(A Bourne-hagyaték) (2012) (r.: Tony Gilroy)

kell-e nekem egy bourne nélküli bourne-film? -tettem fel magamnak a kérdés az elmúlt években, mióta ott porosodik a polcon a dvd, és a válasz egész addig ’nem’ volt, míg el nem határoztam, hogy írok a sorozat minden epizódjáról. úgyhogy most már módosíthatom a kérdésre adott válaszomat: ’nem igazán’... pedig az nem lenne egy apokrif gondolat, hogy kiterjesszék a történetet, hogy jobban mögé-nézzünk a programnak, ami tönkretette david webb (művésznevén jason bourne) életét, csak ehhez egy mértéktartóbb forgatókönyvíró kellett volna, mert szegény tony gilroy-nak annyira beleragadt a feje a seggébe, hogy képtelen volt reálisan látni a céljait -vagy hogy mi a nézői elvárások egy ilyen címnél... (btw, vicces látni az ilyen családi bizniszben vitt filmeket, az egyik gilroy tesó segített a forgatókönyvbe, a másik meg vágta a filmet...) mert minek kellett ezt ennyire megbonyolítani? kellett ez a sok program, gondosan elnevezve hülye kódnevekkel? kellett ez a sok bürokrata az íróasztalok mögött? megérte belemélyedni a vírusokkal módosított gének tudományos világába? nem igazán... mert ezek mind hosszadalmas expozíciókkal jártak együtt, rengeteg párbeszéddel, némi személyes drámával (ja, még flashback-ek is voltak...), és az ember meg csak várt-és-várt, hogy mikor dörrenek már meg a hangfalak, mikor szedik le az arcunkat egy hatásos verekedéssel vagy üldözéssel... és talán ezzel vissza akartak térni az első rész csapásirányára, csakhogy ott sokkal inkább működött a feszültség a lassabb tempó ellenére is. és még azt sem mondanám, hogy azzal a kevés akcióval annyira elégedett lettem volna, mert láttam már szebben plánozott és vágott jeleneteket is már életemben. meg hogyan is aggódtunk volna egy olyan szuper-emberért, aki előtte fél kézzel intézett el egy farkast... pedig jeremy renner nem volt rossz a múltján tépelődő hős szerepében, rachel weisz is meggyőző volt, mint riadt dokinéni, de egyébként is, egy rakás számomra szimpatikus színészt szedtek össze a castingosok, hogy aztán alig kezdjenek velük valamit a vásznon (edward norton-t egy képernyőkkel teli szobába zárni vétek!)... elszalasztott lehetőségek sora lett így a film, ami egyszer megnézhető, ha az ember olyan mániákus komplettista, mint amilyen én is vagyok, de egyébként nem igazán tudnám ajánlani senkinek, főleg nem az akció-filmek szerelmeseinek... ($$07.27.)

(Éjféli látomás) (2016) (r.: Jeff Nichols)

jó látni, hogy felnőtt a korosztályom, és a többségük ragaszkodik azokhoz az ízekhez, amiket gyerekkorában megszokott -azaz a filmjeik többsége olyan, mintha spielberg készítette volna ’83 tájékán... és ez nem csak azzal jár, hogy a kor hangulatát próbálják reprodukálni, hanem a történeteik megírásakor is az akkor megszokott emberi léptékben gondolkoznak, és vizuálisan is megpróbálnak az olyan korszakos zsenik nyomdokaiba lépni, mint zsigmond vilmos (nem véletlen, hogy a szokásos film utáni színész-keresgélésem helyett most az operatőr és a zeneszerző nevére kattintottam az imdb-n) (egyébként ez a korhangulat-átvétel annyira jól sikerült itt, hogy az első modernebb autó felbukkanásáig nem is voltam benne biztos, hogy mikor is játszódik a film, mert a ruhák, a hajak, sőt még a képregények is hozták a retro érzetet)... alkotói alap-szabály, hogy egy történetbe minél későbbi ponton kell bevonni a befogadót, és nagyon tetszett, hogy itt megtalálták ezt az opcionális pontot, egyből a nagy hajsza közepébe csöppentünk, és nem hiányzott, hogy hosszasan magyarázkodjanak nekünk a miértekkel (vagy hogy mondjuk részletesen megmutassák a szektás időszakot). de egyébként is jól állt a filmnek ez a szűkszavúság, hogy nem akart szájba-rágni, hogy hagyta, hogy félszavakból, biccentésekből rakjuk össze magunknak a képet. mert így tudott felerősödni a történetben lévő misztikum. úgyis minden másban a realizmus dominált, mert az emberek valahogy így reagálnának a megmagyarázhatatlan jelenségekre, a különleges képességű emberekre (azaz istenként vagy fegyverként tekintenének rájuk). de igazából akkor működött a legjobban a film, amikor csak a család volt a középpontba, mert így lett érzelmileg nagyon erős motorja. kicsit sajnáltam is, hogy jöttek a konfliktusok, bár tudom, hogy ezek a feszültség-keltés velejárói. az mondjuk fura volt, hogy a szektás szál ilyen könnyen elsikkadt, bár a hivatalos szervekkel így is lehetett elég üldözést eljátszani... a csendessége és misztikuma szépen fokozódott fel a végéig, ami bizonyította, hogy nem kell a befejezéshez sem mély magyarázat, el tudja fogadni a néző, ha lebegtetve hagyják magára... no, valami ilyesmi jön létre a fesztivál-filmek és zsáner-filmek origójában, egy érzékeny retro mese, szerethető karakterekkel, finom csendekkel, bizsergető misztikummal. és persze kitűnő színészekkel (jó volt látni, hogy michael shannon-t és adam driver-t tudják normális emberként is alkalmazni, miért kéne nekik mindig különcöket és furcsa figurákat játszaniuk...). ($$07.17.)

(2015) (r.: Justin Kurzel)

egy shakespeare-filmadaptációnál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a plusz, amit hozzá tud adni az eredeti műhöz, miben tud mást nyújtani, mint a színpadi változatok. és persze elsősorban a vizualitás, a filmes képi nyelv az, amit előnyére változtathat egy ilyen feldolgozás. és ez esetben erre nem lehet panasz, mert érezhető, hogy justin kurzel végiggondolta a rendezői koncepcióját, és ebben nagy segítsége volt az operatőre is (adam arkapaw), szép tablószerű képekben gondolkoztak, amik közül sok festményként is megállná a helyét a falon, kihasználták a skót táj zord valóságát, a hideg kastélyok gyertyafénnyel megvilágított félhomályát, a tűz baljóslatú háttérvilágítását. a másik dolog, amit egy film jobban ki tud emelni a színpadhoz képest, az az arc-mimika, mert így a színészek természetesebben tudnak érzelmeket közvetíteni. főleg a jó színészek, és ezzel sem volt gond, michael fassbender fokozatosan csúszott bele az őrületbe, marion cotillard kígyóként suttogott a férje fülébe majd összetört a súly alatt, de sean harris is szokás szerint nagyszerű teljesítményt nyújtott. ...és az a baj, hogy most fogytak el a pozitív jelzőim... mert hiába a klasszikus történet, a természetes hangsúllyal felmondott monológok, a szemgyönyörködtető képek, ha érzelmileg cseppet sem tud közel kerülni a nézőhöz. ez persze lehet a darab hibája is, hisz’ hiányzik belőle az az igazi pozitív szereplő, akiért tiszta szívvel lehet szorítani, mindenkit körülvesz a sötét dráma, az elbukás spirálja, a halál kellemetlen szaga. és a film tempójával is gondok vannak, mert kicsit olyan, mint amilyen a kezdő csata-jelenet rendezése, a sok-sok lassú rész között néha meglendül, és érdekessé válik, csak sajnos ezek a közbülső, monológokkal terhelt meditatívabb részek eléggé leszedálják azokat a nézőket, akik elszoktak a művészfilmes tempótól (plusz az sem tesz jó, ha az allergiás tüsszögéstől és szem-viszketéstől alig látnak el a képernyőig)... szóval nem hiszem, hogy ez lesz az a shakespeare-adaptáció, amit nagy klasszikusként fogunk emlegetni sok év múlva is, inkább csak hümmögve fogjuk elismerni a vizuális megoldásait és a színészeit. ($$07.02.)

(Sok hűhó semmiért) (2012) (r.: Joss Whedon)

mindig jó érzés látni egy ilyen szerelem-projektet, ahol nem csak ésszel fogod fel, de érzed is, hogy nem a bevételért fogták meg a kamerát a srácok, hanem csak jól akarták magukat érezni egy kicsit, és ezt az érzést át akarták adni a nézőknek is. miről is van szó? joss whedon kicsit belefáradt a sztreccs-ruhás szuperhősök dirigálásába, így összerántotta a színész-barátait, akikkel már dolgozott együtt korábban a buffy-ban, az angel-ben, a firefly-on vagy a dollhouse-ban, és tizenkét nap alatt felvették ezt a habkönnyű cukiságot. és jól áll ez a minimalizmus a filmnek -és whedon-nak is, nem kell semmi mással törődnie, csak a szövegkönyvvel meg a színész-vezetéssel. a sztorit jól ismerjük, már szerintem shakespeare korában sem volt nagy újdonság, mondhatjuk, hogy a mester alap-paneljaiból van felépítve a szerkezete, sok zseniális szópárbajjal, egy kis félreértéssel, cseppnyi drámával és megnyugtató happyend-del. a legnagyobb baj vele talán az, hogy az ifjabb pár sajnos sokkal kevésbé érdekes mint a két házasságra alkalmatlan lüke, akik folyton csak évelődnek. de lehet, hogy ehhez az arány-eltolódáshoz érzethez kellett amy acker kisugárzása és alex denisof goofy-sága is, mert csodásan tudták mindketten élettel megtölteni a szerepüket. de azért a többiek is rendben voltak, clark gregg szokás szerint somolyog az orra alatt, sean maher gonoszkodhatott egy kicsit, nathan fillion meg szokás szerint lopja a show-t azzal a néhány percével... összességében a ’bájos’ szó jut eszébe az embernek a filmről, amit jól esik nézni (még ha kell is öt perc, mire az ember füle rááll a shakespeare-i szövegmondásra). és kicsit fájó belegondolni, hogy mekkora bulik lehettek ott a medence partján, miközben fogytak a koktélok és forgott a kamera... (btw, ’búvár-szimbolizmus’-t nem sikerült dekódolnom...) ($$06.30.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt... mostanában szeretek előtanulmányokat folytatni, mielőtt moziba mennék, és az új id4 film előtt mi más kerülhetett volna terítékre, mint két gyerekkori kedvenc a devlin/emmerich istállóból.)

Independence Day (A függetlenség napja) (1996) (r.: Roland Emmerich)

azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy pont akkor voltam kamasz, amikor a kilencvenes-évek nagyköltségvetésű filmjei beütöttek, mert így pont a megfelelő korban kaptak el, amikor még cinizmus nélkül tudtam leülni eléjük, amikor még nem szedtem szét elemeire a mozgóképeket, csak simán piszok jól szórakoztam rajtuk. tömegesen faltam mindent -persze, mert csak két percet kellett sétálni a videotékáig... bár ehhez a filmhez egy kicsit másképp jutottam hozzá először. friss középiskolás voltam, amikor kiderült, hogy egy osztálytársam nagy film-fogyasztó, bújja a cinema magazint, tud szerezni plakátokat is, sőt, még filmet is át tud másolni kazettára! sőt! nem csak magát a filmet vette fel a szalagra, hanem az hbo-n vetített így-készültet is! ezért tudom, hogy milyen összetett trükkjei is voltak a filmnek, és azt kell mondanom, hogy valószínűleg ennek köszönhető, hogy mai szemmel sem bántóak ezeknek a trükköknek többsége, mert sok mindent megépítettek makettként, majd jól felrobbantották őket, nem csak az akkor még gyerekcipőben járó digitális technikát használták. de akár még jobban is kophattak volna ezek a trükkök, mert szerintem az sem csökkenne a film élvezeti értékén -mert bizony még most húsz évvel később is piszok jó bűnös élvezet, akárhányszor látta is azóta az ember. persze, már nem úgy örömködik azon, hogy will smith kiüti az alien-t, mint 14 évesen, vagy már kevésbé borzong bele az elnöki nagybeszédbe, de képtelenség utálni, legyen bármennyire egyszerű szórakozás is ez. és biztos vagyok benne, hogy nem csak az emlékek miatt... ($$06.18.)

Stargate (Csillagkapu) (1994) (r.: Roland Emmerich)

nem tudom, hogy miért pont a csúnya szem a gyenge pontom... oké, most már nem parázom annyira tőlünk, mint mikor tizenévesen sétáltunk haza apámmal az akarattyai kertmoziból a gyéren megvilágított utcákban a film vetítéséről, de azért most is kellemetlen néznem ezeket az erősen felragyogó szem-fehérjéket... de ennek ellenére a mai napig nagyon bírom ezt a filmet. miért ne bírnám, amikor ontja magából a nagyívű kalandfilmes wibe-ot, jó tempóban rohan végig a sztorin, vannak benne kedvelhető karakterek, izgalmak és viccek, szép zsidó lány -élet egyszerű és szép... az is nagy pozitívuma, hogy jól építi be az egyiptomi mitológiát a saját mitológiájába, pedig ez mindig süppedős homok, ami több fantasztikus filmet is nevetségessé tett, de itt valahogy nem figyel az ember az esetleges bullshit-ekre... persze, mert inkább arra koncentrál, hogy sokadik nézésre is magával ragadja az, ahogy átlépünk egy másik világba. nem véletlen, hogy több száz sorozatepizódot tudtak ráépíteni a koncepcióra... (mai szemmel nézve már bátor húzásnak tűnik, hogy a film egyharmadában egy kitalált nyelven hablatyolnak, sokszor feliratozás nélkül... az meg csak most tudatosult bennem, hogy nem csak a bond-filmek miatt kell rajonganom david arnold zenei munkásságáért, hanem ezt a felejthetetlen dallamot is ő komponálta.) ($$06.19.)

(Creed: Apollo fia) (2015) (r.: Ryan Coogler)

az örökség mázsás súlyként tud a válladra nehezedni, sosem egyszerű kezelni azt, hogy ki kell lépned valakinek az árnyékából... adonis-nak egy egész film kell, hogy elfogadja a saját örökségét, az apja nevét. és ryan coogler író/rendezőnek is fel kell vennie ezt a nehéz terhet, hogy egy olyan alkotást adjon ki a kezéből, ami méltó a rocky névhez -és nem hogy nem okoz csalódást, de a széria egyik legerősebb darabjával gazdagít mindent, sőt, rendezésben és színész-vezetésben még a legklasszikusabb első résznek is be tud vinni egy látványos gyomrost... pedig elsülhetett volna ez rosszul is, egy unalmas remake-ként, ami termékként tekint a rocky-univerzumra, de egy olyan ember, aki kiskora óta rajong valamiért, az nem fogja meggyalázni a szeretete tárgyát. persze így is felhasznál sok elemet a korábbi filmekből, de mindet szeretet-teljes hommage-nak érzed csak, vagy kikacsintós utalásnak (mint a teknőst az akváriumban). még az sem zavar, hogy végig-szökellünk az első film dramaturgiai sarokpontjain, mert jól épülnek be ezek a pillanatok a maivá tett történetbe. de mit sem érnének ezek az ismerős elemek karakterek nélkül, és a rocky filmek mindig is akkor voltak a legjobbak, amikor a szerethetően megírt karakterei kerültek a középpontba. adonis-t az első húsz percben szokni kell, mert túl sok pakkot cipel a hátán, morcos és frusztrált, de aztán a közelébe kerül egy aranyos lány és egy apa-figura, máris kinyílik a személyisége (és michael b. jordan ismét bizonyítja, hogy kiemelkedik a színész-generációjából). az is jó, hogy a női főszerep nem csak egy szerelmi mellékszál, hanem egy érdekes drámával nehezített összetett személyiség. és hát sly sem a pénzért unatkozik a vásznon, ha már az előző filmben sikerült visszatalálnia a kedvenc képzeletbeli barátjának esszenciájához, sőt, a sorozatban most hozza a legerősebb alakítást (valószínűleg nem nagy kockázat, ha azt mondom, hogy az egész életében nem játszott még ilyen erősen) -és ehhez nem csak az kellett, hogy szívszaggató jeleneteket kapott, hanem az is, ahogy felépíteni ezt a mentor-szerepet, ahogy belenő mickey cipőjébe... ilyen erős alapokra már jöhet a másik fontos aspektus a box is, nem? hát jön is, állcsúcson vág, és ott hagy a szorító-kötélen lógva... már az elején meggyőző, ahogy lesétálunk a ring közvetlen közelébe az első meccsnél, de aztán a film közepén jön az a hihetetlen vágatlan mérkőzés, ahol mi magunk is ott körözünk a két harcossal együtt -azt hiszem, ezzel elértük a végpontot, ennél közelebb már nem lehet hozni egy intenzív sport-esemény bemutatását. de a végső nagy bunyó is hasonló szellemben lett felvéve, sok kamera-mozgással és közelivel, hogy minél valóságosabbnak hasson az egész. és tényleg ott érezzük a verejtéket az arcunkon, aztán rájövünk, hogy tényleg izzadunk, pedig csak egy filmbéli meccset nézünk a kanapéról ülve. és akkor a tökéletes pillanatban beúszik bill conti klasszikus főtémája, és rázni kezd a hideg, és ezért nagyon-nagyon hálás vagy a film alkotóinak... (megérte végigmenni a teljes úton, nem bántam meg, hogy az elmúlt két hetet rocky-val töltöttem, mert nagyon szépen ki tudott így rajzolódni a teljes életpályája.) ($$06.15.)

(2006) (r.: Sylvester Stallone)

két dolog hajthat be a ring kötelei közé -a zsebed és a szíved... sylvester stallone lefordította ezt a mondatot a film nyelvére, mert amíg a kizárólag anyagi haszon reményében leforgatott rocky v kínos kudarcot vallott a gyökerekhez való visszatérésben, addig ez a film érezhetően teljes szívből, odaadással készült, így meg is lett a jóleső eredménye. mert lehet úgy pengetni a szentimentális húrokat, hogy a néző érzelmileg bevonódik, nem pedig kellemetlenül feszeng. és itt nem csak arról van szó, hogy rengeteg régi helyszín és karakter visszaköszön az első filmből, de már az első tizenöt perc után úgy összetöri a szívedet, hogy nem győzöd összesöpörni a darabkáit. a sorozat történetében harmadszor katalizátor a halál, de ez most más, mert pontosan tudjuk, hogy rocky már sohasem lesz a régi a nagy szerelme elvesztése után. másként kondicionálja most a gyász, mint mickey után, nincs bosszú- és harag-érzet, mint apollo után -de azért még marad annyi sérelem a lelkében, hogy azt egy utolsó bunyóval kelljen felszabadítania... ezekkel az alapokkal lesz erős indok az olasz csődör utolsó vágtájára, és ezért sem lesz kínos a finálé meccse, és nem csak azért nem, mert stallone ennyi idősen is jó formában van... a második rész óta nem éreztem magamhoz ennyire közel a karaktert, sly visszatalált ahhoz a szerethetően bumfordi egyszerű sráchoz, akinek hatalmas szíve van, jól ismeri az utca egyszerű bölcseleteit, és borzasztó vicceket tud mesélni... örültem, hogy nem lett túlerőltetve a romantikus vonulat, bár lehet, hogy én a szájrapuszit is kihagytam volna, és akkor tényleg megmaradt volna egy mély barátság ábrázolásaként ez a szál a rég látott lánnyal (azért mindenképp pacsi, hogy nem új karakterrel álltak elő). bár nagyon élveztem az áradó melankóliát, az elmúlás feletti mosolygós kesergést, azért nem lenne igazságos, ha most azt mondanám, hogy k.o.-val győzött felettem a film. mert az apa/fiú kapcsolat ábrázolása nagyon döcögősen akart beindulni, és milo ventimiglia gondolom a szájtartása miatt kapta meg a szerepet, és nem a színészi képességei miatt... valamint az utolsó meccs tévés-közvetítés jellegű felvételétől nagyon elütött a középső menetek túlzott művészieskedése (de végülis csak egy évvel vagyunk a sin city után, akkor lehet, hogy menőnek tűnt a fekete/fehér + egy szín kombinációja...), de ennyi, ez így is egy könnyed pontozásos győzelem. vita nélkül mondhatjuk, hogy örülhetünk annak, hogy az eredeti tervekkel ellentétben rocky nem halt meg az előző (rossz-emlékű) epizód végén, és így méltóképp búcsúzhatott a ringtől és tőlünk. ($$06.14.)

(1990) (r.: John G. Avildsen)

ez a film valahogy kiesett a köztudatból -és ez mindenkinek, az alkotóknak és a nézőknek is nagy szerencse... mert nagyon rossz látni, amikor egy bajnoknak megkopik a fénye, és csak vonszolja magát a régi dicsősége árnyékában... ennek a filmnek nem lett volna szabad moziba kerülnie, mert cseppet sem kelti mozi-film érzetét, sokkal inkább egy hallmark channel tévéfilm szürke fáradtsága árad belőle... valahol értem a ’vissza az alapokhoz’ attitűdöt, hogy újra a philadelphia-i utcákat járjuk, hogy újra ott van rocky fején az ikonikus kalap, hogy nem csak mickey szelleme kísért végig a film alatt, hanem az edzőtermét is újra birtokba vesszük, de olyan rossz írói megoldásokkal jutunk el ezekhez a nosztalgikus sarokpontokhoz, hogy semmilyen érzelmi hatást nem tudnak kiváltani belőlünk... a karakterek sem az igaziak, rocky kifordul magából azzal, hogy leszarja a fiát a sztori közepén, pont ő, akinek mindig is a család volt az első, és ne mond nekem, hogy csak azért foglalkozik az újfiúval, mert általa kaphat vissza valamit a ringbéli dicsőségből, mert azért ez elég sovány motiváció számomra, igaz, sosem voltam sportoló, úgyhogy nem biztos, hogy reálisan meg tudom ezt ítélni... ejj, valahogy mindenki alulteljesít ebben a részben, az írás lapos, a rendezés semmilyen (azért nem menekülünk a videoklippes összevágástól), és a színészek is őrlángon égnek. mármint azok, akikben alapvetően van tehetség, mert a pénzes néger annyira harsány, hogy az első pillanattól kiütnéd a picsába, a tanítvány/ellenfél meg karizma híján teljesen hiteltelen. a kis stallone-t meg csak azért nem bántom, mert a tipikus tini-szálból nehéz lett volna kicsillognia (hehe, kevin conolly-t az első pillanatban felismertem, milyen kis punk volt, mielőtt hősszerelmes menedzserré változott volna!)... de! még ezekből a bajokból sok mindent le is nyelnék, ha a közepes unatkozás után nem ezzel a mocsokszar utcai bunyóval lenne lezárva az egész... na jó, túl sok karaktert fecséreltem erre a förmedvényre, megyek és lemosom valami jó filmmel ezt a kellemetlen érzést... ($$06.14.)

(1985) (r.: Sylvester Stallone)

...és akkor rocky megdöntötte a szovjetuniót... talán az aggastyán korú szovjet pártfőtitkárok agonizálása miatt, vagy még inkább reagen habitusából eredhet ez a korhangulat, de a nyolcvanas évek filmjeibe hidegebb hidegháború gyűrűzött be a valóságból, mint akár egy évtizeddel korábban. james bond-nak is őrült szovjet tábornokokkal kell küzdenie, és rocky életére is a vörös csillag vet sötét árnyékot. azt nem mondom, hogy egy gonosz oroszt kell legyőznie, mert ivan drago nem gonosz, csak egy hideg sportember, aki győzni akar mindenáron -a köré felépített szovjet apparátus, na az a gonosz, hisz’ eszükben sincs sportszerűen játszani (meg is lepődtem volna, ha nem kerül elő a szteroidos fecskendő...). mert azt hiszik, hogy ha felfegyverkeznek a legmodernebb technológiával, az megtörheti az imperialisták makacs ellenállását... (vicces látni, hogy tényleg mennyire technika-heavy volt ez a évtized, főleg az, hogy milyen hamar is el is avultak ezek a technikák -de egy beszélő robot egy rocky-filmben már ’85-ben is wtf lehetett...) persze a rendezés is próbál lépést tartani a kor követelményeivel, ezért mindent elural a videoklipp-esztétika, még a meccsek is sokkal gyorsabbra (nehezebben követhetőbbre) vannak vágva, mint eddig, de amit nehezen vett be a gyomrom, hogy a film közepén van egy komplett dal, amihez korábbi képsorok vannak vegyítve rocky bánatos vezetéséhez -mi történt, nem volt meg a másfél óra, és ezzel lett felhizlalva a film...? (arról már nem is beszélve, hogy a sok popdal emlékezteti az embert, hogy mennyire hiányzik bill conti zsenialitása a háttérből -btw, mi volt az a szuszogás drago zenei témájában...?) a sztoriba jóval kevesebbet invesztáltak, mint a csilivili látványba, jött a szokásos rocky formula, valami indokkal vissza kell csábítani az olasz csődört a ringbe (már másodszor jön a halál, mint katalizátor), aztán jöhetnek az esztétikus képek a felkészülésről (kicsit talán túltolva a modern technika vs vissza az alapokhoz párhuzamosítást), és hát a meccs -ezúttal marx és lenin árnyékában... valamiért abban reménykedtem, hogy az lesz a vége, hogy rocky kibírja az istentelen ütéseket, majd pontozással kap ki, de övé lesz az erkölcsi győzelem, de nem, az amerikai büszkeség ezt nem élte volna túl... (milyen vicces, hogy a két főbb orosz szerepre svédországból és dániából importáltak egy-egy magas szőkét -korlátozott színészi eszköztárral...) ($$06.12.)

(1982) (r.: Sylvester Stallone)

’hova lettek a csendes, gyengéd percek?’ -kérdezi mickey a film első félórája után, és aki az első két rész nagy tisztelője, az szomorúan bólogat vele... nem akarom fényezni magam (és igen, tényleg kimaradtak nekem ezek a filmek gyermekkoromban), de tökéletesen ráéreztem az előző kritikámban, hogy az új évtized milyen változásokat fog hozni a sorozatba -hogy háttérbe fog szorulni a szívvel teli magánéleti vonulat, és előtérbe kerül a box. de szerencsére mégsem válik érdektelenné a film a sport iránt kevésbé érdeklődőknek sem, mert nagyon szépen logikusan beépült a történetbe ez a változás. mert a karakterek is sokat változtak az évek során, adrian már ki meri nyitni a száját, eltűnt a kezdeti félénksége, paulie még megkeseredettebb, mint eddig, és kissé idegesítővé is vált. és rocky sem a nép egyszerű gyermeke már, igazi bajnok vált belőle, aki élvezi a felhajtást, sok mindent csak a show kedvéért tesz, szép öltönyökben jár -áttranszformálódott az első rész apollo creed-jévé. épp ezért érzem nagyon okos húzásnak, hogy össze is pakolta stallone az igazi apollo-val, hogy együtt álljanak neki felépíteni újra rocky-t (a napfényes kaliforniában -mert ez már nem a borongós hetvenes évek, hanem a csillogó nyolcvanas...). mert bizony rocky szobrát le kellett dönteni a talpazatról, össze kellett törni, hogy a néző újra teljes szívből tudjon szurkolni neki. és ez az összetörés sikerült a legjobban a filmben, ahogy egyetlen este elvesztette az övét és a mentorát is. a baj az, hogy egy hatalmas árnyék vetül erre az egész szálra -hogy mr.t borzasztó színész, akitől nem tudsz félni, csak idegesít a süketelése (viszont az tetszett, hogy nem csak a film nézőit idegenítették el tőle, de a filmben lévő box-rajongók is csak a nem múló utálatukat fejezték ki iránta megállás nélkül). és így az utolsó meccs is egy nagyon picit veszít a feszültségéből, mert nem végződhetett másképp, mint hogy rocky lenyomja ezt a buta tankot. ami viszont mégis működik, az abból adódott, hogy hősünk olyan dolgokat használ, amik eddig nem voltak rá jellemzőek -az eszét és a sebességét. és hát mondhatjuk kissé erőltetett analógiával, hogy stallone is használhatta volna továbbra is az eszét és a szívét, mint hogy erőből oldja meg ezt a folytatást... (mennyire nyolcvanas-évek az is, hogy nem elég bill conti csodás zenéje, hanem pop-számok is kellenek a score mellé -mondom ezt úgy, hogy imádom az ’eye of the tiger’-t.) ($$06.11.)

(1979) (r.: Sylvester Stallone)

örülök, hogy pontosan ott folytattuk, ahol az előző rész befejeződött, mert így végignézhettünk egy nagyon érdekes időszakot is (annak már kevésbé éreztem létjogosultságát, hogy öt percet visszavágtunk a nagy meccsből a film elejére). mert oké, megvolt a tisztes helytállás, de hogyan tovább? először is össze kell rakni a szétesett arcokat, majd a felépülés után jöhetnek a mindennapok. mert friss házasként nem lehet abból élni, hogy rendszeres időközönként szétvereted magad (kockáztatva akár a megvakulást is). bizony, mert egy nagyon aranyos jelenetben rocky felteszi a nagy kérdést, és természetes, hogy adrian igent mond. csupa pozitív minden, lehet szórni a pénzt puccos autóra, órára, tigris-mintás bőrjakóra, és egy kényelmes álom-otthonra. csakhogy szép lassan kúsznak be ennek az életnek az árnyoldalai is -mert az egyetlen bunyóval szerzett vagyon véges, alul-iskolázottként viszont nem könnyű tisztességes állást szerezni. és tetszett, hogy rocky egyáltalán nem szállt el, mindent elvállal, jó családfő akar lenni. mert őt így szeretjük, a maga egyszerűségében, a lüke poénjaival, a nagy szívével. és nagyon sokáig még apollo heccelését sem veszi fel, nem igazán baszkurálja úgy a büszkeség, mint az ellenfelét, ő nem akar bizonyítani egy visszavágón. de persze eljön az a pillanat, amikor fel kell venni a kesztyűt... (bármennyire bírom burgess meredith mickey-ét, azért furán vette ki magát, hogy a kórház kápolnájában mondta el a buzdító nagybeszédét...) továbbra is rá tudok csodálkozni arra, hogy mennyire nem a boxról szólnak ezek a filmek (gondolom a tesztoszterontól fűtött nyolcvanas években majd változik ez), de azért a magánéleti akadályokat leküzdve az utolsó félórában ráfordultunk a klasszikus felkészülős részre és persze az évszázad mérkőzésére. és stallone tudta emelni a tétet az első filmhez képest, mert rocky mögött áll az egész város, és ezt képileg is ki tudta fejezni a többszáz gyerekkel, akik követik őt fel a múzeum lépcsőjén. és a meccs is sokkal látványosabban van rendezve, érzed a két küzdő energiáit, a dühöt és a makacs kitartást. és szerencsére cseppet sem érződik hollywood-inak a befejezés, mert rocky-val együtt mi is kiérdemeltük ezt a győzelmet... (tök jó, hogy ezekkel a nagyszerű és a mai napig élvezetes filmekkel együtt bill conti-t is sikerült (újra) felfedeznem!) ($$06.09.)

(Törtetők) (2015) (r.: Doug Ellin)

egy filmnél már az elkészítése előtt érdemes megfontolni, hogy kinek is szánjuk -főleg, ha egy sorozat folytatását akarjuk a nagyvászonra küldeni. mert az az igazság, hogy bármekkora volt a rajongótábora a show-nak a tévében, ők nem lesznek elegen, hogy sikerre vigyék a projektet. viszont, ha a szélesebb közönség megszólítása a cél, akkor meg olyanná kell formálni az egész estés alkotást, amit mindenki megért, mindenkinek örömet okoz, nem csak a leghűségesebb rajongók fogják falni jóízűen. szerintem sejtitek, hogy mire akarok kilyukadni a hosszas bevezetőmmel... ez a film egy másfél órássá felduzzasztott sorozat-epizód, aminél esélye sincs egy új nézőnek, hogy megértse a karakterek mozgató-rugóit, mert hiába az ügyes gyorstalpaló a film elején, a sorozat mélyéről érkezik a probléma-források nagyrésze. és nem csak a karakterek problémái jönnek az alapműből, hanem a film legnagyobb problémái is... azért vicces volt látni, hogy az első percekben egyből lenullázták a finálé nagy happy-ségét, mert az milyen hülyeség lett volna már, hogy úgy kell végigcsinálni egy filmet, hogy a srácok hűségesek egy adott nőhöz... ez persze azzal is járt, hogy volt pofájuk tovább görgetni a sloan-problémát is... de legalább nem csak a magánélettel nyűglődtünk, hanem filmet is forgattunk, illetve már csak a végső simításokat végeztük rajta, de legalább volt valami hollywood-i vonatkozás is, hogy ari igazán fel tudja húzni magát valamin. még az is rendben volt, hogy behoztak egy kvázi főgonoszt haley joel osment személyében, mert tovább erősítették bennünk azt a képet, hogy akinek pénze van, az seggfej... azt is természetesnek veszi az ember, hogy hollywood krémje felvonult a filmben, akár egy-egy poén kedvéért, akár csak a golden globe-ról bevágva egy pillanatra, mert mindig is szerettek bohóckodni a sztárok a show-ban is. volt csöcs is, jöttek az egymást szívatós beszólások sorban, johnny megjárta a poklot és a mennyországot is, hangulatilag is rendben volt, tehát elégedettnek kéne lennem, de egyáltalán nem ezt érzem -mert sajnos a vitalitás kicsit kiveszett a srácokból az évek alatt, és doug ellin sem bírta ki, hogy ne rángasson elő olyan magánéleti szálakat, amiknek örökre dobozban kellett volna maradniuk... (hopp, boldog szülinapot emily ratajkowsky mellei!) ($$06.07.)

(1976) (r.: John G. Alvidsen)

(Muhammad Ali emlékére)

amennyire beágyazódott a popkultúrába rocky balboa alakja, az eye of the tiger, a philadelphia-i szépművészeti múzeum lépcsője, annál meglepőbb, hogy mennyire csendes és személyes ez az első film. és hogy mennyire nem a boxról szól. összesen két darab mérkőzést láthatunk -egyet az elején, egyet a végén, közte viszont egy kisrealista dráma terjeszkedik, egy nagyon édes romantikus szállal nyakon öntve. és ez így van rendben. mert nem a ringben kell megismernünk a kissé egyszerű srácot, aki a lepukkant környék nagymenője, aki lehet, hogy nem vitte sokra az életben, de a szíve nagyon is a helyén van. ilyen az igazi underdog, aki nem akar nagy hírnevet, nem kell neki a nagy zsozsó (esetleg egy tisztább lakással kibékülne), kizárólag magának és a barátnőjének akar bizonyítani. jó kontraszt volt apollo creed, akit elsősorban a külsőségek érdekeltek, a szórakoztató-faktor, meg esetleg a nagy bevétel. ezért volt olyan kielégítő, amikor az első komolyabb pofon után látszott rajta a meglepődés... örültem, hogy ennyi időt rászántunk az adrian-nel való kapcsolat kialakulására, mert jól érezte az olasz csődör, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szerethetőek voltak, ahogy nyugisan összecsiszolódtak. de minden működött, a környezet-festés, a korabeli hetvenes-évek lepukkantság-érzete, és aztán az is, ahogy láb-tempót váltottunk a felkészülés ikonikussá vált jeleneteinél, majd ahogy felfokozták ezt egész a mérkőzés csúcs-pontjáig. és pont azért működik a mai napig az utolsó tizenöt perc, mert nagyon szépen építkezik odáig a film, mert közel hozta a szívedhez ezt az egyszerű pénzbehajtó-srácot, akinél tökéletesen megérted, hogy a bizonyítás vágyából kifolyólag képes újra-és-újra felállni a pofonokból. és így az eredménytől függetlenül nagyon boldog tudsz lenni a végére... (ismert legenda, hogy mennyire alacsony volt a film költségvetése (1 millió dollár), de ez cseppet sem látszik, sőt tele van nagyon szép kamera-mozgásokkal, plusz ez a szoros nadrágszíj eredményezte például az üres pályán korcsolyázós jelenetet is, úgyhogy még hálásak is lehetünk a stúdió szűkmarkúsága miatt...) ($$06.04.)

(Durr, durr és csók) (2005) (r.: Shane Black)

ki kéne fejleszteni egy app-ot, ami tudja számlálni az alkotásokban a tipikus alkotói kézjegyeket -kíváncsi lennék, kinél mászna magasabbra a mutató, tarantino-nál, frank miller-nél, vagy mondjuk shane black-nél. bár igazság szerint amíg jól működnek ezek a jellemző jegyek az egyes alkotóknál, addig szerintem semmi baj nincs a meglétükkel. és mivel ez egy színtisztán shane black film, mert az írás mellett itt debütált rendezőként is, így nem is kérdés, hogy magasra rúg a shaneblack-izmusok száma. sőt, a film önironikus jellegéből adódóan még rá is játszik ezekre erősen. mert ebben a filmben semmit sem szabad komolyan venni... mert van egy megbízhatatlan narrátorunk (aki néha elfelejt részleteket közölni, és ilyenkor anyázva állítja meg a filmet és teker vissza), egy csavaros sztorink, amiért minden ponyva-író zokogva ölné meg a szobába betoppanó femme fatale-ját, van egy meleg magánnyomozó, aki semmi meleg dolgot nem csinál (igaz, hogy a gatyájában tartja a hatlövetűjét), és persze van egy gyönyörű nő is, aki néha kicsit butácskának tűnik, de elolvadsz a mosolyától. és van még egy levágott kisujj, egy balul elsült orosz-rulett, egy lehugyozott hulla, és a néző, aki egy idő után eltörik, és olyan szintű ordenáré röhögésbe tör ki, hogy átkopognak a szomszédok... és ezeknek a tetején ülnek dicsőségesen a shaneblack-izmusok, a fergeteges párbeszédekkel megtámogatott buddy-comedy jelenetek, az inkorrek fekete humor, és a pofátlan tiszteletlenség hollywood-dal szemben. ki se lehetne tenni nagyobb ironikus idézőjeleket, mint amik itt vannak... mivel most már idestova 8 éve nézzük rdjr-t ironman-ként, így nem akkora releváció, hogy ebben a szerepben is brillírozik, de ha belegondolunk, hogy a drogos tévút után ez a film tette őt vissza a térképre, már nem lehetünk elég hálásak ezért a casting-döntésért shane black-nek. oké, az a másfél óra felhőtlen röhögés is számít valamennyire... ($$05.24.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(2016) (r.: Zak Knutson)

nagyon hamar össze tudnának dobni egy ilyen negyven perces tévés összeállítást a marvel-nél, ami nem állna másból, mint egy kis önfényezésből és nagyon sok promóból a filmeknek és sorozatoknak (meg esetleg a képregényeknek) -így hálásak lehetünk, hogy nem ezt az utat járták itt, hanem igenis tisztelettel bántak a legidősebb karakterükkel. ez már abból is látszik, hogy nem csak színészeket ültettek le az interjúkhoz, hanem például joe quesada-t (főszerkesztő), john cassaday-t (rajzoló), mark millar-t (író), jeph loeb-öt (író, tévés fejes), és persze magát stan ’the man’ lee-t. valamint a karakter megalkotóinak (john simon és jack kirby) rokonait is, akik a személyes élményeikkel tették érzelmesebbé ezt a szűkös játékidőt. szépen végigmentünk a fontos állomásokon, a hős születésétől a haláláig és újjászületéséig, úgy, hogy közben mindig társadalmi eseményekkel, történelmi kontextusokkal magyarázták a változásokat. és mindez persze lendületesen volt összerakva, egy rakás képregény mozgóképesítésével kísérve -talán már egy kicsit túl gyors is volt a tempó, az ember néha csak kapkodta a fejét, hogy épp’ ki is az, aki beszél... jó hogy rátaláltam erre az informatív és szívhez-szóló szösszenetre a nagy film előtt, mert jól bemelegítette a nyálelválasztásomat... ($$05.03.)

(2008) (r.: Matt Reeves)

...óh, azok a kétezres évek, amikor boldog/boldogtalan kézikamerát fogott a kezébe, hogy ’talált-film’-nek adja el a produktumát, mert az menő... meg így lehet ó’csosítani... bár engem eléggé elkerült ez a hullám, mert elsősorban horror-filmesek éltek ezzel a technikával, én meg ugye nem vagyok horror-fogyasztó (mondjuk az origót, a blair witch-et láttam vagy tizenöt éve). és valahogy ez a film is elkerült, pedig hallottam róla, hogy kicsit megpiszkálták benne a szörnyfilmes zsánereket, de nem éreztem késztetést, hogy megnézzem -de mivel a kvázi folytatását agyondicsérik a kritikusok, így gondoltam jöhet egy kettő-az-egyben akció, lássuk csak hogy mit is látunk a remegő kézikamerából! hát nem mindig eleget... bár igazság szerint csak meg kell szokni a káoszt, hogy nem mindig tudsz odafókuszálni, ahova szeretnél, aztán egy idő után már szórakoztató ez a játék, ahogy figyeled, hogy mit mutatnak meg, és miről rántja el a képet a félős operatőr -de azért valljuk be, 75 perc játékidő pont az a határ, amikor még nem zavaró ez a trükk. és hát sztoriban sincs több, hiszen a talált-kameraság előnye és hátránya is, hogy csak egy szemszöget mutatnak be, nincsenek benne nagy összefüggések vagy magyarázatok. és hát itt a nagy menekülés alatt arra sincs idő, hogy a karaktereket mélyítsük -bár volt egy pillanat, amikor át tudott ütni az igazi dráma: amikor hősünk az édesanyjával beszél a telefonon. de egyébként még a halálok is elszaladtak mellettünk ebben a megőrült világban. tetszett, hogy nem szaroztunk sokat, a romantikus viszonyok felvázolására csak tizenöt percet szánva máris eljött az apokalipszis... könnyű belelátni a filmbe a poszt-9/11-et korszakot, ahogy a ledőlő felhőkarcolók porában futnak kétségbeesve az emberek. főleg úgy, hogy nem csak azért rejtegetik a szörnyet, mert az költségkímélő megoldás, hanem mert tényleg nem fontos, hogy mi az, ami támad, hogy mi indikálja a váratlan életveszélyek sorát. megvannak egyébként a hagyományos óriás-szörnyes klisék így is, csak alulnézetből. a legjobban az első nagy katonai támadás tetszett, ott dübörgött fel igazán a film a rakéták sárgás fényében... no, azt hiszem kifacsartam minden mondandót ebből a szűkös játékidőből, jól szórakoztam végig, és azt hiszem, hogy ennyi is volt drew goddard-ék célja a filmmel -meg hogy játszanak egy kicsit ezzel a menő filmes stílussal... ja, még annyit, hogy irigylem azt a szereposztó kanapét, ahol lizzy caplan és odette annable (akkor még yustman) egyszerre megfordultak... ($$04.13.)

(2015) (r.: Jon Schnepp)

jól emlékszem a kilencvenes évek közepére, amikor próbáltam nyakig vetni magam a filmes világba (ez vidéki gyerekként nem volt egyszerű), így hónapról/hónapra mentem az újságoshoz a kötelező cinema adagomért -ott is lehetett olvasni erről a projektről, ami már kezdő film-szeretőként is furcsának tűnt: nicholas cage, mint superman? tim burton, mint a film rendezője? és tudjátok mit? ennyi évvel és filmmel a hátam mögött ma már kurvára megnézném ezt a furcsa filmet... amikor először hallottam erről a dokumentum-filmről (kevin smith-től, ki mástól...btw, nézzétek a palit a youtube-on, mert elképesztő figura!), akkor azt gondoltam, hogy majd egy érdekes betekintést kapott általa a hollywood-i nagy stúdiók működési rendszerére, ahol simán beborítják az ilyen érdekes projekteket, ha nem remélik tőlük a kötelező anyagi sikert -de ennél sokkal többet kaptam. mert nem csak az ötlet megszületését és a szomorú elbukását láthattuk, hanem nagyon sok minden előjött a készítési folyamatból is, jon schnepp nem volt rest, és előásott minden fennmaradt rajzot, vázlatot, koncepciós tervet, és azt a rengeteg közreműködőt, akik létrehozták ezt az egyedi vizualitást. persze az interjúk során a nagyvadak voltak azok, akiket a legjobban várt az ember, tim burton-t, a maga kalimpálózós elvontságával; kevin smith-t, aki úgy tud sztorizni, hogy három napig hallgatnád egy sörrel a kezedben; és jon peters producert -óh, őróla már hallottam legendákat, de baszki, mind igaznak bizonyult... mert ez a faszi megtestesít mindent, ami rosszat gondolsz a hollywood-ban dolgozókról, egy felkapaszkodott fodrász (a paróka-készítő andy vajna csókoltat), akinek fogalma sincs semmiről, de nagy arccal ossza az észt, és persze öt-danos kamugép... tök jó látni, hogy létrejöhetnek ilyen alulról jövő kezdeményezések manapság, hogy lelkes emberek össze tudnak rakni ilyen produkciót, ami baromi érdekesen tudja bemutatni egy film mögött lévő iszonyatos munkát, és persze az ’álomgyár’ furcsa működését. tessék folytatni ezt a kezdeményezést, van még elég csontváz abban a készítői pokolban, amiről szívesen néznék még ilyen színvonalas dokukat. ($$03.18.)

(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)

(2015) (r.: Matteo Garrone)

a huszadik század gyermekeként ahhoz szoktattak hozzá kiskorom óta, hogy a mesék azok a kedves történetek, ahol szép és ügyes emberek kalandjait ismerhetem meg, akik átvágják magukat minden nehézségen, és ezért elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. arról már csak felnőtt fejjel szerzett tudomást az ember, hogy évszázadokkal ezelőtt még teljesen más formában léteztek a mesék, nem kapták meg ezt az édes cukormázat, aminek a segítségével bódítják el a gyerekeket -nem, eredetileg vér és sperma ízűek voltak... a célok viszont mindig is ugyanazok voltak, hogy tanulságokat adjanak át a hallgatóságnak, de nagyon nem mindegy, hogy ezek a bölcsességek milyen csomagolásba ágyazódnak. mert a túlzó emberi érzésekből, a megszállottságból mindig baj lett, vagy ha elérhetetlen dolgokra vágyott valaki -csak nekünk szokatlan, hogy ebben a történetben olyanok követik el ezeket a hibákat, és aztán szenvedik el a fájó következményeiket, akiktől ez szokatlan, azaz a főszereplők, a királyok és királynők. és még a fehér lovon érkező szőke herceg is késik... ez a szokatlansága és kiszámíthatatlansága a film legnagyobb erénye, mert miután nyugodt tempóban megismertet az összes szereplőjével és a konfliktusokkal, elengedi a kezünket, és hagyja, hogy eltévedjünk a mesebeli erdőben. egy csodaszép helyen... mert a másik erénye a megvalósítása, a gyönyörű festmény-szerű képei és a megigéző dallamai. és hogy nem csak a története komorságában felnőttes, hanem hogy bővelkedik vérben és meztelenségben is. és sokkolásban. különleges élmény, ahol érzed a lassabb tempóját, mégis be tud húzni a különös hangulatával és az érdekes történeteivel. az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi lenne a végtelen történet, ha pálfi gyuri rendezné a filmet... (nem igazán értettem, hogy miért kaptunk rendre totálokat a három várról, ha ezekkel a képekkel nem léptünk át egy másik mesébe, hanem maradtunk ott, ahol az előző perceket is töltöttük...?) ($$03.14.)

(Bíborhegy) (2015) (r.: Guillermo del Toro)

a viktoriánus-kori horrorban van valami romantikus -de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi... pedig értem én, hogy a szellemek csak metaforák, mert ezt eléggé hangsúlyozták nekünk a filmben is, és nem is azt vártam, hogy minden sarokból rémségek ugorjanak ki a remegő gyertyafénybe, inkább az volt a bajom vele, hogy egy romantikus filmhez elengedhetetlen, hogy én is beleszeressek a karakterekbe, és ez nem történt meg. pedig mia wasikowska most is elragadó volt, és tom hiddleston is könnyen kirázza a kabátujjából az angol nemest, de a karakterek nem voltak elég érdekesek a vonzódás kialakulásához (mellettük ott volt még jessica chastain és charlie hunnam is egy-egy, a komfortzónájuktól messze eső szereppel, és hát... szokatlanok is voltak...). nem segített az egysíkúságuk vagy a teatralitásuk sem. apropó színház, ha úgy nézzük, akkor ez egy kamara-darab volt, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, kevés helyszínnel. az első negyven percen eléggé nehezen jutottam át, itt kellett volna megalapozni a későbbi drámát, de egyáltalán nem akart működni, hiába lehetett érezni valamicskét a baljós jelekből. aztán átutaztuk az óceánt, és a főúri kastélynál végre kiélhette magát del toro -vizuálisan legalábbis. mert ha az ember-karakterei nem is sikerültek túl érdekesre, a fő helyszín igazi karaktert kapott. a forgatókönyv egyik legjobb ötlete a vörös agyag volt, ami nem csak a történetben játszik fontos szerepet, de mindent be is von a vér színével. plusz imádtam, hogy a beszakadt tetőn át mindig hullik valami a hallba (ez egy igazán deltoro-s húzás volt, mint ahogy a szellemeket sem tudná letagadni a hosszú ujjaikkal és a körülöttük lebegő szellemvérrel). ahogy az elvárható egy ilyen ódon háztól, rengeteg sötét és szomorú titkot rejtegetett, amik nem váltak az enyészetté az épülettel együtt, hanem a felszínre kerültek a süllyedés során. de azért azt nem mondhatjuk, hogy annyira meglepődtünk volna bármelyik titkon is... mivel annak idején már eltántorítottak a fanyalgó kritikák a moziban nézéstől, így nem mondanám, hogy csalódtam a filmben. inkább azért érzek csalódottságot, mert rossz látni, amikor egy del toro kaliberű rendező is beleesik abba a hibába, hogy csak a (tényleg megkapó) vizualitással foglalkozik, és nem érzi azt, hogy a karakterei és a története nem működik... ($$.03.09.)

(2015) (r.: Cary Joji Fukunaga)

az emberi természetből fakad, hogy az egyik legmegterhelőbb dolognak azt érezzük, ha gyermekek szenvedését kell látnunk. ha olyan dolgokat kell tenniük nekik, amitől megszűnnek gyermeknek lenni... nem is könnyű péntek esti kikapcsolódás ezt a filmet megnézni, de higgyétek el nekem, hogy nagyon is megéri... messze van afrika, ráadásul hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, vagy átsiklani a hírek tengerén, amikor a polgárháborúkról van szó, pedig oda kéne figyelnünk, és valamit tenni, hogy csökkenjen a fegyverek zaja... bár egy szándékosan meg nem nevezett országban vagyunk, de tudja valaki bárhol is, hogy mi volt a konfliktus, amivel elindult ez az erőszakhullám? csak a hatalom megszerzése vagy megtartása van a háttérben? és hogy lesz valakiből kormánypárti vagy lázadó? talán csak így, mint a filmben, hogy kimossák valakinek az agyát...? bár nem ideálisak a körülmények (lásd a kaja-kunyerálást), de azért egy megnyugtató idillben kezdünk, mosolygós csibész gyerekekkel, de aztán jön pár dzsip, és elszabadul a pokol... nem könnyű végignézni, ahogy egy tízéves-forma gyermek átformálódik, minden szinten elveszíti az ártatlanságát, ahogy megkeményedik a lelke, és teljesen természetes lesz számára a halál -mindegy, hogy ki is osztja... nagy erőssége a filmnek, hogy végig megtartja ezt a gyerek-központúságot, hogy mindent a főhősünk szemén keresztül láttat, hogy végig rajta tartja a fókuszt. de egyébként is, minden nagyon letisztult, nincsenek nagyívű epikus jelenetek, könnyfakasztó zenék, szájbarágott tanulságok. cary joji fukunaga mértéktartó rendezése példamutató, és operatőrként is helytáll, hozta a true detective óta elvárt szép képeket és hosszú tracking shot-jait is. a többit meg rábízza a színészeire -idris elba egyszerre meggyőzően karizmatikus és félelmetes, még az akcentusa sem tud kizökkenteni az áhítatból; a nagy meglepetés viszont abraham attah, aki ilyen fiatalon is meggyőző teljesítményt nyújt, vonzza az ember tekintetét az arca... még ha sok minden más taszítja is ebben az erőszakkal teli világban (még úgy is nehezedik rád a brutalitás súlya, hogy sok mindent -nagyon okosan- nem enged be a kép-kivágásba). elborzaszt de ugyanakkor nem ereszt. mert látnod kell ezeket a szörnyűségeket, hogy igazán átérezd, hogy milyen az élet afrikában. hogy tenni akarjál valamit, hogy a gyermekeket ne fosszák meg ilyen kegyetlenül a gyermekkoruktól. ($$03.04.)

(2015) (r.: Matthew Heineman)

durva, hogy mennyire el tudnak mosódni a határok... mármint vegyük először művészileg -mert tisztában vagyunk vele, hogy egy dokumentum-filmet látunk, mégis azt érezzük, hogy az egész szerkezetével, a karakterei felépítésével, a feszültség és az információ adagolásával, a háttérzenék használatával azt az illúziót kelti, mintha egy játékfilmet néznénk. egy igen durva játékfilmet... bár tavaly már a sicario adott egy kellemetlen gyomrost a témában, de csak most látszott igazán, hogy csak a felszínt kapargatták a készítői. mert nem is az az igazán érdekes, ami az amerikai határ közelében zajlik, hanem ami mexikó szívében. és lehet, hogy erre ennek a dokunak a készítői is csak az alkotás folyamatában jöttek rá, mert a jenki oldalra elhasznált percek nem tudták ellensúlyozni a túloldalt, csak néhány egyszerű embert találtak, akik valami zavaros indokkal rohangálnak a természetben, mert vagy kötelességüknek érzik tenni valamit (ez a jobbik eset) vagy csak mosdatlan rasszisták, akik élvezettel lobogtatják a kincstári fegyvereiket. nem, az igazi drámát spanyol nyelven adják elő... esküszöm, hogy nem tudtam, hogy az önként szerveződött szabadcsapatoknak ilyen fontos dátum február 24-e, egyszerűen csak most lett kedvem megnézni a filmet, de szépen ráhibáztam. ahogy a rendezőnek is szerencséje volt, hogy végigkövethette ezeknek a csapatoknak a sorsát, a reményteljes megalakulást és a dicstelen elbukást. mert az elején mi is érezhettük a hagymázas eszméket, a tenni-akarást, minket is behálózott a karizmatikus vezetőjük, aztán folyamatosan hullott le a maszk róluk, és derült ki, hogy nem sokkal jobbak ezek az emberek sem, mint a kartell tagjai, csak más színű pólót hordanak. kiüresedtek az eszmék, csak néhány keménylegény maradt fegyverrel a kezében -igen, pont mint a másik oldal önbíráskodói... és akkor még nem is jutottunk el a coda-ig, ahol végleg elbukik a ’védjük meg a sajátjainkat’ eszméje, amikor simán és elvtelenül beállnak a korrupt kormány mögé a nép korábbi védelmezői, és ugyanazokkal a módszerekkel kezdenek bűnözni, mint akik ellen felvették a harcot az elején. és nincs feloldás, nincs szabadulás körből. és nem tudom, hogy lesz-e valaha... (és ha globálisan nem lett volna elég a gyomros, a doktor személyes drámájával tették még nehezebbé az egész történetet.) ($$02.24.)

(Valami követ) (2014) (r.: David Robert Mitchell)

hogy honnan tudod, ha egy alkotó john carpenter köpenye alól bújt ki? elég csak meghallanod a nyolcvanas-évek szintetizátor-témáit a filmzenéjében... ennyit még én is tudok, pedig köztudomású, hogy nem szeretem a horrorokat. ugyanakkor ezt a filmet be kellett próbálnom, mert annyian dicsérték -de csak megerősített az eddigi hitemben: a horror és én egyszerűen nem passzolunk össze, akárhány randira elmehetünk, nem érzek semmit. ennek ellenére, mint filmet tudom értékelni, mert látom, hogy mi emeli ki a tucatárú közül, mi az, amire rá tudtak kattanni a sok rémséget fogyasztók is. mert a hangulatos zene mellett számomra a legnagyobb értéke a képi világa volt, csodálatosan meg volt komponálva az összes jelenet, szépek a színei, a kamera-mozgásai, a kertvárosi idillje, az elhagyatott detroit szomorúsága. számomra pont eggyel lassabb volt a kelleténél, de megértettem, hogy miért ilyen visszafogott a tempó, hogy miért kellenek az elmélkedősebb részek is (furcsa is olyan tiniket látni egy amerikai filmben, akik nem csak hogy nem a rossz irányba futnak a rémségek elől, de fölösleges perceikben dosztojevszki-t olvasnak). annak viszont kifejezetten örültem, hogy nem akar hirtelen frászt hozó jump-scare-ekkel operálni, inkább csak lassan csoszog utánad, hogy biztos, hogy kényelmetlenül a bőröd alá másszon, és csak néha ér majdnem utol, és dobbantja meg jobban a szíved. a koncepcióval így ki voltam békülve, bár azon rágódtam egy kicsit, hogy akartak-e valamit mondani ezzel a szexszel terjedő átokkal, vagy csak egy gimmick volt, amivel fel lehet kelteni a nézők figyelmét. mert hogy nemi úton kapod el, azt még értem, ide sok minden elfér szimbólumként (a nemi-betegségek mondjuk, vagy csak simán a felelőtlen szexuális élet), csakhogy ott van a dolog folytatása, hogy tovább kell adnod, hogy újra szexelned kell valakivel, ha túl akarod élni, és ehhez már nem tudok társítani semmilyen analógiát. de lehet, hogy nem is kell, lehet, hogy csak elég a tudat, hogy valaki követ, lassan, gyilkosan, akár az elhunyt szeretteid arcát magára öltve... na jó, egy kicsit most beleborzongtam, lehet, hogy mégiscsak ki tud váltani valami apró reakciót belőlem egy horrorfilm... (bár ebben szerepe lehet most annak is, hogy carpenter-muzsika szól a háttérben...) (meg tudtam érteni, hogy miért tartja mindenki vonzónak a hősnőnket, főleg, hogy a rendező úr a film nagyrészében mezítláb kergette az átok elől...) ($$02.17.)

(Fantasztikus Négyes) (2015) (r.: Josh Trank)

szeretném azt gondolni, hogy minden külső hatástól mentesen, minden háttértudástól függetlenül is érezném, hogy mennyire rossz is volt ez a film... persze, biztos, hogy befolyásolja az embert, ha ismeri a készülésének rapszodikus történetét, ha látta, hogy a kritikusok és a közönség mennyire szétszedte a bemutató után. de szerintem a szimpla kikapcsolódásra vágyók nézőknek is érezniük kell, hogy valami nagyon nem stimmel vele. nekem meg kell próbálnom elmagyarázni a miérteket, ha már akkora film-gurunak tartom magam... direkt néztem az órát, hogy mire mennyit szánnak, és nem hittem a szememnek -háromnegyed óra elment a közepesen unalmas alapozásra, a szokásos eredet-sztorira, ami még működgetett is valamennyire, bár fel nem foghatom, hogy egy olyan képregényt, ami mindig a szórakoztató kalandokról volt híres, hogy lehetett ilyen sötéten és lehúzósan adaptálni (amint láthatjátok, azzal nincs semmi bajom, hogy történetileg változtattak a nyomtatott verzióhoz képest, hogy inkább az ultimate vonalat követték a klasszikushoz képest, mert attól még működhetett volna, hogy nem az űrbe mennek, hanem egy másik dimenzióba, hogy a storm-tesók nem úgy testvérek, satöbbi). de a legdurvább, hogy eltelt ez a bizonyos háromnegyed óra, amit rászántunk a karakterekre, és igazából semmit nem tudtunk meg ezekről a karakterekről. aztán jött az utazás és a baleset, és minden szétesett. alig kaptunk pár kockát az átalakulás utáni pillanatokról, és ugrottunk egy évet (wtf), belekavarodtunk az unalomig koptatott 'katonai célokra használunk titeket' toposzba (és innentől kezdve tim blake nelson szájába nonstop járt a rágó, mert attól... ööö... gonoszabb...?), majd visszatért doom, akiről aztán végképp nem tudtunk meg semmit, jött egy-két bántóan odaragasztott, drámainak szánt jelenet (storm apa-fiú kapcsolat?), majd egy kábé öt percig tartó izé, mondjuk hívjuk jóindulatúan csatának, és végefőcím... mi a fene történt a vágószobában? hogy gondolták, hogy ezt a torzót meg kell mutatni az embereknek? miért jó bármelyik stúdiónak, ha hagyja, hogy rajta élcelődjenek heteken át? miért gondolja azt bárki, hogy épkézláb karakterek nélkül lehet filmet csinálni? miért gondolja valaki, hogy akció-jelenet nélkül is lehet szuperhősös filmet csinálni? hogy lehet ennyi tehetséges színészt lehúzni a wc-n? mérhetetlenül örülök, hogy az emberek nemet mondtak erre a szörnyre, hogy bebizonyították, hogy nem esznek meg bármilyen szemetet, amit hollywood eléjük rak. ($$02.13.)