Anima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

Susotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)

(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(Éretlenségi) (2019) (r.: Olivia Wilde)

tök kár, hogy hiába a középiskola az életünk egyik legfontosabb szakasza, mégsem tudjuk agyilag felfogni a fontosságát, amikor átéljük -ráadásul szinte mindannyian azt érezzük, hogy mai fejjel már másként élnénk át ezeket az élményeket, sok helyzetben másképp cselekednénk -mondjuk többet tanulnánk. vagy pont hogy többet lazulnánk... persze egy vígjátéknak nem arról kell szólnia, hogy idős emberek félhomályos szobákban megbánják az ifjúkori tévedéseiket, sokkal viccesebb azt nézni, ha egy maréknyi tini aktívan teszik jóvá egyetlen éjszaka alatt azt, hogy négy évig szobanövényként vegetáltak otthon (és a könyvtárban)... és tényleg vicces a film, ahogy a csajok számukra idegen szituációkba csöppennek, miközben nyomják az eszes egysorosaikat. és bár nem emlékszem, hogy bármelyik jelenet alatt kitört volna belőlem a kontrollálhatatlan röhögés, végig nagyszerűen szórakoztatott... ehhez kellett az is, hogy a karakterek nagyrésze karikatúra-szerűen eltúlzott volt (pl. a meleg színházas srácok, vagy a billy lourd által csodásan játszott (teleportálásra is képes) zizis csaj), ugyanakkor hősnőink meg abszolút hihetően hozták a strébereket, akik nem is a bulizás élményeire vágynak, hanem a jó öreg romantikus kapcsolatokra, amik szintén csak álmodozás szintjén voltak meg eddig az életükben. és kifejezetten tetszett, hogy mennyire természetesen sikerült ábrázolni az egyikük leszbikusságát, hogy nem volt belőle semmi probléma, bizonytalanság, csak hozzátartozott a személyiségéhez, és kész... abból látszik, hogy elkezdtem hősnőinkkel törődni a végére, hogy kifejezetten rosszul vettem, amikor a forgatókönyv romkom-os veszekedésbe lökte őket, az meg főleg szíven ütött, hogy cikivel és hányással kellett befejezni az első szexuális élményt... olivia wilde tehetséges elsőbálozó rendezőnek bizonyult, jó a film tempója, tele van szép képekkel, és nem félt néha teljes őrületbe sem borítani a vásznat (lásd a drogos ámokfutást a barbi-babákkal). azt a döntését érzem csak kicsit felemásnak, hogy túlságosan is a zenékre rátámaszkodott a legtöbb jelenetnél, mert volt, ahol tényleg jobban működött egy rap/pop-számtól a hangulat, máskor viszont erőltetettnek érződött, hogy zeneileg/szövegileg ennyire aláhúzta a mondandóját... de hé, a tinik néha olyan értetlenek tudnak lenni, a szájukba kell rágni a dolgokat, hogy tényleg felfogják... és ez a film elsősorban nekik készült, egész pontosan a mai tiniknek, de szerintem nem ártott az sem, hogy mi is visszagondolhattunk azokra a ködbe vesző időkre, amiket elpazaroltunk arra, hogy átrágjuk magunkat a scifi- és fantasy-irodalom egy jelentős szeletén. ja, nem magamból induljak ki, mi...? (×06.07.

(2019) (r.: Nahnatchka Khan)

valószínűleg a rom-kom műfajában kvázi lehetetlen feladat manapság már valami eredetit alkotni, túlságosan be vannak betonozva a kollektív tudatunkba a szokásos sztori-fordulatok -és ennek a filmnek az alkotói is csak apróbb csavarokkal tudták kicsit feldobni az összképet, de egyébként egyenes vonalon haladtak az összejövés-összeveszés-kibékülés tengelyen... a legnagyobb változtatás az volt az elcsépeltebb társaihoz képest, hogy a két főhőst már kisgyerek-korban egymás mellé sodorták, így a romantikus felhangok később erősödtek csak fel, plusz ez azzal is járt, hogy a több évtizedes ismeretségnek köszönhetően sokkal őszintébben álltak egymáshoz végig a karakterek... a kötelező konfliktust is egész ügyesen felépítették, mert csak úgy lehetett feloldani azt, ha mind a két karakter a változás útjára lép, ha kompromisszumot köt -és volt is hely és igény a változásukra, hiszen a nőnek a menő közegből kellett visszaszállnia a földre, a férfinak meg ki kellett másznia a kényelmesen belakott gubóból, ami túl lakájos volt neki éveken át... a mellék-konfliktusok már a nagykönyvből érkeztek, felbukkant az egoista vőlegény, a szeleburdi barátnő (sok hajjal) és a híres ember, aki lehet, hogy kiváló az anál-szexben, de egyébként egy magának-való seggfej (hehe, tök jófejség volt keanu reeves-től, hogy beugrott egy ilyen no-budget filmbe bohóckodni két fejlövés között)... azt nem mondanám csavarnak, hogy ázsiaiak voltak a főbb szerepekben, mert némi kulináris behatáson túl nem számított a karakterek kulturális háttere -inkább csak örömömet fejezném ki aziránt, hogy egyre kevésbé számít hollywood-ban a származás, mindenki megvalósíthatja önmagát, ha szeretné (főleg ha azt nézem, hogy a főszerepet játszó színészek írták a forgatókönyv alapjait is)... a film komédia aspektusa talán jobban működött, mint a romantikus vetülete, én legalábbis végig jól elrötyögtem nézés közben -jól esett a film, még akkor is, ha semmi világmegváltás nincs benne... tetszik ez az új világ, ahol egy ilyen film is könnyen megtalálhatja a helyét -mondjuk a netflix-en, ahol egy fárasztó nap után nyomsz egy play-t kikapcsolódásképp, és máris szórakoztatva vagy egy ilyen habkönnyű, ártalmatlan darabbal... (×06.06.)

(Trónok harca: Az utolsó őrség) (2019) (r.: Jeanie Finlay)

tudjuk, hogy milyen kemény meló folyik egy ilyen méretű produkció hátterében, mint amilyen a trónok harca is volt, de nem árt néha emlékeztetni erre minket, és főleg hasznos éreztetni velünk az összes idegeskedést, az elhullajtott verejték-cseppeket, végtelenbe nyúló kialvatlanságot és a különböző érzelmek hatására meginduló könnyeket, hogy igazán átérezzük azt, hogy mibe is kerül az, hogy mi hétről-hétre kielégítően szórakoztatva vagyunk... és elképesztő, amit véghezvittek ezek a szorgos kezek a most fókuszba került utolsó évadban is, sőt, csak most vált igazán produkciós rémálommá a show a heteken át tartó éjszakai forgatással és a hónapokon át épített díszlet lerombolásával (mert azért azt belátták hamar, hogy dubrovnik-ot mégsem tehetik tönkre)... valahogy természetesnek tűnik, hogy egy olyan sorozatnak, ami az egyediségével mindig is kitűnt a tévés palettáról, nem csak egy szimpla (és agyonkoptatott) werk-film jutott búcsúzóul, hanem egy igazi dokumentum-film, ami maníroktól mentesen mutatja be ezt a kívülállók számára kicsit szürreális világot, amit egy ilyen grandiózus forgatás jelent. és mivel hiányoztak mesterkélt interjúk a filmből, így nem is érezzük azt, hogy a nagy színész sztárokra túl nagy reflektor-fény vetülne, érezhetően az volt a rendezőnő koncepciója, hogy kiemeljen pár érdekes figurát a háttérből, és őket tegye meg a mi hőseinknek -egy végtelenül elkötelezett statisztát, egy hajnaltól melózó fodrászt, egy anyát, akinek a gyermeke nélkül kell töltenie hónapokat a mű-sebek között, egy büfést, aki minden évszakban kedveskedik valamivel az éhes szájaknak, egy kaszkadőrt, akiből közönség-kedvenc sztár lett az évek során, és egy laza hó-embert, mert miért ne lenne a filmes szakmában valaki, aki a mű-hóra specializálódott... és mind szerethető figura, akiknek az érzelmei átragadnak rád, a nézőre is, így tényleg megüt a film végére az elmúlás érzése, hogy ezeknek a keményen dolgozó emberek számára is valami fontos ért véget. nekünk rajongóknak is fáj, hogy el kellett köszönnünk a show-tól, de azoknak, akik nyakig sárosan kúszták végig a gondosan felépített díszleteket, sokkal többet jelent ez... (×05.27.)

(John Wick: 3.felvonás -Parabellum)

az akció-film nem az a műfaj, ami igényelné a komolyabb mélységeket, ’nem gondolkozni megyünk a moziba’, csámcsoghatná popcornnal tömött teli szájjal az átlag-néző, pedig igenis lehet mögé látni dolgokat akár a fejlövés-orgiáknak is. én például egész hazaúton gondolkoztam valamin, ami megragadta a szememet a mozi-teremben: dan laustsen operatőr (aki korábban többször is dolgozott együtt guillermo del toro-val is) nagyon következetesen világított be minden egyes jelenetet a filmben, végig egységesen vagy hideg kékbe vagy meleg narancssárgába borította a képkockákat -kivéve az utolsó lövöldözést, ahol a kék mellé neon-zöld párosult a körbefutó led-füzérekből, és nem jövök rá, hogy milyen rejtett jelentés lehetne leszűrni ebből az új szín-kombinációból (valószínűleg valami tök egzakt magyarázat van: mivel lekapcsolták a fő világítást, így a falon körbefutó fények a kijáratok irányát jelölték, azt meg zölddel szokták)... pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt eldobtuk, john fején vérdíj, ami nem jelent jót ebben a világban, ahol a sarki közértes is kíméletlen bérgyilkos mellékállásban -és simán el tudtam volna fogadni azt is, ha a filmet egy történet-ív helyett csupán arra fűzik fel, hogy john újabb-és-újabb hullámban küzd meg a azokkal, akik a fejére vágynak, bár az is igaz, hogy ez túlságosan is videojátékos esztétikát eredményezett volna. úgyhogy nem baj az, hogy a szokásosan brutális akció-jeleneteket a sorozat mitológiájának szélesítésével törték meg -ezeket az ötleteket az írószobában valószínűleg jó móka lehetett kitalálni, de nekünk nézőknek annyira azért nem érdekes ez a kissé túlbonyolított viszonyrendszer a különböző körökkel meg hatalmakkal. idővel úgyis mindenki egymásnak ugrik, nem? a nézők igen nagy százaléka meg úgyis csak a fejlövések miatt ül be a filmre... hihetetlen belegondolni, hogy nem csak keanu reeves van túl az ötvenen, de halle berry is, mégis olyan dinamikával mozognak a jeleneteikben, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy ő ilyenre még ifjúként sem képes... és hát az akció-részek még mindig gondosan megtervezettek, csodásan átláthatóak a kevés vágásnak köszönhetően, kecses vér-balettek, ahol rendre az a vége egy-egy küzdelemnek, hogy egy golyó üt lukat valaki homlokára, esetleg az, hogy nyolc-tíz kés áll ki a rosszfiú mellkasából... (azért megnéztem volna annak a kaszkadőrnek az arcát, akivel közölte a rendező, hogy ’és akkor most akkor téged tökön-harap ez a németjuhász! aaaand action!’) viszont! annyira szerették csinálni a srácok ezeket a verekedéseket, hogy nem igazán érzékelték, hogy mikor is kéne megállni, így a végső közelharc-párbaj nekem már kicsit soknak érződött (főleg a mark dacascos előtt emberkedő két kínaival való üveg-törésnél éreztem ezt), de ezt leszámítva jó volt a film tempója végig... nem meglepő módon nyitott a film vége, minden adott egy újabb folytatásra, szerintem attól fog függni minden, hogy keanu mennyire bírja majd a fizikai megterhelést -de mivel tudjuk, hogy évtizedek óta nem öregszik, így szerintem gond nélkül el tud majd készülni a folytatás is... (meglepő belegondolni, hogy az új mellékszereplők többsége nő volt ebben az epizódban, ráadásul kőkemény nők, ami nem mindig jellemző erre a műfajra (és ne csak halle berry akrobatikus mutatványára tessék gondolni, de szerintem anjelica huston is badass volt főnökasszonyként, és asia kate dillon is jól hozta a hideg végrehajtót (apropó, egy kis haj mennyivel nőiesebbé tette őt a full kopaszsághoz képest).) (×05.17.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(2019) (r.: David F. Sandberg)

családi mozidélután a dc-vel... tudom, hogy még mindig van egy nagy kupacnyi ember, aki a morgós képregény-világot várja vissza a stúdió filmjeibe, mert azt hiszik, hogy attól lesz ’mély’ minden, ha borongós és szürke és komor és lehangoló, pedig nem nehéz belátni, hogy a könnyű szívvel átnyújtott, szórakoztató formában öntött filmekben is ott lehet az a mélység, ami megragadja a szívünket. ráadásul közben még jól is érezhetjük magunkat...és egyébként nem is olyan könnyű csinálni ezt a műfajt úgy, ha az egész családot akarod szórakoztatni, ami közben még arra is ügyelned kell, hogy úgy fordulj az ifjúság felé, hogy ne lépd át infantilizmus határát (amivel elriasztanád az őszülő fejű nerd-öket például). az az érzésem, hogy warner-nél ezúttal nagyon nem akartak mellé-célozni, ezért felcsapták a könyvtárban spielberg-összest a ’nyolcvanas évek’ bekezdésnél, és hosszasan tanulmányozták a mester idevágó munkáit. ezután alkottak egy csapat szerethető gyereket (szívbemarkoló problémával), leöntötték az alapokat tini-humorral, óvatosan csepegtettek rá egy kis horrort is, majd kiöntötték a mai trendeknek megfelelő szuperhősös formába az elegyet... persze ez így megint egy eredet-történet lett, csakhogy itt a képességek megismerésének gyermeki lelkesedése volt a leghangsúlyosabb rész, nem pedig egy kötelező elem, amit az ilyen típusú filmekben le kell tudni a nagy bunyóig... mert shazam legfontosabb képessége az, hogy egy felnőtt-testbe bújt gyermek, és ez nagyszerűen működött is a filmben (zachary levi energikus alakításának is köszönhetően) -és ezért van az, hogy a szuperhőssé válás lépései itt fontosabbak voltak, mint a zsáner más filmjeinél, mert a srác tényleg lépésről-lépésre tanulja meg a nagy erő nagy felelősségét (kösz, ben bácsi!)... vele szemben mark strong gonosza sokkal inkább sablonból lett kifaragva, annak ellenére sem tudott kitörni a ’világ-uralmat akarok!’ kliséből, hogy elég jól meg volt alapozva a motivációja (a film elég sok meta-poénnal is dolgozik, de a kedvencem az volt, amikor a tipikus gonosz-monológokat röhögték ki az alkotók) (ne felejtkezzünk el a többi negatív karakterről sem, bár igazából a hét főbűn vízköpő avatárjai csak a horror- és az akció-jelenetek miatt voltak jelen, nem tartották szükségesnek a készítők, hogy bármi mélységet hozzáadjanak ő-rusnyaságaikhoz)... hümm, máskor rengeteget tudok pofázni a moziban látott filmekről, de most eléggé megakadtam, mert tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy milyen felhőtlenül szórakoztató volt ez a film, és hogy a humora mellett a szíve is mennyire a helyén volt, de lehet hogy most ennyi tényleg elég egy kisebb világ-megváltáshoz... (az biztos, hogy most a végszó után nem fog érkezni egy hosszadalmas kalapemelés a film vizualitásával kapcsolatban, bár maga a rendezés teljesen rendben volt kamera-mozgásilag mondjuk, a zenénél meg csak most utólag hallgatva tűnt fel, hogy tartalmaz egy egészséges adag johnwilliams-izmust, amivel megint visszakanyarodhatunk a spielberg-i érzések napsütötte földjére...) (szeretem, amikor egy film nem tagadja meg azt a korábbi művet, amiből szárba szökkent, itt is mosolyogva köszönték meg a ’segítség felnőttem’-nek az ihleteket.) (×04.06.)

(2019) (r.: Jeff Tremaine)

valljuk be őszintén: a haj-metál egy nagy vicc volt mindig is... azok a sérók, a sminkek, a feszülős leopárd-mintás gatyák, a pózőrködés -nehéz megállni mosolygás nélkül, ha az ember a külsőségeire gondol. de a stílusban alkotók zeneileg sem akartak a kifinomult mélységekben kutakodni, inkább az agresszivitás, a gyors tempó és dallamos ének-témák kaptak hangsúlyt -ez utóbbi azért volt fontos, hogy a lányok az első sorokban két cici-mutogatás között tudják énekelni a csajozásról szóló szövegeket... mindez tökéletes lenyomata volt egy kornak, ami megszállottja volt az extrém külsőségeknek és a felszínességnek. de most tényleg nem mindegy, hogy kinek a hajára kerül a dauer, kinek a szája piroslik a rúzstól? a válltömés úgyis minden nőt férfiassá tesz... de tudjátok mit? pont ezekért működött ez a stílus, ezért volt szerethető ez az ártalmatlan őrület -de ehhez az is kellett, hogy hitelesen adták elő a színpadon a pózaikat a srácok. és bizony nem létezik a pina-metál műfaján belül hitelesebb banda, mint a kibaszott mötley crüe... bár sosem éreztem azt, hogy komolyabban el kéne merülnöm a lucskos dalaikban (ahhoz én mindig is puhapöcs voltam, hogy igazán át tudjam érezni ezt a stílus), de azért voltak dolgok, amiket tudtam a bandáról, és ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen ez az életrajzi film. és biztos voltam benne, hogy ezek a srácok nem lesznek olyan gyáva megalkuvók, mint a queen. mert ezt a filmet kókadt fasszal nem volt érdemes megcsinálni, minden hitelességet kidobtak volna a zenekari tagok az ablakon, ha szépíteni akarták volna a történteket. úgyhogy belementek, hogy a teljes spirált láthassuk, hogy ott legyen a vásznon az összes kokós kurva segge, a ködbe vesző turné-állomások, a drogos mélypontok, a szívbemarkoló valódi tragédiák, kendőzetlenül, alkohollal, vérrel és húggyal felfestve egy bizarr mementóként... persze a legtöbb sztori-beat ismerős a többi zenés életrajzból, amit valaha készítettek, ám itt a készítőknek volt annyi eszük, hogy leborították az egész filmet átható öniróniával, a négy tag narrációjával egészítették ki a látottakat, kamerába kibeszélésekkel kacsintottak ránk többször is (mint mikor azt kellett bevallani, hogy hogyan alakították át az eseményeket és a szereplőket a dramaturgia kedvéért)... és baromi szórakoztató lett a végeredmény, kispolgárként is jókat tudsz röhögni a suttyóságokon, a hiteles drámai pillanatokban te is meg tudsz rendülni, működik a varázs. persze egyszer sem megy igazán a lelki folyamatok mélyére a film, nem akar nagy tanulságokkal szolgálni, de nem is ez a dolga. mert baromira nem lenne hiteles, ha egy olyan műfajnál akarna boncolásba kezdeni, ami a felszínességet tűzte ki a zászlajára. de hé, nem kell ám minden művészeti alkotásnak mélynek és rétegeltnek lennie -azokkal a cipőbámulós szarságokkal egyébként sem lehet leolvasztani a csajok bugyiját... (nem tűnt fel, hogy valami nagy truváj lett volna a rendezésben (mondjuk tommy lee point-of-view nap-bemutatója dögös volt), mint ahogy a színészi játék is korrekt volt, semmi extra, bár nem is az volt a cél, hogy tökéletesen leutánozzák a zenekari tagokat, inkább az esszenciájukat akarták megfogni -de a lényeg, hogy ezzel a korrekt megvalósítással is elérték, hogy kurva szórakoztató legyen a végeredmény, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez pont az az eset, amikor ennyi pont elég is.) (látva a mostani ozzy-s jelenetet és olvasva az öreg anyaszomorító könyvét, azt kell mondanom, hogy a sötétség hercegének kell a következőnek lennie, akinek az élete a nagyvászonra kerül. let’s go fucking crazzyyy!) (×03.23.)

(Marvel kapitány) (2019) (r.: Anna Boden, Ryan Fleck)

hmm, lehet hogy meg kellett volna várnom a mozizás helyett, hogy megérkezzen ez a film a videotékákba, mint ahogy azt a kilencvenes évek derekán tettem az ilyen nagyszabású hollywood-i megaprodukciókkal -kár, hogy most már nincsenek sem kazetták sem videotékák... és mielőtt még minden soviniszta ökölbe szorítva lendítené a kezét a magasba, nem, nem a film a minőségére célozgattam ezzel, csak az általa megidézett korszakra, és arra a kellemes emlékre, hogy milyen sokat jártam akkoriban a házunktól egy saroknyira lévő kölcsönzőbe. mert ez volt az a korszak, amikor igazán ráeszméltem a filmek világára, és ez az a korszak, amit egész jól megidéztek most a marvel mágusai, bizonyos pontokon elég direkt módon (gondolhatunk itt a dal-felhasználásokra mondjuk), máskor viszont jobban kellett erőltetni a szemet, hogy láthatóvá váljon a kacsintás (csak súgok: tessék például jól megnézni, milyen szövegkönyvet memorizál stan lee (szerintem kevin smith azóta is kevin feige-ék lába előtt hever hálából))... de számít-e az, hogy ezt a történetet visszaröpítette a marvel-t majd’ huszonöt évvel? ha félretesszük azt a pár főhajtást, amit bizonyos tárgyak kapcsán tettek az írók a filmes univerzum korábban elkészült darabjai felé, igazából egy nagy haszna volt ennek a múltba-révedésnek: az ifjú nick fury... és nem is a szemkápráztatóan hiteles arc-fiatalítás volt az, ami fiatallá tette a karaktert, hanem az, ahogy a felelősség súlya alól kiszabadulva milyen lezser lett a fickó -és ehhez persze ehhez az is kellett, hogy sam jackson űberlazán hozza a karaktert és annak imádnivaló bohókásságát (coulson inkább csak beköszönt egy kicsit, bár a kapcsolata fury-val így is jól alapozást kapott)... no, belekaptam egyből a közepébe, de végülis a film maga is így tett, ugyanis megpróbálták feldobni az eredet-történetes aspektusát, hogy ne érezzük azt, hogy már megint végig kell küzdenünk magunkat azokon az ezerszer ismert fordulatokon, mire létrejön fizikailag és lelkileg a hős -és ez a próbálkozásuk részben sikeres is volt, mert az amnézia rejtély-faktora a sztori mellett tartott végig, ugyanakkor azért mégiscsak azt érezte az ember, hogy csupán egy építkezősebb eredet-történetet kaptunk megint. ebből az építkezésből adódott az is, hogy jócskán vissza lett húzva a film első felének a tempója, még szerencse, hogy a végén mégis azt érezhette a néző, hogy megérte türelmesnek lenni vele, megérte kivárni, amíg összerakja a kirakós darabjait... leginkább akkor érkezett meg ez a payoff, amikor a mélyebb érzelmek felé sodródott a film, a rambeau családdal kifejezetten jól működött a lelki gócpont. ráadásul a sztori is tartalmazott egy meglepő érzelmi csavart, ami sok mindent átértékelt, ráadásul a karakterek is gazdagabbak lettek ezáltal, miközben újrakalibrálhattuk velük kapcsolatban az érzéseinket... láttam a moziba indulás előtt a neten, hogy sokan ben mendelsohn-t emelik ki a film egyik fénypontjaként, és bár nagyszerű színésznek tartom őt, azért egy kicsit meglepődtem ezen, mert mostanság tudjuk, hogy ő vette át az ügyeletes rosszfiú-szerepet hollywood-ban, és el nem tudtam képzelni, hogy mi újat tud kihozni még egy ilyen karakterből -de szerencsére most egy sokkal komplexebb alappal dolgozhatott, mint az elmúlt években... khhmmm, nem kerülgethetem tovább, hogy a címszereplőről is beszéljek, bár nem könnyű érték-ítéletet mondani, mert az volt az alap-koncepció, hogy nagyon visszafogják brie larson-t, gondolom a kree átnevelés ténye miatt gondolták azt a rendezők és a színésznő, hogy nem szabad nagy amplitúdóval játszani, de így ez a visszafogottság eléggé kilóg abból a szuperhősös túlzásból, amit az ilyen filmektől megszokhattunk, ezért volt talán olyan szokatlan ilyen kevés érzelmet látni az arcán... amivel viszont sajnos nem sikerült túllépni a zsáner paneljein, az a látvány-világ, ami az elmúlt évek űrkalandjainak színpompássága mellett szürke kisegérnek tűnik ez a film, nem fektettek energiát a szépen koreografált verekedésekbe vagy az átláthatóra vágott akciókba sem, ezáltal nem tudja hozni azt a bombasztikusságot, amit egy ilyen léptékű történettől elvárnák... tudom, hogy régi vesszőparipám, hogy milyen nehezen fogadja be a gyomrom a szuperhősös és a hard-scifi-s elemek keverését, itt viszont jónak éreztem az átmenetet, lehet hogy azért, mert ez film eléggé a scifi-oldal felé dőlt. vagy azért nem zavart ez a mix, mert tudtam eleget invesztálni a karakterekbe és a sztori rejtély-faktorába. vagy csak jól bele tudtam simítani a látottakat eddigi marvel sorba -mert végülis mondhatjuk azt, hogy olyan volt ez a film, mint egy tévé-sorozat flashback epizódja, amivel részlegesen megágyaznak a nagy finálénak... (pár nappal ezelőtt arra ébredtem reggel ötkor, hogy a macska az új szőnyegem felett bokákolja fel a lenyelt szőrt, úgyhogy kifejezetten nagyot röhögtem az extra jeleneten, ahol goose is úgy szabadult meg a gyomra tartalmától, ahogy az igazi macskák szoktak -egyébként imádtam a filmben a szőrös kis bestiát, igaz, amióta láttam a képességeit, kicsit furán nézek az otthoni macskára is...) (lehet mindenféle érveket felhozni a marvel studios ellen, de azt nem mondhatja senki, hogy nincs szívük: a lehető legszebben búcsúztak stan lee-től.) (×03.06.)

mindenki kedvét elvette egy kicsit a sok hiszti, ami a gála előtt kavargott az éterben, ezért kisebb csoda, hogy ennyire korrekt gálát tudtak levezényelni a producerek. kiderült, hogy bizony nem kell host az eseményre, nem kellenek kellemetlen kitérők, elég, ha csak pörgetik sorban a díjátadásokat, attól jön meg a feszesség érzete, és el is röpül a (picivel több mint) három óra. a díjazottak a szokásos mixed bag kategóriába esnek, lehet örülni és lehet morogni is dögivel -azokat az örömkönnyeket viszont nem veheti el tőlünk senki, amiket olivia colman végtelenül cuki köszönő-beszéde alatt hullatunk (vagy azokat a röhögés-könnyeket, amiket melissa mccarthy nyuszis ruhája váltott ki belőlem). (×02.25.)

(2018) (r.: Steven Caple Jr)

minden filmes zsánernek megvannak a maguk formulái, azok a bejáratott klisék, amik már mélyen beépültek a kollektív tudatunkba. a sport-filmek különösen behatároltak, ha ezekről az elemekről van szó, mert egy sportesemény nem túl sok féle kifutással rendelkezhet -vagy győz egy adott sportoló/csapat vagy kikap... így nehéz felróni a rocky franchise-nak, hogy ugyanazokból a panelekből építkezik negyven éve, hogy adonis creed második összecsapása is egy kicsit rocky ii-iii-iv remixnek érződik -már csak azért sem, mert ezúttal igencsak tudatos ez a szellemidézés, ezerrel építettek az írók múltra... és még csak nem is arról van szó, hogy vissza akarták volna csábítani a moziba azokat, akiket úgy megcsapott a tesztoszteron szaga a nyolcvanas évek derekán, hanem kifejezetten erősen alapozták meg a draco család visszatérését, azt is elérve, hogy ne gonosz oroszként gondoljunk rájuk nézőként, hisz’ értjük a motivációikat, a lelki sérüléseket, amik hajtják előre az edzősködő ivan-t és a verekedő fiát, viktor-t is. így nem az van, mint a komolyan túltolt rocky iv-ben, hogy egy szimbólummal kell megküzdenie hősünknek, hanem egy emberi ellenféllel, ezért a film végi nagy összecsapáshoz is másként állunk érzelmileg, nem tudunk teljes szívvel szurkolni azért, hogy a nyugat megint legyőzze a keletet, mert tudjuk, hogy ez mennyire összetörné lelkileg a két draco-t... persze az amerikai oldal is nagyon rendben van érzelmileg, ahogy az a (jobb) rocky filmekben szokás, itt sem a bunyón van a hangsúly, hanem a háttérben húzódó kapcsolati hálón, az élet nagy érzelmi gubancán. adonis nem könnyen birkózik az új helyzetével, egy újabb lépcsőfokot lépett felfelé azért, hogy kilépjen az apja árnyékából, de a csodás barátnőjével is komolyabban kell venniük az életet. ugyanakkor korántsem csak csillogás és boldogság, amit végig élnünk élünk adonis-szal, ott van a büszkeség és a bosszúvágy egy sajátságos elegye is, ami miatt nem mindig a legjobb döntéseket hozza, amiktől esendőbbnek látszik, mint máskor... rocky balboa ezúttal nem kap olyan erős jelenlétet, mint az előző részben, de ott van végig lelki támaszként, és hozzá is fűződik pár érzelmesebb pillanat... bár steven caple jr. nem végez rossz munkát a rendezői székbe, de azért sajnálhatjuk, hogy ryan coogler az egyéb elfoglaltságai miatt (lásd black panther) nem tudta vállalni ezt a folytatást, mert ő egyedibben állt hozzá a bunyók felvételéhez, ízesebbek voltak a kompozíciói -de azért így is maradt elég craft és bizsergető feszültség a filmben... és persze hangulat, ami főleg a kötelező felkészülős montázsnál volt kiemelkedő, a poros miliő jól érzékeltette a padlóról való feltápászkodást. de én a fény-kezelést is bírtam a meccsek előtti pillanatban. vagy a koncert-jeleneteknél, igaz, itt meg esetleg azért fittyedhet a szánk egy kicsit, mert tessa thompson karaktere nem most kapott igazán emlékezetes dalokat (pedig a zenével amúgy nem volt baj, ludwig göransson most is méltó utódja volt bill conti-nak -mondjuk az is igaz, hogy a legerősebben akkor hatott a zene, amikor a klasszikus rocky téma csendült fel a győzelem pillanatában)... biztos, hogy lehet még megfelelően tekergetni a rocky-formulát, a karaktereket is szeretjük annyira, hogy szeretnénk még látni velük több filmet, azonban most olyan tökéletes nyugvópontra ért mindenki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy érdemes ezeket kiforgatni egy folytatás kedvéért. (×02.23.)

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

(Hidegháború) (2018) (r.: Pawel Pawlikowski)

ahogy a régi mondás is tartja: polak, węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki (azaz lengyel, magyar –két jó barát, együtt harcol, s issza borát), mi magyarok jól megértjük a lengyelek problémáit, mert évszázadok óta hasonlóan alakul a két nép sorsa, hasonló módon szívat minket a történelem, el kellett viselnünk a kis-és-nagy királyok rossz döntéseit, darabolásra hajlamos nagyhatalmak játszmáit és a szocialista tábor vörös láncait... úgyhogy magyarként könnyű átérezni a lengyel filmekben felszínre kerülő problémákat (bár úgy tűnik, hogy ezúttal kinyílt a világ ennek a lengyel filmnek, ugyanis sikerült egy olyan egyetemesen értelmezhető problémával megfogni minden film-szerető szívét, amit jól ismernek világszerte: az örökké kínzó szerelmmel)... a történelmi párhuzamokon túl a film nekünk közép-kelet-európaiaknak ad még egy kapcsolódási pontot, amire jól rezonálhat a lelkünk, és ez a népi kultúra, aminél könnyű kihallani a hasonlóságokat -ráadásul nekem ez a réteg egy erősebb személyes kapcsolódást is nyújtott, mivel évekig éltem együtt egy néptáncos-lánnyal, így jobban rezonálok ezekkel a dalokkal, mint sok más néző, aki nehezebben húzza ki a fejét a popkultúrából... de ez a film kívánja is a nyitottságot, hogy érdekeljen a régi világ, mert nem csak az ötvenes/hatvanas években játszódik, hanem pontosan úgy is van felvéve, mintha a korszakban készült volna, de a gondos kép-komponálásnak köszönhetően mégsem tűnik porosnak a 4:3-as képarány és a fekete/fehérség... de nem csak vizuálisan sikerült megragadni a fagyos ötvenes éveket, de a szocialista mindennapok is rendre betörnek a történetbe, elvtársak okoskodnak bele a tiszta művészetbe, besúgók, ügynökök ólálkodnak a szűkösre vett képen, és igazán még akkor sem lehet szabadulni a nehéz levegőjétől, amikor az ember átbújik a vasfüggöny alatt egy új élet reményében... de nem csak egy elnyomó hatalom tud tönkretenni egy kapcsolatot, hanem furcsa módon a szerelem maga is megkeserítheti két ember életét... és csodaszép végigélni ezzel a két karakterrel ezt a másfél évtizednyi küzdelmet, ahogy képtelenek szabadulni a béklyóiktól, hogy a fizikai vonzódáson túl lelkileg is tökéletesen egymásra hangolódjanak... dramaturgiailag rizikós ha egy film csak szemelvényeket kínál egy történetből, de az író/rendező annyira esszenciálisan választotta ki a sztori-töredékeit, hogy nem érzi a néző darabosnak a végeredményt. segít a folyamatosság érzetében a zene is (ami eleve egy meghatározó elem a főszereplők szakmája miatt), szépen építkeznek egymásra a kezdeti autentikusan gyűjtött dallamok, a kórus-művé formált színpadi előadások és a dekadens párizsi jazz-verziók... de ami talán még ennél is jobban összetartja ezt a tizenöt évnyi történetet, az a kémia, ami ott szikrázik végig a két sokat megélt karakter között, hitelesen, átélhetően (joanna kulig úgy ragyog a vásznon, hogy minden férfi-szív megérti az érte való gyötrődést)... az ember egyszerre csodálja ezt a fajta örök kötődést, vágyik is rá a szíve mélyén, ugyanakkor riasztó a tudat, hogy mennyi fájdalommal is együtt jár egy ilyen múlhatatlan kapcsolat... de csodás volt átélni mindezt a vászonnak ezen az oldalán, végigküzdeni a viszontagságokat ezzel a két elveszett emberrel, érezni a kötődésüket, kicsit beleszeretni a szerelembe, a népi kultúrába, a lecsupaszított fekete-fehér világba. (×01.28.)

(2018) (r.: Alfonso Cuarón)

a legtöbb ember azért zarándokol el a mozi sötétjébe (vagy vetődik le a kanapéjára egy lustulós szombat este), hogy kiszakadjon a valóságból, hogy lehetetlen hősies történeteken izguljon kikapcsolódásképp, pedig ugyanilyen felvillanyozó tud lenni az is, ha egy alkotó a valóság esszenciáját próbálja megfogni egy mozgóképen -még akkor is, ha ez a valóság kicsit el van kenve a nosztalgia megszépítő rétegével... alfonsó cuarón egy sokszínű filmkészítő, aki megreformálta a harry potter filmek látvány-elemeit és hangulatát, aki otthon érzi magát a riasztó disztópiákban vagy a mexikói fiatalok között, sőt, még a világűrben is. most viszont komoly vágyat érzett arra, hogy hazatérjen és a gyerekkoráról meséljen -mondhatjuk úgy is, hogy megérett a feladatra, hogy egy igazán szerzői művet nyújtson át nekünk, ahol nem csak a rendezői kreditnél láthatjuk a nevét, hanem íróként, operatőrként és vágóként is ő van feltüntetve. de egy személyes történetnél érthető ez a mély bevonódás, de meg is érte a komoly munka, mert nagyon szépen van felvéve a film -és talán azért sem került konfliktusba önmagával, hogy mikor vágja el a jeleneteket... mert egy hétköznapi élet bemutatásához puritán eszközöket választott, hosszan kitartja a fekete/fehér képeit, lassan úsztatja a kamerát oldalirányba, és ahol csak lehet, mellőzi a közelik használatát, végig egy bizonyos távolságra tart el minket a szereplőitől (gonoszkodva mondhatnám, hogy megtalálta a lelke mélyén a maga tarr-béláját, annyira hasonlóak ezek a stílus-jegyek az ősz mester életművének metódusaihoz)... és én elhiszem, hogy magasabb szintű türelem kell egy ilyen filmhez, ahol nem csak a sztori eseménytelensége teszi próbára a modernebb, populárisabb, ’rohanósabb’ filmekhez szokott befogadókat, de a vizuális tempójához is tudni kell értékelni ezt a lassú hömpölygést... ráadásul hősnője sem igazán aktív szereplő, leginkább sodródik az eseményekkel, csöndes és visszafogott -és az elsőfilmes yalitza aparicio hatásosan viszi a vászonra ezt a minimalista színjátékot. de jól is van ellenpontozva a harsány mexikói családdal, az anya szenvedélyével és a gyerekek (kicsit idegesítő) ördög-rosszaságával... jó megismerni a kora-hetvenes-évek mexikóját, ráadásul láthatjuk az előkelőbb élet és az elmaradottabb vidéki mindennapok sokszínűségét is, és minden színtér eleven és tökéletesen átélhető, elmerülünk a sártengerben, körülvesznek minket a felbolydult nagyvárosi hangok -és mindent beterít a kutyaszar... a mindennapi élet nyugodt tempója rendre megtörik valamilyen esemény kapcsán, hol belehajlunk kicsit az abszurdba (az amerikai izom-járgánnyal rendre ilyenekbe autózunk be, vagy ott volt például a távol-kelet rajongó srác is, aki magát lecsupaszítva mutatta meg a kard-tudását), máskor viszont komolyabban rátapos a szívünkre (mint amikor a korabeli politikai események betörnek a vászonra, és persze ott lüktet a kifejezetten megrázó szülés-jelenet is)... tudom, hogy nem való mindenkinek a film, le kell tudni lassulni hozzá, le kell csupaszítani a lelked, hogy igazán el tudj merülni ebben a visszafogott történetben, de szerencsés esetben csodálatos élményt tud nyújtani, a visszafogottsága ellenére is sok érzelemmel tud átmosni, ahogy gördít-és-gördít maga előtt az óceán méltóságos hullámzásaihoz hasonlóan. én ezen szerencsések közé tartozom, és ezért nem lehetek eléggé hálás. (tudom, hogy a koncepció része volt, hogy fekete/fehér legyen a film, mert cuarón szerint az emlékekben is kifakulnak a színek, de én azért megnéztem volna, hogy miként néznek ki ezek a gondosan komponált képek latinosan vibráló színekben...) (×01.26.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)