengetés... nem csak a tinik problémái megélhetőek a filmben, de a szülők is belepasszolnak a mai valóságba, rohannak, rossz kapcsolatokba ugranak bele, és nem igazán értik meg a kamaszodó gyerekeik problémáit -és le a kalappal a pedigrés színészcsapat előtt, hogy egy olyan filmbe ugrottak be kvázi vendégszerepelni, ami állami támogatás híján minimális pénzből készült. és nagyon örömteli, hogy a gondosan válogatott ifjak sem érződnek kezdőnek (mondjuk egy olyan színész-isten mellett, mint mácsai pál)... herr szilvia különösen jó találat volt a főszerepre, könnyen szimpatizál vele az ember, és örülök, hogy sikerült egy olyan szubkultúrával beteríteni a személyiségét, ami eddig eléggé elkerülte a magyar alkotásokat (és nem csak a kék haj és a mondocon miatt érződik hitelesnek a japán-mánia, de a kellékeseknek is jár a nagy pacsi az összes anime-figuráért és mangáért)... egy rendezőnek nem árt valami trükköt kitalálnia, ha a szereplői sokat beszélgetnek írásban, hogy miként lehet ezt megfelelően a vászonra vinni, és itt tök jól működött a 4:3-as kép körül hagyott keret, ahová pattoghattak a cset-buborékok... összességében okosnak és fontosnak érzem ezt a filmnek, ami a természetességének és átgondolt dramaturgiájának köszönhetően visz magával előre a drámai végig. több ilyen film kéne a hazai palettára -még akkor is, ha a pénzeszsákokon ülő döntéshozók kurvára nem így látják ezt... (btw, félénk introvertáltként kikérem magamnak, hogy a suttyó, nagypofájú izmos srác legyen a nyerő befutó a végén...:)) (×07.07.)

2019.aug.20.
Írta: RobFleming komment

(some shorts)

anima.jpgAnima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

susotazs.jpgSusotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)

2019.aug.20.
Írta: RobFleming komment

Love, Simon

lovesimon.jpg(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)

2019.jún.11.
Írta: RobFleming komment

Booksmart

booksmart.jpg(Éretlenségi) (2019) (r.: Olivia Wilde)

tök kár, hogy hiába a középiskola az életünk egyik legfontosabb szakasza, mégsem tudjuk agyilag felfogni a fontosságát, amikor átéljük -ráadásul szinte mindannyian azt érezzük, hogy mai fejjel már másként élnénk át ezeket az élményeket, sok helyzetben másképp cselekednénk -mondjuk többet tanulnánk. vagy pont hogy többet lazulnánk... persze egy vígjátéknak nem arról kell szólnia, hogy idős emberek félhomályos szobákban megbánják az ifjúkori tévedéseiket, sokkal viccesebb azt nézni, ha egy maréknyi tini aktívan teszik jóvá egyetlen éjszaka alatt azt, hogy négy évig szobanövényként vegetáltak otthon (és a könyvtárban)... és tényleg vicces a film, ahogy a csajok számukra idegen szituációkba csöppennek, miközben nyomják az eszes egysorosaikat. és bár nem emlékszem, hogy bármelyik jelenet alatt kitört volna belőlem a kontrollálhatatlan röhögés, végig nagyszerűen szórakoztatott... ehhez kellett az is, hogy a karakterek nagyrésze karikatúra-szerűen eltúlzott volt (pl. a meleg színházas srácok, vagy a billy lourd által csodásan játszott (teleportálásra is képes) zizis csaj), ugyanakkor hősnőink meg abszolút hihetően hozták a strébereket, akik nem is a bulizás élményeire vágynak, hanem a jó öreg romantikus kapcsolatokra, amik szintén csak álmodozás szintjén voltak meg eddig az életükben. és kifejezetten tetszett, hogy mennyire természetesen sikerült ábrázolni az egyikük leszbikusságát, hogy nem volt belőle semmi probléma, bizonytalanság, csak hozzátartozott a személyiségéhez, és kész... abból látszik, hogy elkezdtem hősnőinkkel törődni a végére, hogy kifejezetten rosszul vettem, amikor a forgatókönyv romkom-os veszekedésbe lökte őket, az meg főleg szíven ütött, hogy cikivel és hányással kellett befejezni az első szexuális élményt... olivia wilde tehetséges elsőbálozó rendezőnek bizonyult, jó a film tempója, tele van szép képekkel, és nem félt néha teljes őrületbe sem borítani a vásznat (lásd a drogos ámokfutást a barbi-babákkal). azt a döntését érzem csak kicsit felemásnak, hogy túlságosan is a zenékre rátámaszkodott a legtöbb jelenetnél, mert volt, ahol tényleg jobban működött egy rap/pop-számtól a hangulat, máskor viszont erőltetettnek érződött, hogy zeneileg/szövegileg ennyire aláhúzta a mondandóját... de hé, a tinik néha olyan értetlenek tudnak lenni, a szájukba kell rágni a dolgokat, hogy tényleg felfogják... és ez a film elsősorban nekik készült, egész pontosan a mai tiniknek, de szerintem nem ártott az sem, hogy mi is visszagondolhattunk azokra a ködbe vesző időkre, amiket elpazaroltunk arra, hogy átrágjuk magunkat a scifi- és fantasy-irodalom egy jelentős szeletén. ja, nem magamból induljak ki, mi...? (×06.07.

2019.jún.07.
Írta: RobFleming komment

Always Be My Maybe

alwaysbemymaybe.jpg(2019) (r.: Nahnatchka Khan)

valószínűleg a rom-kom műfajában kvázi lehetetlen feladat manapság már valami eredetit alkotni, túlságosan be vannak betonozva a kollektív tudatunkba a szokásos sztori-fordulatok -és ennek a filmnek az alkotói is csak apróbb csavarokkal tudták kicsit feldobni az összképet, de egyébként egyenes vonalon haladtak az összejövés-összeveszés-kibékülés tengelyen... a legnagyobb változtatás az volt az elcsépeltebb társaihoz képest, hogy a két főhőst már kisgyerek-korban egymás mellé sodorták, így a romantikus felhangok később erősödtek csak fel, plusz ez azzal is járt, hogy a több évtizedes ismeretségnek köszönhetően sokkal őszintébben álltak egymáshoz végig a karakterek... a kötelező konfliktust is egész ügyesen felépítették, mert csak úgy lehetett feloldani azt, ha mind a két karakter a változás útjára lép, ha kompromisszumot köt -és volt is hely és igény a változásukra, hiszen a nőnek a menő közegből kellett visszaszállnia a földre, a férfinak meg ki kellett másznia a kényelmesen belakott gubóból, ami túl lakájos volt neki éveken át... a mellék-konfliktusok már a nagykönyvből érkeztek, felbukkant az egoista vőlegény, a szeleburdi barátnő (sok hajjal) és a híres ember, aki lehet, hogy kiváló az anál-szexben, de egyébként egy magának-való seggfej (hehe, tök jófejség volt keanu reeves-től, hogy beugrott egy ilyen no-budget filmbe bohóckodni két fejlövés között)... azt nem mondanám csavarnak, hogy ázsiaiak voltak a főbb szerepekben, mert némi kulináris behatáson túl nem számított a karakterek kulturális háttere -inkább csak örömömet fejezném ki aziránt, hogy egyre kevésbé számít hollywood-ban a származás, mindenki megvalósíthatja önmagát, ha szeretné (főleg ha azt nézem, hogy a főszerepet játszó színészek írták a forgatókönyv alapjait is)... a film komédia aspektusa talán jobban működött, mint a romantikus vetülete, én legalábbis végig jól elrötyögtem nézés közben -jól esett a film, még akkor is, ha semmi világmegváltás nincs benne... tetszik ez az új világ, ahol egy ilyen film is könnyen megtalálhatja a helyét -mondjuk a netflix-en, ahol egy fárasztó nap után nyomsz egy play-t kikapcsolódásképp, és máris szórakoztatva vagy egy ilyen habkönnyű, ártalmatlan darabbal... (×06.06.)

Címkék: us, home, 2019, romcom
2019.jún.06.
Írta: RobFleming komment

Game of Thrones: The Last Watch

thelastwatch.jpg(Trónok harca: Az utolsó őrség) (2019) (r.: Jeanie Finlay)

tudjuk, hogy milyen kemény meló folyik egy ilyen méretű produkció hátterében, mint amilyen a trónok harca is volt, de nem árt néha emlékeztetni erre minket, és főleg hasznos éreztetni velünk az összes idegeskedést, az elhullajtott verejték-cseppeket, végtelenbe nyúló kialvatlanságot és a különböző érzelmek hatására meginduló könnyeket, hogy igazán átérezzük azt, hogy mibe is kerül az, hogy mi hétről-hétre kielégítően szórakoztatva vagyunk... és elképesztő, amit véghezvittek ezek a szorgos kezek a most fókuszba került utolsó évadban is, sőt, csak most vált igazán produkciós rémálommá a show a heteken át tartó éjszakai forgatással és a hónapokon át épített díszlet lerombolásával (mert azért azt belátták hamar, hogy dubrovnik-ot mégsem tehetik tönkre)... valahogy természetesnek tűnik, hogy egy olyan sorozatnak, ami az egyediségével mindig is kitűnt a tévés palettáról, nem csak egy szimpla (és agyonkoptatott) werk-film jutott búcsúzóul, hanem egy igazi dokumentum-film, ami maníroktól mentesen mutatja be ezt a kívülállók számára kicsit szürreális világot, amit egy ilyen grandiózus forgatás jelent. és mivel hiányoztak mesterkélt interjúk a filmből, így nem is érezzük azt, hogy a nagy színész sztárokra túl nagy reflektor-fény vetülne, érezhetően az volt a rendezőnő koncepciója, hogy kiemeljen pár érdekes figurát a háttérből, és őket tegye meg a mi hőseinknek -egy végtelenül elkötelezett statisztát, egy hajnaltól melózó fodrászt, egy anyát, akinek a gyermeke nélkül kell töltenie hónapokat a mű-sebek között, egy büfést, aki minden évszakban kedveskedik valamivel az éhes szájaknak, egy kaszkadőrt, akiből közönség-kedvenc sztár lett az évek során, és egy laza hó-embert, mert miért ne lenne a filmes szakmában valaki, aki a mű-hóra specializálódott... és mind szerethető figura, akiknek az érzelmei átragadnak rád, a nézőre is, így tényleg megüt a film végére az elmúlás érzése, hogy ezeknek a keményen dolgozó emberek számára is valami fontos ért véget. nekünk rajongóknak is fáj, hogy el kellett köszönnünk a show-tól, de azoknak, akik nyakig sárosan kúszták végig a gondosan felépített díszleteket, sokkal többet jelent ez... (×05.27.)

Címkék: doku, home, 2019
2019.máj.14.
Írta: RobFleming komment

Batman: Bad Blood

batman-badblood.jpg(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

2019.máj.14.
Írta: RobFleming komment

Batman vs Robin

batman-vsrobin.jpg(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

The Dirt

thedirt.jpg(2019) (r.: Jeff Tremaine)

valljuk be őszintén: a haj-metál egy nagy vicc volt mindig is... azok a sérók, a sminkek, a feszülős leopárd-mintás gatyák, a pózőrködés -nehéz megállni mosolygás nélkül, ha az ember a külsőségeire gondol. de a stílusban alkotók zeneileg sem akartak a kifinomult mélységekben kutakodni, inkább az agresszivitás, a gyors tempó és dallamos ének-témák kaptak hangsúlyt -ez utóbbi azért volt fontos, hogy a lányok az első sorokban két cici-mutogatás között tudják énekelni a csajozásról szóló szövegeket... mindez tökéletes lenyomata volt egy kornak, ami megszállottja volt az extrém külsőségeknek és a felszínességnek. de most tényleg nem mindegy, hogy kinek a hajára kerül a dauer, kinek a szája piroslik a rúzstól? a válltömés úgyis minden nőt férfiassá tesz... de tudjátok mit? pont ezekért működött ez a stílus, ezért volt szerethető ez az ártalmatlan őrület -de ehhez az is kellett, hogy hitelesen adták elő a színpadon a pózaikat a srácok. és bizony nem létezik a pina-metál műfaján belül hitelesebb banda, mint a kibaszott mötley crüe... bár sosem éreztem azt, hogy komolyabban el kéne merülnöm a lucskos dalaikban (ahhoz én mindig is puhapöcs voltam, hogy igazán át tudjam érezni ezt a stílus), de azért voltak dolgok, amiket tudtam a bandáról, és ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen ez az életrajzi film. és biztos voltam benne, hogy ezek a srácok nem lesznek olyan gyáva megalkuvók, mint a queen. mert ezt a filmet kókadt fasszal nem volt érdemes megcsinálni, minden hitelességet kidobtak volna a zenekari tagok az ablakon, ha szépíteni akarták volna a történteket. úgyhogy belementek, hogy a teljes spirált láthassuk, hogy ott legyen a vásznon az összes kokós kurva segge, a ködbe vesző turné-állomások, a drogos mélypontok, a szívbemarkoló valódi tragédiák, kendőzetlenül, alkohollal, vérrel és húggyal felfestve egy bizarr mementóként... persze a legtöbb sztori-beat ismerős a többi zenés életrajzból, amit valaha készítettek, ám itt a készítőknek volt annyi eszük, hogy leborították az egész filmet átható öniróniával, a négy tag narrációjával egészítették ki a látottakat, kamerába kibeszélésekkel kacsintottak ránk többször is (mint mikor azt kellett bevallani, hogy hogyan alakították át az eseményeket és a szereplőket a dramaturgia kedvéért)... és baromi szórakoztató lett a végeredmény, kispolgárként is jókat tudsz röhögni a suttyóságokon, a hiteles drámai pillanatokban te is meg tudsz rendülni, működik a varázs. persze egyszer sem megy igazán a lelki folyamatok mélyére a film, nem akar nagy tanulságokkal szolgálni, de nem is ez a dolga. mert baromira nem lenne hiteles, ha egy olyan műfajnál akarna boncolásba kezdeni, ami a felszínességet tűzte ki a zászlajára. de hé, nem kell ám minden művészeti alkotásnak mélynek és rétegeltnek lennie -azokkal a cipőbámulós szarságokkal egyébként sem lehet leolvasztani a csajok bugyiját... (nem tűnt fel, hogy valami nagy truváj lett volna a rendezésben (mondjuk tommy lee point-of-view nap-bemutatója dögös volt), mint ahogy a színészi játék is korrekt volt, semmi extra, bár nem is az volt a cél, hogy tökéletesen leutánozzák a zenekari tagokat, inkább az esszenciájukat akarták megfogni -de a lényeg, hogy ezzel a korrekt megvalósítással is elérték, hogy kurva szórakoztató legyen a végeredmény, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez pont az az eset, amikor ennyi pont elég is.) (látva a mostani ozzy-s jelenetet és olvasva az öreg anyaszomorító könyvét, azt kell mondanom, hogy a sötétség hercegének kell a következőnek lennie, akinek az élete a nagyvászonra kerül. let’s go fucking crazzyyy!) (×03.23.)

Címkék: us, home, biopic, 2019
2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

Creed II

creed_ii.jpg(2018) (r.: Steven Caple Jr)

minden filmes zsánernek megvannak a maguk formulái, azok a bejáratott klisék, amik már mélyen beépültek a kollektív tudatunkba. a sport-filmek különösen behatároltak, ha ezekről az elemekről van szó, mert egy sportesemény nem túl sok féle kifutással rendelkezhet -vagy győz egy adott sportoló/csapat vagy kikap... így nehéz felróni a rocky franchise-nak, hogy ugyanazokból a panelekből építkezik negyven éve, hogy adonis creed második összecsapása is egy kicsit rocky ii-iii-iv remixnek érződik -már csak azért sem, mert ezúttal igencsak tudatos ez a szellemidézés, ezerrel építettek az írók múltra... és még csak nem is arról van szó, hogy vissza akarták volna csábítani a moziba azokat, akiket úgy megcsapott a tesztoszteron szaga a nyolcvanas évek derekán, hanem kifejezetten erősen alapozták meg a draco család visszatérését, azt is elérve, hogy ne gonosz oroszként gondoljunk rájuk nézőként, hisz’ értjük a motivációikat, a lelki sérüléseket, amik hajtják előre az edzősködő ivan-t és a verekedő fiát, viktor-t is. így nem az van, mint a komolyan túltolt rocky iv-ben, hogy egy szimbólummal kell megküzdenie hősünknek, hanem egy emberi ellenféllel, ezért a film végi nagy összecsapáshoz is másként állunk érzelmileg, nem tudunk teljes szívvel szurkolni azért, hogy a nyugat megint legyőzze a keletet, mert tudjuk, hogy ez mennyire összetörné lelkileg a két draco-t... persze az amerikai oldal is nagyon rendben van érzelmileg, ahogy az a (jobb) rocky filmekben szokás, itt sem a bunyón van a hangsúly, hanem a háttérben húzódó kapcsolati hálón, az élet nagy érzelmi gubancán. adonis nem könnyen birkózik az új helyzetével, egy újabb lépcsőfokot lépett felfelé azért, hogy kilépjen az apja árnyékából, de a csodás barátnőjével is komolyabban kell venniük az életet. ugyanakkor korántsem csak csillogás és boldogság, amit végig élnünk élünk adonis-szal, ott van a büszkeség és a bosszúvágy egy sajátságos elegye is, ami miatt nem mindig a legjobb döntéseket hozza, amiktől esendőbbnek látszik, mint máskor... rocky balboa ezúttal nem kap olyan erős jelenlétet, mint az előző részben, de ott van végig lelki támaszként, és hozzá is fűződik pár érzelmesebb pillanat... bár steven caple jr. nem végez rossz munkát a rendezői székbe, de azért sajnálhatjuk, hogy ryan coogler az egyéb elfoglaltságai miatt (lásd black panther) nem tudta vállalni ezt a folytatást, mert ő egyedibben állt hozzá a bunyók felvételéhez, ízesebbek voltak a kompozíciói -de azért így is maradt elég craft és bizsergető feszültség a filmben... és persze hangulat, ami főleg a kötelező felkészülős montázsnál volt kiemelkedő, a poros miliő jól érzékeltette a padlóról való feltápászkodást. de én a fény-kezelést is bírtam a meccsek előtti pillanatban. vagy a koncert-jeleneteknél, igaz, itt meg esetleg azért fittyedhet a szánk egy kicsit, mert tessa thompson karaktere nem most kapott igazán emlékezetes dalokat (pedig a zenével amúgy nem volt baj, ludwig göransson most is méltó utódja volt bill conti-nak -mondjuk az is igaz, hogy a legerősebben akkor hatott a zene, amikor a klasszikus rocky téma csendült fel a győzelem pillanatában)... biztos, hogy lehet még megfelelően tekergetni a rocky-formulát, a karaktereket is szeretjük annyira, hogy szeretnénk még látni velük több filmet, azonban most olyan tökéletes nyugvópontra ért mindenki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy érdemes ezeket kiforgatni egy folytatás kedvéért. (×02.23.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald

fantasticbeasts2.jpg(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

The Greatest Showman

greatestshowman.jpg(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

Címkék: us, home, musical, 2017, biopic
2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

The Favourite

thefavourite.jpg(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

Green Book

greenbook.jpg(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

Vice

vice.jpg(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

2019.már.26.
Írta: RobFleming komment

Zimna wojna

coldwar.jpg(Hidegháború) (2018) (r.: Pawel Pawlikowski)

ahogy a régi mondás is tartja: polak, węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki (azaz lengyel, magyar –két jó barát, együtt harcol, s issza borát), mi magyarok jól megértjük a lengyelek problémáit, mert évszázadok óta hasonlóan alakul a két nép sorsa, hasonló módon szívat minket a történelem, el kellett viselnünk a kis-és-nagy királyok rossz döntéseit, darabolásra hajlamos nagyhatalmak játszmáit és a szocialista tábor vörös láncait... úgyhogy magyarként könnyű átérezni a lengyel filmekben felszínre kerülő problémákat (bár úgy tűnik, hogy ezúttal kinyílt a világ ennek a lengyel filmnek, ugyanis sikerült egy olyan egyetemesen értelmezhető problémával megfogni minden film-szerető szívét, amit jól ismernek világszerte: az örökké kínzó szerelmmel)... a történelmi párhuzamokon túl a film nekünk közép-kelet-európaiaknak ad még egy kapcsolódási pontot, amire jól rezonálhat a lelkünk, és ez a népi kultúra, aminél könnyű kihallani a hasonlóságokat -ráadásul nekem ez a réteg egy erősebb személyes kapcsolódást is nyújtott, mivel évekig éltem együtt egy néptáncos-lánnyal, így jobban rezonálok ezekkel a dalokkal, mint sok más néző, aki nehezebben húzza ki a fejét a popkultúrából... de ez a film kívánja is a nyitottságot, hogy érdekeljen a régi világ, mert nem csak az ötvenes/hatvanas években játszódik, hanem pontosan úgy is van felvéve, mintha a korszakban készült volna, de a gondos kép-komponálásnak köszönhetően mégsem tűnik porosnak a 4:3-as képarány és a fekete/fehérség... de nem csak vizuálisan sikerült megragadni a fagyos ötvenes éveket, de a szocialista mindennapok is rendre betörnek a történetbe, elvtársak okoskodnak bele a tiszta művészetbe, besúgók, ügynökök ólálkodnak a szűkösre vett képen, és igazán még akkor sem lehet szabadulni a nehéz levegőjétől, amikor az ember átbújik a vasfüggöny alatt egy új élet reményében... de nem csak egy elnyomó hatalom tud tönkretenni egy kapcsolatot, hanem furcsa módon a szerelem maga is megkeserítheti két ember életét... és csodaszép végigélni ezzel a két karakterrel ezt a másfél évtizednyi küzdelmet, ahogy képtelenek szabadulni a béklyóiktól, hogy a fizikai vonzódáson túl lelkileg is tökéletesen egymásra hangolódjanak... dramaturgiailag rizikós ha egy film csak szemelvényeket kínál egy történetből, de az író/rendező annyira esszenciálisan választotta ki a sztori-töredékeit, hogy nem érzi a néző darabosnak a végeredményt. segít a folyamatosság érzetében a zene is (ami eleve egy meghatározó elem a főszereplők szakmája miatt), szépen építkeznek egymásra a kezdeti autentikusan gyűjtött dallamok, a kórus-művé formált színpadi előadások és a dekadens párizsi jazz-verziók... de ami talán még ennél is jobban összetartja ezt a tizenöt évnyi történetet, az a kémia, ami ott szikrázik végig a két sokat megélt karakter között, hitelesen, átélhetően (joanna kulig úgy ragyog a vásznon, hogy minden férfi-szív megérti az érte való gyötrődést)... az ember egyszerre csodálja ezt a fajta örök kötődést, vágyik is rá a szíve mélyén, ugyanakkor riasztó a tudat, hogy mennyi fájdalommal is együtt jár egy ilyen múlhatatlan kapcsolat... de csodás volt átélni mindezt a vászonnak ezen az oldalán, végigküzdeni a viszontagságokat ezzel a két elveszett emberrel, érezni a kötődésüket, kicsit beleszeretni a szerelembe, a népi kultúrába, a lecsupaszított fekete-fehér világba. (×01.28.)

2019.jan.28.
Írta: RobFleming komment

Roma

roma.jpg(2018) (r.: Alfonso Cuarón)

a legtöbb ember azért zarándokol el a mozi sötétjébe (vagy vetődik le a kanapéjára egy lustulós szombat este), hogy kiszakadjon a valóságból, hogy lehetetlen hősies történeteken izguljon kikapcsolódásképp, pedig ugyanilyen felvillanyozó tud lenni az is, ha egy alkotó a valóság esszenciáját próbálja megfogni egy mozgóképen -még akkor is, ha ez a valóság kicsit el van kenve a nosztalgia megszépítő rétegével... alfonsó cuarón egy sokszínű filmkészítő, aki megreformálta a harry potter filmek látvány-elemeit és hangulatát, aki otthon érzi magát a riasztó disztópiákban vagy a mexikói fiatalok között, sőt, még a világűrben is. most viszont komoly vágyat érzett arra, hogy hazatérjen és a gyerekkoráról meséljen -mondhatjuk úgy is, hogy megérett a feladatra, hogy egy igazán szerzői művet nyújtson át nekünk, ahol nem csak a rendezői kreditnél láthatjuk a nevét, hanem íróként, operatőrként és vágóként is ő van feltüntetve. de egy személyes történetnél érthető ez a mély bevonódás, de meg is érte a komoly munka, mert nagyon szépen van felvéve a film -és talán azért sem került konfliktusba önmagával, hogy mikor vágja el a jeleneteket... mert egy hétköznapi élet bemutatásához puritán eszközöket választott, hosszan kitartja a fekete/fehér képeit, lassan úsztatja a kamerát oldalirányba, és ahol csak lehet, mellőzi a közelik használatát, végig egy bizonyos távolságra tart el minket a szereplőitől (gonoszkodva mondhatnám, hogy megtalálta a lelke mélyén a maga tarr-béláját, annyira hasonlóak ezek a stílus-jegyek az ősz mester életművének metódusaihoz)... és én elhiszem, hogy magasabb szintű türelem kell egy ilyen filmhez, ahol nem csak a sztori eseménytelensége teszi próbára a modernebb, populárisabb, ’rohanósabb’ filmekhez szokott befogadókat, de a vizuális tempójához is tudni kell értékelni ezt a lassú hömpölygést... ráadásul hősnője sem igazán aktív szereplő, leginkább sodródik az eseményekkel, csöndes és visszafogott -és az elsőfilmes yalitza aparicio hatásosan viszi a vászonra ezt a minimalista színjátékot. de jól is van ellenpontozva a harsány mexikói családdal, az anya szenvedélyével és a gyerekek (kicsit idegesítő) ördög-rosszaságával... jó megismerni a kora-hetvenes-évek mexikóját, ráadásul láthatjuk az előkelőbb élet és az elmaradottabb vidéki mindennapok sokszínűségét is, és minden színtér eleven és tökéletesen átélhető, elmerülünk a sártengerben, körülvesznek minket a felbolydult nagyvárosi hangok -és mindent beterít a kutyaszar... a mindennapi élet nyugodt tempója rendre megtörik valamilyen esemény kapcsán, hol belehajlunk kicsit az abszurdba (az amerikai izom-járgánnyal rendre ilyenekbe autózunk be, vagy ott volt például a távol-kelet rajongó srác is, aki magát lecsupaszítva mutatta meg a kard-tudását), máskor viszont komolyabban rátapos a szívünkre (mint amikor a korabeli politikai események betörnek a vászonra, és persze ott lüktet a kifejezetten megrázó szülés-jelenet is)... tudom, hogy nem való mindenkinek a film, le kell tudni lassulni hozzá, le kell csupaszítani a lelked, hogy igazán el tudj merülni ebben a visszafogott történetben, de szerencsés esetben csodálatos élményt tud nyújtani, a visszafogottsága ellenére is sok érzelemmel tud átmosni, ahogy gördít-és-gördít maga előtt az óceán méltóságos hullámzásaihoz hasonlóan. én ezen szerencsések közé tartozom, és ezért nem lehetek eléggé hálás. (tudom, hogy a koncepció része volt, hogy fekete/fehér legyen a film, mert cuarón szerint az emlékekben is kifakulnak a színek, de én azért megnéztem volna, hogy miként néznek ki ezek a gondosan komponált képek latinosan vibráló színekben...) (×01.26.)

2019.jan.25.
Írta: RobFleming komment

Bohemian Rhapsody

bohemianrhapsody.jpg(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

2019.jan.22.
Írta: RobFleming komment

A Star is Born

astarisborn.jpg(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

2019.jan.10.
Írta: RobFleming komment

Blindspotting

blindspotting.jpg(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)

Címkék: us, home, 2018
2019.jan.09.
Írta: RobFleming komment

Sorry to Bother You

sorrytobotheryou.jpg(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)

Címkék: us, home, 2018
2019.jan.03.
Írta: RobFleming komment

Juliet, Naked

julietnaked.jpg(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

2019.jan.03.
Írta: RobFleming komment

They Shall Not Grow Old

theyshallnotgrownold.jpg(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

süti beállítások módosítása