(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) (r.: Cathy Yan)

nem lennék szívesen döntéshozó helyzetben a warner szuperhősös részlegénél, mert képtelenségnek tűnik kikalkulálni, hogy melyik produkciójuk fog beválni, és mi áll bele a földbe -akár anyagilag, akár a művészeti értékét tekintve... nem véletlenül dobálóznak már rengeteg ötlettel évek óta, ráadásul a hibáikból sem mindig a megfelelő következtetéseket vonják le... mert a képregény-bumm közepén bemutatott, menő előzetesekkel megtámogatott suicide squad szépen hozott a pénztáraknál, azonban a nézők többsége csalódottan jött ki az ad-hoch összedobált forgatókönyv vagy az otromba videóklipp esztétika miatt, viszont az kétségtelen volt, hogy az emberek nagytöbbsége egyvalamiben egyetértett: a film kevés értéke közé tartozott margot robbie energikus játéka, mint harley quinn (erőteljes girlpower ikonná vált a karakter igen hamar, elég csak megnézi bármelyik con cosplay-eseit, az elmúlt években számtalan lányka préselte magára a szűk nacit)... éveken át ment is az ötletelés a stúdióban, jöhet a gotham city sirens film, harley és joker külön filmet kapnak, lesz harley szóló-produkció, satöbbi, satöbbi, aztán az erőltetett univerzum-építés maga alá temette a dc filmes világát... de ms.robbie kitartónak bizonyult, és egy olyan csajos-bunyós filmről álmodott, amilyenek őt is elvarázsolták gyerekkorában a mcg-féle charlie’s angels filmek formájában... így rágni kezdte a producerek fülét, aki végül beadták a derekukat, felhúztak a szép szőkeség köré egy pofás női segédcsapatot, és indulhatott a móka. csak az a fránya dc-s identitás-válság-keresés nem akart igazán elmúlni... mert megpróbálták a címmel és az előzetesekkel csapat-filmnek eladni a produkciót, de ez bizony ízig-vérig harley magánszáma, amibe beköszön néhány másik csaj is gotham-ből, próbáltak elhatárolódni a suicidal squad negatív hullámaitól, de azért most is fel-felbukkantak a pop-számok a neon-színekbe öntött verekedések alatt, kerülték a fölösleges nagyszabást, azonban a földhözragadt sztoriba kevés eredetiséget sikerült belekeverni (hacsak az időrenddel való játszadozást nem vesszük ide)... és ha végignézzük ezeket az összetevőket, akkor azt láthatjuk, hogy sikerült túllépni az előd agresszív pongyolaságán, de igazán kiemelkedni nem sikerült a középszerből, tipikusan egy egyszer-használatos szórakozás lett a vége. mert azért kétségtelen, hogy tele van szórakoztató elemekkel, margot robbie minden manírja a helyén van, ewan mcgregor hatalmas élvezettel tolja túl a rosszfiú szerepét, daniel pemberton most is menő zenéket írt a score-hoz, és príma ötlet volt megszerezni chad stahelski-t az akció-jelenetek felvételéhez, mert könnyen átláthatóak így a bunyók és az autós üldözések... viszont vérzik a szívem a birds of prey címért, mert szegény csajok nagyon háttérbe lettek szorítva harley harsánysága mellett, huntress drámája külön filmet érdemelt volna, a kanári csak egyetlen egyszer engedhette ki a hangját, és legnagyobb bánatomra teljesen átformálták az én kedvenc gotham-i hősömet, orphan-t, azaz cassandra cain-t, akiben pont azt szeretem, hogy egy szomorú hátterű kislány, akinek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a világhoz, és a test-mozdulatai segítségével kommunikál, nem a beszédével... sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e a filmre a moziba, mert hiába a hullám-vasút érzet, eddig minden dceu-filmet ott láttam először (és legtöbbször utoljára is), aztán addig kavargott az életem az év elején, hogy végül lemaradtam a vetítésekről -utólag már úgy látom, hogy talán nem bántam volna meg, ha nem szakad meg ez a sorozatom, de azzal sincs problémám, hogy végül itthon pörgettem le a filmet egy olyan időben, amikor a sok negatív hír után az ember ki akar szakadni a valóságból, és ehhez pont megfelelő lehet egy rózsaszín/bababék cuki-csajos őrület... (××03.22.)

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)

(Párizs lángjai) (1990) (r.: Jennie Livingston)

a pose című sorozat megismertette velem a ball-kultúrát, úgyhogy itt volt az ideje, hogy elmenjek az origóhoz, ehhez a dokumentum-filmhez, ami nyilvánvalóan az egyik ihlető forrása volt ryan murphy-éknek. ez a fordított sorrend kicsit a hátrányára is vált a film befogadásának, hiszen sok újdonsággal már nem tudott szolgálni, ismertem a pózokat és kifejezéseket, örömmel üdvözöltem a házakat és a szőrmékbe öltözött lányokat. de persze azért így is tudott hatni rám érzelmileg, mert az igazi személyek szájából még megrendítőbb hallani ennek a szubkultúra kialakulásának az okairól, bele tudtam borzongani azokba a mondatokba, amikor a nehézségeikről beszéltek az egykor-volt legendák, akik többségét a családjuk kitagadott, akiktől az élet megtagadta azt, hogy önmaguk lehessenek, és akiknél teljesen érthető, hogy ezekhez az éjszakai (talmi) csillogásokhoz, az instant megkapható szeretet-rohamokhoz folyamodtak. és szívszaggató belegondolni abba, hogy sok sorstársuk még ma is küszködik azzal, hogy az emberek elfogadják annak, akivé válni szeretnének... ha már úgy alakult, hogy ez lett az évadzáró filmem, szeretném, ha minden olvasóm továbbvinné az új évtizedbe ezt az üzenetet: legyetek mindenkivel megértőbbek és toleránsabbak, mert mindenki ugyanúgy a boldogságra és az álmai megvalósítására törekszik, mint te, és neked nincs jogod megfosztani bárkit is ettől, csak azért, mert felsőbbrendűnek érzed magad. ámen. (×12.31.)

(Fehér éjszakák) (2019) (r.: Ari Aster)

a művészi attitűd egyik alapállapota, hogy az alkotó feltépi a lelke mélyén hegedni készülő sebeket, és azokból gyúrja a művét, terápiás céllal. ez akkor is igaz, ha valaki művészi horrorokban utazik... ari aster sok helyen lenyilatkozta, hogy egy kapcsolata zátonyra futását szerette volna lázálmos képekbe költeni, és ez érezhető is, fájdalmas nézni, ahogy az alig-alig funkcionáló kapcsolat ábrázolva van a filmben, ahogy a szív tiltakozik az ellen, ahogy a főszereplő lány mentőöveket dobál, ahelyett hogy kilépne ebből a vegetáló viszonyból. ahhoz kell még neki a megtisztulás, néhány radikális lépés, amiket mi egészségesen végigszorongunk ebben a két és fél órában... tudható rólam, hogy nem nézek horrorokat, mert az olcsó jump-scare-ek csak ásítást váltanak ki belőlem, néha viszont átütik azok a filmek az érdeklődési küszöbömet, amikről tudható, hogy sokkal intelligensebben nyúlnak a műfajhoz, hogy sokkal inkább arra törekszenek, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a vászon/képernyő előtt, mint hogy néha megdobják a pulzusunkat... kicsit sajnáltam, hogy nyílt titok volt a film műfaja, mert így az ember számított azokra a borzalmakra, amik egyre csak sűrűsödtek, ahogy teltek a sötétséget nélkülöző napok, lehet hogy még nagyobbat ütött volna a film, ha tudatlanul ülök le elé... bár így is jól működött a legtöbb eleme, egészen különleges hangulatot árasztottak a napfényesre komponált, sokszor kiégetett képei, a mesterien felvett pogány szertartásai (sok vágatlan jelenettel lett fokozva a feszültség), a hallucinogének imitálására behozott émelyítő hullámzások, és az ember egy idő után már perverz kíváncsisággal várta, hogy milyen elképesztő szokás húznak még elő a faházaikból ezek az őrült svédek (apropó, vajon mit szóltak a szőke északiak, hogy emberáldozó mániákusokként ábrázolták őket?)... ez a szektás téma azért eléggé beszűkíti a lehetőségeket, így nem volt nehéz előre látni a fordulatok többségét, bár néha direkt rájátszott erre a rendező, és nem csapta le az egyértelmű labdákat (a húsos pitéknél például nem az a releváció érkezett, amire elsőre gondoltam), de azért örültem, hogy odáig nem ment el, hogy mindent a szánkba rágjon, sokszor hagyta, hogy a képei meséljenek csupán (mint a megrendítő prológusnál, ami brutálisan megalapozta hősnőnk lelki állapotát). de minden várható fordulata ellenére egyetlen perce sem éreztem unalmasnak a filmet, még a lassan építkezős tempójának is jó volt az üteme, mert a drámai gyomros után ott forralta végig a feszültséget azokban a lépésekben is, amíg eljutottunk svédországba, és kiismertük a szekta működését... ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy hamar kialakította az érzelmi kötődést a hősnőhöz, akivel együtt akartuk túlélni ezt a bizarr utazást (és akit elképesztően erősen alakított florence pugh). ugyanezt viszont a többi amerikai karakterről már nem tudom elmondani, mert a pasijánál bosszantott, hogy mennyire érzelemmentesen vegetálja végig a kapcsolata utolsó pillanatait, a comic relief-nek behozott srác meg nem érződött viccesnek, csak idegesített az állandó rinyálása... igazából csak a get out jut eszembe az elmúlt évekből, ahol ennyi érzelmet tudtam tenni egy horror-filmbe, és örülök, hogy megint találtam egy alkotást, ami meg tudott ragadni, ami a bőröm alá mászott, ami úgy volt kellemetlen, hogy közben nem bírtam levenni róla a szemem, ahol igazán csak egyszer éreztem túlzásnak a horror elemeit (én nem mutattam volna ennyire nyíltan a szétnyílt arcokat). és őszintén mondhatom, hogy elgondolkoztam azon, hogy miképp tudnám feldolgozni én is a bennem munkáló traumákat, most hogy láttam, hogy egy szakításból is ilyen hatásos rémtörténetet lehet faragni... (×12.30.)

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)

(2019) (r.: Michael Engler)

a downton abbey volt évekig a karácsonyi pudingom... napra pontosan hét évvel ezelőtt kezdtem el nézni a sorozatot, mivel azt éreztem, hogy az ünnepi pihegéshez tökéletesen fog passzolni egy nyugis, rusztikus angol történet, amiről már oly’ sok szépet hallottam azelőtt. és működött is a recept, beleszerettem a hangulatába, az ódon kastély miliőjébe, a kis tétekkel játszó cselekménybe, a nem túlbonyolított karakterekbe, és ezután igyekeztem a téli időszakban megnézni minden évben az újabb adagot, és mindig fel tudott villanyozni, amikor meghallottam a csodás zenei főtémáját... aztán megérkezett ez a mozifilm változat, kora-ősszel, egy zűrösebb élet-szakaszomba, amikor nem sikerült időt kerítenem arra, hogy elzarándokoljak egy feliratos vetítésre (mert az kizárt volt, hogy hat évad után eldobjam a vaskos akcentusokat) -meg egyébként is, az tűnt a helyénvalónak, hogy a hagyományoknak megfelelően, bejglivel a kezemben üljek le megnézni a mozi-vászonra hizlalt epizódot... mert valljuk be, hogy ez a film nem több, mint azok a karácsonyi részek, amik túlszaladtak a hagyományos játékidő keretein, és mindig valami esemény köré voltak felfűzve bennük a történések. de valahogy ez tűnik a helyénvalónak, hogy a sorozat maradi maradt az új formátumában is, ugyanúgy kisstílű drámák borzongatták a lelkünket (kleptomániás a kastélyban!), ugyanazok a külsőségek hozták vissza a szívünkbe a sosevolt nosztalgiát egy letűnt kor után... nem nagyon értem, hogy miképp lett ez a film ekkora siker világszerte, mert egy pillanatig sem segíti az új nézőket, arra épít, hogy aki beül rá, az pontosan tisztában van a karakterekkel, az eddig megtett útjukkal, a kastélyban lévő összetett viszonyrendszerrel, julian fellowes kizárólag a rajongóknak írta ezt a folytatást, de úgy tűnik, hogy nem realizáltam eddig, hogy milyen sokan is vagyunk a világban... egy ekkora szereplő-gárdánál óhatatlan, hogy lesznek, akik kiemelkednek (mások meg háttérbe szorulnak), és örültem, hogy anna-t ilyen kompetensnek láthattuk most, egy eszes és erős nőnek, aki határozottan kiáll, és mindig gyorsan kapcsol -egyébként is, a film legszórakoztatóbb szála az volt, ahogy a ház dolgozói visszavették az uralmat az (eltúlzottan) utálatosan ábrázolt királyi emberektől... tetszett tom története is, mert jól ki tudott jönni, hogy ő a legempatikusabb a házban (plusz mindig örömmel látom tuppence middleton-t a képernyőmön)... barrow homoszexualitása ott bujkált a sorozatban a kezdetektől fogva, most lett bátorsága mr.fellowes-nek erősebben foglalkozni vele, és nagyon örültem, hogy nála sem akart nagyobb drámát keríteni a szükségesnél, hamar elsimította a konfliktusát... végezetül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen csodásan elbúcsúztatták maggie smith-t, aki bár szerencsére még velünk van, de sajnos semmi sem garantálja, hogy a folytatás forgatása idején nem az égből szórja-e majd a vitriolos megjegyzéseit, mint violet crawley, ezért már most felkészítették a lelkünket erre a szívszaggató gondolatra... mert igen, a mozis bevételeket látva nem lenne meglepő, ha még készülnének folytatások ebben a festői kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy akkor is jól fog esni, ha kicsit visszakukkanthatunk a változatlanságba, ha megmelengethetjük a szívünket a konyhai sürgésben vagy a könyvtári kimértségben. remélhetőleg egy karácsonyi napon... (×12.26.)

(Dumbó) (2019) (r.: Tim Burton)

nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy a disney leporolja a régi termékeit, és új csomagolásban újra piacra dobja azokat, ha megfelelő kezekbe helyezi ezeket az adaptációkat, és többnek érződnek a végeredmények, mint lélektelen pénznyomdák. igaz, eddig az élő-szereplős adaptációinak többsége elkerülte azt, hogy alaposan kivesézzem őket (a dzsungel könyve talán az egyetlen látványos kivétel, ráadásul amiatt még a moziba is hajlandó voltam elmenni, és nagyon is élveztem a végeredményt), most viszont egy kedves tim burton rajongó ismerősöm megkért, hogy nézzem meg az idén bemutatott dumbo adaptációt, és mondjak róla véleményt, mert őt elvarázsolta a film. hát kedvesem, a jellegzetes timburton-i szerzői kézjegyeket én is látom, eva green igéző szépsége engem is könnyen levesz a lábamról, azt viszont nehezen tudnám eldönteni, hogy a rendező hűséges hívein túl kinek is tudnám ajánlani... mert annyi komorság és szomorúság árad ebből a bő másfél órából, hogy azt a gyerekek szíve szerintem nem bírja el, a felnőttek viszont az elnagyolt sztori miatt panaszkodhatnak, teljes joggal... arra jöttem rá a film közben, hogy én már a rajzfilm történetét sem szerettem igazán (gyerekkoromban sem), nagyon tud taszítani az állatokkal való kegyetlen bánásmód -de értem azt, hogy miként került ez a projekt tim burton asztalára, hiszen egy átlagtól eltérő karakter a hős, akit a többség kirekeszt, aki nevetség tárgya lesz, ezek motívumok mind ott vannak ugye a filmjei alap-dns-ében. mint ahogy a széttöredezett családok is jellemzők rá, bár e szempontból is sikerült itt túl mélyre menni a negatív spirállal szerintem (félkezű veterán özvegy ember)... de alapvetően a karakterek csak üres vázaknak érződnek, a legtöbbjüket leginkább a színészek miatt lehet értékelni (michael keaton-nak elnézzük a disney-gonoszos túl-játszást is)... és igazából még a látványt sem tudnám éltetni, mert bár a címszereplő nagyon szépen belesimul az emberek közé, az egész vizualitásnak nagyon műterem-íze van, túl digitális és mesterkélt... szóval azt hiszem, hogy ezúttal hiába tűnt úgy, hogy sikerült megtalálni a disney boszorkány-konyhájában a megfelelő alapanyagot a megfelelő alkotónak, a végeredmény abszolút semleges és felejthető lett... (hmmm, vajon a ’nagyvállalat felvásárolja a kicsit, és beintegrálja a saját látványosságai közé, majd kicseszik vele’ sztori-szálat öniróniából engedték át a disney szigorú cenzorai...?) (×12.24.)

(Élősködők) (2019) (r.: Bong Joon-ho)

viszonylag ritkán jutok hozzá koreai filmekhez, de olyankor mindig meglepnek -az országban készülő összes film ilyen kiszámíthatatlan stílus-kavalkád, vagy csak az ilyen típusú alkotásaikat importálják a nagyvilágba...? és az a hihetetlen, hogy a zsáner-vegyítés ellenére nem esnek szét a filmjeik, hogy minden fogaskerék a helyére kattan, annak ellenére, hogy nagyon széles amplitúdóval dolgoznak. mert ez a film is egyszerre akart lenni szocio-dráma erős társadalom-kritikus felhangokkal, sötét komédia maró szatírával, és suspense-ben bővelkedő triller, ami gonosz módon még a horror irányába is el-elhajlik. és az a csoda, hogy az első pillanatával maga mellé állít, és könnyű kézzel végigránt az összes érzelmem, nevetünk, megrendülünk, aggódunk, és kikerekedett szemmel várjuk, hogy lehet-e megváltás a sok borzalom után bárkinek is... és ehhez az kell, hogy nagyon hamar szimpatikussá tegye a film számunkra a főszereplő családot, akik annak ellenére nem keltenek bennünk szánalmat, hogy nehéz körülmények között élnek (egy szuterénnek is alig nevezhető lyukban), mert azt érezzük, hogy a leleményességük és életrevalóságuk segítségével képesek a felszínen maradni. könnyen elnézzük nekik azt is, hogy átlépik a határokat a simlis trükközéseikkel, mert tudjuk, hogy szükségük van ezekre a túléléshez. a szimpátiánkból ered az is, hogy betegre aggódjuk magunkat akkor, amikor rémálomba fordul a nagy tervük, és alig bírjuk elviselni, amikor egy hajszálon függ az életük -vagy egy asztal alatt várják, hogy hátha megúszhatják az egészet... a gazdag családot sem idegenítik el tőlünk, egy kevésbé tehetséges alkotó biztos hogy eltúlozta volna őket, de itt ők sem gonoszak, inkább csak naivak (ami ahhoz szükséges, hogy elhiggyük a történet alapjait), és igazából csak az orruk a gyenge pontjuk... nem, itt sokkal okosabban van ábrázolva az osztály-különbség, leginkább vizuálisan, vagy mondhatjuk azt is, hogy vertikálisan, mert a dombon lévő magaslatról kell alászállni a szegény-negyedhez, sok lépcsőt kell megmászni, hogy feljebb tudjon törni valaki. egészen elképesztően néz ki, ahogy ez az egész dramatizálva van ez az áradás-jelenettel, ahogy a fenti világ romanticizált eső-képe egyre duzzad, ahogy lefelé törünk hőseinkkel, ahogy a duzzadó víztömeg elkeveredik a csatorna mocskával... de egyébként is erős a képi szimbólumok megjelenítésében a film, amikkel játékra is invitálja a nézőit, hogy ha az keresni akarja az elrejtett utalásokat -én például most megszállottan meg akarom nézni, hogy milyen morze-kódot villogtak a kim családnál, mert túl gyanúsan pislogtak azok a neonok a szűk kis lakás plafonján... de igazából ezek majd egy újranézés során fognak igazán kijönni, mert most sokkal inkább arra koncentráltam, hogy milyen hangulati kanyarokat tesz még meg sztori, valamint próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mert túlságosan aggódni kezdtem ezért a szélhámos családért... (már csak azért is érdemes lenne gyakrabban fordulnom a koreai filmművészet felé, mert úgy tűnik, hogy igencsak gyengéim a baba-arcú színésznőik, akikből láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznek... apropó, színészet, el vagyok szokva az idegenül hangzó nyelvezettől is, így a színészi játékot is nehezebben ítélem meg, ezért nem írtam róluk most, bár az biztos, hogy arc-mimikában erősek voltak a művészek, és nem véletlen, hogy kang-ho song a rendező úr kedvence alkotó-társa már évek óta.) (×12.23.)

(Házassági történet) (2019) (r.: Noah Baumbach)

van olyan, amikor egy traumatikus témáról szóló alkotás úgy is működik, hogy stilizál és elvonttá teszi a mondanivalóját (lásd: eternal sunshine of the spotless mind), de szerintem az ilyen témáknál az a legjobb, ha egy alkotó lemegy mélyre, és az arcunkba tolja a kendőzetlen igazságot, a maga tiszta, legfájdalmasabb valójában -mert így a bennünk, nézőkben lakó ösztön-lények is zsigerből fogják érezni a fájdalmat... mostanság elő-előfordult, hogy egy nagyköltségvetésű film okozott katarzist a moziban (mivel ügyesen játszották ki a kártyáikat a rendezők), de sokszor érzem azt, hogy azok az alkotások maradtak velem a legtovább, amik teljesen kifacsarnak érzelmileg. és noah baumbach az élre tört most ezzel a filmmel -erősen megragadta a lelkem, és egy határozott mozdulattal kitépte a helyéről... persze erre számíthattam a téma miatt, főleg mert köztudott, hogy a szerzőnek igencsak fájdalmas volt a válás jennifer jason leigh-től, ugyanakkor nagyon okosan nem akart teljesen tönkretenni minket nézőket, ezért a drámai pillanatok közé számtalan (viccesen) abszurd jelenetet tűzött be, leginkább a mellékszereplőkre volt bízva ez a könnyítési feladata (legyen szó egy lököttnek tűnő családról vagy egy magából kellemetlen érzetet árasztó szociális munkásról)... örülök, hogy egyik fél sincs mentegetve a filmben, kiegyensúlyozottnak érződik mindkettejük igaza, bár a férj a történet bizonyos pontjain nagyobb szerepet kap (hiszen baumbach azt az oldalt jobban ismeri), de teljesen megérthető a feleség érve is, hogy béklyóban érezte magát ebben a házasságban, és a kiteljesedési vágya feszítette szét a kapcsolatot... nem lepődtem meg azon, hogy a békésnek induló folyamatot az ügyvédek tették pokollá végül, de az a jó, hogy bennük is megvolt a kettősség, haraptak, amikor kellett, és cukiskodtak, amikor kikapcsolták magukban a kegyetlen profit (ez laura dern-nek mesterien ment) -kikéve alan alda, aki a jóságos ügyvéd szerepében csillogott, aki empatikusan áll hozzá a kuncsaftjához... az érzelmi hullámzásainkhoz kellett két olyan színész-klasszis is, mint scarlett johannson és adam driver, akik számomra az év alakítását hozták, bár a forgatókönyv is segítette őket abban, hogy a csendes hétköznapiságukat a megfelelő helyeken felrobbantsák. de ugyanígy a rendezés is kiszolgálta őket, hosszan zoomoló vágatlan felvételeken kaptuk meg a szívszaggató monológokat, míg a tetőpontnak számító nagy veszekedés gyors vágással zúzott szét minket is (ez volt az a momentum, amikor felpattantam az ágyamról, és még levegőt is elfelejtettem venni a feszültség miatt)... hmm, borzasztóan nehezen szedem össze a gondolataimat, és ezt utálom, mert azt érzem, hogy az írásom nem méltó a látott film nagyságához, de valószínűleg az a baj, hogy katartikus élmény volt megnézni ezt a filmet, és az őszinte érzéseiről mindig piszok nehezen beszél az ember... (×12.14.)

(Az ír) (2019) (r.: Martin Scorsese)

a filmek és sorozatok romantikussá tették nekünk a gengszter-létet, elérték, hogy kötődni tudjunk a morálisan megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó antihősökhöz, élvezettel faltuk a kalandos törvénytelen életútjukat -még akkor is, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül a bukás felé haladnak az ilyen történetek (ami azért kell, hogy helyrebillentse a bennünk lévő iránytűt is). és bátran kijelenthetjük, hogy a legszórakoztatóbb filmeket az alvilágról martin scorsese rendezte. évtizedekkel ezelőtt... ám kedvenc gyors-beszédű olasz mesterünk az utóbbi időben eltávolodott a kedvenc témájától (vagy más köntösbe csomagolta a bűn-filmeket, kamáslit húzott rájuk (gangs of new york), vagy pezsgővel locsolta őket (wolf of wall street)), de most újra akadt egy olyan gengszter-eposz alapanyag, aminél azt érezte, hogy érdemes érte küzdenie, még akkor is, ha a megvalósításhoz egy komolyabb összegért le kell feküdnie egy streaming-szolgáltatónak... 70 éven felül már nem olyan vitális az ember, mint ereje teljében, ráadásul az évek során felhalmozódott bölcsesség által tudja azt is, hogy nem érdemes feleslegesen ugrálni, ezért scorsese is elhagyta a korábbi filmjeire jellemző őrült pörgést, és öregurasan sztorizza végig ezt a filmet, rétegeli az idősíkjait, hosszan kitartja a jeleneteit, végtelenbe nyújtja a párbeszédeit -öregurasra veszi tempót, nem vágja le a sallangokat, és ezzel kicsit próbára teszi azok türelmét, akik képesek voltak fáradtan nekiugrani ennek a monstre három-és-fél órának... és nem is arról van szó, hogy bármikor is unalomba fulladna a film, egyszerűen csak sokkal szerethetőbb volt, amikor még szőnyegbombázta az érzékeinket a goodfellas és a casino idején, amikor még fel tudta pumpálni az adrenalint az ereinkbe. sokkal nehezebb szeretni ezt a hideg távolságtartást... a főszereplő-választásánál is ugyanezt érzem, frank sheeran egy végrehajtó ember, aki kérdés nélkül követi a parancsot, aki az egyszerű melós-létből emelkedett ki, de korántsem mászott a csúcsra, igaz, fontos emberek közelében forgott, de attól igencsak messze volt, hogy az alvilág királyának nevezzük. igazából nem is tudni, hogy ki van a tápláléklánc csúcsán, bár lehet hogy elég annyit tudni, hogy olyanok, akikkel nem ildomos ujjat húzni... de hát ez eleve egy ilyen világ, tele van kíméletlen férfiakkal, és a címszereplőnk is szenvtelen arccal követi el az összes gyilkosságát. de igazából itt még azok is agresszívak, akiknek közvetlenül nem tapad vér a kezükhöz -mert nem nyíltan dörgölőznek a gengszter-világhoz, csak a háttérben tartózkodó kétes alakokra támaszkodnak, hogy a saját hatalmi és gazdasági erejüknek alapot adjanak. ilyen figura volt jimmy hoffa is, a hírhedt szakszervezetis, aki magával hozza a filmbe a nagypolitikát is (még azt is pedzegetik az alkotók, hogy az alvilág állt a kennedy-gyilkosság hátterében, mert jfk a lábukra lépett azzal, hogy levette a pórázt az államügyész testvéréről)... de a történelem egyébként is ott hömpölyög a történetek mögött, sokszor bizonyos sarokpontok alapján tudjuk betájolni, hogy mikor is járunk, mert nincsenek évszám-inzertek, és a karakterek kinézetéről sem lehet mindig eldönteni, hogy mennyi időt ugrottunk át. és akkor most értünk el az egyik legkényesebb ponthoz -az arc-fiatalításhoz... hiába fejlődik a technika, az emberi agyat még mindig nagyon nehéz átverni egy ilyen illúzióval, valahogy érezzük, hogy nem stimmel valami, főleg a szemek környéke kritikus pont (ezen mondjuk itt az sem segített, hogy robert deniro természetellenesen kék kontaktlencséket kapott) -és meglepő módon egész jól működtek azok a visszaemlékezős jelenetek, amikben erősebben használták ezt a technikát, nem éreztem azt, hogy kidobnának a film nézéséből a digitálisan megváltoztatott vonások... de érthető, hogy a nagy öregek nem akartak csak a végjátéknál bekapcsolódni, azt gondolhatták, hogy csorbul a karakterek útja, ha egy színész-váltást kell átélnie a nézőnek középtájon, nem lett volna az igazi, ha valaki csak mímeli a deniro-s manírokat, ha más is olyan intenzitással üvöltözik, mint al pacino (joe pesci eleve egy kicsit idősebb karakterként érkezett a sztoriba, így rajta talán kevesebbet kellett dolgoznia az utómunka-csapatnak -nála inkább az volt a feltűnő, hogy mennyivel másabb karaktert játszik, mint amit rá szoktak osztani, visszafojtotta a harsányságát, de pont ettől a visszafogottságtól vált igazán fenyegetővé minden nézése, és vált számomra a film legnagyobb meglepetésévé)... szerencsére azért az ifjabb arcok is megkaphatták a maguk pillanatait, igazán masszív szereplő-gárdát sikerült összepakolni, sorba álltak a szerepekért olyanok, akik meg szoktak fordulni az ilyen típusú történetekben (stephen graham, bobby cannavale, ray romano, jack huston), jöttek a tévék irányából is tehetségek (anna paquin, jesse plemons, domenick lombardozzi, aleksa palladino), és általánosan elmondható, hogy még a ’kétperces/hárommondatos’ szerepekre is régi ismerősöket hívott be scorsese (mondjuk harvey keitel-t)... szóval minden adott volt, hogy leboruljak a 77 éves mester lába előtt, itt egy epikusan hömpölygő sztori, egy gondosan kimunkált látvány-világ, finoman adagolta a scorsese-izmusokat (pl. a folyosókon suhanó kamerákat, a vicces inzerteket), de mégis végig kívülálló maradtam, csak tiszteletet éreztem, szeretetet nem... a film utolsó fél órája azért így is meg tudott pendülni benne is, amikor végleg leomlott a gengszter-világ romantikája, és az elmúlás kegyetlen valóságát láthattuk egy olyan ember szemén át, aki a tetteivel elidegenítette magától a szeretteit, akinek számot kell vetnie élete utolsó napjaiban azzal, hogy miként is élt, és tett tönkre maga körül minden kapcsolatot... (×12.03.)

(A nevem Dolemite) (2019) (r.: Craig Brewer)

inspiráló látni, ha vannak emberek, akik képtelenek feladni -főleg egy olyan, magát alkotónak tartó személynek, mint amilyen én is vagyok, aki az első bukkanónál azonnal bedobja a törölközőt. és nem tudom, hogy mennyire tanulható ez a mentalitás, hogy nézed az álmaidat a horizonton, és mész csak egyre előre, és sosem hagyod magad eltéríteni -jó lenne magamba szívni ezt a tudást. mint ahogy jó nézni egy embert, aki pontosan így élte az életét... mert lehet hogy nem ő volt a legtehetségesebb fickó a környéken, lehet hogy a várakozás évei alatt pocakot növesztett, lehet hogy egy másik személyiség bőrébe kellett bújnia, hogy felfigyeljenek rá végre az emberek, de a siker-éhsége olyan mértékű volt, hogy be kellett következnie az áttörésnek az életében... ennek a siker-éhségnek a hátterét nem nagyon kapargattuk a filmben, csak apróbb utalásokat kaptunk a drámai gyerekkorra, de az egész film alatt próbálták az alkotók mellőzni a nagyobb bukkanókat vagy akár a mélyebb szociológiai megfejtéseket. oké, vannak hajléktalanok és drogosok a környéken, de nem nyomasztó a jelenlétük, részt vállalnak ők is a humorból, ami meg az életrajzi filmek érzelmi mélypontjait illeti, mindig csak rövid időre támadtak gondjai a karaktereknek, hamar visszaültek a lóra, ezáltal lett ez a film az év feelgood mozija. pont olyan szórakoztató és szexi és funky, mint amilyennek a filmeket rudy ray moore is elképzelte... az írók, scott alexander és larry karaszewski nagyon érzik ezeket az underdog sztorikat, nem véletlenül tartom őket a szívemben már a kilencvenes évek óta, úgy tudnak tűpontosan bemutatni egy valós személyt (és vele egy kulturális kört), hogy mindig maximálisan szórakoztató a végeredmény. és biztos vagyok benne, hogy az ő szövegkönyvük az egyik (fő) oka annak, hogy a filmjeik főszereplői ilyen kimagasló teljesítményt nyújtanak (lásd: woody harrelson, mint larry flynt, jim carry, mint andy kaufman és johnny depp, mint ed wood) -és eddie murphy is tündököl, hatalmas visszatérése ez a millió dolláros mosolynak (de a többiek is nagyon szerethetőek voltak, wesley snipes-ról meg kiderült, hogy egy komikus állat)... biztos még jobban értékeltem volna a filmet, ha ismerem az eredeti dolemite-ot, de így is piszok szórakoztató volt nézni, ahogy újra-kreálták egy legendásan amatőr ám mégis legendás film botcsinálta jeleneteit. és szívesen csapódtam a karakterekhez erre a két órára, feltöltődtem a pozitív energiáikkal, és elraktároztam azt az inspirációt, amit kaptam tőlük... (×11.24.)

(2019) (r.: Chris Stuckmann)

már régóta követem chris stuckmann filmkritikusi munkáját, még azt is bátran merem állítani, hogy az egyik kedvenc youtube-erem, akinek adok a szavára, és nagyon sok esetben egyetértően bólogatok is a véleményét hallva (sőt, még a könyvét is megrendeltem, mert szerettem volna őt támogatni) -úgyhogy nehéz véleményezni ezt az általa rendezett kisfilmet elfogultság nélkül... de talán nem is kell, mert szerintem akkor is működött volna nálam ez a szösszenet, ha semmit sem tudok a készítői háttérről, pont az én szám íze szerint insider-kedik a filmkészítésről, okos kommentekkel húzza alá a művészi lét veszélyeit, és lüke humorral mixeli igazán szórakoztatóvá (hehe, szívesen ott lettem volna az ötlet-börzén, amikor kiötölték a srácok az olcsó ripoff-okat)... mondjuk chris írhatott volna bármilyen elmés szövegeket a forgatókönyvírói küszködésekről, ha nem talál olyan színészeket a környéken, akik hitelesen el is mondják azokat -vagy ami még jobb, ha sikerül egy olyan személyt a kamera elé csábítani, akibe a néző első látásra beleszeret (köszönöm chris, hogy megismerhettem katelynn e. newberry-t általad, követni fogom a munkáját, mert láthatóan tehetséges és olyan báj árad belőle, ami alól nem tudom kivonni magam)... persze az ember egy kisfilm nézése közben sem tudja levetkőzni a ’filmes’ látását, különösen a vágásokra figyeltem oda, és volt is egy-két meglepő (de működő) döntése chris-nek -mint amikor a hagyományos megoldásoknál tovább hagyta a karakterek arcán a képet... tisztelem azokat az embereket, akik kitartóan dolgoznak azért, hogy elérjék a gyerekkori álmaikat, és chris stuckmann mindig is nyíltan beszélt arról, hogy mennyire szeretne filmkészítő lenni (ami még, úgy tűnik, hogy amerikában sem olyan egyszerűen teljesíthető cél, főleg akkor nem, ha az ember egyszerű ohio-i gyerekként nőtt fel), és ez a szerethető kisfilmje egy fontos lépés ezen a küzdelmes úton. (×11.23.)

(2011) (r.: Bergendy Péter)

ha szóba-kerülnek a szocialista diktatúra államvédelmi szervei, a legtöbben még mindig a beszervezettekre, a iii/iii-as ügyosztály besúgóira gondolnak elsősorban, még akkor is őket emelik ki, amikor újra-és-újra próbálnak nekifutni bizonyos politikai elemek a magyarországi ügynökmúlt rendezésének. pedig ezek az emberek sokszor nem önszántukból jelentettek, gyakran fenyegették és zsarolták őket, viszont a legnagyobb bűnösök kevesebb szó esik, azokról a tartó-tisztekről, akik háttérbe vonultak konspirált lakásokban, írták a jelentéseiket, és behálózták az élet minden területét... ezért örülök, hogy készült egy film róluk is, a frissen újjáformálódott hatalom ökléről, a diktatúra kiszolgálóiról, akik még egymásban sem bízhattak meg... köbli norbert forgatókönyvíró ügyesen érzett rá arra, hogy a macska/egér harcot kell a középpontjába állítani, ahogy minden szereplő gátlástalanul hátba-támadja a másikat, miközben a szituációnak megfelelően a különböző arcát mutatja épp’ a többi elvtárs és a nézők felé... történelmi filmet nem olcsó forgatni, itt viszont a készítőknek csak tévés költségvetésük volt, így kreatívan kellett megoldaniuk a spórolást, amit leginkább azzal érték el, hogy szűk helyszínekre zárták a szereplőket, ezzel az előnyükre fordítva a pénztelenségüket, mert ez egy extra feszültséget adott az egyébként is erősen szívdobogtató pillanatokhoz (oké, nem mondom, hogy nem lógott ki a lóláb, hogy csak néhány korabeli autót sikerült kibérelni a veterán kluboktól, és a statiszták is elmaradtak az utcákról, de mondjuk azt jóhiszeműen, hogy karácsony napján, amikor a film játszódik, egyébként sem mászkálnak tömegek az utcákon)... a forgatókönyv nem csak a jó tempója és a feszültségkeltése miatt dicsérendő, hanem mert hiteles szövegeket ad a karakterei szájába -igaz ehhez a hitelességhez az is kell, hogy igencsak erős színész-gárdát sikerült összeverbuválni a forgatásra -kulka jános elemi erővel játssza a sokat látott kommunistát, nagy zsolt a keményebbik énével brillírozik, elek feri szánalomra méltónak mutatja magát, scherer péternek meg többször kéne ilyen komolyabb szerepeket vállalnia, mert tökéletesen passzolt rá a simlis ügynök jelleme, illetve jellemtelensége... érdekes kérdés az, hogy ha ilyen amorális karakterek a főszereplők, akkor mennyire tudunk velük együtt-érezni, tudunk-e izgulni értük a rázós helyzetekben. és azt kell mondanom, hogy az utóbbi kérdésre mindenképpen igen a válasz, még akkor is, ha maximálisan elítélem azt, amit ezek az emberek képviseltek... bár a film nagy csattanója jó előre kitalálható, és a vágásnál is éreztem némi apróbb furcsaságokat, nem nagyon tudnék egyébként belekötni a filmbe, egyszerűen odaszegezett a képernyő elé a feszültségkeltésével (és a nagyszerű zenéjével). akár tananyaggá is válhatna, hogy a mai fiatalok is megtapasztalják azt, hogy egy totalitárius rendszer még a saját embereit is felfalja, miközben behálózza az élet minden területét. és megmutatja az is, hogy azok között, akik kiszolgálják a hatalmat, nincsenek ártatlanok. (×10.23.)

(2019) (r.: Vince Gilligan)

sokáig kivontam magam a breaking bad-et övező óriási hype-ból, de persze sorozat-fanatikusként nem kerülhettem meg, tudtam, hogy egyszer neki kell ülnöm, és végig kell magam rágnom rajta magam. végül a finálé levetítése után egy évvel jött el a megfelelő idő, rászántam egy nyarat a 62 epizódra, és bár sok aspektussal sikerült meggyőzni, fanatikus rajongóvá nem sikerült válnom -talán azért, mert a lassú építkezés alatt sem tudott igazán közel kerülni hozzám a karakterek többsége (ebből a szempontból a készítők jobb munkát végeztek a testvér-sorozatnál, a better call saul-nál, aminél már a kezdetektől erősebben bevonódtam érzelmileg)... de persze, sokakhoz hasonlóan, jesse pinkman volt az egyik olyan arc nálam is, akinek érdekelt a sorsa. úgyhogy amikor kiderült, hogy készül ez a film, közepesen lettem izgatott. mert én már rég elengedtem walter white-ékat, rengeteg dolog ki is törlődött az agyamból az évek során (meg is kellett néznem vagy két recap-et, hogy frissítsem az emlékeimet) -viszont tudtam, hogy vince gilligan nem csak egy lélektelen pénz-nyomdát fog az arcunkba tolni két órán keresztül, hanem azért fog újra kamerát, és viszi ki az új-mexikói sivatagba, mert van még olyan történet, amit el akar mesélni ebből az univerzumból, ő még nem akarja elengedni jesse kezét... és szerencsére ismeri is annyira ezt az általa kitalált világot annyira, hogy minden kis részlet a helyén lesz -plusz vizuálisan is jól fog illeszkedni a gondosan választott beállításaival a sorozat képi világába... de alapvetően olyan érzés volt, mintha egy speciális dupla-epizódot kapunk volna jesse-ről, megvoltak a merengős pillanatok és a feszültségtől rohanó percek is. nem kellett a sztorinak túl mélynek és komplikáltnak lenni, a jelenben hősünknek meg kellett oldania egy maroknyi problémát, hogy továbbléphessen egy fényesebb jövő felé (elsősorban pénzre volt szüksége, hogy megléphessen a rendőrök hadai elől), a flashback-ek többségében pedig azt a kiesett időt láthattuk, amit fogságban töltött a sorozat fináléja idején, növelve ezzel a szenvedés és dráma arányát a filmben... hogy a fanatikus rajongók elégedetten álljanak fel a kanapéról, gilligan-nek kötelessége volt utalásokkal és cameo-kkal kedveskedni nekik, de szerencsére, egyik meglepetés sem érződött erőltetettnek, mert a már meghalt szereplőket jól beépítette a film tanulságai közé, mindegyikük egy-egy jó tanáccsal látta el jesse-t, amiket a jelen idősíkjában fogadott meg, amik kellettek ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényét egy fényesebb jövő felé... nem volt feltétlen szükségünk erre a filmre, de ha vince gillighan-ben felmerült, hogy adna nekünk még néhány morzsát a breaking bad-hez, akkor azt mindenképp örömmel elfogadhattuk, kicsit izgulhattunk, kicsit mosolyoghattunk az abszurd helyzeteken, kicsit megbékélhettünk a világgal. (×10.12.)

(Nyughatatlan özvegyek) (2018) (r.: Steve McQueen)

miért vonzódunk annyira a rablókat a középpontjába állító filmekhez? van valami megbabonázó abban, ha sármos antihősök sikerrel végigviszik a nagy balhét? vagy a robin hood effektus vonzó, hogy alávaló gazdagokat fosztanak meg a jogtalan tulajdonuktól? és vajon mi vonz egy olyan filmest a heist-műfaj felé, aki eddig csak gyomorba vágó drámákkal festette sötétre a mozivásznakat? filozofikus hangulatban vagyok, de válaszokkal nem tudok szolgálni, főleg az utolsó kérdésemre nem, mert steve mcqueen csak úgy tessék-lássék foglalkozik a nagy akcióval, őt továbbra is a lelki folyamatok izgatják... hogy miként reagálnak átlag asszonyok egy extrém szituációra, miközben a gyásszal is meg kell birkózniuk. plusz emellé besodor egy erős politikai szálat is, ahol erős kritikus felhanggal mutatja be, hogy mikroszinten is rossz és rossz közül kell választaniuk az embereknek, egy tehetős fehér van az egyik sarokban, aki nem valószínű, hogy a saját érdekein túl tenne valami hasznosat a területén lakóknak, a másik oldalon meg egy kimosakodott gengszter próbál hasznot húzni a képviselői szék előnyeiből. és a harcuk közepén ott van három erős nő, akiknek meg kell tanulniuk alkalmazkodni és túlélni, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek végrehajtani egy komoly balhét... abból is látszik, hogy nem egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, hogy nem az akció viszi el a hátán a produkciót, hanem a színészek, egészen parádésra sikerült a casting, és nem nagy meglepetés, hogy viola davis tökéletes a szerepében, ő a megtört özvegy, aki a gyászából építkezve a kezébe veszi a sorsát, de nagyon szerettem elizabeth debicki-t is, aki egy olyan nőt mutatott be, aki a kapcsolatain keresztül éli meg az életét, tűr, hogy az előnyöket élvezhesse (de ne csak a címszereplő nőket éltessük, colin farrell erre a simlis politikus szerepre született, david kaluuya meg meglepően félelmetes volt kis-gengszterként. és hát az is tudhattuk előre, hogy liam neeson-t nem egy ötperces szerepért szerződtetik. viszont carrie coon-t keveselltem, belőle kaphattunk volna többet is)... szóval érdekes elegy volt ez a film (amire jó példa volt egyből a nyitány is a furgonból felvett akcióval, amit megszakítottak a női szereplőket bemutató flashback-ek), de nálam működött a koncepció, fenntartotta végig a figyelmem, és nagyon tudtam azért szurkolni, hogy megússzák a csajok a viszontagságaikat, hogy tovább tudjanak lépni egy nyugodtabb életbe... (steve mcqueen művészfilmes háttere leginkább a kamera-kezelésén volt tetten érhető -voltak kifejezetten különleges (ám működő) döntései, mint mikor egy autó motorházára ültette az operatőrét, és nem a kocsiban ülők arcát láttuk a párbeszéd közben, hanem a környéket, a módosabb fehér oldalt, és a lepukkantabb színesbőrű blokkot.) (×10.11.)

(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)

(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)

(2019) (r.: Rachel Lears)

cinikus világban élünk, ami kiégette belőlünk a remény utolsó szikráit is, ezért szükségünk van arra, hogy feltöltődjünk olyanok által, akikben még ott ég a láng -ráadásul ez tenni akarásban is manifesztálódik bennük. akik nem törődnek bele abba, hogy rossz fele megy a világ, hogy a politikusok csak a saját zsebüket nézik, hanem ki mernek állni az oroszlánok elé, és változásért kiáltanak... bár alexandria ocasio-cortez a plakát-arca ennek az új demokratikus mozgalomnak, a film nem csak rá fókuszál, de három másik női jelöltet is megmutat, akik szintén kicsit megpróbálták meghúzkodni az oroszlán bajszát, és olyan körzetekben indultak előválasztási kihívóként, ahol matuzsálemek pöffeszkednek a döntéshozó székekben -és ahol azt gondolná az ember, hogy a rengeteg probléma miatt van igény a szavazókban a változásra... kicsit szomorú látni, hogy a demokrácia büszke földjén is ilyen problémákba ütköznek az ifjú idealisták, hogy a lobbik meg az emberi butaság miatt megkövült falakba ütköznek, de szerencsére azért az élet úgy hozta, hogy pozitív lehetett a film vég-kicsengése... persze aoc-re lehet mondani, hogy tapasztalatlan, és néha meggondolatlanságokat beszél, de aki nem elve elfogult a személyével kapcsolatban (mert ’hogy mer egy huszonéves latino kislány beleszólni a nagypolitikába, brühühű’), annak nem hiszem el, hogy nem tud egy kicsit is szimpatizálni ez a természetes karizmájával, hogy ne repesne a szíve, ha látja ezt a határozott véleménnyel rendelkező lány (az már csak extra, hogy férfiként is szívesebben néz rá az ember, mint egy tokásodó fehér férfi politikusra) -de valószínűleg én is elfogult vagyok vele szemben... mint ahogy ez a megújító mozgalom is közel áll hozzám, kis hazánkban is örömmel veszem, amikor friss hangok jelennek meg a politikai palettán, olyanok, akikben még ott a tűz, amivel meg akarják tisztítani a világot. (dramaturgiai szempontból sok újdonságot nem tartalmazott a film, egy rövid életpálya-szakaszon követett négy nőt a kamera a megbeszélésekre és kampány-rendezvényekre, ezek közé pont annyi magánélet és személyes dráma volt beszúrva, hogy még inkább kötődjünk a leendő politikusainkhoz.) (×07.21.)

(2019) (r.: Todd Douglas Miller)

’one giant leap for mankind’, mondta neil armstrong, miközben letette a lábát a hold púder-szerű homokjába -és valóban elképesztő mérnöki teljesítmény volt a holdra-szállás mögött, egy olyan eredmény, amire örökre büszkének kell lennünk. az egész amerikai űr-program egy olyan izgalmas téma, ami számtalan mozgóképes feldolgozást megért már, a játékfilmek között sem kell messzire nyúlnunk, hisz’ ott volt tavaly is az apollo 11 útjának emberi oldalát egészen kiválóan bemutató first man. todd douglas miller rendező az ötvenedik évforduló közeledtével szintén beleásta magát a témába (és a nasa archívumába), és talált egy olyan megközelítési szöget, amivel ismét izgalmassá teheti ezt a jól dokumentált történetet. lecsupaszította a filmjét a küldetés kilenc napjára, nem látunk felvételeket az előkészületekről, nincsenek interjúk, és távol tartjuk magunkat a három hős asztronautától is (csak néhány felvillanó fotóról ismerhetjük meg a magánéletüket, az útjukat a szkafanderek felhúzásáig) -egyetlen dolog érdekli csak az alkotót: hogy kizárólag eredeti hang-és kép-felvételeket használva, minél hitelesebben mutassa be ezt az elképesztő hőstettet. és akár félre is csúszhatna a koncepció ettől a szenvtelen attitűdtől, de a szerkesztésnek köszönhetően végig a képernyőre ragaszt -ami azért is nagy szó, hiszen pontosan tudjuk az események menetét. és lám, mégis dobogó szívvel nézzük a kilövés pillanatát, az összes rizikósabb manővert, és az ikonikus pillanatokat a holdon. az érzelmi oldalt a rendező leginkább a zeneszerzője, matt norton kezébe helyezi, nagyon helyesen, mert a művész tökéletesen érzi, hogy mikor használja az ambient szőnyeg-zenéjét, és mikor váltson tempót, hogy megdobogtassa a szívünk (és még az egyetlen korabeli sláger felhasználása is tökéletesen van időzítve)... mindig kalapot kell emelnem a filmes szakemberek előtt, amikor azt látom, hogy hatalmas munkával ilyen csodát tudnak elérni a korabeli felvételek restaurálásában, még a laptopom képernyőjén is mesésen mutatott a film, de el tudom képzelni, hogy moziban milyen lenyűgöző lehetett a látvány... először kicsit nerd ötletnek tartottam, hogy épp’ az ötvenedik évforduló napján nézzem meg ezt a filmet, de aztán beláttam, hogy neil armstrong, buzz aldrin, mike collins és a nasa összes korabeli munkatársa megérdemli, hogy ezzel az apró gesztussal hajtsak fejet az elképesztő teljesítményük előtt. e mellé már csak extra jutalom volt az, hogy egy nagyszerű filmet is kaptam a szombat esti kikapcsolódásomhoz. (×07.20.)