(Tyler Rake: A kimenekítés) (2020) (r.: Sam Hargrave)

azért valljuk be őszintén, hogy az akció-filmek sohasem a csavaros észjárásukról voltak híresek... nem is azért szerettük őket sohasem, mert bizony már gyerekként is faltuk őket a videotékák alsó polcairól, vagy a tv3 kínálatából szemezgetve. és nem igazán volt érdekes, hogy épp’ chuck norris vagy michael dudikoff, stallone vagy schwartzenegger, van damme vagy segall üti épp az ellenfeleket, csak hátradőltünk, és szórakoztunk... úgyhogy nehezen lehetne felróni ennek a filmnek a szögegyenes kiszámíthatóságát, hogy nincs benne ambíció arra, hogy történet- és/vagy karakter-vezetésben túllépjen az elődein, inkább csak fogja a jól ismert sztori-elemeket (drámai múltú zsoldos-katona egy ellenséges környezetben vs arcátlan drogbáró kifogyhatatlan verőlegényekkel), és erre a csontvázra húzza fel az akcióit, miközben hagyja a karizmatikus vezető színészének, hogy kiragyogjon a sárgás szűrővel felvett keleti környezetből... szerintem a russo tesók csak leereszteni és nosztalgiázni akartak a megterhelő marvel-es forgatások után, ezért kellő mennyiségű pénzzel támogatták meg egy régi jó barátjukat, akiről tudták, hogy látványban nem fogja cserbenhagyni őket. és bizony, ha az alibi-sztori ki is szalad a fejünkből öt perccel a végefőcím után, az akciókra még egy darabig emlékezni fogunk, mert a rendező teljes kaszkadőr-koordinátori életműve bele van préselve ebbe a szűk két órába, méghozzá úgy, hogy a netflix-es szabadságnak hála nincsenek cenzori bilincsek a kezein, így a brutalitás minden durvasága ott lehet a képernyőn, de azért a játékosságból és a hűha faktorból sem veszik el egy csepp sem (továbbra is odavagyok a precízen kivitelezett one-take-ekért, ezért repestem az örömtől a film-közepi 12 perces vágatlannak tűnő, egybefüggő akció-őrületért, ahol (megint) lehetett azon agyalni, hogy vajon hogy csináltak meg néhány mozdulatot az operatőrök -például baromira érdekelne, hogy a hátulról felvett autóból milyen fortéllyal pattant be a kamera a hátsó ülésre)... nem hiszem, hogy túl sokat kéne koptatnom még tovább a billentyűzetemet, ebből a filmből több gondolatot nem lehet kiszipolyozni, egy igazi régi-vágású tesztoszteron-mozi ez, mai színvonalon, profin kivitelezve -pontosan azt nyújtja, amit ígér, így a csalódás kizárható. maximum a telefonjával babrál majd az, aki a drámainak szánt jelenetek közben unatkozik, miközben a következő vad lövöldözésre vár... (××04.25.)

(2019) (r.: Nicholaus Goossen)

ha férfiak közé keveredsz, sohasem kell sok idő, mire a szexre terelődik a téma -ezt most első-kézből bizonyíthatom, mert rendszeresen igazi melósokkal vagyok körülvéve... férfiként nem tehetem meg, hogy belehallgassak egy csak nők között zajló beszélgetésbe, de feltételezem, hogy ők is szóba-szóba-hozzák a témát. azt viszont szokatlannak tűnik elsőre, hogy egy női humorista kizárólag a szexről beszéljen az egész set-je alatt, de ne legyünk már soviniszták, miért ne tehetné meg ezt egy szép szöszi, ha ez izgatja (fel) a legjobban... nikki az anti-prűdség mintapéldánya, aki teljes természetességgel sztorizgat végig a szex-kalandjairól egy órát, részletes tanácsokat ad a szopásoshoz, nyaláshoz és az ujjazáshoz, képletesen leírja a saját testének minden szegletét, és terápiás céllal kibeszéli magából a frusztrációit. mindezt jó tempóban, kacéran, viccesen, élvezettel, gondosan megérlelve minden poént. hogy egy kisebb merevedéssel állsz fel a végén a kanapéról? az már csak a bónusz... (××04.19.)

(Tökéletlen idők) (1993) (r.: Richard Linklater)

mivel én a szobanövények alfajába tartoztam a középiskolás éveim alatt, ezért viszonylag kevés emlékem van elhajlásokról -azok is leginkább éjszakázások voltak a zenetáborban... de tudom, hogy másoknak sokkal intenzívebb élményei voltak erről az időszakról -sok művésznek annyira, hogy ihletett is meríthetnek a tini-kori kilengéseikből, nem rejtegetve a ciki vetületet sem, csak egy vékony nosztalgiával fedve be a valóságot... és úgy tűnik, hogy minden korszakban akad egy ilyen alkotás, ami kiemelkedik az átlag tini-filmek közül és kultikus alkotásként hivatkoznak rá a nagy almanach-ok. akár könnyen lehetne egy összehasonlító elemzéssel a mélyére menni annak, hogy miért szerettek ugyanúgy krúzolni az autóikkal a fiatalok a kisvárosokban az ötvenes években (lásd még: american graffiti), mint a trapéz-nadrágos hetvenesekben, de én, innen európából, jogosítvány nélkül, meg sem kísérlem megérteni az amerikaiak autó-fétisét... bár ez a film még egy korai linklater zsengének számít, azért már a határozott kézjegyei ott vannak a végeredményen, karakter-központú lazázás az egész film, apró életképek láncolata, igazi sztori nélküli, jóleső sodródás, ahol igazi erős sztori nélkül nézhetünk szét a középiskolás archetípusok teljes tárházán, ahol természetes a bullying, ahol a nerd-ök a demokratizmus papolnak (és néha bekapnak egy pofont egy erő-csávótól), ahol könnyű belevinni a rosszba a leendő elsősöket is, de azért nem minden menő lány gonosz, és nem minden focista szadista állat... örültem, hogy a felszabadult vakációs hangulatnak nem akart linklater egy drámai pofont adni, és a legnagyobb problémát az okozta, hogy vajon a tapogatott kiscsajnak ki van-e tömve zoknival a melltartója vagy sem... még a kötelező szülői dorgálás is elmaradt a kicsapongó éjszaka után, szerintem tök jó, amikor egy fiatal alkotó még nem akar tanulságokat lenyomni a torkunkon, csak objektíven be akarja mutatni, hogy néha igenis jó dolog lehet egy mámorosabb éjszaka, és néhány sörtől meg fűtől még nem lesz elkárhozott a fiatalság... egy több mint huszonöt éves filmnél természetes, hogy találunk benne pejhedző állú leendő sztárokat, jókat tud mosolyogni ma már azon a sokat látott néző, hogy hol is kezdték a pályafutásukat az olyan sztárok, mint matthew macconoughey vagy ben afleck, vagy hogy milyen hamvasak voltak milla jovovich és parker posey... de azért linklater inkább az ismeretségi köréből válogathatott, mert vannak azért olyanok bőven a filmben, akiknél az a legnagyobb dicséret, hogy természetes a játékuk, de azért nem véletlen, hogy ma már nem találkozunk a nevükkel a moziplakátokon... de egy ilyen életérzés filmhez nem is kell a teljes átalakulást követelő method acting, csak a laza fun életértés, a király zenék, meg azok a jellegzetes illatú nyáréjszakák hangulata, amik örökre ott ragadtak a lelked egy eldugott szegletében... (érdekes, hogy kevin smith milyen sokat emlegeti richard linklater-t, mint ihlető forrását, és a párhuzam meg is állja ott a helyét, hogy amatőr státuszból indulva mindkettejük második filmjét már az universal karolta fel -az már egy más kérdés, hogy kevin befürdött ezzel a friggyel, mert a stúdió a földbe állította a mallrats-et...) (××04.18.)

(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) (r.: Cathy Yan)

nem lennék szívesen döntéshozó helyzetben a warner szuperhősös részlegénél, mert képtelenségnek tűnik kikalkulálni, hogy melyik produkciójuk fog beválni, és mi áll bele a földbe -akár anyagilag, akár a művészeti értékét tekintve... nem véletlenül dobálóznak már rengeteg ötlettel évek óta, ráadásul a hibáikból sem mindig a megfelelő következtetéseket vonják le... mert a képregény-bumm közepén bemutatott, menő előzetesekkel megtámogatott suicide squad szépen hozott a pénztáraknál, azonban a nézők többsége csalódottan jött ki az ad-hoch összedobált forgatókönyv vagy az otromba videóklipp esztétika miatt, viszont az kétségtelen volt, hogy az emberek nagytöbbsége egyvalamiben egyetértett: a film kevés értéke közé tartozott margot robbie energikus játéka, mint harley quinn (erőteljes girlpower ikonná vált a karakter igen hamar, elég csak megnézi bármelyik con cosplay-eseit, az elmúlt években számtalan lányka préselte magára a szűk nacit)... éveken át ment is az ötletelés a stúdióban, jöhet a gotham city sirens film, harley és joker külön filmet kapnak, lesz harley szóló-produkció, satöbbi, satöbbi, aztán az erőltetett univerzum-építés maga alá temette a dc filmes világát... de ms.robbie kitartónak bizonyult, és egy olyan csajos-bunyós filmről álmodott, amilyenek őt is elvarázsolták gyerekkorában a mcg-féle charlie’s angels filmek formájában... így rágni kezdte a producerek fülét, aki végül beadták a derekukat, felhúztak a szép szőkeség köré egy pofás női segédcsapatot, és indulhatott a móka. csak az a fránya dc-s identitás-válság-keresés nem akart igazán elmúlni... mert megpróbálták a címmel és az előzetesekkel csapat-filmnek eladni a produkciót, de ez bizony ízig-vérig harley magánszáma, amibe beköszön néhány másik csaj is gotham-ből, próbáltak elhatárolódni a suicidal squad negatív hullámaitól, de azért most is fel-felbukkantak a pop-számok a neon-színekbe öntött verekedések alatt, kerülték a fölösleges nagyszabást, azonban a földhözragadt sztoriba kevés eredetiséget sikerült belekeverni (hacsak az időrenddel való játszadozást nem vesszük ide)... és ha végignézzük ezeket az összetevőket, akkor azt láthatjuk, hogy sikerült túllépni az előd agresszív pongyolaságán, de igazán kiemelkedni nem sikerült a középszerből, tipikusan egy egyszer-használatos szórakozás lett a vége. mert azért kétségtelen, hogy tele van szórakoztató elemekkel, margot robbie minden manírja a helyén van, ewan mcgregor hatalmas élvezettel tolja túl a rosszfiú szerepét, daniel pemberton most is menő zenéket írt a score-hoz, és príma ötlet volt megszerezni chad stahelski-t az akció-jelenetek felvételéhez, mert könnyen átláthatóak így a bunyók és az autós üldözések... viszont vérzik a szívem a birds of prey címért, mert szegény csajok nagyon háttérbe lettek szorítva harley harsánysága mellett, huntress drámája külön filmet érdemelt volna, a kanári csak egyetlen egyszer engedhette ki a hangját, és legnagyobb bánatomra teljesen átformálták az én kedvenc gotham-i hősömet, orphan-t, azaz cassandra cain-t, akiben pont azt szeretem, hogy egy szomorú hátterű kislány, akinek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a világhoz, és a test-mozdulatai segítségével kommunikál, nem a beszédével... sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e a filmre a moziba, mert hiába a hullám-vasút érzet, eddig minden dceu-filmet ott láttam először (és legtöbbször utoljára is), aztán addig kavargott az életem az év elején, hogy végül lemaradtam a vetítésekről -utólag már úgy látom, hogy talán nem bántam volna meg, ha nem szakad meg ez a sorozatom, de azzal sincs problémám, hogy végül itthon pörgettem le a filmet egy olyan időben, amikor a sok negatív hír után az ember ki akar szakadni a valóságból, és ehhez pont megfelelő lehet egy rózsaszín/bababék cuki-csajos őrület... (××03.22.)

(2020) (r.: Lana Wilson)

taylor swift mindig is a popzenei perifériám szélén helyezkedett el, a country-ban sosem sikerült igazán elmerülnöm, a popos fordulata után meg túlságosan jókislányosnak és egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy jobban ráfókuszáljak a zenéje. és most ez a dokumentum-film részben igazolta ezeket az érzéseimet, mert ő az az előadó, aki a sikerekből, a rajongói szeretetből építkezik, így a művészetét is úgy formálja, hogy minél nagyobb közönség fogadhassa örömmel, másrészről a személyiségéből is ered ez a jókislány imidzs, ami a legjobbat akarja mindig mutatni magából, ezért látsz belőle felületes szemlélőként csak egy csinos pofijú, folyton mosolygó barbie-babát... az egyértelmű volt, hogy nem egy szokásos zenész-dokut fogok kapni, ha elindítom ezt a filmet a netflix-en, nem számíthattam a sajnos szokásosnak mondható, alkohollal és drogokkal csúszóssá tett lejtőre (ami mindig valahol a sztori második harmadában kerül elő), de azt sem mondhatom, hogy csak csupa rózsaszín, cica-puhaságú könnyed életet ismerhettem meg. mert minden fotó mögött ott a kétely (és az étkezési zavar), minden üstököst elér az a pillanat, amikor már nem képes olyan magasra szárnyalni, mint korábban (grammy díjak elmaradozása), és persze a mai világban nem kerülhetőek meg a bulvár-világ kegyetlen csapásai sem (még akkor sem, ha hősnőnk magánéletét nagyon az oldalvonalon tartottunk az egész játékidő alatt)... összességében szimpatikus személyiséget ismerhettem meg a filmből, egy érzékeny lányt, aki tudatosan halad előre, és beépíti a dalaiba az összes csapást, amik az életben érik. mert bizony taylor nem csak egy szöszi kirakat, minden dala a lelkéből virágzik ki, és tök jó, hogy így bevittek minket a próbákra, a felvételekre, imádtam látni a csillogást a szemében, amikor a semmiből kipattant a megfelelő rím a dalszövegbe... bár a karrierje elején eléggé átszaladtunk csak, jó volt látni az ívet, ahogy egy hirtelen felkapott tinilányból egy éretten gondolkozó nő lett, aki napról-napra tanulja meg, hogy nem felelhet mindenkinek, nem maradhat örökké semleges, hanem igenis állást kell foglalnia, ki kell állnia azon értékek mellett, amiket fontosnak tart. ahogy nem engedheti meg magának a színlelést a dalaiban sem, úgy mindenben egy őszinte képet kell sugároznia magából... (megint bebizonyosodott, hogy érdemes olyan zenészről is életrajzot néznem, aki nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy új megvilágítás felkeltheti az érdeklődésemet a művészete iránt -most is kedvet kaptam ahhoz, hogy fejest ugorjak egy nagy halom taylor swift lemez közé, aztán meglátjuk, hogy velem marad-e hosszabb távon, hogy megmarad egy tisztelet-teljes távolságtartás közöttünk...) (××03.21.)

(2020) (r.: Marcus Raboy)

introvertáltként nagyon tudom értékelni, ha valaki túl tud lépni a korlátain, és ki mer állni a nagyvilág elé, és a rivaldafényben adja ki magát, nem pedig egy sarokban bujkál -mármint ha elhisszük taylor-nak, hogy ő egy introvertált személyiség. de miért ne hinnénk el neki, amikor összességében egy hiteles személynek tűnik a színpadon, aki őszintén beszél a magánéleti problémáiról, az összes paráról, ami egy húszas évei közepén járó lány lelkét csak nyomhatja. szóval kaptak az exek, a gyermekvállalásra ösztönzők, a felelőtlen szülők -és mindezt bevonta egy határozott előadásba. igen hamar átalakulnak az emberben az előítéletek, mert ez az ifjú szöszi igencsak pontosan látja maga körül a világot, és a riasztó magánéleti kalandjaival nem hogy elriasztana magától, hanem igen hamar azt kezded érezni, hogy feleségül akarod venni, most azonnal... (××03.15.)

az elmúlt években sokat kellett magyarázkodnom amiatt, hogy minek maradok fenn egy ilyen felesleges esemény miatt, mint az oscar, és én mindig szabadkoztam, hogy hát már majd’ húszéves hagyomány ez nálam, meg mégiscsak a filmek ünnepe, blablabla -de idén, amikor élőben láthattam egy történelmi pillanatot, már úgy gondolom, hogy nem kell magyarázkodnom, mert ez ilyen átélt élményekért éri meg virrasztani... voltak némi technikai problémáim, de ezt leszámítva jól elszórakoztam egész éjszaka, korrektnek éreztem a díjátadót, néhány meglepetéssel (janelle a pozitív oldalra esik, eminem meg a whatthefuck-ra), a díjazottak többségével sem volt problémám, és végtelenül tudtam örülni, amikor újra-és-újra felbukkant a színpadon a cuki koreai tolmácslány, mert folyton szükség volt rá... de még ekkor sem reménykedtem igazán a nagy győzelemben, ismerem az akadémia túlbonyolított hülye szavazási rendszerét, ami a középszerűséget támogatja (lásd az előző évek legjobb film győzteseit), így tényleg felhőtlenül boldogan táncolhattam az ágyam tetején, amikor a tavalyi év kétségtelenül legerősebb filmje megkapta a maga koronáját... (jól éreztem, hogy a műsorvezető-nélküliséget, és a sallangok egy részének elhagyásával felszabadult időt arra használták a producerek, hogy tovább hagyták beszélni a nyerteseket?) (××02.10.)

(2019) (r.: Mike Binder)

tavalyi nagy vállalásom volt, hogy több standup special-t fogok nézni, és azóta (jól megszűrve) be is vállaltam egy indiait, egy iszlamistát, egy afroamerikait, egy nőt és egy afroamerikai nőt -úgyhogy ideje volt az ellensúlyozásnak, kellett egy fehér férfi is a portfólióra... és bill burr tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, főleg, hogy ez a set-je pont a mérges fehér ember típusára van kihegyezve, aki élvezettel várja minden kétes megszólalása után, hogy felhördüljön a közönség... és nekem egy kicsit sok is volt abból, hogy szándékosan túltolta ezeket a beszólásokat, és nem, nem vagyok nőies puhapöcs, és felőlem kiröhögheti a beteg embereket is, csak számomra fárasztó tud lenni a hosszútávú seggfej-mentalitás... (××02.07.)

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)

(2017) (r.: David Lynch)

milyen kedves a netflix-től, hogy azzal ünnepelte david lynch 74. születésnapját, hogy elérhetővé tett tőle egy régebbi rövidfilmet a felületén -egy fekete/fehér, nehezen dekódolható lynch-őrületet, mi mást... az ősz hajú öreg mester ezúttal a noir műfajával játszott egy kicsit, az egész kisfilm egy kihallgatási jelenet csupán, az abszurd csavart az antropomorfiában kell keresni ezúttal, egy olyan világban járunk, ahol egy beszélő majomnak kell magyarázkodnia egy gyilkosság elkövetése miatt, és ahol ez a majom a csuklyájáig beleszerethet egy (csirke)melles tyúkba... gyerekkoromban a parabola című műsorban megszoktam ezt a vetített-száj trükköt, amit itt is alkalmaztak a makinál, sőt, itt valahogy hitelesebbnek tűnt, mint a tévéműsorokban, bár ehhez valószínűleg az is kellett, hogy lelassítsák az állat mozgását, és átvágjanak lynch fejére, amikor már nem annyira passzolt volna a majom-arc a mondandóhoz... bizarr és nehezen dekódolható volt ez 17 perc, ami pont ezek miatt simul bele szépen a lynch-életműbe, nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. csak majomkodik vele egy kicsit... (××01.21.)

(2020) (r.: David Benioff, D.B. Weiss)

van, akiknek nem számít, hogy egyre csak lapozza előre a napokat az élete kalendáriumában, ugyanazt a kirobbanó energiát tudja kipulzálni a testéből, mint ifjúkorában -leslie jones pont ilyen, akiről egy percig sem gondolnád, hogy 52 éves, mert fiatalokat megszégyenítő tempóban pörög. és üvölt. védjegyszerűen üvölt... soknak is éreztem egy kicsit -na nem az üvöltést, az megszokható, hanem hogy sok fizikai poént ezerrel túlhúzott, annyira, hogy már lehervadt a vigyor az arcokról (gondolok itt táncolásokra meg vicces járásokra)... egyébként a mondanivaló rendben volt, visszanézett a múltba, hogy megállapítsa végül, hogy a jelenben kell élni, nem pedig hátrafelé tekintgetni, de örültem volna, ha egy kicsit feszesebbre veszi ezt az egy órás őrületet... (vicces belegondolni, hogy ez a rendezés az első munkája a beioff-weiss duónak a trónok harca óta.) (××01.19.)

(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)

(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)

idén próbáljunk ki valami újat, felesleges szócséplés helyett itt a 10 kedvenc filmem, amit 2019-ben láttam:

01. Gisaengchung (Parasite)

02. Once Upon a Time... in Hollywood

03. Avengers -Endgame

04. Marriage Story

05. Midsommar

06. Rocketman

07. Apollo 11

08. Blindspotting

09. The Favourite

10. Dolemite is My Name

(Párizs lángjai) (1990) (r.: Jennie Livingston)

a pose című sorozat megismertette velem a ball-kultúrát, úgyhogy itt volt az ideje, hogy elmenjek az origóhoz, ehhez a dokumentum-filmhez, ami nyilvánvalóan az egyik ihlető forrása volt ryan murphy-éknek. ez a fordított sorrend kicsit a hátrányára is vált a film befogadásának, hiszen sok újdonsággal már nem tudott szolgálni, ismertem a pózokat és kifejezéseket, örömmel üdvözöltem a házakat és a szőrmékbe öltözött lányokat. de persze azért így is tudott hatni rám érzelmileg, mert az igazi személyek szájából még megrendítőbb hallani ennek a szubkultúra kialakulásának az okairól, bele tudtam borzongani azokba a mondatokba, amikor a nehézségeikről beszéltek az egykor-volt legendák, akik többségét a családjuk kitagadott, akiktől az élet megtagadta azt, hogy önmaguk lehessenek, és akiknél teljesen érthető, hogy ezekhez az éjszakai (talmi) csillogásokhoz, az instant megkapható szeretet-rohamokhoz folyamodtak. és szívszaggató belegondolni abba, hogy sok sorstársuk még ma is küszködik azzal, hogy az emberek elfogadják annak, akivé válni szeretnének... ha már úgy alakult, hogy ez lett az évadzáró filmem, szeretném, ha minden olvasóm továbbvinné az új évtizedbe ezt az üzenetet: legyetek mindenkivel megértőbbek és toleránsabbak, mert mindenki ugyanúgy a boldogságra és az álmai megvalósítására törekszik, mint te, és neked nincs jogod megfosztani bárkit is ettől, csak azért, mert felsőbbrendűnek érzed magad. ámen. (×12.31.)

(Fehér éjszakák) (2019) (r.: Ari Aster)

a művészi attitűd egyik alapállapota, hogy az alkotó feltépi a lelke mélyén hegedni készülő sebeket, és azokból gyúrja a művét, terápiás céllal. ez akkor is igaz, ha valaki művészi horrorokban utazik... ari aster sok helyen lenyilatkozta, hogy egy kapcsolata zátonyra futását szerette volna lázálmos képekbe költeni, és ez érezhető is, fájdalmas nézni, ahogy az alig-alig funkcionáló kapcsolat ábrázolva van a filmben, ahogy a szív tiltakozik az ellen, ahogy a főszereplő lány mentőöveket dobál, ahelyett hogy kilépne ebből a vegetáló viszonyból. ahhoz kell még neki a megtisztulás, néhány radikális lépés, amiket mi egészségesen végigszorongunk ebben a két és fél órában... tudható rólam, hogy nem nézek horrorokat, mert az olcsó jump-scare-ek csak ásítást váltanak ki belőlem, néha viszont átütik azok a filmek az érdeklődési küszöbömet, amikről tudható, hogy sokkal intelligensebben nyúlnak a műfajhoz, hogy sokkal inkább arra törekszenek, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a vászon/képernyő előtt, mint hogy néha megdobják a pulzusunkat... kicsit sajnáltam, hogy nyílt titok volt a film műfaja, mert így az ember számított azokra a borzalmakra, amik egyre csak sűrűsödtek, ahogy teltek a sötétséget nélkülöző napok, lehet hogy még nagyobbat ütött volna a film, ha tudatlanul ülök le elé... bár így is jól működött a legtöbb eleme, egészen különleges hangulatot árasztottak a napfényesre komponált, sokszor kiégetett képei, a mesterien felvett pogány szertartásai (sok vágatlan jelenettel lett fokozva a feszültség), a hallucinogének imitálására behozott émelyítő hullámzások, és az ember egy idő után már perverz kíváncsisággal várta, hogy milyen elképesztő szokás húznak még elő a faházaikból ezek az őrült svédek (apropó, vajon mit szóltak a szőke északiak, hogy emberáldozó mániákusokként ábrázolták őket?)... ez a szektás téma azért eléggé beszűkíti a lehetőségeket, így nem volt nehéz előre látni a fordulatok többségét, bár néha direkt rájátszott erre a rendező, és nem csapta le az egyértelmű labdákat (a húsos pitéknél például nem az a releváció érkezett, amire elsőre gondoltam), de azért örültem, hogy odáig nem ment el, hogy mindent a szánkba rágjon, sokszor hagyta, hogy a képei meséljenek csupán (mint a megrendítő prológusnál, ami brutálisan megalapozta hősnőnk lelki állapotát). de minden várható fordulata ellenére egyetlen perce sem éreztem unalmasnak a filmet, még a lassan építkezős tempójának is jó volt az üteme, mert a drámai gyomros után ott forralta végig a feszültséget azokban a lépésekben is, amíg eljutottunk svédországba, és kiismertük a szekta működését... ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy hamar kialakította az érzelmi kötődést a hősnőhöz, akivel együtt akartuk túlélni ezt a bizarr utazást (és akit elképesztően erősen alakított florence pugh). ugyanezt viszont a többi amerikai karakterről már nem tudom elmondani, mert a pasijánál bosszantott, hogy mennyire érzelemmentesen vegetálja végig a kapcsolata utolsó pillanatait, a comic relief-nek behozott srác meg nem érződött viccesnek, csak idegesített az állandó rinyálása... igazából csak a get out jut eszembe az elmúlt évekből, ahol ennyi érzelmet tudtam tenni egy horror-filmbe, és örülök, hogy megint találtam egy alkotást, ami meg tudott ragadni, ami a bőröm alá mászott, ami úgy volt kellemetlen, hogy közben nem bírtam levenni róla a szemem, ahol igazán csak egyszer éreztem túlzásnak a horror elemeit (én nem mutattam volna ennyire nyíltan a szétnyílt arcokat). és őszintén mondhatom, hogy elgondolkoztam azon, hogy miképp tudnám feldolgozni én is a bennem munkáló traumákat, most hogy láttam, hogy egy szakításból is ilyen hatásos rémtörténetet lehet faragni... (×12.30.)

(2019) (r.: Gillian Robespierre)

omg, jenny az a csaj, akit nagyon kevés embernek mernék bemutatni, mert egy átlagembernek nagyon sok tud lenni, ahogy ezerrel pörögve csipog, visít és kacag, de szerintem vagyunk néhányan, akiknek pont ez a vonzó ebben az őrült zsidó lányban, hogy messze-messze túl van a határon... ezért borultam le a lába elé, amikor a parks & recreation-ben mona-lisa-ként bohóckodott, és ezért nevettem most is nagyokat, amikor kirakta a személyiségét a színpadra, és oh boy, nem fogta vissza magát egy percig sem... (mondjuk az őszinte kitárulkozásnak mindig az a hátulütője, hogy az emberben benn égnek bizonyos mondatok -és nekem most már biztosan az fog eszembe jutni jenny-ről, ha látom valamiben, hogy miként élvezett hatalmasat, miközben a hold hívására a puncijához nyomta a vibrátorát...) viszont nagyon érdekes volt a special szerkezete, hogy nem csak stand-up volt, de egy kvázi-dokumentumfilm is, ahol az ügyes vágók szépen rímeltették össze az otthon felvett intim pillanatokat azokkal a mondatokkal, amik a színpadon elhangzottak. bár én azokat az előadásokat szeretem leginkább, ahol érezni a folyamatos gondolat-folyamot, de tetszett ez a megoldás is, ahol íveket törtek bele a sztorikba... olyan ’jóleső mosolygás’ volt az arcomon végig, néhány hangos felröhögéssel díszítve, tök jó volt látni valakit, akibe ennyi önbizalom szorult -miközben ott bugyog benne egy rakás bizonytalanság is a felszín alatt... (×12.29.)

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)

(2019) (r.: Michael Engler)

a downton abbey volt évekig a karácsonyi pudingom... napra pontosan hét évvel ezelőtt kezdtem el nézni a sorozatot, mivel azt éreztem, hogy az ünnepi pihegéshez tökéletesen fog passzolni egy nyugis, rusztikus angol történet, amiről már oly’ sok szépet hallottam azelőtt. és működött is a recept, beleszerettem a hangulatába, az ódon kastély miliőjébe, a kis tétekkel játszó cselekménybe, a nem túlbonyolított karakterekbe, és ezután igyekeztem a téli időszakban megnézni minden évben az újabb adagot, és mindig fel tudott villanyozni, amikor meghallottam a csodás zenei főtémáját... aztán megérkezett ez a mozifilm változat, kora-ősszel, egy zűrösebb élet-szakaszomba, amikor nem sikerült időt kerítenem arra, hogy elzarándokoljak egy feliratos vetítésre (mert az kizárt volt, hogy hat évad után eldobjam a vaskos akcentusokat) -meg egyébként is, az tűnt a helyénvalónak, hogy a hagyományoknak megfelelően, bejglivel a kezemben üljek le megnézni a mozi-vászonra hizlalt epizódot... mert valljuk be, hogy ez a film nem több, mint azok a karácsonyi részek, amik túlszaladtak a hagyományos játékidő keretein, és mindig valami esemény köré voltak felfűzve bennük a történések. de valahogy ez tűnik a helyénvalónak, hogy a sorozat maradi maradt az új formátumában is, ugyanúgy kisstílű drámák borzongatták a lelkünket (kleptomániás a kastélyban!), ugyanazok a külsőségek hozták vissza a szívünkbe a sosevolt nosztalgiát egy letűnt kor után... nem nagyon értem, hogy miképp lett ez a film ekkora siker világszerte, mert egy pillanatig sem segíti az új nézőket, arra épít, hogy aki beül rá, az pontosan tisztában van a karakterekkel, az eddig megtett útjukkal, a kastélyban lévő összetett viszonyrendszerrel, julian fellowes kizárólag a rajongóknak írta ezt a folytatást, de úgy tűnik, hogy nem realizáltam eddig, hogy milyen sokan is vagyunk a világban... egy ekkora szereplő-gárdánál óhatatlan, hogy lesznek, akik kiemelkednek (mások meg háttérbe szorulnak), és örültem, hogy anna-t ilyen kompetensnek láthattuk most, egy eszes és erős nőnek, aki határozottan kiáll, és mindig gyorsan kapcsol -egyébként is, a film legszórakoztatóbb szála az volt, ahogy a ház dolgozói visszavették az uralmat az (eltúlzottan) utálatosan ábrázolt királyi emberektől... tetszett tom története is, mert jól ki tudott jönni, hogy ő a legempatikusabb a házban (plusz mindig örömmel látom tuppence middleton-t a képernyőmön)... barrow homoszexualitása ott bujkált a sorozatban a kezdetektől fogva, most lett bátorsága mr.fellowes-nek erősebben foglalkozni vele, és nagyon örültem, hogy nála sem akart nagyobb drámát keríteni a szükségesnél, hamar elsimította a konfliktusát... végezetül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen csodásan elbúcsúztatták maggie smith-t, aki bár szerencsére még velünk van, de sajnos semmi sem garantálja, hogy a folytatás forgatása idején nem az égből szórja-e majd a vitriolos megjegyzéseit, mint violet crawley, ezért már most felkészítették a lelkünket erre a szívszaggató gondolatra... mert igen, a mozis bevételeket látva nem lenne meglepő, ha még készülnének folytatások ebben a festői kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy akkor is jól fog esni, ha kicsit visszakukkanthatunk a változatlanságba, ha megmelengethetjük a szívünket a konyhai sürgésben vagy a könyvtári kimértségben. remélhetőleg egy karácsonyi napon... (×12.26.)

(Dumbó) (2019) (r.: Tim Burton)

nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy a disney leporolja a régi termékeit, és új csomagolásban újra piacra dobja azokat, ha megfelelő kezekbe helyezi ezeket az adaptációkat, és többnek érződnek a végeredmények, mint lélektelen pénznyomdák. igaz, eddig az élő-szereplős adaptációinak többsége elkerülte azt, hogy alaposan kivesézzem őket (a dzsungel könyve talán az egyetlen látványos kivétel, ráadásul amiatt még a moziba is hajlandó voltam elmenni, és nagyon is élveztem a végeredményt), most viszont egy kedves tim burton rajongó ismerősöm megkért, hogy nézzem meg az idén bemutatott dumbo adaptációt, és mondjak róla véleményt, mert őt elvarázsolta a film. hát kedvesem, a jellegzetes timburton-i szerzői kézjegyeket én is látom, eva green igéző szépsége engem is könnyen levesz a lábamról, azt viszont nehezen tudnám eldönteni, hogy a rendező hűséges hívein túl kinek is tudnám ajánlani... mert annyi komorság és szomorúság árad ebből a bő másfél órából, hogy azt a gyerekek szíve szerintem nem bírja el, a felnőttek viszont az elnagyolt sztori miatt panaszkodhatnak, teljes joggal... arra jöttem rá a film közben, hogy én már a rajzfilm történetét sem szerettem igazán (gyerekkoromban sem), nagyon tud taszítani az állatokkal való kegyetlen bánásmód -de értem azt, hogy miként került ez a projekt tim burton asztalára, hiszen egy átlagtól eltérő karakter a hős, akit a többség kirekeszt, aki nevetség tárgya lesz, ezek motívumok mind ott vannak ugye a filmjei alap-dns-ében. mint ahogy a széttöredezett családok is jellemzők rá, bár e szempontból is sikerült itt túl mélyre menni a negatív spirállal szerintem (félkezű veterán özvegy ember)... de alapvetően a karakterek csak üres vázaknak érződnek, a legtöbbjüket leginkább a színészek miatt lehet értékelni (michael keaton-nak elnézzük a disney-gonoszos túl-játszást is)... és igazából még a látványt sem tudnám éltetni, mert bár a címszereplő nagyon szépen belesimul az emberek közé, az egész vizualitásnak nagyon műterem-íze van, túl digitális és mesterkélt... szóval azt hiszem, hogy ezúttal hiába tűnt úgy, hogy sikerült megtalálni a disney boszorkány-konyhájában a megfelelő alapanyagot a megfelelő alkotónak, a végeredmény abszolút semleges és felejthető lett... (hmmm, vajon a ’nagyvállalat felvásárolja a kicsit, és beintegrálja a saját látványosságai közé, majd kicseszik vele’ sztori-szálat öniróniából engedték át a disney szigorú cenzorai...?) (×12.24.)