(Z Világháború) (2013) (r.: Marc Forster)

érdekes, hogy mennyiféleképpen lehet a zombi-témához nyúlni. ott van a walking dead-féle út, amikor az emberekben lejátszódó folyamatok fontosabbak, mint az erősen sminkelésre szoruló dögök, és itt van ez, amikor jó szívvel egy z-nek adjuk az agyunkat, és élvezzük a szédítő pörgést. mert azt azért mindenki elismerheti, hogy egy adrenalin-bomba ez a film, nincs nagyon megállás, mindig futni, ütni, lőni kell, vagy feszültségek között szorongani. nincs idő mélyre menni, túl gyorsak ezek az istenátkai, így hősnek is egy tipikus hollywood-i klisét választunk, a ’régen ezer veszéllyel szembenéző mindentudó katonafélét, aki ma már csak a családjának él’. apropó. simán kilúgozható lett volna a női szakasz, mert nem sokat adtak hozzá, nem lett kevésbé rambo brad pitt attól, hogy aggódott az otthoniakért. so, sok invenció nem volt benne, azért ha már lindelof-ot odaengedték a szövegkönyv közelébe, azért hagyhatták volna, hogy az őrülten csavart agya legalább egy-két meglepetést belecsempésszen. mert így szép egyenes vonalban henteltünk csak. nem vagyok egy nagy zombista, így nekem simán belefér ez a turbó-tempó, legalább a sminken lehetett spórolni, igaz, a tobzódás alapján ez lehetett volna gyilkos óriás-sáskás film is. a pg13 ott tűnt fel először úgy istenigazából, amikor szőke hősünk nagyon húzkodja kifele az elakadt pajszert a döglött zombi fejéből, és a kameraman az istennek nem akar lejjebb menni. szóval, ha minden butaságánál és egyszerűségénél félrefordulok, akkor egy viszonylag korrekt számot tudok megajánlani: 7 pont. ide harapjatok... (++01.26.)

(2013) (r.: Jeff Wadlow)

hát néha szomorú az, amikor felnőnek a gyerekek... vagy az igazi apjuk elhagyja őket. és most zúduljon minden átkom matthew vaughn-ra, amiért kiszállt ebből a folytatásból? gondolom nélküle is lehetett volna olyan szerethető és ütős a film, mint az első volt, de magával vitte a stílust és az arány-érzékét, így nehéz volt. mert oké, hogy a batman és robin mintájára kick-ass és hit-girl movie-t szerettek volna, de szegény kislány egész szálát úgy-ahogy-volt, utáltam nagyon. bejön, cool, szétcsap, és közben ott a drámája a háttérben, ezért szerettük az első filmben, de ez a hányós/szarós fiúbandás hrózsaszín tinilányos máz teljesen félrevitte a karakterét. hősünk egy kicsit jobban járt, a banda-építés még tetszett, de aztán a meglepően visszafogott jim carrey-vel nem kezdtek semmit, a többieket meg beledobálták a nagy közösbe, nem is tudtunk értük aggódni a vérszegény nagy-bunyóban, hiszen nem kötődtünk hozzájuk semennyire. a motherfucker nem volt rossz, sok pontot kapott az utálhatósági faktorban, de az ő csapatánál meg átestek túl parodisztikusba, ami miatt sokat döcögött a film, hiszen mégiscsak egy realista szuperhősmoziról beszélünk. ami egyébként is egy szomorú konklúzióra fut ki: a való világban nincsenek maszkos igazságosztók. ööö... utálni nem utáltam, de jópár pofon volt, ami kizökkentett az élvezetéből. 6,5 pont. (++01.25.)

(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)

(2012) (r.: Pálfi György)

az ember alábecsüli az asszociációs képességét. amikor hallottam, hogy pálfigyuri négyszáznál több film jeleneteit felhasználva csinált filmet, csupán egy érdekes kísérletnek hangzott, amiből fogalmam sem volt, hogyan lehet 80 perces működő alkotást létrehozni. sőt, még az első öt perc után is csak kapirgáltam a lényeget, elsőre talán minden filmrajongónak ugyanaz a reakciója: a széles mosoly, amikor felismeri a nagy kedvenceit. aztán valahogy ráérez az ember, és a legnagyobb megdöbbenésére elkezd működni az elegy, azt veszi észre, hogy érdekli a történet, hogy hova akarják kifuttatni mindezt. persze közben nem veszik el a játékosság sem, nem egyszer haraptam az öklömet, annyira ötletesen voltak egymás után vágva a jól ismert ikonikus jelenetek. a végső konklúzió nagyon egyszerű: minden történetünk ugyanarról szól: az emberi kapcsolatokról; a legprimerebb érzelmekről; rólunk. kár, hogy hiába tudom, hogyan kell egymás után rakni a máshonnan is ismert szavakat, mégsincs bennem az a zseni, hogy átjöjjön raktuk keresztül, hogy mennyire is lelkesedem most itt az ágyon ugrándozva. úgyhogy egyetlen számmal tenném ki a pontot a mondandóm végére: 9 pont. (++01.01.)