(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)

(A Grand Budapest Hotel) (2014) (r.: Wes Anderson)

valahol a tennebaum idején maradtam le a wes anderson életműben, de most ugrottam pár lépést az oscar-run miatt -de lehet, hogy ez nem is baj, mert így frissnek hatott a stílusa, nem fáradtam még bele a középre komponált képekbe. nem sok rendező van, akinek egyetlen képkockájából fel lehet ismerni a keze nyomát, de m. anderson-nál könnyű dolgod van, és nem csak a fókusz-pontok miatt, a színkezelése is sokat segít (de az olyan ötletek is gyanússá tehetik a dolgot, mint most a különböző képarányok váltogatása). de hogy ne csak egy jól kinéző festményt készítsen, nem árt, ha karaktereket is pakol a képekre, és atyaég, mennyi jó karakter rohangált itt másfél órán keresztül, a többségük külön filmet is érdemelne, mert csak odakenték nekünk, aztán rohantak tovább, pedig szívesen megtudtam volna többet is róluk. ja igen, rohanás, miután megismertük a tripla-szerkezetet, meg kicsit ismerkedős túrát tartottak a hotelben, egy szomorú hírrel beindult a főszál, amivel egy hihetetlen kaland vette kezdetét, ami minden túlzásával és abszurditásával nagyon tudott működni. az sem szabad elfelejteni, hogy miközben mi jókat mókáztuk a hóesésben, addig a háttérből felsejlett a huszadik század sok-sok szörnyűsége. mintha csak hrabal csokoládéra és parfümre cserélte volna a sör-habot, és úgy mesélne nekünk egy keserédes mesét a mi átkozva szeretett közép-európánkról. 8 pont. (most az lenne a tisztességes, ha azzal zárnám a kritikát, hogy felsorolom a hihetetlen színészgárdát, de akkor azt hiszem ez lenne a leghosszabb bejegyzés, amit valaha is posztoltam a blogban...) ($01.29.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)

(Így neveld a sárkányodat 2) (2014) (r.: Dean DeBlois)

talán a repülés az egyik leglátványosabb dolog, ami mozgóképen ábrázolható. úgyhogy most ámuldozhattunk eleget... (halkan hozzátéve, hogy mégsem ezek a lélegzetelállító részek voltak a technikai fejlődés leglátványosabb mutatói, hanem, hogy mire képesek manapság már az animátorok az arc-mimikával.) kevés animációs alkotás van, ami közel tud kerülni a szívemhez, de az első részt szerettem, főleg a viking-kultúra ábrázolásáért, és csak kevésbé azért, mert ’milyen cukik a sárkányok’. volt egy jó világ, egy jó sztori, ami erős alap volt. de a készítők tudták, hogy egy folytatáshoz magasabbra kell szárnyalni. nem szó szerint ismételni, ami egyszer működött, hanem továbbfejleszteni mindent. a viszony-rendszert. a sárkányokról átadott tudást. kicsit előrébb bicegni a felnőtté válás útján. kellett egy új gonosz, akivel össze lehet csapni, aki immorális ellenpontot képez. aki háború-párti. azt is tudták, hogy fel kell öltöztetni ezt a sok kalandot, hogy a szívünket is melegítsék, mikor tátott szájjal nézzük őket. ...az ember sosem tudhatja, hogy mikor változik gyerekké újra. mikor nem gondolkozik mindenféle hülye elemzésen, csak élvezi egy rajzfilm történetét, behúzzák őt az érzelmek. és repül. repül. 8,5 pont. (++12.30.)

(Jégvarázs) (2013) (r.: Chris Buck, Jennifer Lee)

van az a sztereotípia, hogy a disney mesékben mindig énekelnek a hercegnők... egyébként nekem nincs bajom az ilyen tipikus musical típusú zenével, de azért már kicsit ráncoltam a homlokom, hogy ’már megint dalban mondják el’... és sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez nekem mennyivel jobban működne élőszereplős filmként, mint így megrajzolva (btw, úgy indult ez az egész ’nézzük meg a frozen-t karácsonykor’ ötlet, hogy a once upon a time sorozatban ilyen tematika volt idén, és most elnézve az itteni figurákat, elképesztő, mennyire jól választották oda ki a színészeket. plusz gondoltam hó is van benne, akkor karácsonyos...). de tényleg nem a negatívumokat kéne néznem (oké, még egy: a dalok mellett nem örültem a kötelező ámde fárasztó vicces mellékszereplőnek sem), hanem amik mások voltak, mint az eddigi disney-sztenderdek, és mégis működtek: hogy két erős nő volt a főszereplő, akik nem csak oldalbordaként lógnak, és csak arra várnak, hogy megmentsék őket. hogy nincs tipikus főgonosz, akit le kell győzni, hanem csak egy balszerencsés lány és egy hatalommániás köcsög. hogy kifigurázzák a fehér lovas hercegeket. hogy a szerelem mindent megoldó erejével is tudtak játszani. hogy belátták, hogy nem mindig kell esküvővel zárni a nagy happyendet... 7,5 pont. (megyek és hallgatok egy kis idina menzel-t vezeklésül...) (++12.25.)

(A holnap határa) (2014) (r.: Doug Liman)

ilyenkor látszik, hogy a groundhog day mennyire beépült a popkultúrába... van olyan, amikor az ember egy olyan alkotáson szórakozik remekül, amiben egy cseppnyi eredetiség sincsen. mert nem csak a legendás bill murray filmben láthattuk már ezt az újra-és-újra átélt nap ötletét, de még mindig működik ez. egyébként is szoktak hagyni időt arra a hősnek, hogy beletanuljon a szerepébe, hát hadd tegye ezt stílussal. de más minták is felbukkanhatnak az ember tudatalattijából a film nézése közben -evidens, hogy a partraszállásról a ryan közlegény villan be, de ha sandítva nézünk a (végre nem humanoid!) lényekre, akkor a mátrix is ott foroghat a fejünkben. és jó hogy feljött ez a scifi klasszikus, mert van egy éles különbség a két alkotás között. míg abban folyton egy filozófia szakos felböfögött bölcseleteit hallgathattuk, addig e film alkotóinak esze ágában sem volt, hogy valami nagyot akarjanak mondani nekünk -tényleg csak az volt a cél, hogy lekapják a fejünket (na jó, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a verdun-i színtérbe, a franciaországi partraszállásba és a párizsban bekövetkező felszabadulásba beleláthatok dolgokat, de inkább leveszem a bölcsész-sálamat). mert néha tényleg elég az, hogy felveszik a színészek az exoszkeletont, és lőnek a tengerparton. mint a veszettfene (doug liman még mindig tud akciót rendezni). a jellegéből adódóan (sok az ismétlés, ugye) akár unalmassá is válhatott volna, de mindig jó tempóban néztünk bele a jó napba, csak annyiszor tértek vissza jelenetek, amennyiszer muszáj volt. nekem nem hiányzott egy vastagabb szerelmi szál sem, sőt, én igazából annak szurkoltam, hogy semmilyen szerelmi szál ne legyen, csak a küldetésre koncentráljon a két hős, de ennyi érzelmi kötődést, és egy apró csókot még elnézek nekik. tom cruise jól hozta a többféle arcát, a kezdeti nagypofás megnyerő médiagenya lehetett a legkönnyebb, aztán jött a bénázó és hisztiző esetlen szerencsétlenség, majd a végén a megkeményedett katona. azt kicsit sajnáltam, hogy több hollywood-i társához hasonlóan nem tudta a legvégéig fokozni a tempót és az izgalmat a film, hogy nem az utolsó akciójelenet marad meg az emberben (és hogy odacsaptak a végére egy happyendet...). de azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez egy jó nap volt az emberiségnek... 8 pont. (++11.29.)

(Időhurok) (2014) (r.: The Spierig Brothers)

szóval mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás...? az időutazós paradoxonokhoz kell egyfajta nyitottság, amikor nem teszi fel az ember a ’miért’ kérdést, csak hagyja, hogy vezesse a történet saját logikája. én talán azt a válfaját szeretem a legjobban ennek a zsánernek, amikor hiába utaznak oda-s-vissza, nem tudják megváltoztatni a történteket. és valahol ez is ebbe a kategóriába esik, eljátszik az eleve elrendeltséggel erősen. bár hozzátenném, nem ilyen filmre számítottam, amikor rásütötték az időutazós bélyeget a filmes oldalak. mert ez sokkal inkább egy dráma, néhány jól irányzott csavarral. de ezt már érzi az ember, amikor a film első felében csak egy hosszú párbeszédet hall, flashback-ekkel színesítve, egy szomorú históriát, ami valahol a nemiség megváltozásánál kezd el igazán szívbe markolni. de működik a dolog, nem vágyik rá, hogy mozgalmasabb legyen, van elég jó a történet, hogy fenntartsa az érdeklődést (hogy egy üveg wiskey-t megér-e, azt mindenki egyéni ízlésére bíznám). a második félben jönnek be a már emlegetett csavarok, és itt jön el az ideje hogy a legnagyobb szívfájdalmamról beszéljünk -mert lehet, hogy én az elitbe tartozom (nem hiszem), de meglehetősen könnyen ki tudtam találni a nagy csavarokat, így már csak a bólogatás maradt, amikor minden gyanúm beigazolódott (igaz, már azzal gyanút keltettek, hogy nem láthattuk az arcokat sokáig. olvastam egyszer, hogy a ’you only live twice’ című bond-film azért lett olyan amilyen, mert leírva még csakcsak működött, hogy japánná operálják a 007-est, de connery-vel mozgóképen ez kudarcra volt ítélve. itt is ez lehetett, hogy a feldolgozott novellában működhetett a karakterek elkenése, de a filmben ilyen átlátszó trükkökhöz kellett nyúlni.). és érdekes, hogy ennek ellenére jó filmnek gondolnám, mert amit vállalt, azt teljesítette, szépen volt fényképezve, ethan hawke talán kicsit többet mutathatott a szokásos színészi eszköztárán túl. és nem hagyja nyugodni az embert: a tyúk volt hamarabb, vagy a tojás...? 7,5 pont. (++11.29.)

(Sráckor) (2014) (r.: Richard Linklater)

ennek a filmnek nem lenne szabad léteznie... két és háromnegyed órás, nincs igazán története, csendes, kedves. de van. és milyen jó, hogy van. mert nem kell mindig nagyot mondani. nem kell mély drámával lehúzni a nézőket. néha elég, ha annyira megközelítjük a valóságot, amennyire mesterségesen ez lehetséges. ha egy olyan történetet alkotunk, ami megeshet bárkivel. veled. velem. akár texas-ban is, elvált szülők kölykeként. mindenki felnő. és mindenki raktároz magában el emlékeket. töredékeket. mert a hosszú folyamat alatt úgyis kikopik egy csomó minden. szita az agyunk. vagy kevés a memória... szerintem richard linklater a filmben is látott puskát tartotta a pénzemberek fejéhez, hogy tizenkét éven át elnézzék neki, hogy szórja a dollárokat, a megtérülés csekély esélyével. de ehhez a koncepcióhoz ez kellett, hogy fogja a színészek kezét évről évre, és kiszakítsa azt a néhány napot mindannyiuk kalendárjából. ezt nem lehetett volna más trükkökkel elkészíteni. nem lett volna igaz. kellett egy jó adag szerencse is hozzá, hogy a jó gyerekre bökjenek rá az elején, de szerencsére jól helytállt a srác, elbírta a vállain a film nagy részét. ethan hawke itt is (valószínűleg) önmagát adja, mindenesetre jó volt mosolyogni, amikor az volt az érzése az embernek, hogy before-os jesse ikertesója magyaráz és gesztikulál a vásznon. patricia arquette finoman és baromi természetesen hozta az anyukát, talán neki kellett a legtöbbször belelépnie a drámába, de jól csinálta. a kislányt elsőre meglehetősen idegesítőnek találtam, de ebben egy jó adag lehetett a szerepből, mert utána ő is kupálódott szépen (és most megengedően nézek félre az apai protekció miatt...). kicsit féltem a filmtől, mert szoktak problémáim lenni a gyerek-színészekkel, de működött a linklater-varázs, annyira természetes volt minden, hogy fel sem ocsúdtam, már kamaszokat néztem. nem erőltették, hogy az idő múlását érzékeltessék velünk, a hajak, a technikai kütyük, a kollektív élmények és a zenék jó irányjelzőnek bizonyultak (büszkeséggel tölt el, hogy a dalok nagy-többségét ismertem, az én kulturális érésemben is fontos volt az elmúlt 12 év). de nem is kell mindig akkurátusnak lenni, elég csak belesni valaki életébe, hasonló pontokat keresni, hullámhegyek-és-völgyek nélkül, csak úgy lenni. felnőni. élni. 9 pont. (++11.15.)

(2013) (r.: Dave Grohl)

digital sucks! mivel hétről-hétre el vagyok bűvölődve a sonic highways-től, időt kellett szánnom a sorozat origójára is, dave grohl első rendezésére, erre a fantasztikus alkotásra. nagyon érezhető a testvériség, itt is rengeteg interjú váltakozik jó vágásban a korabeli felvételekkel. és a zene szeretetének mindenhatóságával. csak itt konkrétabban vizsgálunk meg egy témát, szépen időrendbe felfűzve a stúdió történetét, kitérve olyan témákra, mint a dob-hangzás vagy a producerek fontossága (azért az mennyire mutatja egy dal kultikusságát, hogy azonnal felismerhető volt, mikor dave elkezdte dobolni a smells like teen spirit-et...). de a lényeg, hogy egy mélységesen emberi történetet kaptunk, dicsőséggel és mélypontokkal, vidámsággal és szomorúsággal. nekem nagyon sokáig nem számított a hangzás, örültem ha megvan egy agyonmásolt kazettán mondjuk a nevermind, a birtoklás volt a lényeg, nem a kifinomult részletek. most már tudom értékelni a különbéget, jobban tetszik a csörgős-zörgős természetes hangzás, mint az agyoncsiszolt digitális. és ezt olyan embereknek köszönhetem, mint dave grohl. az utolsó negyven percre jött a váltás, amikor a kis keserűséget felváltotta az örömzene. a jamm-et tartalmazó lemezt már számtalanszor hallottam (sőt a zseniális instrumentális grohl/homme/reznor összjátékot kényszeresen el kell indítanom időről/időre a youtube-on), de jó volt látni a készítés folyamatát, a zene szeretetét, ami árad a srácokból, a tiszteletet az idősebb legendák felé, és dave havert, aki tényleg mindenkivel jóban van, és hengerel a pozitív energiájával. vannak ihletett pillanatok a popkultúrában, és az ember olyan boldog, amikor beleshet ezek mögé. (++11.09.)

(2013 / 2011) (r.: Papp Gábor Zsigmond)

papp gábor zsigmond és csapata nem tagadja meg önmagát, ötödjére is hozták a megszokott mosolygós hangulatot a régi felvételes összeállításukkal, ezúttal a vidéket szemlézve (vicces, hogy valamelyik korábbi rész audio-kommentárjában arról volt szó, hogy azért budapesttel foglalkoztak eddig, mert vidékről nem maradt fenn elég felvétel -hát most találtak...). azért fel-felbukkantak a komolyabb problémák is, a cigányság beiskolázása például, hogy ne csak a vicces hajakon szórakozzunk (vagy a személyes kedvenc elfoglaltságomat űzzük: női hónaljszőrt vadásszunk). az viszont mókás, hogy a kísérőfilm jobban bejött. eleve aranyos ötlet, hogy pgzs harminc év után elindul felkeresni a levelező-partnerét, és érdekes is a szövevényes nyomozás (és egyben moszkva bemutatása), de a nagy találkozás bekövetkezése után húzódott igazán mosolyra a szám, és járt át az a bizsergetés, amit az igazi feelgood alkotások tudnak kiváltani belőlem. (kevés dokumentum-filmet nézek, így összehasonlítás híján inkább nem értékelek.) (++09.13.)

(Percy Jackson: Szörnyek tengere) (2013) (r.: Thor Freudenthal)

...miért voltam meggyőződve egész a végefőcímig, hogy ezt is chris columbus rendezte? talán az igénytelen cgi miatt? talán mert most is annyira görcsösen akarják nyúlni a potter-séget? van olyan, amikor egy második részre sikerül szintet ugrani, nagyon gyakran leverik az első rész állította lécet, olyan viszont ritkán van, hogy a második kör ugyanolyan érdektelenül semmilyen legyen, mint az első... különösebb hercehurca nélkül megtörténnek az események, expozícióként öntenek ránk egy kis görög mitológiát, de csak annyit, hogy meg ne terhelje a kis buksinkat, és aztán bedobják a tizenévesnek kinéző húszasokat, hogy akciózzanak egy kicsit. elég bénán oldották meg, hogy az előző rész színészeit nem sikerült visszahozni (posseidon ’direkt’ nem jön elő sosem, na persze...), és sikerült öt perccel elpazarolni nathan fillion-t, gratula. semmi nagyszabás, messze vagyunk az eposzi jelzőtől, mint hádész az olymposztól. 6 pont. bezzeg ha alexandra daddario itt is mutogatta volna azokat a csodás cicijeit... (++07.13.)

(Scott Pilgrim a világ ellen) (2010) (r.: Edgar Wright)

...hát lehet-e máshogy csinálni az audiovizuális szőnyegbombázást, ha nem úgy, hogy maximális kapacitással tolod? az első pillanattól látszott, hogy ez egy megszoksz vs megszöksz film lesz, aki nem értékeli a nyolcbites universal logót, az nyugodtan kapcsolhatja is ki a lejátszót, ez nem az ő filmje lesz. kis bemelegítés után vesztünk el végleg a geek-labirintusban, talán nem is lehetne több szubkultúra gyümölcsét egy filmbe gyömöszölni (lássuk csak: comic, video-game, anime, altrock), úgy, hogy a végletekig elhúzott túlzásai ne fárasztóak legyenek, hanem élvezetesek (bollywood-betét...). kifacsart agynak kell lennie annak, ami egy ilyen csendes indie-témát, mint a csajozás nehézségei, ilyen csiricsáré köntösbe tudja sikeresen csomagolni. ha azt nézem, ezt a dvd-t a popcsajok mellé kéne raknom, mert majdnem ugyanarról szólnak, le kell számolni az ex-ekkel... csak amíg az a hozzám hasonló vén fing harmincasok filmje, addig ez a túlpörgött húszasoké. viszont mindkettőben király zenék vannak (naná, itt nigel godrich volt a zenei felelős). szóval, aki nyitott aggyal közelít az epicentrum felé, az hozzám hasonlóan végig fogja vigyorogni ezt a tisztességes küzdelmet, megéri. 7,5 pont. viszont, warning, warning, warning, lehet, hogy michael cera hangjától károsodnak a hallószerveid! (btw, más is látja, hogy olyan austinpowers-es buta fejeket tud vágni...?). de lehet, hogy kárpótol a többi, biztos kézzel válogatott színész. meg mary elizabeth winstead cool hangja -és szépsége. ...és te hanyadik randin szoktad felhozni az ex-ek kérdését...? (++05.24.)

(2013) (r.: Bong Joon-ho)

azért jó látni, hogy ha nagy szarban lesz az emberiség, akkor néhány dolog biztosan nem fog elveszni: az osztály-különbségek és a drogok... de tényleg, miért van az, hogy ennyire belénk ivódott, hogy vannak, akik felsőbbrendűek, és vannak az aljanépek, akik birka módjára tűrik az elnyomást. szép szemléletes ábrája volt ez a film ennek, ahogy haladtunk az elviselhetetlenül mocskos hátsó szekcióból előre a dekadenciába, lépésről/lépésre, szintről/szintre, mission complete, load the next level... persze két brutális összecsapás között felsejlettek az egyszerű szegénysor hátulütői is, de úgy, hogy megállt bennünk az ütő. és ehhez nem kellett csilivili látvány, csak egy ember, aki elszívja az utolsó cigarettát a földön, és elmeséli a legborzasztóbb élményeket, amik egy emberrel megeshetnek. örültem, hogy a nyomasztó disztópikus jövőképbe ennyi groteszk humor fért, eleve kellett egy perc, mire röhögve felismertem tilda swinton-t, de a tantermi jelenet is maga volt a szürreál. az ilyen történeteknél, ahol a hős makacsul hajtja az előrejutás, ahol egy rejtélyes ember elérése maga a cél, az mindig tartogat meglepetést a végére. ez itt sem volt másképp, csak még gonoszabbá tette a történetet, mint amire számítottam. ha egyszer majd filmet forgatok, koreába megyek majd tanácsért, hogyan lehet ennyi nívós színészt egy filmhez megszerezni, főleg úgy, hogy a forgatókönyv egy percig sem kíméli őket. de a stílusos rendezést (a vizes-kocsi előtti baltás rész előtt emelem meg leginkább a kalapom), és a képregényes látvány-világot is szívesen ellesném. egy nyomasztó társadalom-kritika, ami mégis baromi szórakoztató? ez a tuti, nem a máv menetrend... 8 pont. (++05.23.)

(Eleven testek) (2013) (r.: Jonathan Levine)

az elmúlt évek ámokfutása után az ember csak a két ujja közé csippentve mer hozzányúlni azokhoz a filmekhez, amikről bűzlik, hogy megint csak azért gyaláznak meg egy klasszikus zsánert, hogy a tinilányoknak el tudják adni. aztán van, amikor pozitívan csalódik. mondjuk itt már az előzetesnél gyanús volt egy kicsit a dolog (ha eltakarta a szemét az ember a summit logónál). persze ez a hurrá-optimizmus nem azt jelenti, hogy ne nyúltak volna bele a z-mitolológiába, de szerintem vállalható fordulat volt, hogy gyógyulhattak a páciensek. meg jó, hogy nem az emberek voltak a fő ellenség, hanem hoztak egy újfajta gonoszt, jól ellensúlyozva a beszélő és érző holtakat. kicsit összevissza csoszogok... egy csomó minden még egészségesen hatott a filmre: hogy működött a humora; hogy nem vették komolyan a rómeó és júlia analógiát (kivéve a neveket és az erkélyt, de ott meg egy mosollyal elnézte az ember); hogy kicsit zombi-szemszögből is láthattuk a dolgokat; hogy kapott egy cinikus gellert a narráció segítségével; hogy telerakták awesome zenékkel; hogy úgy hozták a tini-romantikus fordulatokat, hogy nem tikkelt a szemem tőle; hogy nicholas hoult jól kidolgozta ezt a buta nézést. (megvonja a vállát) 7,5 pont. frissítő, lélekkel teli szórakozás. (++05.01.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)

(2014) (r.: Rob Thomas)

jó ideig gondolkoztam, hogy hova is rakjam ezt a művet... mert önálló alkotásként nem állja meg a helyét. ezt csak azt tudja értékelni, aki szerette a sorozatot. mint én. az első húsz perc brutál fanservice volt, öntötték ránk az utalásokat, bár azután sem szűkmarkúskodtak a kacsintásokkal, ismerős arcokkal, miután elindították a történetet. ez utóbbi volt talán a gyenge pontom, mert túlságosan nem sikerült vele felizgatni, simán elfért volna egy évadközi vm részben is. még azt sem mondhatom, hogy durvult volna a helyzet az évek múlásával, mert baszki, egy egész iskolabusznyi embert öltek meg egy tollvonással anno. kétségtelenül fura dolog volt ennyi év után újra összebújni ezekkel a nagyszerű karakterekkel, mégsem idegenkedős, bármikor beneveznék egy újabb kalandra, ahol talán már nem csak a nosztalgia-faktor lenne az elsőszámú erény. 7,5 pont / tetszett (opcionálisan...). kicsit sajnálom, hogy k-bell-t hetente láthatom a lies-ban, nagyobb lett volna a welcomeback faktor, ha régen találkoztunk volna. (és ehhh, de hülye ez a franco: parancs...!) (++03.28.)

(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(A Nő) (2013) (r.: Spike Jones)

mindig is tudni akartam, hogy milyen lehet egy fura alternatív zenekar klippjében élni -valahol az elején megfogalmazódott bennem ez a mondat, és nem eresztett, aztán a végefőcímnél megláttam az arcade fire nevet, és megvilágosultam... égő szemekkel álltam neki, a furcsasága miatt nem is volt könnyű belehelyezkedni, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugtam a fülhallgatót, és ahogy körülvett engem is samantha szexi hangja, elindult valami. tipikusan az a film ez, amit magára vesz az ember. mert az egy dolog, hogy segít levenni a rózsaszín szemüveget, és másképp nézni a szerelemre (ami optimális esetben kisebb rész fizikai vonzalmat tartalmaz), de vájkálni is kezdünk magunkba tőle. nekem ez különösen riasztó, mert ha belegondolok, hogy a sokat emlegetett volt barátnőmmel megejtett hosszadalmas telefon-beszélgetések pontosan ugyanezt a funkciót töltik be, mint hősünk életében az intelligens operációs rendszer -van egy testetlen hang, aki megért és akinek elmondhatom a gondolataimat, titkaimat. minden magába zárkózott fura ember nevében, köszönjük a ráeszméltetést... maga a film sokáig követi a hagyományos romantikus filmek útvonalát, a megismerkedéstől a vidám pillanatokon át a drámáig, csak itt a kibékülés után ott van még a végleges búcsú is, mert ez a történet nem érhetett boldog véget. 7,5 pont. (joachim phoenix jutalmat kapott, amiért így elvitte a film terhét a hátán, és kirakta elénk a lelkét: rooney mara-t, olivia wilde-ot és amy adams-et...) (++02.16.)

(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)

(12 év rabszolgaság) (2013) (r.: Steve McQueen)

tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bizonyos filmeket az oscar-ra termelnek. hogy nem lehet az, hogy az alkotóknak pont abban a témában van mondanivalója, ami egybevág az amúgy valóban konzervatív szavazók ízlésével. és ebben az a legrosszabb, hogy látatlanban ítélkeznek. mert ez a film nem a hollywood-i tengerből emelkedett ki, ez a hideg anglia és a lousinia-i mocsár szerelem-gyermeke, amire csak kicsit rakódott rá a giccs-máz, amikor felállt. ez túlságosan művészi beállítottságú ahhoz, hogy beskatulyázzuk az egyendrámák közé. túl sok a gyönyörűen megkomponált elmélázós, vágatlan kép ahhoz, hogy az átlagnézők ne húzzák a szájukat. túlságosan leránt a mélybe, a szenvedés-történet mellé nem ad feloldozás-pontokat, csak a végén, de akkor meg fura módon azt kívánná az ember, hogy vágták volna el néhány perccel korábban. ezt a szenvtelen hidegséget sosem egyszerű nézni, aki hozzám hasonlóan messze elkötelezett az emberi egyenlőség mellett, az nagyokat szisszen a sok borzalmat látva. nincs kímélet. nincs felmentés a fehér ember számára (oké, brad pitt kivétel, de ő kanadait játszik...). behúzni mégsem tudott, legkönnyebben talán ezt a főhősre lehet fogni, aki végigsodródik az éveken, és ez az egy-hangúsága semlegesíti a szenvedélyességet. de lehet, hogy csak michael fassbender hengerelése mellett szürkül el (btw, nagyon is színész-film, én örülök, hogy fassbender és cumberbatch ennyi helyen ott vannak, de a mellék-alakok is minőségiek voltak). 7,5 pont. (ejj, a pofátlan hans zimmer, az inception egyik témáját adta el újra…) (++02.14.)

(Amerikai botrány) (2013) (r.: David O. Russell)

’isten csak viccből teremtette a hetvenes éveket’ -a klasszikus mondásokban mindig sok igazság van, így ebben is, a hajakért azt hiszem elátkozhatjuk, a dekoltázsokért áldhatjuk az urat. jelen esetben mindkettő megadta az alaphangulatot, ugyanakkor el is terelték a figyelmet. mondjuk erről a sztoriról nem volt nehéz... persze, tudom, ne túlozzak, volt itt átverés átverésének az átverése, de valahogy csak csordogált nyugodt tempóban a háttérben, nem érezted a tétjét. ez tipikusan az a film, amikor felpakolják a színészeket, és azt mondják, hogy tessék, játssz. és ők játszanak. mindig elképesztő christian bale áttranszformálódása, de ez a has, wow, egyből megadták az alaphangot vele, a haj belövése után viszont olyan érzésem volt végig, mintha deniro és burt reynolds szerelem-gyereke lenne, bármilyen bizarrul is hangzik ez. amy adams tudott egyszerre gyönyörű és megtört, sugárzó és drámai lenni. és hát a harsány-kommandó is tette a dolgát, jennifer lawrence hengerelt, mint mindig, bradley cooper meg a hajcsavaróival nyert meg magának. viszont, nem csodálom, hogy az fbi olyan töketlen volt, ahol louie ck főnököt játszik... az erős színészi jelenlét és a kiemelt dzsezz-zene miatt kezdetben volt egy kis woodyallen feeling-em is, de később, a jó kézzel válogatott popzenéknél már eltávolodtunk a mestertől. nincs zsákbamacska: szereted a csendes színészfilmeket meg a szép dekoltázsokat? akkor lopd el, és nézd meg: 7,5 pont. (mellesleg: hogy csinálja david o. russell, hogy a three kings után eltűnt évekre, az utóbbi három filmjével meg minden díjátadón ott van…?) (++02.09.)

(A Wall Street farkasa) (2013) (r.: Martin Scorsese)

(magyar: elég sokáig rágtam magam, hogy átmenjek-e tatabányára moziba, de a szinkron-fóbiás sznob énem győzött, és megvártam a feliratot. shame on me, bár inkább shame on forgalmazó...) van egy gyenge pontom: a nagyívű életrajzi történetek. és ezek valamiért mindig elbukás-történetek. és ha valaki nagyon ért ehhez, az scorsese (milos forman mellett, persze). ennél jobban nem tudom eladni a terméket... szoktam éltetni a keserédes hangulatú történeteket, de ez most ennek a durvított változata volt, amikor hangosan röhögsz, és közben szégyelled magad, hiszen ha belegondolsz, egy rakás drámai szituációt láthatsz. túl sok meglepetés nem ért, tudtuk, hogy mire képes a kicsi olasz hadaró-bajnok, de hogy 71 évesen egy ilyen laza cool filmet rakjon le az asztalra, az meglepő. tudtuk, hogy leo nem tud hibázni, évek óta lenyűgöző, amit átnyújt nekünk, és hogy scorsese tudja a legjobbat kihozni belőle, úgyhogy a suprise-bónuszt jonah hill-nek adnám, mert felnőtt az idióta vígjátékokból (sok plusz extrapont a sok ismert mellék-szereplőnek, és bebebee, én már ismertem margot robbie-t a pan am-ből, bár ott nem volt lehetősége vetkőzni sajnos...). várj, szippantok egy kicsit, szétesőben vagyok... ja, igen, tudtuk, hogy ilyen mocsadék népek ezek a pénzügyi guruk, de arról nem volt szó, hogy ilyen szórakoztató az ő nagyzolásuk és (kötelező) elbukásuk. …hogy a nagyokhoz mérhető klasszikus lesz-e belőle, majd kiderül, de hogy a jelenben egy kibaszott nagy 9-est kiosztok neki, az is kurvaélet. (++02.02.)