(Hétköznapi vámpírok) (2014) (r.: Taika Waititi, Jemaine Clement)

az új-zélandiak meglehetősen furcsán vannak bedrótozva -valószínűleg azért lehet ez, mert a föld rossz oldalán laknak... de az biztos, hogy ha hozzányúlnak valamihez, az meglehetősen egyedi lesz, és az ilyen ínyencségekre vadászók, mint amilyen én magam is vagyok, nem lehetnek nekik elég hálásak ezért. bár nem vagyok egy nagy horror-rajongó, de azért vámpíros alkotást már láttam eleget, és mindig is megmosolyogtatónak tartottam a túlzásaikat, a keménykedést, a szexuális túlfűtöttséget, a vérszomjat, a csillogást -és úgy tűnik, hogy ezzel nem vagyok egyedül. valljuk be, hogy megérdemelte már a horror-műfaj, hogy egy ekkora karót szúrjanak át a szívén... eddig csak tévében láttam ezt az ál-doku stílust, és bár ott nagyon megszerettem, azért voltak kétségeim, hogy ez a formátum másfél órában is működőképes marad, de simán végigröhögtem az egész időt. mert valamit nagyon elkaptak a srácok. rengeteg labdájuk volt a vámpír-mitológiával, a doku-valóságshow-k toposzaival, és azzal az ellentéttel, hogy nem hétköznapi lényeket mutatnak meg hétköznapi környezetben, és mindegyik labdát szépen le is ütögették, felsorakoztatva az intellektuális humortól az alpári tróger viccig mindent. de a karaktereket is tök jól differenciálták, a klasszikus nosferatu-tól a piperkőcön át a mai kor gyermekéig mindenki jól belakta a teret. nem is különbözünk mi emberek és vámpírok egymástól annyira. sőt, igazából még a vérfarkasok sem annyira mások. csak a szaguk... hhmm, már tudom, miért nem szoktam vígjátékokról írni -mert frusztrál, hogy nem tudok olyan eszméletlenül vicces lenni, mint az alapanyag. az lenne a legjobb, ha elfelejtenétek, amit írtam, és nyílt szívvel, felpezsdült vérrel néznétek meg ti is ezt a mély és elgondolkodtató dokumentum-filmet. ($$02.11.)

(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(2015) (r.: Todd Haynes)

hát van olyan ember a földön, akit ne tudna elcsábítani cate blanchett...? pedig emlékszem, hogy 15 éve még értetlenkedtem, hogy miért őt választották középfölde legszebb lényének -aztán meghallottam a hangját, és megéreztem a kisugárzását, és azóta múlhatatlan a szerelem. szóval most már teljesen természetesnek tűnik, hogy egy romantikus film hősnője legyen -akkor is, ha ez a szerelem két nő között alakul ki. bár pont az a legérdekesebb vonása a filmnek, hogy olyan természetesen alakul ki a kapcsolatuk, és annyira erősen érzed a vonzalmat, hogy nem számít a két szerelmes neme. még a csúcsponti szex-jelenet is nagyon visszafogott és művészi -semmi hatásvadászat, csak szépség. és persze szomorúság. mikor végiggondoltam, hogy vajon mik történhettek az ötvenes években a leszbikusokkal, bevallom, rosszabbra számítottam, mint amit a film nyújtott -mert szerencsére nem érzi az ember a boszorkány-üldözést, nem érezni a megvető pillantásokat, nincs megaláztatás (egy idő után már nem kérnek hősnőink külön szobát sem). máshonnan érkezik a szívbemarkoló dráma -a férfi oldalról. mert legyen bármilyen kor, egy férjnek nehéz feldolgoznia azt, hogy a házassága tönkrement, többek között azért, mert a felesége a nőket szereti. és kevés rosszabb van, mint egy bosszúálló férj. és az a legdrámaibb, amikor egy nőnek el kell döntenie, hogy melyik boldogság a fontosabb számára -a gyermeke vagy a szerelme. és a film utolsó harmadáig rettegtem attól, hogy összetörik a szívemet, hogy egy anya nem választhat mást, csak a gyermekét, de aztán szerencsére volt elég merszük a bátrabb befejezéssel melegíteni meg a szívünk. ...de ez a szép történet, ez a már emlegetett kémia mit sem ért volna a színészek nélkül, és a dívai cate mellé egyenrangú partnerként ért fel rooney mara a maga eszköztelenségével. de hogy mégse' csak egy korrekt színész-filmként emlegessük, ahhoz kellett todd haynes is, aki erősen tudja megteremteni ezt az ötvenes évek miliőét, és sandy powell, aki mindig csodálatos kosztümöket készít. ($$01.31.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(A nagy dobás) (2015) (r.: Adam McKay)

valószínűleg hiába törném a fejem, hogy az élet melyik területe áll tőlem a legtávolabb, mert biztos, hogy oda lyukadnék ki, hogy a pénzügyi világ a nyerő -ja, ez meg is látszik a pénztárcámon... de hé, én egy bölcsész-srác vagyok, a számok sosem voltak a barátaim, a spekuláció meg sosem volt az erősségem. szóval engem nem könnyű megnyerni egy erről szóló filmhez, annak ellenére, hogy azért szívesen kukkantok be olyan területekre, amikhez nem értek. mondhatjuk, hogy kemény fába vágtam a fejszémet, amikor szombat este nekiültem egy darab angol felirattal felvértezve egy olyan filmnek, ahol megállás nélkül dobálják a pénzügyi szak-szavakat, de az volt a rohadt nagy szerencsém, hogy adam mckay rendező (és forgatókönyvíró-társa) gondoltak a hozzám hasonló laikusokra, és időről/időre elmagyarázták konyhanyelven is a legfontosabb tudnivalókat -egészen zseniális módon kilógatva a film szövetéből ezeket a jeleneteket, amikhez persze igazi sztárok is dukáltak. de ha nem is mindent fogtam fel, azért a lényeg jól kihámozható volt. a kritikám elején emlegetett közönyöm abból is látszik, hogy hiába hallottam eleget 2008-ban a pénzügyi összeomlásról, eszembe se' jutott utánanézni a hátterének. pedig így egy filmen átszűrve érdekes volt az a sok felelőtlenség, ami idáig vezetett. annyiban viszont szerencsém van, hogy most igazán érdekes tálalásban kaphattam meg ezt a sok infót. mert azokra koncentráltunk, akik jól jártak a pénzügyi világ bedőlésével, akik időben felfedezték, hogy kurva nagy a baj. és akik bár moralizáltak kicsit azon, hogy mások nyomorán nyerészkednek, de azért köszönték szépen és eltették a lóvét. érdekes volt így a szerkezet, hogy három teljesen elkülönülő szálat vegyítettek össze, de úgy, hogy a külön vonalon mozgó karakterek nem is találkoztak egymással -ám az ügyes vágással ez nem vált zavaróvá. és ha már vágás meg szerkezet, mint film, kurvajól van összerakva, a sok valóságból szedett videó meg fotó a realizmus felé húzza, ugyanakkor a szereplők többször is áttörik a negyedik falat, és kibeszélnek hozzánk, amivel meg elemelik kicsit a filmet (olyat meg még nem hallottam egy valóságot feldolgozó filmben, hogy az egyik szereplő kiszól, hogy 'igazából nem is így történt'...). bár brad pitt csak a negyvenedik perc környékén bukkant fel, azért a produceri keze érződik azon, hogy mennyire erős színész-gárdát tudtak összeszedni. és tisztelem őt, hogy ilyen jó szeme van a témákhoz, amikre pénzt ad. mert egy jó üzletember olyat is el tud neked adni, amire nincs szükséged. én nem akartam a pénzügyi világról filmet nézni, aztán meg milyen jól szórakoztam... ($$01.30.)

(2015) (r.: John Crowley)

tudom, hogy manapság szitokszónak számítanak a bevándorlás és a kivándorlás, pedig hozzátartoznak az emberek életéhez ezek a költözések egy új (és jobb) élet reményében. és lehet úgy is beszélni egy aktuális témáról, hogy megmutatjuk, hogy az elődeinknek sem volt olyan könnyű elszakadni a szülőföldjüktől, és valahol máshol újrakezdeni a semmiből. elég hirtelen ugrottunk bele a történetbe, pár perc telt csak el, és máris úton voltunk a nagy ismeretlen felé -és némi hánykolódás után jöhettek a nehéz napok, a beilleszkedés, a monoton munka, és persze a honvágy. aztán szépen minden kivirult, köszönhetően a szerelemnek. és eddig a pontig nagyon szerettem a hangulatát, a pozitív életszemléletét, a kis csöndes naivságát, a romantikus felhangjait -és persze saoirse ronan tiszta szépségét. rá is kellett néznem az órára, mert gyanús volt, hogy hamar értük el a boldogság csúcspontot. mert mindig menetrend szerint érkezik a szomorúság... szeretnék is bocsánatot kérni nick hornby-tól, mert a megdöbbenéstől lehet, hogy kicsit keményebben szidtam, mint ildomos lenne, de szíven ütött a hirtelen lecsapó halál. az írországi visszatérést már kevésbé szerettem, főleg azért, mert már épp örülni kezdtem, hogy végre egy film, ahol nem szerelmi háromszöggel akarják megkavarni az érzelmeket, erre... hmm, de... pedig bírom domhnall gleeson-t, de egy percig nem éreztem úgy, hogy ennek a moderné változott lánynak vissza kéne térnie ebbe a mikroközösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol csak kicsi lehet. igenis tudni kell továbblépni, belevágni az ismeretlenbe. élni. (természetesen a szokásos brit minőséget kaptuk minőségi (többnyire) brit színészekkel -mondjuk szegény lányokat (köztük emily bett rickards-ot) sajnáltam, hogy szinte minden jelenetükben enniük kellett...) ($$01.27.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(A szoba) (2015) (r.: Lenny Abrahamson)

...olyan kár, hogy tudjuk, hogy egy ilyen történet nem csupán az írói fantázia szüleménye, hanem számtalan esetben megesett (és megesik) a mi szörnyű világunkban -ha más nem, hát natascha kampusch megrázó élete rádöbbentett mindenkit az ilyen mértékű emberi gonoszságra. de amíg a híradóban halljuk ezeket az eseteket, azok csak sokkolnak, de ha egy ügyes író nyúl egy ilyen történethez, akkor az sokkal többet is nyújthat ennél. és emma donoghue legnagyobb érdeme, hogy megfelelő nézőpontot talál. mert azzal, hogy nem az elrablón van a fókusz, hanem a fogságban született kisfiún, teljesen más lesz a hangulat, akaratlanul is pozitív érzetek jönnek majd a naiv rácsodálkozásaiból, a saját világához való hozzáállásából. és azt se' vitassuk el, hogy nem a szokványos szerkezetbe erőltették a történetet, és legnagyobb meglepetésemre csak az első háromnegyed órát töltöttük a címadó szobában, és nem az lett a vége, hogy könnyes szemmel kijutunk a klausztrofób helyiségből, hanem végigmentünk azokon a fázisokon is, amit átélnek a kiszabadultak. érdekes volt látni, hogy milyen utat járt be a két karakter, hogyan viszonyult a bent-léthez, hogyan éli meg a nagyvilági életét aztán -és persze az egymással való kapcsolatuk is nagyon szépen fel volt építve (kár, hogy az embernek van mindig némi előtudása, mert ha nem tudom, hogy ez a két karakter bezárva él egy sufniban, akkor a kezdésnél csak azt éreztem volna, hogy mennyire harmonikus ez az anya/fia kapcsolat). és gyönyörűen el is volt játszva -brie larson nem csak az arcát csupaszította le nekünk, hanem a lelkét is, de az igazi nagy találata a filmnek jacob tremblay, aki bivalyerősen és szerethetően hozza közel hozzánk a karakterét. érdekes, hogy csak néhányszor éreztem, hogy felmegy a pumpa bennem a történet sötét oldalára gondolva, sokkal inkább olvasztották a szívem a remény ígéretével. és én mindig tisztelem azokat az alkotásokat, amik érzékennyé tesznek, ugyanakkor nem esnek át a giccs túloldalára, pont eltalálják az érzelmi egyensúlyt. ($$01.22.)

(Spotlight -Egy nyomozás részletei) (2015) (r.: Tom McCarthy)

tom mccarthy pocsék újságírót játszott a drót-ban, úgyhogy most ezt kompenzálandó forgatott egy filmet néhány igazán kitűnő újságíróról... mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a bulvárban fulladozva, hogy ők is képesek igen fontos munkát végezni, amikor leásnak a dolgok mélyére, és úgy hozzák a felszínre az ott talált mocskot, hogy nem számít nekik, hogy kit koszolnak be vele, megküzdenek a legnagyobb ellenszéllel is. és azt hiszem, hogy megtalálták az egyik legkényesebb témát -az igazi újságírók, és ennek a filmnek a készítői is. egy olyan témát, aminél nem maradhatsz közömbös, aminél azt érzed, hogy megy egyre fel-és-fel a pumpa, és a végén már kiátkoznál mindenkit a picsába... de vajon lehet-e szeretni egy filmet, ami ennyire megterhelő érzelmileg? nem mondom, hogy lehetetlen, de inkább tiszteletet fogsz érezni. mert igenis beszélnünk kell ezekről az esetekről, mert az nem lehet, hogy ennyi gyermek szenvedjen a mocsokládák miatt. el szoktuk viccelni a dolgot a papokkal és a ministráns-fiúkkal, de baszki, ha tényleg igaz, hogy a 6%-uk érintett a molesztálásban, akkor még nagyobb a baj, mint gondoltuk. és ehhez jön hozzá az egyházi intézmény asszisztálása is, ami még gyomorforgatóbbá teszi az egészet. és igenis kell a reflektorfény (pun intended), kell, hogy beszéljünk róla, kell, hogy ilyen filmek készüljenek. méghozzá ilyen szép és erős alkotások. persze, ez nem az a film, ami rendezésben vagy írásban fog kitűnni, korrekt minőséget hoz minden téren. ezt a filmet a témája fogja elvinni -valamint a pedigrés színész-gárdája, akik közül mark ruffalo kapta a legerősebb pillanatokat. egyébként tetszett, hogy koncentrált és letisztult az egész, végig az újságírói munkán és a nyomozáson van a hangsúly, csak apró személyességet csempésztek bele. és azt is nagyon tisztelem, hogy úgy ütöttek nagyokat a lelkünkön, hogy csak elmeséltették az áldozatokkal a szörnyűségeket, nem mutatták meg -és nem is vitték el az egészet túlzott érzelgősségbe. lehet azt böfögni, hogy ez egy oscar-ra érlelt alkotás, én viszont meg vagyok győződve arról, hogy nem érdekelték az alkotókat a díjátadók, ők csak el akarták mesélni ezt a történetet. hogy minél többen tudjanak róla. hogy végre történjen valami. ámen. ($$01.20.)

(Aljas nyolcas) (2015) (r.: Quentin Tarantino)

hó lepi be a tájat. minden csendes, minden halott. csordogál az idő, vánszorog a szekér. nem siet sehova. hova kéne, hogy siessen? nézzük a tájat, hallgatjuk az útitársak történeteit. ismerősen csengenek, de élvezzük őket. csak a takaró alatt, amit a hideg miatt tekertünk magunk köré, kicsit elálmosodunk. pedig nem szabadna hagyni, hogy lankadjon a figyelmünk, mert mindegyik útitársunk alávaló rohadék, akikben egy percig sem szabad megbízni, akiknek egy szavát sem szabad elhinni... ahogy tudjuk azt is jól, hogy tarantino-nak sem szabad semmit elhinni, mert képes annyi bullshit-et nyomni, mint a karakterei, és az is holtbiztos, hogy mindig lesz valami az ingujjában, biztos, hogy ki fogja forgatni az elvárásainkat. persze lesznek sztenderdek, amiket már el is várunk egy qt filmben, és itt most mindenki tudja, mit fogok írni: a dialógusokat és az erőszakot. és igen, nem csak a film ultra-szélesvásznú, hanem a dumákat is kiterjesztette a maximumig, és a végén az erőszak is úgy túl lett pörgetve, ahogy vártuk, hirtelen és gusztustalanul csapott le. és blaszfémia, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy már-már tesztelni akarja a tűrőképességünket -gondolok itt a lincoln-levélre és a rohadt ajtóra, amit percekig tart becsukni... (ugyanakkor viszont rengeteg fontos dologról is beszél ezekben a maratoni párbeszédekben, társadalmi kérdésekre reflektált, történelmet tanít.) az igazi csavar most az volt, hogy csak a kirakatban western a film, igazából egy kamara-dráma (amibe egy jó adag krimit is ágyazott), és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy mostanában minden egyes interjújában arról beszél qt, hogy a tizedik filmje után regényt akar írni és színházban fog rendezni. mert itt is érezhető ez a két vágy, ismét a fejezetekre osztott (regényszerű) szerkezet hoz, amibe belefér egy kis játék az időkezeléssel, plusz egy kis narráció is (amit persze maga a mester mondott fel nekünk). azt meg könnyen el lehet képzelni, hogy ez a sok-szöveges, párszereplős, két-helyszínes történet megállná a helyét színpadon is. igaz, ahhoz kellenek ilyen minőségi színészek is. mindenki hozta a legjobb formáját, sam jackson-nak volt talán a legkönnyebb dolga, mert ő kapta a legtökösebb monológokat, de akit igazán kiemelnék, az walton goggins, aki gyakran okoz nekem meglepetést (főleg, ha hatalmas mű-mellei vannak, mint a sons of anarchy-ba...), de most teljesen lenyűgözött a beszéd-stílusával. (ja, igen, szélesvászon ide-vagy-oda, továbbra sem vagyok hajlandó tarantino filmet szinkronnal nézni, és amíg nem adódik lehetőségem a filmjeinél budapestre utazni (most nem volt), addig gondolkozás nélkül bojkottálom a hangilag megcsonkított verziót... damn, nem tudják a szerencsétlenek, hogy milyen csodálatos akcentusokat veszítenek...) no, azt hiszem utolért a tarantino-féle sokat-mondás, mert csak gyűlnek egyre és egyre a karakterek a monitoron... nem ez lesz a kedvenc qt-filmem, mert bár imádom a lassú, párbeszédekkel kitöltött jeleneteit, még az én ízlésemnél is eggyel lassabban indult be a film. ugyanakkor még többször neki kell majd veselkednem (mondjuk kipihentebben...), hogy minden finomságot felfedezzek benne, hogy még jobban elkapja a tökömet. vagy akár egymás után megnézhetem a reservoir dog-gal is összehasonlításként, mert azt érzem legközelebbi rokonának az életműből. vagy csak önön farkába harapott a kígyó, és a nagy újrafelhasználó már saját magát használja fel újra... ($$.01.07.)

(az új értékelési politikáról itt olvashatsz!)

(2014) (r.: Pálfi György)

amikor jött a hír arról, hogy egy dél-koreai fesztivál szervezői megdobták pálfi gyurit 100 ezer dollárral, akkor ment az örömködés, hogy végre forgatni fog az egyik kedvenc magyar rendezőnk, csak abba nem gondoltunk bele, hogy ez a 22 millió forintnak megfelelő összeg és a megszabott féléves határidő mennyire kevés. de míg az anyagi vonzattal nem lett gond, legalábbis pohárnok gergely szokás szerint magas színvonalú képein nem látszik a spórolás, addig a szoros határidőt nagyon is lehet érezni a forgatókönyvön. hogy nem volt idő kidolgozni semmit, inkább csak fogták az elfekvőben porosodó maradék ötleteket, és berakták melléjük a penny-s szatyorba buñuel-t meg kafka-t, plusz némi leértékelt szimbolikát az emberi félelmekről, és azt hitték, hogy kész is a film. mert mondjátok, nektek is volt olyan rémálmotok, hogy meztelenül voltatok egy tömeg közepén...? az a legnagyobb baj (mint a szkeccs-filmeknél úgy általában), hogy nem működik egységként, hiába a keret, szétesik jobb és rosszabb epizódokra. persze vannak aspektusok, amik mindenképp kalapemelést érdemelnek, például tökéletesen sikerült megfogni a kisnyugdíjas mindennapokat a háttérben zümmögő tévével és az akciós szórólapok böngészésével, még a ronda bútor és a gyógyszer-számolgatás is a helyén van (és persze piroska néni és benedek miklós is tökéletes partnerek voltak). ezután a hungaro-spiritualista epizód azért működik, mert a rögvalóság után az ember hökken egyet a lebegő srácot látva, és mosolyogva mondja, hogy ’jól van gyurika, bazdmeg, megfogtál’. a legkevésbé a multicam sitcom-paródia jött be, de lehet, hogy az a baj, hogy a született gyilkosok-ban sokkal jobb volt az ehhez hasonló konzervröhögéses betét. a félelmetes nőgyógyásznál már azt találgatod, vajon itt mit forgattak ki, és ha ráállt az agyad a pálfigyuri-hullámhosszra, már rájöhetsz, hogy mi lesz a sokk-faktor. kicsit belemerültem a részletekbe, de pont ez a lényeg, hogy van sok kis részlet, és nincs egész, mond is valamit, röhögtet is kicsit, el is riaszt, de az istennek nem akar összeállni. lehet mentegetni, hogy hirtelen kirántott fesztivál-film, de én jobban szeretném, ha hagynák végre a gyurit nyugodtan dolgozni... 6,5 pont. ($12.30.)

(2014) (r.: Török Ferenc)

vidékiként mindig lenyűgöz budapest -igaz, még sohasem bicikliztem az útjain naplementében, taxiban is csak egyszer ültem talán, fentről meg nem láthatom, mert félek a magasból lenézni. de szívesen vagyok ott, szívesen vesznék el benne. céltalanul. valami zenével a fülemben. egy romkocsmában hipszterkedve. laza mosollyal csajozva. csak úgy élni. lenni. lebegést érezni. nem fontos semmi. csak az apróságok. amikor hosszan elidőzik a szemed egy lányon. blődségeket beszélsz és mosolyogsz. vagy. nothin’ else matters. lehet ez budapest, a moszkva tér, vagy egy sziget (csak egy makett!), kifosztott szív bálabontás után. videoklipp-esztétika, szép színek, szégyentelen fiatalság. véletlenül kifacsart ananászok. minden lebegő, minden értelmetlen. és nem is kell értelem. csak sodródás kell. csak életérzés kell. úgyis elmúlik egyszer. mindenki továbbáll, nem lehet értelmesen befejezni. csak sodródjunk tovább, jó...? (7 pont) (kezdem érezni a jakabjuli jelenséget, a mohát meg tessék elvinni egy shameless kasztingra…) ($12.29.)

(2015) (r.: Ujj Mészáros Károly)

amikor pár éve először hallottam a filmről, akkor csak ráncoltam a homlokomat, hogy mi lesz ez az eget verő... izé, tudjátok... faszság...? mert annyira abszurdnak hangzott ez a japán kultúrából hozott mesei elem belekeverése egy magyar filmbe, kizártnak tartottam, hogy működni fog. és basszus, működik, de nagyon. és itt jönne a felsorolás, hogy mire emlékeztetett a végeredmény vagy a megkapó képi világ, de minek hoznám fel a szokásos példákat, wesanderson-t, jeanpierrejenuet-t, barrylevinson-t, hoppsz, mégiscsak sikerült… mert nem érzem úgy, hogy konkrét minták kerültek volna lemásolásra, inkább egy működő gensamtkunst jött létre, ahol az idealizált magyar retró találkozik a japán mitológiával, és egy nagy adag európai filmes hagyománnyal (legyen szó a francia- vagy olasz romantikáról vagy a finn szikárságról). és felesleges lenne minden okoskodás, hogy mennyire jól néz ki a film, hogy milyen elemekből tevődik össze, ha nem lenne ennyire piszok szórakoztató. végig működik a humor, az abszurd kikacsintásoktól a revicky-féle egyszerűbb viccelődésig. vagy a tövisházi ambrus által szerzett tökéletes soundtrack-ig (és most már két rajongója van a finn country-muzsikának az országban!). de még ez is csak felületes szórakozás lenne, ha nem lenne a középpontban egy végtelenül cuki hősnő -akit balsai móni (a.k.a. eszenyi enikő szerethető reinkarnációja) hoz igazán közel a szívünkhöz. és kell is az, hogy odatelepedjen szorosan mellénk, hiszen egy igazi szerelmi történetnél kell, hogy mi is kicsit beleszeressünk a hősnőbe, hogy szurkoljunk, hogy a végére minden drámai fuvallatot elűzzenek az írók a közeléből, hogy megkapja azt a happyendet, amit nagyon is megérdemel. amit mi is megérdemeltünk, hogy végre elmondhassuk megint, hogy egy olyan magyar filmet nézhetünk, ami úgy szórakoztató, hogy nem gagyi, ami nem megalkuvó, ugyanakkor nem is köldöknézős –pedig a magányról mesél. 八 (8) pont. (u.i.: schmied zolinak meg kéne tartania ezt az amorózó kinézetet, tuti tarolna abban a generációban, aki odavolt a fiatal alain delon-ért...) ($12.23.)

(Az éhezők viadala: Kiválasztott -1.rész) (2014) (r.: Francis Lawrence)

miért érdemes harcolni? a film kétféle választ is ad, a hatalom elnyomása ellen és a szeretteinkért. ám, míg az elsőhöz kapcsolódó jelenetei működtek, addig ez a szerencsétlen romantikus szál továbbra is a hatástalan. mert oké, értem én, hogy peeta-t addig kínozták meg befolyásolták, míg ilyen lett, de most sem segítettek egy percig sem, hogy közelebb hozzák a karakterét. és ha nem értjük, hogy katniss miért érez iránta ekkora vonzalmat, akkor a motivációs alap is sántítani fog. a másik vonal viszont rendben volt, a lángoktól övezett lány meg tud mozdítani bennünk is valamit, még ha pontosan látjuk is, hogy hogyan készülnek a propaganda-anyagok. de amíg president snow tényleg elköveti azokat a borzalmakat, addig hősnőnknek is könnyű dolga van fellobbantani bennünk a tüzet. kellenek is ezek a hatásos részek, háttérben egy égő kórházzal vagy felrobbanó duzzasztóművel, mert a film alapvetően eléggé alaplángon ég. rosszkedvű és nyomasztó, a föld alatt minden szürke és levegőtlen, a szituáció nem túl szívderítő, de jól morog benne az a visszafogott feszültség, amiről tudjuk, hogy majd csak legközelebb fog kirobbanni. annak ellenére, hogy nyilvánvalóan pénzügyi megfontolásból lett kettévágva ez az utolsó történet, nem éreztem azt, hogy nyögve erőlködnének az írók, hogy kitöltsék a kötelező kétórás penzumot. lehet, hogy azért, mert megint a sorozatokra kell visszautalnom (mint a második rész elején is tettem), ahol minden évadban vannak ilyen mélázósabb, felkészítő epizódok -amikből az ember nem hiányolja az akciókat, mert tudja, hogy nem arról kell szólniuk, hanem előkészítik a terepet a nagy finálénak. filmben kicsit szokatlan ilyet látni, de remélem lesznek még máskor is ilyen próbálkozások, hadd mosódjon még jobban össze a két médium. 7,5 pont -bár nehéz megítélni az értékét egy fél film alapján. (most megyek, és dúdolom még egy kicsit katniss dalát...) ($11.15.)

(Az éhezők viadala: Futótűz) (2013) (r.: Francis Lawrence)

az elmúlt évek sorozatos dömpingje alatt megszoktam, hogy mindig részletesen megkapom a fontos események következményeit is -és üdítően, hogy a filmekben is ez a trend erősödik, kihasználják a többrészes franchise-rendszer ezen előnyét. mert oké, hogy hőseink élve hagyták el az arénát múltkor, de hogyan tovább? mennyire törte meg lelküket, hogy ölniük kellett? hogyan élik tovább az életüket sztárként? katniss a klasszikus ptsd tüneteit mutatja, és hát a kirakatban kirakat-életet kell élni, mű-mosolyokkal a kamera felé. és ez a lány tudja, hogy kell ezt csinálni, az előző résznél még engem is megvezetett a nagy szerelemmel, úgyhogy örültem, hogy kiderült, hogy csak megjátszott volt, még ha gyanítottam is, hogy a második órára már nem így lesz... ez a következményekkel foglalkozó első félóra működött igazán, ahol katniss a lelki viharaival küzd, ahol elindul az a folyamat, aminek a végén majd elfogadja magát, mint az emberek vezetőjét, mint a lázadás emblematikus alakját. kicsit jobban betekinthettünk a körzetek mindennapi életébe, a diktatúra működési rendszerébe is. aztán jött a célállomás, a kapitólium, és a rómaiaktól örökölt dekadencia. bevallom, kicsit csalódtam, amikor kiderült, hogy már megint egy viadal játszódik majd le a rész második felében, de sikerült bele annyi csavart rakni, hogy eloszlatták a rossz érzéseimet -mert háttérbe szorították a tíz kicsi négeres kiszorítósdit, sokkal inkább a közeg lett az ellenfél, amik odafentről irányítva törtek a srácok életére. és mivel frakciók is alakultak a küzdők csoportján belül, így több esély volt megismerni a karaktereket -mármint azokat, akik a jó oldalra kerültek, mert a gonoszokból megint nem kaptunk szinte semmit... (a régiek közül effie-t emelném ki, mert gyönyörűen építették fel a lelkét a felszínes színes parókák alatt). azt hiszem ilyen egy jó folytatás-film, ami minden elemében megelőzi az elődjét (igen, az új rendező kidobta a kézi-kamerát, és láthatóan magasabb költségvetéssel dolgozhatott -vagy igényesebb a cgi-re, mint az elődje), és jól is gazdálkodik annak az erényeivel, épít rá -és közben már nagyban készíti elő a folytatást. 7,5 pont. ($11.14.)

(Az éhezők viadala) (2012) (r.: Gary Ross)

már rég nincsenek eredeti ötletek, így az ember nem azt nézi, hogy hányszor látott/olvasott már valamit, sokkal inkább keresi azt a pluszt, amit az új műtől megkaphat. az éhezők viadalának az alapjai is ezerszer használt panelek, hisz’ láttuk már elég sokszor ilyen disztópikus társadalom-kritikát, ahol a gazdag elnyomók a dekadens szórakozásaik miatt még alávalóbbnak tűnnek a szegény embereknél. vagy egy olyan történetet, ahol egy rakás fiatalt eresztettek össze ’csak egy maradhat’ felkiáltással. hogy miért érzem úgy, hogy mégis érdemes egy próbát tenni ezzel a könnyen kiismerhető világgal? mert nagyon ügyesen csavar egyet a nemi szerepeken -itt a nő vadászik és a férfi gyűjti a bogyót. és üdítő látni egy olyan hősnőt, aki nem szorul megmentésre (illetve, ha igen, akkor is egy kislány menti meg), határozott, erős, ugyanakkor nem egy maszkulin gép, mert tele van nőies vonásokkal, leleménnyel és érzelmekkel. nem is értjük, hogy mit lát egy olyan nyámnyila alakban, mint a bántóan kötelező szerelmi szál másik fele, akit két óra alatt sem tudtak szimpatikussá tenni, mert az elején láthatóan élvezi a helyzetet, majd béna kis alak lesz, aztán meg elvtelenül csatlakozik a rosszfiúkhoz -és még meg is kell menteni, so... simán kihagyható lett volna az egész romantikus vonal (főleg, hogy ott lebeg a szokásos háromszög is felette), de tudom, ezt várja el a közönség, ezzel lehet nézettséget növelni, blablabla, de ezért nem kéne kisebbíteni egy alapvetően nagyszerű karaktert. bár igazából örülnöm kéne, hogy katniss ilyen jó és erős lett, mert a többiek vázlatokként maradtak meg a script-ben, főleg az ellenséges srácokról nem tudtunk meg sokat, csak hogy gonoszok, mert gonosznak nevelték őket. érdekes volt a film tempója, mert hamar letudtuk a kiválasztást, aztán belemerültünk a felkészülésbe (kicsit azért túltolták a már említett dekadenciát), és egy óra múlva jött maga a viadal, ahol szintén nem volt túl sok feszültség, mert a hősnőnk szemszögéből láttuk csak észak-carolina-i erdőt, de lehet, hogy jobb is, mert amikor összecsapásokra került sor, akkor a rendező az operatőr és a vágó közösen veszítették el a fejüket, hogy a nézők ne sokat lássanak az eseményekből. de egyébként ezzel a megfontolt haladással sem volt rossza tempója. érdekes, hogy a lionsgate (szinte) mindig jól tud választani az előtte heverő könyv-kupacból, igaz, hogy túl sok energiát és pénzt nem ölnek bele elsőre sohasem, megelégszenek egy korrekt minőséggel, az olvasótábor meg majd behozza a bevétet. 7 pont. ($11.14.)

(Mission: Impossible -Fantom Protokol) (2011) (r.: Brad Bird)

tériszonyom van. valószínűleg ez az oka, hogy annak idején nem vállaltam be a moziban ezt az epizódot -látva az előzetesben a leghírhedtebb jelenetet. most is rákészültem -főtt kukoricát kezdtem majszolni, amikor már sejtettem, hogy közeleg (szokás szerint az első óra végére került a nagyjelenet) -de az sem segített elfedni a tenyereim izzadását... na, belevágtam a közepébe, tekerjünk egy kicsit visszább. jöhet a szokásos mantra, tom cruise még az ötvenedik életévéhez közeledve is érzett magában potenciált egy újabb akrobatikus mutatványhoz, és megint nem a kitaposott úton indult el -illetve csak részben, mert a harmadik epizód receptjét követte az előkészületekkor: egy más műfajban jól kipróbált rendező (az animáció világából érkező brad bird) és két tévés író egyengette a projekt útját. azt az utat, ami elérkezni látszik a végállomásához: hogy végleg el-bond-osítsák a sorozatot. mert már csak a rosszfiúk használják a védjegy-szerű maszkot, inkább mindenféle egyéb kütyükre hagyatkoznak -annak ellenére, hogy a sztoriban az lenne az egyik fő vonal, hogy ők most kitaszítottak lettek az ügynökségtől, és semmilyen segítséget nem kaphatnak (még jó, hogy előtte bespájzoltak belőlük). a gadget-ekkel együtt a poénok is feldúsultak, de most ez a hatás sokkal jobban működik, mint a félresikerült második próbálkozásnál, lehet, hogy csak egy simon pegg kellett, hogy helyére kattanjon a humor-faktor (bár jeremy renner sem csak az izmaiért van jelen, jól áll neki a faarcú poénkodás is). de kellenek is ezek a humor-patronok, hogy kicsit megtörjék a faltól-falig akciót, mert anyám, ebben a filmben tényleg nincs megállás, rohanunk helyszínről helyszínre az események után, fitten, szuszogás nélkül (és szerencsére nincsenek is szétvagdosva az akciók, minden szépen látszódik, kivéve, ha egy homokvihar takar el mindent...). a sztori egyébként meglehetősen hidegháborús, atomtöltet, indító-kulcsok, vörös tér, james bond irigykedik a háttérben. de irigykedhet is, mert méltó ellenfele kovácsolódott az elmúlt két évtizedben, egy ügynök, aki nem ismeri a lehetetlent, és sajnos őrült magas helyekre is képes felmászni... 8 pont. (először azt hittem, hogy csak egy mondattal elkenik az előző rész házasságos fiaskóját, de aztán meglepően okosan jöttek ki ebből a szálból is.) ($08.02.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)

(2015) (r.: David Sandberg)

a piratebay filmjei az ön kedvenc filmjei... örülök, hogy egy olyan korban élhetek, amikor az emberek beadják a közösbe, amijük van, csak hogy néhány őrült megvalósíthassa az álmait. és kicsit szomorúan veszem tudomásul, hogy abban a korban is éltem már, amit ez a film oly’ tökéletesen kap el. ezt csak úgy lehetett megcsinálni, hogy az ember szereti és ismeri a korszakot és annak a vacak termékeit. és david sanberg belenyúlt a tutiba. nem tudom, hogy azért, mert annyi mindent meg akart mutatni a nyolcvanas évekből, vagy mert az anyagi lehetőségek fél órás filmet engedtek csak meg neki (ami valahol nem is baj, ennél több már lehet, hogy halálos dózis lenne), de esszenciáját hozta mindannak, ami az akkori művekre jellemző volt. így felsorolni is nehéz lenne, hogy mi kutyulódik itt össze, mintha valaki fogott volna két képmagnót, és egy videokazettára másolta volna az összes kedvenc jelenetét. egy agyonhasznált kazettára, amivel jócskán küzdenie kell a tiszta-szeszt már régen látott fejnek. azt hiszem ez volt az egyik legjobb diszkont-szórakozásom, félóra nevetés és nosztalgia, akciós kölcsönzői áron. tank you! ($06.04.)

(Időről időre) (2013) (r.: Richard Curtis)

te mire használnád az időutazási képességedet? én teljesen egyetértek jelen filmünk főszereplőjével -csakis csajozásra... de egyébként nem érdemes túl sokat agyalni ezen, mert nem scifit kapunk, hanem egy ízig/vérig richard curtis-filmet, ahol csak egy apró kiegészítő gimmick az időutazás. csak azért kellett, hogy kicsit feldobja a szokásos témáit, a szerelmet, az esküvőt és a temetést. szerintem tök jó dolog, hogy valakinek ennyire felismerhető stílusa van (oké, a tévé-sorozatai anomáliák, legalábbis mr.bean-nél és a fekete viperánál lényegesen kevesebb a szerelem...), és mégsem érzi az ember önismétlőnek, hogy a saját paneljeit használja. mert úgy rakja egymás mellé ezeket a paneleket, hogy egyszerre szórakoztató és szívet melengető lesz a végeredmény. először csak a szórakozás része jött -meg a kis irigykedés, ahogy vigyorogva nézed, hogy hogyan lehetnének kikerülhetőek a végtelenül ciki pillanatok (ha a te családodban is öröklődne ez a képesség). és aztán megérkezett a nő, és én elkezdtem rettegni, hogy túl hamar jöttek össze, túl hollywood-i aggyal gondolkoztam. pedig ez itt európa, szerencsére megvannak az apró eltérések. a dráma nem valami hülye összeveszésből ered, hanem az élet mindennapi részeként van jelen. nincs minden lepolírozva, ott vannak a szúrós kis élek, még a szellemes párbeszédekben is. de azért a kis vörös is megkaphatja a legszebb mosolyú lányt... erős érzelmi hullámvasút, az ember az öklét harapdálja a cukiságtól, majd a szeméhez emeli a kezét, hogy letörölje a könnyeit. szokásos szívből szeretet-csomag a curtis-művekből. 8,5 pont. és ezt számoljátok úgy, hogy én nem is vágyom ilyen típusú boldogságra, mint amit a film sugall, mint eszményi célt (a.k.a. feleség + gyerek). ($05.31.)

(Feledés) (2013) (r.: Joseph Kosinski)

csak repülünk az ismeretlenbe -és ez jó érzés... valahogy sikerült elkerülnöm két év alatt minden spoiler-t, és ez nagy szó, és örömteli dolog is, mert most egyedül fedezhettem fel a film világát. az alapfelállásnál már pozitív volt a benyomásom, erős scifi-s alapnak gondoltam ezt az ’űrlényekkel való háborúzás utáni takarítás’-t, és hangulatos is volt ennek a bemutatása a munkával és a hideg lakással (btw, végig játszottak a színekkel, a fehér ruhákra és használati tárgyakra feketékkel válaszoltak). aztán elkezdték csavarni és csavarni (persze a kezdetektől tudtuk, hogy lesz valami a flashback-ek miatt), és én kíváncsian vártam, hogy milyen útra visznek. és amikor jöttek a megoldások, az ember nyugtázta, hogy ’oké, ez így is rendben van’. azt nem tudom, hogy a többi nagy csattanóra építő műhöz hasonlóan ez mennyire lesz újra fogyasztható, de majd meglátjuk, mert volt annyira izgalmas és látványos, hogy majd egyszer újra a lejátszóba kerüljön a lemez. 8 pont. és most megyek, és letöltöm a fantasztikus filmzenét is... (azt nem tudom, hogy tudjátok-e, de a pg-13-ba sorolt filmeknek egyetlen ’fuck’ van engedélyezve a szövegkönyvben -asszem itt sikerült a legtökéletesebb helyen elsütni...) ($05.27.)

(2015) (r.: Alex Garland)

egyáltalán nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia kérdése az egyik leginkább feldolgozott scifis-téma, és elnézve a technika mai állását, még népszerűbb is lesz az aktualitása miatt. és fontos is, hogy gondolkozzunk ezen a problémán. mert annyi minden felmerülhet ilyenkor -legyen szó a gépekről vagy az emberekről. érzésekről. és nem kell mindig a nagyszabás felé törekedni, nem kell a világ-megváltás, egy csendes alkotás is kiválthat katartikus élményt. jó fokmérője volt a filmnek, hogy a végére fekvésből ülésbe váltottam, vonzott egyre közelebb magához a tévé, ahogy nőt a feszültség. mert bizony alex garland sok mindent begyömöszölt a scifi külső alá. ha egyfelől nézem, ez egy elgondolkodtató kamara-dráma, ami a párbeszédeire és az erős színészi játékra épít. ha másfelől nézem, akkor fifikás thriller, ahol a feszültséget azzal éri el, hogy egyre kevésbé hiszel a karaktereknek, ahol egyre nyomasztóbbnak érzed a jeleneteket. bár íróként már elismert az angol úriember, rendezőként is viheti még sokra, gondosan ki volt dolgozva a látvány, tetszett a sok kontrasztosítás a hideg belső terekkel és a természet kinti szépségével. organikus és szintetikus harmónia jellemezte -csak úgy, mint az egész filmet, ami úgy gondolkoztat, hogy közben lassan feszít szét belülről. 8 pont. ($05.24.)

elég frusztráló érzés, amikor többszáz film megnézése után rádöbbensz, hogy fogalmad sincs, hogy láttad-e valaha teljesen a mad max filmeket, vagy csak elcsíptél gyerekkorodban egy-egy jelenetet. és akiben van egy kis tisztelet a filmek iránt, az nem engedheti meg magának, hogy ilyen kult-filmek ejtsenek csorbát a becsületén. úgyhogy elhatároztam, hogy beizzítom a motorokat, és rászánom egy hétvége estéit a pótlásra. persze az sem volt utolsó szempont, hogy a rohamosan közeledő új részt a moziban szeretném abszolválni, és nem akarnék lemaradni egyetlen morzsa utalásról sem.

Mad Max (1979) (r.: George Miller)

az ember a mad max címről általában egyből valami post-apokaliptikus világra asszociál, pedig az első rész még korántsem ennek a zsánernek a hangulatában készült. persze azt érezni, hogy nem makulátlan a jövő, de inkább csak a hangszóró monoton instrukcióiból lehet felcsipegetni némi információt. meg azért valljuk be, hogy nem a történet a film erőssége -kicsit zavarosan indul, és csak a végére áll össze, és út közben egyszer sem vádolható eredetiséggel. sőt, a romantikus enyelgések lét-jogosultságát megértem (a hős motivációinak klasszikus építése miatt vannak itt), ugyanakkor kilógnak a benzin-gőzös keretből (és nyugodtan be lehet vallani, hogy ez tulajdonképpen egy western, lovak helyett motorokkal...). persze érdekes, ahogy a hős-történetből anti-hős történet válik, azért a végtelen aszfalt-csíkon játszódó akciójelenetekért nemesedett kultikussá a film. és azok a részek tényleg nagyon össze vannak rakva, fényképezésben, vágásban, cool-ságban (max belépője!). itt a low-budget báj is kevésbé érződik, bár lehet, hogy csak a tényleges autó-törések és a kemény kaszkadőr-munka mondatja ezt velem (az a motoros túlélte, akit jól láthatóan fejbe-csapott az egyik gép...?). meglepődtem egyébként, hogy sokszor milyen visszafogott a rendezés, egy kvázi exploitation filmtől nem azt várnám, hogy csak sejtetéssel és nem tényleges megmutatással fokozza fel a horrort és a drámát. bár még most is élvezetes alkotás, és látszik, hogy mennyire modern lehetett a hatásmechanizmusa 1979-ben, azért sokat kopott az évek alatt a karosszériája. ($05.01.)

Mad Max 2 (1981) (r.: George Miller)

ha van valami, ami eszembe jut ausztráliáról, akkor az a vörös színű talaj, ami ott porzik a sivatagos táj felett, és belep mindent. és pont ez a por-réteg, amit hiányoltam az első filmből, és amit most megkaptam -töményen. nem sokat szarakodunk a két film közötti átvezetésen, kis emlékeztető, pár keresetlen szó a narrációban a megváltozott világról, és már benne is voltunk a sűrűjében. oké, kell még majd’ fél óra, mire max-nek célt adnak, és úgy tűnik, kell egy ilyen típusú löket a történetnek, mert akkor indul be igazán, és kezd el őrült tempóban száguldozni. no, de még ne lőjünk el minden puskaport, mert nem csak az utolsó húsz perc miatt érdemes megnézni a filmet. kezdjük azzal, hogy mennyire szépen van fényképezve, tele van gyönyörű beállítású képekkel -talán túl szép is egy ilyen elhasznált világhoz. vagy talán pont ez ellensúlyozza a rozsdálló gépjármű-parkot, a szedett-vedett fegyvereket, és az egészen őrült kosztümöket (ez utóbbiaknál azért már elszálltak kicsit a tervezők, de lehet, hogy csak kevesebbet kellett volna járni a kora ’80-as évek szadomazo metál-koncert performanszaira...). de mindenen érződik az átgondoltság (tetszett, hogy nem csak autókázunk, hanem vannak alapjai is a történetnek a küldetés(ekk)el). george miller-ék azon kevés kivétel közé tartoznak, akik a több pénzt tényleg arra használták, hogy jobb filmet hozzanak létre, és nem pedig arra, hogy az ötleteiket üres látványosságra cseréljék. ennek ellenére látszik a nagyobb költségvetés, de tök jól érezni, hogy ugyanúgy benne van a szívük és a lelkük, mint a no budget első résznél. csak volt lehetőségük tényleg úgy megvalósítani a bigger, faster, louder folytatás-filmet, ahogy elképzelték. és akkor jöjjön a lényeg -a finálé. eltelt majdnem 35 év, és még mindig lenyűgöző, amit megalkottak a ’kamion kontra mindenki más’ nagy csata-jelenettel, önkénytelenül ki kellett ülnöm az ágy szélére, és feszülten meredtem a tévére, mert erre kényszerített. mesteri. ezt a részt látva már tökéletesen megérti az ember a kult-státuszt. (vicces, hogy egyetlen jelenetnél ugrott be, hogy én ezt már láttam -a babkonzerv-evésnél...) ($05.02.)

Mad Max Beyond Thunderdome (Mad Max 3. -Az igazság csarnokán innen és túl) (1985) (r.: George Miller, George Ogilvie)

még egyetlen képkocka sem pörgött le, csak a főcím kezdődik, de amikor meghallod a szintetikus visszhangos dob-hangzást, már tudod is, hogy a nyolcvanas évek közepén jársz. és a korzsak egyik ikonja, tina turner nem csak a hangját adta a produkcióhoz, de az egyik fontos szerepet is eljátszotta. és a film műfaja is innen ered -mert ha volt dicsőséges korszaka a kaland-filmeknek, akkor a ’80-as évek az. igen, megint hangulatot váltottunk, nem is tudok ilyen film-trilógiát, ahol ennyire markánsan különböző lenne a három film hangvétele. kicsit olyan, mintha max rossz díszletbe téved volna be, de ha már ott van, akkor bohóckodik kicsit (és valahol így is volt, hiszen a filmes legendáriumokból ismert, hogy a forgatókönyv eredetileg ifjúsági kalandfilmnek készült). még az első fele talán madmax-es, már ha az erőteljesen megváltozott poszt-apokaliptikus társadalom bemutatását nézem, érdekesen zakkant figurák, egy kis bunyóval fűszerezve. de aztán félúton zsánert váltunk, a megkeseredett ex-zsaru/ex-sofőr óvóbácsivá vedlik, a néző meg kapkodja a fejét a pánpéteres/legyek urás fordulatokon. aztán a végére jut megint egy pofás akció-rész (vonattal, hogy ne is kelljen tagadni a vadnyugati hatásokat), amiben a gonoszok az istennek nem akarnak meghalni -vagy legalább vérezni egy kicsit. az az igazság, hogy ennek a disney-madmax-nek nem kéne működnie, mégis nekem ez csúszott le a legkönnyebben -lehet, hogy mert jó helyre került, vasárnap estére nem is kívánhatunk jobb agy-kikapcsolást... ($05.03.)

(2014) (r.: Chad Stahelski, David Leitch)

azt hiszem rosszkor érkezett a film anno -mert bár a trailer meggyőző volt, de akkor épp minőségi cuccokkal tömtem magam, és sznob módjára nem akartam lealacsonyodni. pedig semmi szégyenletes nincs a puszta szórakozásban. már a szinopszist is imádom kimondani: ’keanu a kutyája miatt legyűri az orosz maffiát, de durván’ -és egy ilyen típusú akció-mókánál nem is kell, hogy vastagabb legyen az ötlet, vagy hogy a főszereplőnek ötven mondatnál többet meg kelljen tanulnia, stílussal ki lehet váltani minden ilyen bölcsészes hülyeséget. és a filmnek nagyon is van stílusa, a legjobb képregényfilm, amit nem képregényből csináltak, az elején képekkel mesélik egy kapcsolat szomorú végét, a temetésen felülről látjuk a sok esernyőt (btw, miért esik mindig az eső az ilyen szertartásokon...?), aztán még egy kicsit alapoznak, elültetik a fülünkben a bogarat, hogy illik félni hősünktől, majd megindul a parádé. egy profi tudja, hogy a leghatásosabb módja a gyilkolásnak a fejlövés, úgyhogy serényen gyakorolja is ezt a metódust, baromi élvezetesen, mindent jól látni, újabb szög annak a hülye beidegződésnek a koporsójába, hogy szanaszét kell vágni az akciókat, hogy dinamikusak legyenek. lófaszt. csak tudni kell koreografálni (a kaszkadőrség felől jönnek az alkotók, látszik is szerencsére). meg fel kell pakolni pár szűrőt, kicsit karikírozni is szabad a műfajt, túl kell pörgetni a végtelenségig, tele kell tömni ismert arcokkal (főleg a tévéből szemezgetve), és a néző elégedetten fog felállni a székből. mert tudja, mire fizetett be, és pontosan azt kapja. 7,5 pont (vagy inkább 7,75, de azért mégsem kéne ennyire differenciálni...) ($02.27.)