(2015) (r.: Matteo Garrone)

a huszadik század gyermekeként ahhoz szoktattak hozzá kiskorom óta, hogy a mesék azok a kedves történetek, ahol szép és ügyes emberek kalandjait ismerhetem meg, akik átvágják magukat minden nehézségen, és ezért elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. arról már csak felnőtt fejjel szerzett tudomást az ember, hogy évszázadokkal ezelőtt még teljesen más formában léteztek a mesék, nem kapták meg ezt az édes cukormázat, aminek a segítségével bódítják el a gyerekeket -nem, eredetileg vér és sperma ízűek voltak... a célok viszont mindig is ugyanazok voltak, hogy tanulságokat adjanak át a hallgatóságnak, de nagyon nem mindegy, hogy ezek a bölcsességek milyen csomagolásba ágyazódnak. mert a túlzó emberi érzésekből, a megszállottságból mindig baj lett, vagy ha elérhetetlen dolgokra vágyott valaki -csak nekünk szokatlan, hogy ebben a történetben olyanok követik el ezeket a hibákat, és aztán szenvedik el a fájó következményeiket, akiktől ez szokatlan, azaz a főszereplők, a királyok és királynők. és még a fehér lovon érkező szőke herceg is késik... ez a szokatlansága és kiszámíthatatlansága a film legnagyobb erénye, mert miután nyugodt tempóban megismertet az összes szereplőjével és a konfliktusokkal, elengedi a kezünket, és hagyja, hogy eltévedjünk a mesebeli erdőben. egy csodaszép helyen... mert a másik erénye a megvalósítása, a gyönyörű festmény-szerű képei és a megigéző dallamai. és hogy nem csak a története komorságában felnőttes, hanem hogy bővelkedik vérben és meztelenségben is. és sokkolásban. különleges élmény, ahol érzed a lassabb tempóját, mégis be tud húzni a különös hangulatával és az érdekes történeteivel. az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi lenne a végtelen történet, ha pálfi gyuri rendezné a filmet... (nem igazán értettem, hogy miért kaptunk rendre totálokat a három várról, ha ezekkel a képekkel nem léptünk át egy másik mesébe, hanem maradtunk ott, ahol az előző perceket is töltöttük...?) ($$03.14.)