(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)

érdekes év volt 2018 filmes szempontból (is), a mozizásaimnál igyekeztem lefaragni a kellemetlenebb falatokat, úgyhogy csak tizenkétszer zarándokoltam el a nagyvászonhoz (hogy minden hónapra jusson egy, mi...?). ezekkel együtt összesen 50 filmet sikerült felírnom tavaly a listámra, ami egy átlagfogyasztó szemében akár még soknak is tűnhet, nekem viszont megint pont nem sikerült elérnem ezzel a minimál célkitűzésemet, hogy minden hétre jusson egy film...

szóval a menetrend idén is a szokásos, bár most nagy volt bennem a kísértés, hogy ne állítsak fel sorrendet a mozizós filmjeim között, ugyanis az első öt helyezett között olyan kicsinek érzem a különbséget, hogy legszívesebben félóránként pakolnám át őket a dobogó különböző lépcsőfokaira -de oké, legyen, épp most ez a helyzet:

01. Avengers -Infinity War

(az eddigi tizenkilenc film két-és-fél órás fináléja, és azt is érzi az ember, hogy ennyi időn át szorítja a karfát az izgalom és a dráma miatt. thanos jött és győzött -legalábbis a nézők szívét mindenképp elrabolta.)

02. First Man

(ha az avengers a szívemet ragadta el, akkor ez a film az eszemet -végtelenül tudtam csodálni az a tudatos rendezői koncepciót, amit damien chazelle végigvitt ennél a filmnél, hogy tudott visszafogott és emberi lenni, és pont akkor volt klausztofób vagy lenyűgöző az általa közvetített élmény, amikor kellett.)

03. Spider-Man -Into the Spider-verse

(egy animációs film, amiben több az ötlet és a lélek, mint a legtöbb élőszereplős társában.)

04. Mission:Impossible -Fallout

(tom cruise egy fáradhatatlan gépezet, aki megint elhozta nekünk a tökéletes akciófilmet, ami kíméletlenül pumpálja fel a véredben az adrenalint.)

05. Black Panther

(a marvel univerzum egy új szeglete debütált dicsőségesen a vásznon, törzsi dobok, hihető gonosz és erős női karakterek a társadalmi problémák tengerében.)

06. BlacKkKlansman

(szürreálisnak tetsző kísérlet arra, hogy szórakoztatóan meséljen a világ legundorítóbb emberi tulajdonságáról: a gyűlöletről. megnevettet és gyomron vág.)

07. Solo -A Star Wars Story

(ártalmatlan kalandfilm a nagy univerzum egy kevéssé fontos aspektusából.)

08. Incredibles 2

(jó tempójú, látványos mese a nemi szerepek bonyolultságáról -egy kicsit jobban is elrabolhatta volna a szívemet...)

09. Aquaman

(pont olyan mint a címszereplője: nagy, buta és baromi szórakoztató. egy határozott vágóollóval még jobb lett volna a végeredmény.)

10. Ant-Man and the Wasp

(pont azt nyújtja, mint az elődje, kicsi kalandokat a marvel univerzumban, ötletes akciókkal, szórakoztató percek okozva a moziban, semmi többet.)

11. Deadpool 2

(annyira felhúztam magam a kezdeti drámázás értelmetlenségén, hogy utána már nem tudtam úgy élvezni a tényleg vicces pillanatokat, mint kellett volna...)

12. Ready Player One

(spielberg miatt mentem el, és rendezésileg nem is volt igazán baj a filmmel -a didaktikusságával és kiszámíthatóságával annál inkább. de hiába lett utolsó a listámon, ez sem igazán rossz film, csak olyan, izé, semmilyen...)

na nézzük, mi volt itthon a helyzet:

az oscar-szezon most is megajándékozott pár erős filmmel (three billboards..., lady bird, call me by your name, the shape of water, i tonya), aztán még az év elején jöhetett egy szokatlan mindfuck az annihilation képében, később próbáltam kisebb gyöngyszemeket keresni (revenge, upgrade), néha meg csak szórakoztatni akartam önmagam (death of stalin, popstar). és meglepően idén is sok dokumentum-film landolt a portfóliómban (legjobbak: jodorowsky's dune, won't you be my neighbor?, three identical strangers, they shall not grow old). az ’év legrosszabb film-élménye’ dicstelen címét meg adjuk mondjuk a venom-nak, aminél hálát adok az égnek, hogy előre kiszimatoltam, hogy nem szabad rá elmennem a moziba...

szóval goodbye 2018, hello 2019, gyaníthatóan idén sem fog változni sok minden, jövő ilyenkor is kesergek majd azon, hogy nem mentem eleget moziba, megint éltetem majd az év eleji oscar söprésemet -és már előre látom magam előtt azt a kínszenvedést, ahogy az avengers: endgame és a starwars 9 között döntök majd, hogy melyik kerüljön magasabbra a listán...

(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)

(2018) (r.: Ruben Fleischer)

sokszor emlegettem már, hogy én a kilencvenes években szocializálódtam, így vannak olyan dolgok, amiknek be kellene találnia a szívem közepébe -és aztán mégis szomorúan pattannak le a mellkasomról... ebbe a halmazba tartozik a késő-nyolcvanas/kora-kilencvenes évek képregény-felhozatala is -az ekkor megalkotott karakterekkel együtt. mert ez az a korszak, ami igazán a pajzsára emelte a macsóizmust, amikor a vagányság és kúlság felülírt minden más szempontot. és todd mcfarlane-éknek is az volt a legfontosabb venom megalkotásánál, hogy badass módon nézzen ki, hogy a tini-fiúk szívét elrabolja a vérgőzös szórakoztató mivoltával. és lehet, hogy abban a korszakban ez volt a csúcs, de szerencsére azóta már sokkal több árnyalatot beengednek a képregény-panelekbe és karakter-építésekbe... de idővel minden képes fejlődni, legjobb esetben organikusan... emlékszik még ugye mindenki, hogy az ezredforduló táján mennyi félresikerült képregény-adaptációval próbálkoztak a stúdiók a mozivásznakon? mert az első két pókember és x-men filmen kívül nem sok pozitív példát tudnék felhozni ebből a korszakból -és az a baj, hogy ez a venom film olyan, mintha az akkori tudással alkották volna meg a sony műhelyeiben, képtelen vagyok többnek látni egy ghost rider vagy mondjuk egy daredevil színvonalú film testvérénél... pedig most már van számtalan jobb példa az elmúlt tizenöt évből, amihez nyúlhattak volna az alkotók -és talán sosem lehet már felgöngyölíteni, hogy miként jött létre ez az irány, hogy ki igazán a ludas, az írók vagy a producerek (vagy a teszt-közönség). de valószínűleg mindegy is, a lényeg, hogy nem működik az, amit a vászonra csaptak nekünk ezúttal. és higgyétek el, ez sosem öröm egy képregény-film-rajongónak. az meg főleg nem, hogy megfelelő marketinggel (és a karakter iránti ifjonti lelkesedés feltüzelésével) elérik, hogy ez a döcögős film hozza a nagy lóvét... és látom a neten, hogy sokan lelkesek a filmmel kapcsolatban, és nem értem, hogy nekik miért elég az, amit kapnak -miért nem húzzák a szájukat a ragadós kezdet miatt, ahol botladozva próbál zsonglőrködni a film az expozíciójával, miközben teljesen érdektelen jeleneteken rángat át minket; miért nem emelnek hangot amiatt, hogy a sötétben játszódó, agyonvágott akció-részekből alig lehet kivenni valamit -csak azért, mert venom képen kívül leharap pár fejet, meg vannak vicces beszólásai is...? és oké, az egyetlen dolog, ami miatt nem menthetetlen a film, az tom hardy, aki eltolja a színészi játékát a falig meg azon túl is -de ennyi erővel nézhetnék egy nickcage zs-filmet is, abban is akadhatnak hasonló erények... (plusz csalódásként megemlíteném még a zenét, ami egyfelől volt generikus, másrészről disszonánsan kilógott a filmből nézés közben -erre a főcímnél látom, hogy az egyébként mindig magas színvonalra képes ludwig göransson volt az elkövetője...) szóval ez vagyok én, egy nyolcvankettes srác, aki nem érti, hogy mások miért nosztalgiáznak arra a korszakra, amikor ő volt fiatal, mint ahogy azon is bőszen tud értetlenkedni, hogy kínában miért állnak hosszú sorokban egy olyan film előtt, ami már tizenöt éve is cikinek számított volna... (##12.01.)

(Sicario 2: A zsoldos) (2018) (r.: Stefano Sollima)

hiába figyeli az ember évtizedek óta hollywood működését, néha nehéz megérteni az ott zajló folyamatokat -most is keresem az indokot, amiért zöld utat kaphatott ez a folytatás-film... az első sicario egy gonoszul fortyogó sötét film volt, ami a morális kérdéseivel rágott belülről csak egyre, nem egy olyan alkotás, aminek könnyű kiterjeszteni vagy fokozni a történetét. és anyagilag sem volt egy kiemelkedő siker-sztori, szolid bevételt hozott csupán. ilyen feltételek mellett nem igazán szokott kinyílni a stúdióknál a pénztárca szája óriásivá -úgyhogy lehet, hogy az író, taylor sheridan kopogtatott az ajtókon, mert nem tudta elengedni a karaktereket. illetve egy részüket, mert az első film egyik fontos aspektusát nem szándékozott megtartani -a morális iránytűt... (plusz sem dennis villeneuve rendező, sem rodger deakins operatőr nem tértek vissza, és ez a vizualitáson meg is látszik -a zene egész jól hozza ugyanazt a morgós fenyegetést, mint a korábbi filmnél, de itt következetes volt a csere, mert johann johannson (r.i.p.) egy munkatársnőjének adta át a stafétát) az első percekben úgy tűnik, hogy sheridan emelni akarta a tétet, és ezért láthatjuk azt, hogy a kartellek már nem csak drogot csempésznek át a határon, de (arab) terroristákat is. illetve az elején jó sokmindent láthatunk, mert egy rakás helyszínen vesszük fel a fonalat, és komótosan épülnek egymásra a szálak (van olyan is, ami csak a végén csatlakozik be a nagy egészbe)... a morális kérdések ezúttal kormányzati szinten is megvannak, bár ők csak óvatosan merik a piszkos ügyletekbe belemártani a kezüket, mert a szavazók miatt nagyon ügyelni kell nekik a látszatra. de a piszkos akciók nem szoktak simán végbemenni, úgyhogy itt is magyarázkodni kell a porban heverő halottak miatt... hallottam más kritikában, hogy a gyerek-szempont milyen hangsúlyos, hogy jól milyen mutatja be a film, hogy a kartellek tevékenysége miként hat az ifjúságra, de én ezt nem éreztem annyira a film nézése közben, inkább csak a sztori szempontjából szükséges elemeknek véltem a tizenéves fiatalokat -még azt sem igazán sikerült elérni, hogy a lány által emberségesebbnek tűnjön benicio del toro karaktere, pedig gyanítom, hogy ez volt a cél... a hangulatán kívül leginkább az maradt meg bennem az első sicario-ból, amikor meg-meglódult az akció-jelenetei folyamán -és az akció-részek most is jól működtek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hollydood-iasan lettek felvéve, gyorsak, realisták és kíméletlenek (stefano sollima hozta otthonról az olasz stílt). viszont a film szerkezetéből adódóan nem tudnak kiteljesedni... értékelem, hogy taylor sheridan le mer térni az aszfaltozott útról, és hoz olyan döntéseket a forgatókönyve írásakor, amik nem a ’stúdió-filmek nagy könyvé’-ből lettek kimásolva -ugyanakkor vannak olyan döntései, amikre nehezen tudnám azt mondani, hogy működtek nálam (mondjuk hogy egy tollvonással visszavonja a drámai halált)... de összességében is felemásak az érzéseim a filmmel kapcsolatban, bizonyos elemeiben jól működik, de messze van attól a zsigeri élménytől, amit az elődje nyújtani tudott... (##11.26.)

(2018) (r.: Tim Wardle)

egy hármas ikerpár 19 év különélés után egymásra talál -szívmelengető történet, nem igaz? én is azt gondoltam, a film trailer-e is ezt a hangulatot sugallta, és a film elejére jellemző is ez a feelgood-ság, az interjúk lendülete és a bevágott zenék fokozzák a mosolyt az arcodon. aztán a disney tündérmeséből fokozatosan csúszunk át egy komor rémálomba, hogy a végén nyomorúságosan hagyjanak ott a képernyő előtt... mert az ember először bele sem gondol, hogy miként nevelkedhettek különböző családoknál a fiúk, és ahogy felmerül ez a kérdés, megnyitunk egy sötét vermet, egy megkérdőjelezhető kísérlettel és rengeteg titokkal, amiket talán sosem sikerülhet teljesen felfedni... az is elég gyomorba markoló felismerés volt, amikor feltűnt, hogy a három testvér közül csak kettő adott interjút a filmhez, majd nem sokkal később kezdtem csak kihallani, hogy a harmadikukra ’was’-zal hivatkoznak... örülök, hogy ennyire érzékelhető volt az elvi különbség a bulvár-talkshow-k, a reggeli műsorok felületes interjúi és a komoly dokumentum-filmesek munkája közti különbség, mert amíg a nyolcvanas években csak arra koncentráltak, hogy a nagy szenzációban felbukkant aranyifjak mennyire hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy külön nőttek fel, addig itt megvizsgálták az ügy összes oldalát... egyébként lehet hogy etikátlan volt ez a kísérlet, mert nem volt tisztességes, ahogy szétválasztották ezeket a testvéreket, ugyanakkor tényleg egy nagyon érdekes kutatási terület az, hogy egy embert mennyit formálják a kapott gének, és mennyit számít a környezet, ahol felnő. csak sajnos a tudományok emberei a nagy felfedezések hajszolása közben nem mindig törődnek azzal, hogy út közben hány embert nyomorítanak meg... (##10.27.)

(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(2017) (r.: Zoël Wells)

nem tudok annál kegyetlenebbet elképzelni, mint hogy egy halott macskával akarja valaki beindítani a sztoriját... mint ahogy a zenében is mániákusan keresem az egyediséget sugárzó singer/songwriter lányokat, úgy a filmekben is időről/időre jól tud esni, ha kicsit a női hangra koncentrálhatok (de azért annyi maszkulinitást hadd tegyek gyorsan a történetbe, hogy eredetileg egy olyan oldalon találtam a filmre, ami a szexualitás mozgóképen való ábrázolásával foglalkozik, és be volt ágyazva a szövegbe az összes női mell, amit ebben az alkotásban találhat a néző)... én bírom azt, amikor egy fiatal színész a kezébe veszi a sorsát, és létrehoz magának egy filmet, ahol nem csak a színészi tehetségét mutathatja meg, de azt is, hogy képes a karakterekkel bíbelődni egy szövegkönyvben, és nincs elveszve akkor sem, ha le kell bökni a kamerát a forgatáson... talán még az önéletrajzukat sem kell komolyabban bújni az ilyen komplett filmkészítő munkát végző alkotóknál, mert szinte mindig érezhetjük azt, hogy mennyire a saját emlékeik elemeiből dolgoznak -bár remélem noël wells-nek nem pusztult el a macskája, és nem kellett ennyire megküzdenie a lelki érése folyamatával... mert mi más lenne egy sztori, ahol egy szereplő visszatér a szertelen ifjúsága helyszínére, ha nem egy felnövés-történet -még ha a film szereplői már jó ideje kinőttek a tini-korból... és szórakoztató nézni, ahogy ennek az identitás-válságban szenvedő lánynak alá kell merülnie, hogy érettebben kezelje az életet és így tovább tudjon lépni. hogy felszabadultan tudjon lázadni. hogy végleg kifejlődjön benne az ellenszenv a normálisnak hazudott, ál-kedvességtől csöpögő konformista élettől... a szereplők jó része neurotikus, hisztire és túldramatizálásra hajlamos (hősnőnk különösen ilyen), mégsem mászunk tőlük a falra, és ez nem kis teljesítmény... szolidan kerekezik végig a film, viszont van néhány pillanata, amit nagyon tudtam értékelni (persze ezek között volt a nudista-strandos jelenet is, de tök jól működött az egész éjszakai kiruccanás is a taco-zástól a házibuli-koncerten át a veszekedésig)... a modern közösségi médiumok beemelésével nagyon mai lesz ez a film, és a kis vígjátéki túlzásaival együtt is nagyon igaz is egyúttal, főleg nekünk kora/közép-harmincasoknak, akik még mindig képtelenek voltunk igazán felnőni agyban és lélekben... (szerencsére sokat belefutok britt lower-be mostanában, és még akkor is bírom őt, amikor egy kevésbé színpatikus karaktert kap, mint itt is. daniella pineda viszont új felfedezés volt nekem, köszönöm ezt a casting-osoknak -igaz, gyanítom, hogy a szereplők nagyrésze noël wells baráti köréből kerültek ki...) (##09.11.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)

(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(A bosszú) (2017) (r.: Coralie Fargeat)

azt nem tudom, hogy miért csak félig vállalták fel a címben a műfaj-megjelölést, mert sokkal kifejezőbb lenne, ha ’rape & revenge’-nek nevezték el volna a filmet... mert bizony hiába az új köntös, ez a francia pénzből készült alkotás a hetvenes évek exploited filmjeihez nyúl vissza, ahol külön al-műfajt alkottak a bosszúálló lányok, akik a becsületükön ejtett csorbát kegyetlenül megtorolták... a mai felbolydult világunkban ez a film lehetett volna a ’metoo’ mozgalom egyik zászló-hordozója, mocskos férfiakkal, és egy lánnyal, aki kénytelen a kezébe venni a sorsát (és a távcsöves sörétest), ám szándékosan támadási felületeket hagyott magán, hogy ne lehessen ilyen könnyen bekategorizálni. mert hiába a női rendező személye (az elsőfilmes coralie fargeat) ugyanúgy tárgyiasítja a főhősnőjét, ahogy a férfiak tennék, legelteti a (csodás) testén a kamera-szemét, alig-ruhákba öltözteti, ráadásul még kihívóan is viselkedik a naiv lányka, és máris beindulnak az áldozat-hibáztató mechanizmusok... persze aki egy pillanatra is le tud szállni a hímsovinizmus magas lováról, az tudja, hogy az erőszakra nincs mentség... érdekes egyébként, hogy magánál a szörnyű eseménynél a kamera zavarodottan kisétál a szobából, ugyanakkor az erőszakról és a gore-ba hajló elemekről nem bírja levenni a szemét... mert nem véletlenül híresült el a film a vérességéről, vödörszám öntik a díszletre és a sivatagi tájra a művért, hosszasan időzve minden új seben, premier-plánban... de alapvetően is művészfilmes a rendezőnő hozzáállása, szokatlan kamera-szögeket választ, meglepően vág, és igazából mindent alárendel a gondosan kitalált képi világnak -ami valljuk be, igencsak gyönyörű, magas szintű az operatőri munka, mesteri a színkezelés. kell is ez a vizuális izgalomban tartás, mert a történet nyílegyenesen mászik előre a sivatagi porban, a karakterek csak véres torzók, akik csak a maguk szerepét töltik be, ezért nem is tudunk meg róluk igazán semmit (oké, a nők is megkapják a maguk pucérság-adagjukat, de férfiként nem mehetek el szó nélkül matilda lutz szépsége (és egy csipetnyi emillia-clarke-sága) mellett, mert koszosan, sebektől tarkítva is nagyon erős kisugárzása van neki -ennyi tárgyiasítás még belefér, ugye?)... szóval szerintem egy kísérlet volt ez a film, hogy az olcsó klasszikusokat idéző forgatókönyvét művészi ambíciókba csomagolja, hogy úgy ábrázolja a maszkulinnak tartott erőszakot, hogy közben nőies vonásokat mutasson, hogy össze- és felkavarjon... (##08.13.)

(Mission:Impossible -Utóhatás) (2018) (r.: Christopher McQuarrie)

...szóval néhány évente elsoroljuk az m:i kötelező közhelyeit, csak behelyettesítjük az aktuális évszámot tom cruise neve mellé, és az akció-film nézői örülnek, hogy megint egy minőségi darabra válthatnak jegyet -idén valahogy mégis nagyobb volt a buzz a film körül, mint amit a filmszerető közönség érezhetett a korábbiaknál. talán azért, mert a film elsöprő módon csavarta el a kritikusok fejét, vagy lehet, hogy komolyan van abban a tételben valami, hogy a cruise vezette produceri csapat tökéletesebben ki tudja tapintani a korszellem pulzusát, mint a hozzájuk hasonlóan film-sorozatokat gyártók... mert ugye eddig az m:i filmeknél a diverzión volt a hangsúly az előkészítésük során, most viszont apokrif módon visszahívták az előző lehetetlen küldetés író/rendezőjét, ezzel teremtve meg a manapság kötelező franchise-jelleget. mert mindenki tudja, hogy az elmúlt években szó szerint sorozatokat nézünk a moziban, univerzumokban gondolkoznak az első mítingektől kezdve minden alkotásnál, így abszolút trend-követő (és szép organikus) változás az, hogy egy szó szerinti folytatást kapott ethan hunt is, nagyban építve az új részt az ötödik filmre -de néhány visszautalás (és családi kötelék) miatt ildomos ismerni a kezdeteket is (sőt, én még azt is simán feltételezem, hogy már ennek az új dramaturgiai fordulatnak a tudatában kímélték meg az előző rész végén a gonoszt)... viszont emiatt a film nem is tudja egyből a lovak közé dobni a gyeplőt, muszáj volt magyarázat-nehézzé tenni az elejét. ráadásul christopher mcquarrie nem elégszik meg azzal, hogy lazán egymás mögé fűzi a kötelező akció-jeleneteket, hanem csavarint köréjük egy (odafigyelést követelő) mindenki-átver-mindenkit típusú kém-kalandot -és ez azzal jár, hogy a kelleténél többször enged levegőt venni a nézőnek két székbe-préselés között. mert ugye nem kell mondanom, hogy milyen mellbevágóak az akció-szekvenciák... sokszor hátrány tud lenni, ha az ember túl nagy háttér-tudással rendelkezik egy adott alkotásról, előre ismeri a trükköket, amiket alkalmaztak a forgatásokon, mert lerombolhatja az illúziót, ha nézés közben bevillannak ezek az infó-morzsák. a m:i esetében viszont pont jól jön, hogy a néző előre tudja, hogy a brutálisan realistán felvett akciók nagy-többségét ténylegesen megcsinálták a film készítése során, sőt, hogy maguk a színészek vállalták a veszélyesebb megmozdulások többségét is, mert így nem érzi átverve magát. ráadásul mcquarrie mániája, hogy minket nézőket is be akar lökni az akció közepébe, odaültet minket is a kétszázzal száguldó motorra, minket is kidob 10000 méter magasról (btw, el sem akartam hinni, hogy vágatlanul megcsinálták a halo jump-ot). és valami hihetetlen adrenalin-pumpa lesz ezektől a film, hatalmas élvezetet nyújtva a moziban -még akkor is, ha ezúttal kimaradt a film közepéről az eddig kötelező elemként funkcionáló lehetetlen betörés. de nem lehet egy rossz szavunk sem, mert a párizsi motorozás kárpótolt ezen a dramaturgiai ponton, és így a finálé helikopteres harca lehetett az igazi adrenalin-csúcspont... szóval ahogy az elején említettem, minden m:i film kapcsán leírjuk, hogy tom cruise hány éves (most 56-ot mutat a naptár), és minden alkalommal egyre nagyobb tisztelettel beszélünk arról, hogy miket vállal be az öreg a film és a móka kedvéért, de azért picit nézzünk még körül a stábban, mert úgyis tom-ra jut a rivaldafény jórésze: örültem, hogy a még mindig érdekes és szerethető ilsa faust (azaz a csodás rebecca fergusson) mellé érkezett még egy erős és kompetens nő, ráadásul vanessa kirby alakításában, ving rhames és simon pegg maradtak a szerepeiknél, kicsit nerd-ök, kicsit bohókásak, a szűken mért poénokért ők a felelősek, de a film igazi meglepetése henry cavill lett, aki egyszerre dobta be a brutálisnak látszó fizikai erejét és a sármos bajuszát (ezek után cseppet sem ördögtől való gondolat, hogy szeretné eljátszani a 007-es ügynököt is)... a nagy univerzum-építésben arra is jutott idő, hogy lezárjuk a harmadik rész óta cipelt érzelmi batyut, és szerencsére a karakter-építések előnyére vált mrs.hunt felbukkanása, nem érződött erőltetettnek az írói szándék... több mint 20 éve követjük ezt a nagyszerű sorozatot, nézzük azt, ahogy tom cruise kockára teszi a testi épségét is, hogy tökéletes minőségben tudja nekünk átnyújtani ezeket a film-élményeket, és hiába rohan előre az idő minden szempontból, az ember nem érzi azt, hogy nyugdíjazni kéne már ethan hunt-ot és az impossible mission force-ot. úgyhogy néhány év múlva találkozunk, akkorra tom már alulról kopogtat majd a hatvanas ajtaján... (##08.04.)

(Logan Lucky -A tuti balhé) (2017) (r.: Steven Soderbergh)

steven soderbergh hollywood nagy kívülállója, egy öntörvényű pasas, aki a független filmek felől érkezett az álom-gyárba, és meg is tartotta a kívülálló attitűdjét, ugyanakkor nem fél megmártózni a mainstream-ben sem. igaz, néha megsértődik, és elmegy egy kicsit tévézni, de aztán megint elcsábul, hogy lazázzon egy kicsit, hogy szórakoztasson minket... persze egy ilyen attitűdű ember azért nem tudja levetkőzni a nagyközönségnek szánt filmjeiben sem saját magát, és úgy áll a kamera mögé, hogy egy picit mást akar nyújtani, mint mondjuk amire az alapsztoriból nagy általánosságban következtetne az egyszeri néző (arról már nem is beszélve, hogy technikailag is sok egyediséget hoz, szokatlanul vág, vagy nem egyértelmű helyekre tűzi le a kamerát)... mert elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy vígjáték, ahol egy rakás ismert arc borzasztóan vicces déli akcentussal nyomja a vakert, miközben véghez viszik a környék legpitiánerebb rablását. heist film, sok humorral, vágná rá mindenki, aki soderbergh-et az ocean’s-filmek miatt szereti, de sokkal inkább egy kiforgatott hesit-film ez, ahol a humor egészséges arányban van felütve egy mélyebb egzisztenciális drámával... mert nem véletlenül vágnak bele a srácok a nagy kalandba, ugyanis elég szar a helyzetük a rohadó déli végeken vegetálva, és igazából akkor találsz bennük humort, ha túl vannak tolva ezerrel (daniel craig egy állat!), vagy ha szándékosan minimálisra vannak véve (mint a faarccal humorizáló adam driver). ennek megfelelően mackósan, bicegve indul be a film, de aztán a nascar autók üzemi hőfokát elérve már számtalanszor buggyan ki a nézőből az egészséges nevetés... (azért sem tipikus heist-film, mert a klasszikus tervezős képsorok nem emelkednek ki, mint az ilyen témájú alkotásokban szokás.) igazság szerint nehéz is megállapítani, hogy mi volt soderbergh célja a filmmel, mert nem hiszem, hogy csak egy anti-ocean’s filmet szeretett volna a portfóliójába, ahhoz túlságosan keserűen mutatja be amerikát, ahol a csillogást maximum az izomautók króm részein talál az ember, ahol egy kisvárosban a legnagyobb rendezvény egy gyerek-szépségverseny, és ahol életcél lehet néhány szemetes-zsáknyi pénz megszerzése... (oké, hogy soderbergh már nagyon régóta álnéven fényképezi a filmjeit, de most már a forgatókönyv-íráshoz is kitalált egy (női) kamu-nevet...?) (azért tök jól mutatja egy rendező értékét hollywood-ban, amikor ilyen pedigréjű színészeket rá tud beszélni a részvételre, akár csak néhány percnyi felvillanásra is (ugye drága hillary swank?)...) (##07.29.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)