(Halálos iramban) (2001) (r.: Rob Cohen)

könnyű dolga lesz a történészeknek, ha az ezredfordulót szeretnék szemléltetni a hallgatóiknak: csak meg kell nekik mutatni ezt a filmet, és egyből megkapják a korszak esszenciális életérzését... de tényleg, bingót lehetne rendezni a kötelező kellékek kipipálásával, műanyag neonfényekben, műanyagnak ható számítógépes effektusokkal támogatva, műanyag bigbeat drop-ok és nu-metal kiabálások közepette rohan előre egy film, ami nélkülöz minden eredetiséget, inkább a visszapillantóba nézeget hátra (tíz évvel korábbra), hogy minél könnyebben tudja majmolni az ott látható ősét (azaz a point break-et, ami sikeresen megújította a ’zsaru beépül a menő rosszfiúk közé’ zsáner-vonalat)... végre én is becsorogtam a célvonalon egy kiszolgált tragaccsal, azaz tizenkilenc év után felvettem az autóskesztyűmet, és belekezdtem minden idők legjövedelmezőbb autó-reklám sorozatába... dehát túlságosan nerd és sznob vagyok ahhoz, hogy bármikor is komolyan fontolóra vettem volna, hogy egy ilyen atléta-trikós tesztoszteron bomba szórakoztató lehet nekem is, de túl sok komoly film-szakértőtől hallom az elmúlt években, hogy bátran tegyek vele egy próbát, úgyhogy végül is beadtam a derekam. nem volt nagy a tét, csak egy egyébként is füllesztő vasárnap délután veszíthettem. vagy nyolcat, ha valami csoda folytán mégis bejön a dolog. és elég hihetetlen, de most úgy tűnik, hogy rendezhetem át a naptáramat... és nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna, és ezentúl mindennap áldozom a benzin-motorok istenének valami éghető áldozatot, de minden túlzásával és nevetséges macsósságával együtt is azt mondom, hogy ez egy nézhető alkotás. akkor is, ha a sztori csak alibinek van az akció-jelenetek kedvéért, akkor is, ha ma már nevetségesnek tűnnek bizonyos elemei, akkor is, ha a versenyekben nem sok izgalmat találni (nitróval nyerni tényleg akkora menőség?), akkor is, ha komolyabban belegondolsz, akkor rájössz, hogy o’conner nyomozó borzasztó munkát végez beépített zsaruként (alig tud bekerülni a belső körbe, rossz rosszfiúkra mutat rá elsőre, érzelmileg kötődni kezd azokhoz, akik közé beépült, és el is engedi a végén a bűnös barátait)... mert mindez nem számít, mert a maguk minimális felépítésében működnek a karakterek, mert a nagy igyekezetükben, hogy ne csak autókat és robbanásokat, de jó csajokat is adjanak a férfi-közönségnek, sikerült kihalászni a korabeli szép-lányok közül jordana brewster baba-arcát. azért meg főleg megérdemli a tiszteletre-méltó főhajtást, mert a kaszkadőr-munka gondosan kimunkált, főleg a kamionos nagy-jelenetre kapja fel a fejét az egyszeri néző, mert ott láthatóan voltak olyan őrült arcok, akik bevállalták azt, hogy motorháztetőkön fognak lógni, életveszélyesen... szóval mindenki azt mondja, hogy legyek türelmes, mert igazán az ötödik résztől vált sebességet a sorozat, de ha az addig érkező három rész is megüti ezt a szórakoztató faktort, mint ez a szerénykedő nyitány, akkor hamar túl fogok lendülni azokon is... (neal h. moritz producernek azért nem semmi siker-sora volt az ezredforduló környékén, a tini-horror-rajongóknak odaadta a ’tudom mit tettél tavaly nyáron’ két részét, a csajoknak a ’kegyetlen játékok’-at, a pasiknak meg ezt az autós mókát...) (××08.30.)

(2020) (r.: Max Barbakow)

ajjaj, azt hiszem, most már örökre bennragadtunk a time-loop-ot használó filmekben és sorozatokban... persze, érthető az írók lelkesedése, mert jól lehet játszani az örök körfogásban való szenvedéssel, könnyen lehet tanulságokat levonni, amivel a zsebükben továbblépnek a karakterek a végtelenített napokból. de tényleg kezd már elhasználódni ez az ötlet, annyiszor vissza-visszatértünk már hozzá az elmúlt húsz évben. és mégis, még mindig vannak olyan változók, amik némi frissesség érzetet adnak hozzá az ismerős alapokhoz -vagy ami még jobban tud működni, ha az alkotók nem az örökké-visszatérő napból való kitörésre helyezik a hangsúlyt, hanem olyan karaktereket dobnak ebbe a lehetetlen szituációba, akiket igen hamar a szívünkbe zárunk... mert bizony a palm springs ott érte el a legnagyobb győzelmet, hogy nem egy embert ragasztott bele egy kimerített napba, hanem kettőt (plusz még egyet), így már nem is számítottak a kvantum-fizikával beburkolt ’miért’-ek és ’hogyan’-ok, hanem csak ez a két ember, aki feloldódik egymás társaságában, majd túllendülnek a kötelező romantikus bukkanókon, hogy boldogan ellovagolhassanak a kaliforniai naplementébe... viszont hogy az se érezzük, hogy csak egy apró gimmick-kel eladott romantikus filmet nézünk, ahhoz meg kellett a jóízű humor, amivel kellemesen feldobták az abszurd hangulatot, és kellett az, hogy a két főszereplő között tökéletesen működjön a kémia... andy sangberg meglepő módon kettőt visszább-tekert a szokásos intenzitásából, cristin milioti meg szokás szerint egy csoda volt, főleg úgy, hogy azért neki mélyebbre is le kellett mennie a lelkébe, hogy felhozzon onnan egy adag fájdalmat... jól működött az, hogy nem egyszerre került a két karakter a szituációba, így nyles már abban a fázisban volt, ahová a hasonszőrű filmekben a második felvonásban szoktak eljutni a karakterek, és hát persze sandberg-nek jól állt ez a flegma beleszarás, az is tetszett, hogy néha visszatekertünk, hogy megnézzük a másik szemszöget is, hogy azért újoncként is átélhettük, hogy milyen rádöbbenni egy ilyen szituációra (kicsit egyébként sajnálom, hogy tudtam előre, hogy a film a time-loop-pal fog játszani, mert különben meglepő lett volna, hogy miért viselkedik ilyen furán a főhős az elején)... játékosság, humor, igazi érzelmek, bohókás romantika, szépen fényképezve, szórakoztatóan prezentálva -minden, ami ahhoz kell, hogy pozitív élményként maradjon, amikor továbblépünk. egy újabb time-loop-ot használó filmbe... (piszkált, hogy valahonnan ismerem az enervált csapos-lányt, aztán kiderült, hogy jena friedman alakítja, aki nem színész, hanem standup-os. benne volt a baráti körben, így került a vászonra, mi...?) (mindig tisztelettel hajtom meg a szakállas állam az olyan színészek előtt, akik szívességből beugranak az ilyen kis-költségvetésű produkciókba, ezúttal is jár a főhajtás j.k.simmons-nak!) (××08.29.)

(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)

(2018) (r.: Julius Avery)

a nácik sosem fogják lemosni magukról a sok mocskot, amit magukra kentek, és ezt az olyan alávaló ss tagoknak köszönhetik elsősorban, mint amilyen doktor mengele is volt... szóval amióta tudunk az elképesztően gusztustalan kísérletekről, már az sem hat túlzásnak, ha egy alkotó egyel továbblép a valóságon, és némi természetfelettit kever a realitás sötét szövetébe... persze egy ilyen ’nácik+zombik’ koncepciót el lehet vinni parodisztikus vagy gusztustalan gore irányba is, de az overlord alkotói annyira komolyan akarták venni a koncepciójuk, amennyire az engedte... így lehet az, hogy egy olyan d-day-es jelenettel nyitottak, amely bármelyik ’komoly’ háborús filmben megállta volna a helyét, egy rövid karakter-vázolással indultunk a szűk repülőben, majd beleugrottunk a partraszállás őrületébe... már itt lehetett érezni, hogy határozott egyenes-vonallal akarnak az írók haladni, egyetlen szemszöget használva végig, de később is feltűnt, hogy mennyire csak a főszereplőjüket használták arra, hogy vezessenek minket, vele együtt fedeztük fel a kis francia falu összes borzalmát, és vele éltük át azt, hogy egy pacifista szemléletű emberből miként hozzák elő a gyilkos ösztönöket az alávaló náci söpredékek... bár komoly karakter-fejlesztésről azért nem beszélhetünk, a többiek meg főleg csak vázlatok maradtak, de egy ilyen filmnél, ami ennyire a keblére öleli a b-filmes gyökereit, talán nincs is szükség arra, hogy komplex karakter-tanulmányok rohangáljanak a vásznon a zombik elől... annak viszont örültem, hogy a férfias műfaj ellenére sikerült egy női karaktert is a csapatba csempészni, ráadásul egy kompetens, életerős lányt, akit nem kell megmenteni minden méteren, mert képes arra, hogy ő maga is felvegye a harcot az ellenséggel -mondjuk az nem árt neki, ha van a közelben egy szép nagy csóvát lövellő lángszóró... (bár csak sejtették, de azért elég egyértelmű, hogy az amerikaiak érkezése előtt mennyire ki volt szolgáltatva az ss tisztnek, így gyaníthatóan azért kellett neki egy plusz lökés, hogy most felvegye a kesztyűt meg a lángszórót..) mivel fokozatos volt az átmenet a háborús hangulatból a horrorba, ezért nem érződött erőltetettnek az élőhalottak beemelése a narratívába, plusz a szűk költségvetés miatti kényszerűen klausztrofób terek is inkább az előnyére váltak a filmnek. a pénz nagyrésze úgyis elment a kellően gusztustalan praktikus effektekre, a kezdeti robbanásokra, és az utolsó nagy vágatlan futásra. megérte minden elköltött dollár... sosem szabad világmegváltást várni egy ilyen filmtől, ez is csak egy korrekt darab lett, szórakoztató másfél óra, ahol egy csapat sorozatokból importált színész eljátssza, hogy jól elkenik a nácik száját. és azt mindig jó nézni, amikor megbűnhődnek a rohadt mocsadékok... (××08.21.)

(Becstelen brigantyk) (2009) (r.: Quentin Tarantino)

van olyan élethelyzet, amikor a brutális erőszak nem félelmet vagy dühöt ébreszt benned, hanem átszakít egy gátat, és felhőtlenül röhögni kezdesz a véres képsorokat látva. pontosan emlékszem, hogy miként szakadt fel belőlem ez a fajta szokatlan hatás, miközben azt láttam, hogy donny donowitz és hű társa pépesre lövi szét hitler fejét (nem sokkal azután, hogy maga a führer is könnyesre röhögte magát egy erőszakos filmet látva) -mert az ember, mindig örömmel nézi, amikor szétrúgják a (legfőbb) nácik seggét, ráadásul ez volt az első alkalom, amikor quentin tarantino úgy döntött, hogy baszik ő a történelem-könyvekre, inkább pozitív befejezésekkel szépíti meg a sötét valóságot... azért arra is emlékszem, hogy huszonéves fejjel kicsit vértelennek tetszett a film, bár a megfelelő helyeken azért éreztem én is azt a feszültséget, amit a nagypofájú mester elő akart idézni, de így őszülő halántékkal már sokkal inkább értékelem azt, ahogy fel vannak építve az alattomosan hosszú jelenetei... már a kezdés egy kis mini-mestermű, ahogy fokozza fel a fenyegetést a paraszt-házban, miközben hagyja kibontakozni christoph waltz sármját -és élvezettel figyeli a sarokból, ahogy a nézőt szétfeszíti ez a kettősség: utálja a nácit a tetteiért, ugyanakkor jól szórakozik a dumáján és a túlzásain (az a bődületes méretű pipa még a mai napig meg tud hökkenteni)... tudom, hogy ez már az a korszak volt, amikor senki sem mert ellentmondani tarantino-nak, de mai szemmel azért eléggé progresszívnek tűnik a film -a fejezetekre bomló szerkezete miatt folyton félrerakjuk a karaktereket, hogy újakkal foglalkozzunk, és hát az sem megszokott módi hollywood-tól hogy ilyen nagy arányban beszélnek más nyelveket az angolon túl a hosszú játékidő alatt. egyébként ez utóbbi nem csak a hitelesség (és a frenetikus olasz-poén) miatt volt üdvözölendő döntés qt-tól, hanem azért is, mert fel kellett kutatnia európát olyanokért, akik kellő mélységben beszélik az adott nyelvet. de ezt is szeretjük tarantino-ban, hogy szeret kaput nyitni az új arcoknak hollyowood felé (máskor meg levitézlett színészeket karol fel, és hoz vissza a köztudatba, mint az köztudott). és az egy dolog, hogy szabadon engedte brad pitt akcentusát, lazázott egyet michael fassbender-rel, megmutatta daniel brühl ezernyi arcát, és tálcán átnyújtotta a világnak christoph waltz zsenijét, de még az unió két legszebb szőke színésznőjét is becserkészte a férfias bandájába... szóval hiába játszanak hosszasan egy pince-kocsmában a karakterek kitalálósdit, hiába vannak lényegtelennek tűnő párbeszédek a harmincas évek német filmművészetéről, sosem érzed azt, hogy a film leülne akár egy pillanatra is. mert tele van kis tarantino-s nüanszokkal, elmés dumákkal, és bizony őszintén lehet bólogatni, amikor aldo az apacs azt mondja, hogy egy mestermű került ki a véres kezei közül... (××08.20.)

(Looper -A jövő gyilkosa) (2012) (r.: Rian Johnson)

ha visszamehetnél az időben, te megölnéd baby hitler-t...? minden időutazásos történetnek megvan a maga szabály-rendszere, amit mi befogadóként elfogadunk, ha van benne logika, még az elkerülhetetlen paradoxonok ellenére is. az már egy másik kérdés, hogy kinek mekkora igénye van arra, hogy részletesen elmagyarázzák neki ezeket a szabályokat, vagy azt mondja, hogy oké, itt ez a timey-wimley-wibly-wobly gubanc, nézzük, hogy ezúttal mit tud nyújtani érzelmileg és szellemileg a történet, amit belecsomagoltak... és rian johnson szándékosan nem ereszteti ránk az idő-dömpinget, sőt, cinikusan kikacsingat azzal, ahogy a karaktereik is kezelik a helyzetet, okos alkotóként tudja, hogy milyen hülyén néz ki, amikor egy filmben idővonalakat kezdenek rajzolni egy éttermi szalvétára... így az expozíció nagyrészét letudja némi noir-os narrációval, majd pár jelenettel felfesti a looper-ek életét, a monoton, lélektelen, mindennapos ölésektől a keserédes befejezésig, amikor is a nyugdíj hosszú évtizedei következnek, miközben ott lebeg előttük az életük befejezésének pontos kimenetele... régóta tologatom már ezt a filmet, pedig sok jót hallottam már róla, ráadásul rian johnson az elmúlt években két filmmel is felhívta magára a figyelmemet azzal, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett, azaz végre találtam a személyében egy olyan forgatókönyv-írót, akinél sosem tudom eldönteni, hogy merre akar vezetni a sztorijával, és ez igencsak üdítő dolog egy olyan befogadónak, mint amilyen én is vagyok, akit már igencsak nehéz meglepni... és bizony rian már nyolc évvel ezelőtt is hasonló kvalitásokat mutatott fel, az előzetes tudásomat (miszerint joseph gordon-levitt és bruce willis ugyanaz a személy és egymást kergetik) dobhattam a kukába, mert bőven ki volt csavarva ez az egyszerűnek tűnő alapfelállás, az meg még inkább a feje tetejére állított, ahogy a karakterekhez való hozzáállásommal és a morális iránytűmmel játszadozott... mert nagyon érdekesek voltak a lelki határátlépések, azaz az önzőség korlátai, amik kíméletlen tettekhez vezették az öreg joe-t, akit viszont mégsem tudtunk megvetni, amiért gyilkos üzemmódba kapcsolt, hiszen láthattuk, hogy az élete boldog szigetét szerette volna visszakapni csupán... kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam a film hullámhosszára, egyszerűen az agyamban nem akart átváltani a kapcsoló, ami elfogadja jgl maszkját, amivel bruce willis-hez akarták hasonlatossá tenni, de ahogy jöttek a fókuszváltások és kellően bevonódtam érzelmileg a morális dilemmába, úgy ültem egyre feljebb-és-feljebb a kanapén, hogy a végére teljesen kétségbeesve kérdezzem magamtól: most akkor kinek is kéne szurkolnom a végén...? (elsőre emily blunt keménykedése is szokatlannak hatott, aztán ahogy vette le ezt a megkeményedett álarcot, úgy lépkedett hozzám is egyre közelebb. pierce gagnon meg figyelemreméltó alakítást nyújtott kisgyerekként, hihető volt a furcsasága és a dühe is egyaránt.) (a szerény költségvetést rian johnson jól elrejtette a történetbe, ahol csak a kiváltságosok kaptak modern technológiát, a szegények tömegeit szándékosan leszakította, mert a lepukkant, realista környezetet könnyebb volt megvalósítani, mint a csilivili high-tech-et...) (××08.16.)

(Eredet) (2010) (r.: Christopher Nolan)

azért valljuk be, az előzetesek manapság már sokszor nem felkorbácsolnak, hanem rontanak a mozis élményen, mert vagy túl sok titkot fednek fel, vagy látványos jeleneteket égetnek bele a szemedbe, amiknél így már a nagyvászon előtt ülve sokszor csak a válladat vonogatod, ahelyett hogy lenyűgöződnél... kisebb csoda volt tíz évvel ezelőtt, hogy sikerült elkerülnöm bármilyen előzetes képkockát az inception-ből, oké, kevesebbet jártam moziba akkoriban, így nem futottam bele más film előtt az ízelítőbe, az interneten meg nagyon tudatosan tojáshéjon lépkedve kerülgettem a szakoldalakon az információkat. mert azt feltételeztem, hogy úgy fog igazán ütni a film, ha teljesen vakon ülök be rá a moziba -igazából már a jeggyel a kezemben tudtam meg a plakátról, hogy az álmoknak szerepük lesz a történetben, ennyire szűrt volt a szemem... (idén egyébként ugyanezt próbálom elérni a tenet-nél is, eddig jól állok, már automatikusan teker egyet az ujjam az egéren, ha a filmről van szó valamelyik honlapon...) de hát christopher nolan-ben vakon meg lehet bízni, és nem is okozott csalódást -még akkor sem voltam hajlandó távozni a filmről, amikor már félúton kellemetlen feszítést éreztem hólyag-tájékon -körülbelül akkor, amikor megérkezünk az első álomba, és én a szakadó esőt látva konstatáltam, hogy ’oh, fuck’... ennek ellenére (is) emlékezetes maradt ez a james bond-filmekbe oltott agytorna, mert bizony nolan azon kevesek egyike, aki így be tudja kajáltatni a néppel a csavaros észjárását, ahogy a rétegezett történeteit pofás akciók és fékevesztett tempók köré fűzi fel. és ez az az álom-projektje, ahol minden tökéletesen összeállt, a warner kipengette a tetemes összeget egy eredeti film-ötletre, berántottak a stúdió környékéről egy csapatnyi igencsak tehetséges színészt, elkápráztattak mindenkit a praktikus trükkök tömkelegével (még ennyi nézés után is le tud nyűgözni a forgó hotel-folyosó elegáns balettja), és a koronát az egészre hanz zimmer örökérvényű dallamai tették fel (gondolhatunk itt a ’time’ melankóliájára, a ’mombassa’ dinamizmusára, és a legendássá lett ’bhaaaawn’ hangra, amit zimmer az edith piaf kulcs-dalból fejtett vissza, hogy ezzel is reprezentálja az idő lassulását)... egyébként is már ott motoszkált a tudatalattimban, hogy újra kéne nézni a filmet, és ehhez most tökéletes ürügy lett az, hogy pár napja leporoltam a régi 5.1-es hangrendszeremet, és hosszas küzdelem árán elértem, hogy össze tudjam kapcsolni a modernebb okos-tévémmel. erődemonstráció ez a film, minden téren, hangban is, persze... (és akkor most kulcsoljuk imára a kezünket, hogy a vírus ne mossa el a tenet bemutatóját ismét...) (××08.11.)

(2019) (r.: Steve Paley)

mindig is csak egy nagyon drága, felesleges bulinak tűntek a szememben az esküvők -bocs, csajok, nem vagyok egy romantikus alkat... (#donthateme) de iliza nem is akart meggyőzni senkit, hogy igenis jó buli leszervezni egy ilyen ceremóniát, sőt, de gyűjtött annyi saját élményt, amiből kijött egy special, tokkal-vonóval, és nem csak szórakoztató volt hallgatni a tradíciókon való élcelődését, de jól be is csomagolta fátyol alá a komolyabb mondandóját az ön-elfogadásról, vagy annak realizálásáról, hogy a kettős mérce még mindig mennyire átitatja a társadalmunkat... perverz élvezet hallgatni azokat komikus-nőket, akik a szexualitásukat helyezik a mondandójuk középpontjába, de üdítő volt közéjük keverni egy olyan nőszemélyt, aki már egy másik életszakaszban jár, és az én generációm problémáival foglalkozik. oké, néha fárasztóan beleszeret a keménykedős hangjába, néha túlmozogja az előadását, de érezhetően egy profi mesélő, aki nem ereszt hetven percen keresztül... (××08.07.)

(Árnyék) (2018) (r.: Zhang Yimou)

az egyik legközismertebb szimbólum, ami beszivárgott ide nyugatra a távol-keleti kultúrából, az a jin-jang jel -lehet hogy azért, mert számunkra is értelmezhető a jelentése, az egymásba forduló fehér-és-fekete, a mindenben meglévő ellentét, a kiegyensúlyozott körforgás -de az is lehet, hogy csak azért lett ismert, mert a tetováló művészek könnyen a bőr alá tudták kanyaríntani... zhang yimou korábbi wuxia-i is teátrálisan kimunkáltak voltak (a hero című filmhez kézzel válogatták a megfelelő színű leveleket a kard-csaták alá), de most a végletekig lecsupaszított mindent, vizuálisan is a jin-jang körön belül akart maradni, a díszletek és a jelmezek is a fekete és a fehér kontrasztjában játszanak (de ha egy másik jellemző kínai kulturális behatást akarunk mondani, akkor a kalligráfia tinta-feketéjét is ott láthatjuk a vászon minden képkockáján) -de a történet és a szereplők is két oldalra billenthetőek... mert van egy fehérként ragyogó hősünk, aki az árnyékban nőt fel, és a világ számára is csak egy árnyék ő; van egy egykori hős, aki jelenleg az árnyékok között él megtörten, és a sötétség sötét gondolatokat sző az elméjébe; van egy uralkodó, aki békét hirdet, de közben alattomosan vágyja a dicső győzelmet; van egy nő, aki két férfi között őrlődik -sajnos a fizikai küzdelem túloldalán állókról már nem tudok ilyen frappáns ellentét-párokat hozni, mert nem igazán foglalkoztunk velük azon túl, hogy ők egy legyőzendő akadály... valószínűleg a film is szándékosan húz kétfelé, ahhoz képest, hogy wuxia-ként akarja nekünk eladni a marketing-osztály, viszonylag kevés verekedős jelenet van benne, főleg az első fele csordogál olyan lassan a politikai machinációk medrében, ahogy a lusta sárga folyó hömpölyög a rizs-földekkel körülölelve -viszont amikor az akcióra kerül a sor, akkor zhang yimou a történelmi tényeket elengedve a legendák földjére úszik át, és lenyűgözően lehetetlen jelenetekkel jutalmazza meg a türelmünket, bemutatva például azt, hogy a nőiesnek gondolt esernyő a világ legveszélyesebb fegyverévé is változtatható az ügyes kezekben... mert bizony kell a türelem a sok színpadias tróntermi jelenethez, főleg úgy, hogy a távol-keleti túl-játszás még mindig ki tud zökkenteni időnként a jelenetekből, de összességében úgy érzi az ember, hogy művészileg összeáll a film egy egésszé, hogy megéri megkeresni magában hozzá a minimalizmusra vágyó énjét -ha másért nem, hát azért a vizuális koncepcióért, ami nem engedi el a szemedet, és ami feketén-fehéren beleég a kisagyad megfelelő nyúlványába... (jó volt látni a filmben egy erős nőt, aki ki akar lépni a testvére leplei mögül, végül önfeláldozó hőssé válik.) (××08.02.)

(2019) (r.: Jack Bennett)

amikor a világ összes ideje a rendelkezésemre állt, és a kiadók még úgy gondolták, hogy meg kell jutalmazniuk minket, a vásárlókat azzal, hogy telepakolják a dvd-iket extrákat, rengeteg így-készült-et néztem. aztán ezek a háttérbe betekintő kis darabkák el-elmaradoztak az életemből (először a trükkökről szóló szegmensektől kezdtem magam távol tartani, mert rontotta az újra-nézéseim élményét az, hogy láttam magam előtt a zöld hátteret meg a digitális varázslók munkáját), de most úgy gondoltam, hogy kivételt teszek, és kicsit nosztalgikus módon a film főfogása után elfogyasztom a desszertet is -elsősorban azért, mert látni akartam, hogy egy (általam kedvelt) youtube-csatornáról szalajtott producerek milyen munkát képesek összerakni egész-estés formában. és tudjátok mit? roth cornett-nek és dan murrel-nek nincs semmi szégyellnivalója, ez egy tisztességes kis szerelmeslevél lett egy filmhez, ami maga is egy szerelmeslevél... sikerült összetoborozni minden fontos embert, aki a film elkészülésében részt vett, megtudhattunk pár érdekességet a kissé döcögős előkészítő projektről (rendező-váltás, színész-keresgélés, ilyesmi), semmi nagy releváció, de nem is ezzel akarták felemelni a készítők a film rakétáját a hozzá hasonló dokumentum-filmek dokkjából, hanem azzal, ahogy elkapták azt a sűrű szeretet-nyalábot, ami egyszerre érződik mind a készítőkből, mind a rajongókból. mert mindenki jó szívvel nosztalgiázott vissza a színészek és a stáb tagjai közül, olyat meg ritkán látni, hogy egy nem-franchise film ilyen elkötelezett híveket vonz maga után, akik húsz év elteltével is őrzik a lángot, beöltöznek a cosplay-eken, és imádattal tekintenek erre a szívből jövő goofy komédiára, ami részben róluk szól: az elkötelezett rajongókról... (××07.31.)

(Galatitkos küldetés) (1999) (r.: Dean Parisot)

valószínűleg azért vártam 21 évet ennek a filmnek a megnézésével, mert sohasem sikerült betagozódnom a trekkie-k népes táborába, és ez túlságosan is egy star trek paródiának tűnt -és részben az is, de most már tudom, hogy sokkal több is ennél, merthogy az alkotók túlságosan is szerették az enterprise kalandjait ahhoz, hogy ízléstelen tréfát űzzenek belőle, inkább csak szeretetteljesen megpaskolták a túlzásait, és egy nagy adag szerelmes-levélbe csomagolták a végeredményt... ó, és ez még csak a felső réteg, mert a családbarátra vágott látványos űrkaland alatt komoly egzisztenciális kérdések lapulnak, megéneklik azokat a színészeket, akikre ráégnek a szerepek, akik csak rajongói találkozókon vegetálnak, és akikben ott lakozik a jó ember a lelkük mélyén, csak jól elrejtik az egójuk és a whiskey-zuhatag alá... tim allen azért volt igazán alkalmas erre a szerepre, mert megélte ezeket a drámákat a vígjátéki karrierje alatt, így meg is tudta villantani a komoly oldalát egy-két jelenetben, alan rickman-ről viszont sokan hajlamosak elfelejteni, hogy mennyire vicces ember volt, sigourney weaver meg a tökéletes választás volt az egydimenziós szőke női scifi-klisé-karakter szerepére azok után, hogy annyiszor hozott már erős nőket a vásznon... és akkor most itt hosszasan lehetne sorolni a többiek erényeit, tony shalhoub arc-mimikáját, sam rockwell energiáját, enrico colantoni hanghordozását, missi pyle nevetését... szerintem spielberg-ék, mint kezdő stúdió-vezetők, nem igazán tudták felmérni, hogy mire nyitják ki a pénztárcájukat, és valószínűleg nem ennek a filmnek a bevételeiből építettek maguknak új házat beverly hills-ben, de örömmel látszik, hogy milyen sokan felfedezték maguknak azóta ezt a bohókás lükeséget -valószínűleg azért, mert kellemesen meg tudja melengetni a geek szíveket, amikor azt sugallja, hogy érdemes valamiért rajongani, mert egyszer meglesz a jutalma annak, hogy komoly lexikális tudásod van egy olyan témában, amiért a magukat menőbbnek gondoló emberek rendre kinevetnek (persze 1999 óta nagyot fordult a világ, és a geek-ség már a mainstream egyik fő irányvonala, de azért néhány marvel film nem fogja megváltoztatni azt a tényt, hogy mindig lesznek olyanok, akik furcsán néznek majd azokra, akik folyékonyan beszélnek klingonul)... (azért a stan winston studio-ban itt is kitettek magukért a maszkmesterek, de tulajdonképpen a digitális trükkök sem öregedtek olyan nagyon, mint egy ilyen korú filmnél várná az ember...) (aki igazán komolyan vette a feladatát a stábból, az david newman zeneszerző volt, aki nagyzenekarra komponálva nagyobb-szabásúvá varázsolta az élményt.) (××07.31.)

(2020) (r.: Dave Skinner, Freddie Waters)

nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, főleg a standup műfajában, kell egy jó beszélőkéjű, jó humorú személy, aki egy szép ívet kerekítve tudja összefűzni azokat a sztorikat, amiket megélt, amiket jól kigyakorolva kiszínezett. ezúttal egy dinamikus mozgású angol pasit kaptunk, ami nem fél cikivé tenni saját magát, a családját, és persze jó nagy adaggal kap mindenki a szórásból, aki csak kicsit is megérdemli a mai világból, a vegánok, az amerikaiak, meg úgy általában az emberi butaság. mindez lendületes, szórakoztató köntösben. senkinél sem lesz benne ez az év végi top3 standup-ban, de garantálom, hogy mindenki jól fog szórakozni, ha ki akar kapcsolódni egy órára... (××07.27.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)

(2020) (r.: Thomas Kail)

nekem a twitteren kezdődött a ham-őrület -néhány követettem áradozott egy hamilton nevű dologról, nekem meg elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen aktuális kulturális viharról maradok már le már megint éppen. úgyhogy még aznap landolt a laptopomon az előadás hanganyaga, ami persze szerelem lett első hallgatásra. ezután felleltem a youtube-on néhány részletet is a főpróba felvételeiből, de leginkább csak a fejemben élt egy kép, hogy miképp nézhet ki a broadway-n ez az előadás, ami igencsak felpezsdítette amerikát (és a színházi díjátadókat). persze az ember, ha akarta volna, be tudott volna szerezni olyan illegális felvételeket, amik egy erkélyről nagyjából mutatják a színpadképet, de én vagyok annyira igényes, hogy nem vállalok be ilyen csonkított élményeket. így nagy örömhír volt számomra, amikor kiderült, hogy a disney elképesztő összeget (75 millió dollárt) fizetett ki a jogokért, és hamarosan láthatjuk is az eredeti szereposztásról készült minőségi kordokumentumot -hamarabb is, mint gondoltuk, mert a jövő őszi mozibemutatóból függetlenség-napjai meglepetés lett a vége a disney+-on... mintegy száz meghallgatás után a dalok már a fejembe másztak eléggé ahhoz, hogy a színpadi produkciót tudjam figyelni ezúttal -és hamar ki is jött, hogy az egy dolog, hogy lin-manuel miranda milyen csodás dallam- és szöveg-világgal fűzte össze a korokat és a mögöttes üzeneteket, amik egy fülhallgatóból is hatásosan gyújtják föl a szíved és az elméd, de igazán akkor működik ez az összművészeti produkció, ha látod a színészek arc-mimikáit és test-játékát, mert mintegy ötven százalékkal erősebb lesz az érzelmi behatás, mosolygósabbak a viccek, könnyesebbek a drámák (és néhány sztori-elem is kitisztult azzal, ahogy áttranszformálódott a színpadkép két dal között)... bár a színházi élőség élményét képtelenség kamerákon keresztül átadni, de így is magával tud ragadni a darab az ügyesen használt mozgó színpadával, a minimál-díszleteivel és a fények játékával. és persze maga a történet is itt pompázhat teljes valójában, kontrasztosabbak a féltékenységek, őrültebb a király, elragad a hurrikán és a szívünk is megáll, ahogy a gyász megfagyasztja a képet a színpadon... a karakterekről kialakult képet is át tudta szabni azt, hogy láthattam is a színészeket, burr esendőbb lett leslie odom jr által, daveed diggs örök-mozgása meg sokat elvett a jefferson utálatomból... hálás vagyok, amiért, mégha ilyen korlátozott körülmények között is, de átélhettem ezt az élményt, amit egy egyszerű vidéki magyar gyerekként nem adatott volna meg normál körülmények között -és nem lennék boldogtalan, ha mostantól még több ilyen minőségű felvételt kapnák a nagyot durranó broadway produkciókról... (ja, boldog szülinapot amerika, reméljük később is teret engedtek még az ilyen progresszív alkotóknak, mint lin-manuel, akik képesek leporolni azokat a történelmi figurákat, akik kezdenek kikopni a köztudatból, és modern és érthető módon hozzák be az életünkbe a múlt megismerésének vágyát.) (××07.04.)

Batman Begins (Batman: Kezdődik!) (2005) (r.: Christopher Nolan) / bár 2005 tájékán pont egy olyan hullámvölgyben voltam, amikor a mozizásnak nem volt prioritása nálam, de ha sith-ek bosszújára el tudtam menni (meg decemberben a negyedik potter filmre), akkor batman vajon hogy maradhatott ki ebből a kiskaliberű szórásból is? méghozzá annyira, hogy utána csak két részletben láttam először, mert a lopott hbo-ról pont szenteste kezdtem rögzíteni a filmet, és félidőben csengetett az ’angyalka’, így ott kellett hagynom batsy-t lógva, amíg az ajándékokat nyitogattam meg megettem a hallevest...? pedig tudtam a filmről, akkor még rendszeres vevője voltam a vox magazinnak, szinte minden héten ott lebzseltem budapesten, úgyhogy lehetőségem is lett volna beülni rá -vajon a schumacher-éra ennyire összetörte volna tinikoromban a batman-képemet, hogy nem érdekelt az újabb inkarnációja? nem hiszem, mert ifjúkoromban nem tűnt fel, hogy azok a neonfényben tocsogó camp bohóságok egy hibás koncepció végtermékei, én csak élvezettel néztem a túlzásaikat meg hallgattam vigyorogva az erőltetett szóvicceiket... nem hiszem, hogy akkoriban annyira hátat fordítottam volna a szuperhős-kultúrának, és azért maradt hoppon a denevér, bár az is igaz, hogy ennyire nem voltam mélyen benne a geek kultúr-körben... szóval azt hiszem, már örökké rejtély és bánat marad ez a kihagyott mozizás -de van egy olyan halvány gyanúm, hogy kora huszonéves fejjel nem értékeltem volna annyira ezt a filmet, mint most őszülő tincsekkel teszem (a sokadik újranézés után)... mert azért lássuk be, hogy bátor dolog volt nolan-éktől ennyire hátralépni, és a film első egy órájában csak bruce wayne-nel foglalkozni, végigvezetni azon a küzdelmes úton, aminek a végén ott áll velünk szemben az ikonikus ruházatában. nem is tudom elképzelni, hogy egy átlagnéző miként vette le ezt az építkezést, főleg mert aki nem csak a bat-trükkökért ült be a filmre, annak élveznie kellett a fejlődés útját is, mert jó tempóban halad végig a sztori a kiképzésen, a lelki mélypontokon, az alvilági mocsok bemutatásán, és a végső elhatározáshoz vezető utolsó lépcsőfokokon (bár azért nem diktál észveszejtő tempót)... viszont ezért tud robbanni a film, amikor eljön gotham megvédésének az ideje, amikor a thumblar végigszáguld az eső-áztatta utcákon, keresztül-törve mindenen, és ezért mászik jobban a bőrünk alá a madárijesztő pszichológiai játéka is... most hogy már régi ismerősként köszönthetem a filmet, már előre fel tudtam készíteni a szemem az akciók agyon-vágására, amit mindig is gyenge pontjának tartottam ennek a bő két órának -és gyanítom, hogy az akkori bourne őrület vezette nolan-ék kezét, amiért ilyen nehezen követhetőre szabdalták szét a feszültebb összecsapásokat és a finálé vonatos zuhanását, mert lee smith vágó alapvetően nem ilyen munkákat szokott kiadni a kezéből (lásd: összes többi nolan film + x-men: first class, truman show ééééés az 1917...). de persze azt is el tudom fogadni, hogy tudatos lépésként nem látszanak tisztán a verekedések, mert az emberek csak ennyit látnak batman tevékenységéből, annyival gyorsabb náluk... viszont ami csak most, a sokadik újranézésre tűnt fel, az az, hogy hiába szoktuk azt mondani, hogy ez a film fektette le az utat a realista szuperhősös alkotások előtt, azért nagyon is tele van olyan képekkel, amik látványosan a rajzolt lapokról érkeztek (ahogy bruce térdel a halott szülei felett, az frank miller képkockájának a reprodukálása, de ott vannak a vízköpőként, házcsúcsokon pózoló bevágások is, amiknél nem lehet jellemzőbb bat-képet elképzelni, de a sok kitárt szárnyas repülés is a füzetek imitálása felé tolta el a hangulati összképet)... bár épp most volt a film bemutatójának tizenötödik évfordulója, nem látszanak rajta az öregedés jelei, még mindig az egyik legjobb eredet-történet, amit a vászonra adaptáltak, még mindig jól áll neki a lelkizés, jó ránézni a sztárokkal teletűzdelt szereposztására (mínusz katie holmes egyféle arca), és örökké beleégett a hallójáratunkba hanz zimmer és james newton howard zenei főtémája... (××06.28.)

The Dark Knight (A sötét lovag) (2008) (r.: Christopher Nolan) / az egy dolog, hogy ezt a filmet már számtalanszor végignéztem, mert mégiscsak egy piszok erős filmtörténeti mérföldkő, néha-néha szoktam szemezgetni a youtube-on is kulcsjelenetekből, ha azt kívánja a gyomrom, hogy kiszorítsa belőle a levegőt a feszültség, de emlékszem, hogy már a bemutató előtt is teljesen rá voltam kattanva az elsőzetesére, mindig elámultam azon a ponton, amikor a kamion átfordul benne a tetejére (tudva azt, hogy christopher nolan szereti az ilyen jeleneteket praktikus effektekkel felvenni -azaz ténylegesen felborítottak egy kamiont a forgatáson) -arra viszont nem emlékeztem, hogy hová mentem el rá moziba (mert a batman begins fiaskója után már nem volt kérdés, hogy ezt a folytatást már nem fogom kihagyni a nagy-vásznas élményeimből). és ilyenkor fizetődik ki, hogy beteges gyűjtögető vagyok, mert természetesen megvan a jegyem 2008-ból, és amint a kezembe került a corvin mozis logóval ellátott papírdarab, már be is ugrottak a körülmények, a lány, aki mellettem ült, meg utána az élmények összesúgása a tömött 4-es/6-os villamoson... egy ilyen újranézésnél az a kérdés, hogy tud-e még úgy élményt nyújtani a film, hogy nem csak a jelenetek sorrendje van a fejedben, de sokszor a konkrét dialógusok is, és azt kell mondanom, hogy igen, kiállta a film az elnyüvési tesztet, még mindig tud hatni, legfőképp akkor, amikor heith ledger a színen van, mert azokba az apró gesztusokba (szájnyalásokba és grimaszokba) még ennyi év után is el lehet veszni. de nolan feszültség-adagolása is képes még mindig feljebb tornászni bennem az adrenalint, attól függetlenül is, hogy minden végkifejletet tudok már jó előre, így is élmény ott suhanni a lenti ötödik sugárúton, újra végigélni azt a szorongást, aki már a moziban is leizzasztott, hogy a kompokon utazók bedőlnek-e joker gonosz kísérletének, de úgy alapvetően is, még mindig nagyon szeretem azt, ahogy a káosz eluralkodását érzékelteti a film, ahogy a kétségbeesés kiül a karakterek arcára, miközben egy kiszámíthatatlan őrült tombol az utcákon... az évek során persze kiművelődtem a filmkészítési fortélyokból, így már látom azt, hogy a legendássá vált kihallgatós jelenetben, miképp húzza ki alólunk is a talajt nolan azzal, ahogy a kamerát mozgatja, de egy csomó egyéb kis trükk is feltűnik mostanra már, például a tudatosság abban, hogy mikor engedi hans zimmer-éknek a klasszikus dallamok használatát, mikor kér csak zörej-zenéket, és mikor küldi cigi-szünetre a teljes zenei részleget. de abból is látszik, hogy mennyire magával tud sodorni ez a sötét történet, hogy a szakmai szemüveg erőteljesebb viselése sem veszi el az élét, nem zökkent ki a jelenetekkel való együtt-sodródásból. ugyanígy ma már apróbb mosolyokkal tudom díjazni a jól elhelyezett előrevetítéseket is, ahogy tudom, hogy bizonyos mondatoknak később jelentőségük lesz, ahogy kifacsarodik a szívem attól a kontrasztól, ahogy a film elején három férfi szövetségben áll egymás mellett a rendőrség háztetején, majd a fináléban ugyanezt a három karaktert láthatjuk megtörve, egymás ellen fordulva... lehetne hibaként felróni azt, hogy a joker túlságosan elhomályosítja a többieket, vagy hogy a film közepi nagy akcióhoz nem érhet fel a finálé intenzitása, de az ember nehezen kötözködik a kis kedvenceivel -és ez a film mindig ott lesz a szívem közepén, ami néhány évente magával húz a káosza őrületébe, vagy csak arra késztet, hogy néhány jelenetet megtekintve adózzak a nagysága előtt. és most megyek, és nosztalgiából újranézem a kultikus előzetesét, mégha annak is itt van a fejemben minden egyes képkockája... (××07.03.)

The Dark Knight Rises (A sötét lovag: Felemelkedés) (2012) (r.: Christopher Nolan) / most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy megvan a mozizás utáni kritikám, ami még a blogolás előtt íródott, így sosem láthatott napvilágot -ezért arra gondoltam, hogy bemásolhatnám ide az egészet, aztán kiegészíteném egy-két dologgal a 2020-as szemmel történő fürkészés után: "én hiszek christopher nolan-ben. most már bátran kijelenthetem, mert bár féltem, hogy ez a film nem ér fel majd a tdk és az inception mellé, alaptalannak bizonyult az aggodalom. persze ez a rész is más lett, de az előző két bat is különbözött egymástól. ha a tdk egy alattomos rúgással fektetett ki, akkor ez most keményen ököllel gyűrt orrba. mert valljuk be, bane pusztításához képest joker csak kispályás jelzőt kaphat csupán. elvártam nolan-től, hogy a maszkos nagydarab gonosz minimum olyan drámát eszközöljön hősünkön, mint a képregényes verziója, és ezt majdnem meg is tette (oké, itt csak roppantott, nem tört, de így is milyen hatása volt, baszki...). és muszáj hangsúlyozni dráma szót, mert nagyon nem csak az (amúgy pöpecül kinéző) akciókon volt a hangsúly, hanem újra a karakterek mélyére ástunk, elemeztük őket. fura kimondani, de batman alig szerepelt a részben, és így is működött a dolog. christian bale újabb arcát mutathatta meg, michael caine csodálatosan hozta a megtört komornyikot, gordon felügyelő még sosem volt ilyen emberi, de az újoncok is hibátlanok voltak, persze, nolan-istálló, mi mást várhatnánk. tom hardy a szemével keltett félelmet, jgl lelkiismeretes kiscserkész volt, a francia néni meg szép… anne hathaway is jót tett a filmnek, működött a chemistry, kellett az a kis romantika, kedves bájosság a sok sötétség mellé. amit nem tudom, hova lehetne fokozni, nem hiszem, hogy a gotham-iek elbírnának ennél több megpróbáltatást. tetszett, hogy bőven volt utalgatás a két korábbi epizódra, kerekebb lett tőle az univerzum. no, bár másabb, de ugyanannyira tátott szájjal néztem, mint a tdk-t: 9.5 / 10 pont. de ezek után nem fogok hinni christopher nolan-nek. azt mondta, le lesz zárva a trilógia. azt is mondta, hogy amíg az ő kezében van az irányítás, nem lesz robin. so... (u.i.: zenénél ez lehetett az alap-utasítás: more drums, hans. és ez egy nagyon jó döntés volt...) (u.i.2: mocskos steelers…) (u.i.3: a havazás miatt beugrott timburton egy pillanatra. vajon miért…)" (2012.07.30.) na szóval, ifjú zolika még túlságosan az adrenalinos szemüvegén át gépelte ezeket a lelkes mondatokat, a mostani őszülő énemnek az volt a mázlija, hogy egy nap különbséggel nézte meg a két dark knight-ot, így azért már nehezen állítanám azt, hogy egyenlő mértékben facsar ki a két film, mert bizony a joker-féle káosz feszültségét még hatalmas izom-erővel sem érheti el bane, de nem is az a baj az összképpel, hogy nem elég letaglózó az ellenfél, hanem hogy túl sokfelé akartak szétszaladni nolan-ék, emiatt a film csak sok csavarozás árán áll össze a havas fináléra, és a brutál-hosszú játékidő ellenére is azt érezni, hogy foglalkozhattunk még volna selina-val és talia-val többet is. de lehet hogy csak túl sokat akartak a készítők és mi nézők is a tökéletes sötét lovag után, és néha már az is baj, ha valami csak ’jó’... (××07.04.)

(2019) (r.: Christopher Bird, Simon Lupton)

mit tehet egy zenekar, ha elveszíti a frontemberét, aki az egyik legfényesebb csillag volt a pop-zene egén, aki annyi egyéniséggel robbantotta szét a színpadot, amit valószínűleg sosem lehet pótolni? az egyik út a feloszlás, egy félbeszakadó életmű. a másik lehetőség egy új irányba elkanyarodás, egy olyan új frontember beintegrálása az eddigi környezetbe, aki gyökeresen más, mint az elődje volt (ilyen megoldásról is találunk pozitív és negatív példákat egyaránt a pop-történelemben (lásd: alice in chains vs iron maiden)). és néha előfordul az a csoda, hogy egy újabb egyedi és karizmatikus énekes bukkan fel a horizonton, aki képes arra, hogy legalább egy kicsit kitöltse azt az hatalmas cipőt, amit az ikonikus elődje ott hagyott a színpadon... nem kapunk egy különleges csemegét ettől a dokumentum-filmtől, csak korrekten végigvezetnek minket az úton, interjúkkal és koncert-részletekkel, freddie halálától a mostani sikerekig, adam lambert életútját is megismerhetjük -és itt gyorsan hozzátenném, hogy nekem ő volt a film titkos favoritja, mert magával ragadott az, hogy milyen alázattal viseli azt a nyomást, ami a queen hivatalos énekesekén nyomja a vállát, és ugyanezzel az alázattal énekli le a csillagokat is, miközben egy percig sem akarja elhomályosítani freddie mercury emlékét. és azt is jó volt látni, ahogy a sokat megélt zenészeket újra energiával töltötte fel ez az excentrikus energia-bomba-srác... (××06.21.)

(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)

(2019) (r.: Rachel Mason)

mindenki ismeri azt a klasszikus mondást, hogy a pénznek nincs szaga -és bizony a történetünk főszereplői, mason-ék is úgy gondolták, hogy biztos megélhetés kell találniuk ahhoz, hogy egyenesben tudják tartani a családi kasszát, így teljesen gyámolatlanul sétáltak bele a pornó-forgalmazás veszélyes terepére... bár már a pikáns könyvesboltjuk felfuttatása előtt is érdekes életük volt, barry mason jim morrison-nal és ray manzarek-kel tanult egy osztályban a ucla-n, majd effektesként dolgozott olyan scifi klasszikusokon, mint a 2001 vagy a star trek, míg karen mason újságíróként igen komoly témákat boncolgatott, és bátor interjúkban ment a sztorijai mélyére -így ismerkedett meg például larry flynt-tel is, aki épp bontogatni kezdte a szárnyait lapkiadóként, és akinek szüksége volt terjesztőkre, mert sok helyről kitiltották a pikáns áruját (kötelező néznivaló a témában: the people vs larry flynt)... és az az érdekes, hogy itt volt ez a két ember, aki munkaként tudott tekinteni arra, hogy mások vágyait kielégítsék, bennük sosem volt perverzió, egyszerű zsidó családként élték a mindennapjaikat, miközben akaratukon kívül hősökké váltak a los angeles-i meleg-közösség életében... az, hogy mason-ék egy szerethető házaspár jól lejön a filmből, mert egy egészen személyes perspektívából láthatjuk őket: ugyanis a film alkotója a saját lányuk, rachel volt, aki az egész családját bevonta a projektbe, és ettől igazabbnak érződik az egész (és viccesnek is, ahogy a néha-néha zsörtölődő édesanya kiszól a kamera mögé, hogy ’ugyanmár, mit akarsz kislányom ezzel a dokumentum-marhasággal’)... de gyanítom, hogy nem lehet elfogultsággal vádolni rachel-t, hiszen a volt alkalmazottak is pozitívan beszélnek a tulajdonosokról, akik hogy-hogy-nem rengeteg meleg eladót alkalmaztak a boltban... azért egy dokumentum-film nem lehet meg dráma nélkül sem, és háromszor merülünk alá a szomorúság szürke tengerébe: amikor elérünk az aids korszakhoz, amikor napra-napra tűntek el a nyitott környékről az emberek a betegség tombolása miatt; amikor egy magát nyitottnak gondoló anyának szembe kell néznie azzal, hogy a fia homoszexuális; és amikor az interneten áradó pornó és az online rendelési óriás-vállalatok végleg legyőzik a kis üzletet, a múlt egy mementóját... kicsit térjünk ki a középső problémára, mert az számomra a legérdekesebb -hogy van valaki, aki melegek között forog évtizedeken át, pénzt fektet abba, hogy még több meleg-pornót tudjon kirakni az üzlete polcaira, és mégsem tud beletörődni abba, hogy a saját fia is a saját neméhez vonzódik, mert annyira beleégették a vallási dogmákat a neveltetése során, hogy csak nagyon nehezen tudja áthuzalozni az agyát. és tök jó látni, hogy most már ő az egyik szószólója egy olyan szervezetnek, aki a hozzá hasonló cipőben járó szülőket támogatja... és hiába keserű kicsit a film vége, hiszen lezár egy korszakot, magát a filmet jó szívvel nézi végig az ember, mert szeretetből készült, és pozitív üzenetet hordoz -és nem, nem csak azt, hogy mindenből lehet pénz csinálni... (××06.20.)

(2020)

vannak helyzetek, amivel képtelenség viccelni, még egy humorista sem tudja olyan szögből nézni az eseményeket, amivel kellően meg tudná görbíteni a tükröt, van, amikor csak ki kell állni, és azt mondani, hogy ’elég volt!’, és levonulni a színpadról... ritkán tárják a humoristák a nagyközönség elő azokat set-jeiket, amiket nem csiszoltak tökéletesre az előadásaikon, így érdekes volt látni egy nyers előadás erejét -de persze az erő leginkább abból jött, amit mondott dave. hogy az a helyzet, ami felforgatja jelenleg amerikát nem most kezdődött. hogy rendszerszintű problémák vannak. hogy a feketéknek igenis van okuk félni a rendőrségtől. hogy ott kell lenni az utcákon, és azt mondani, hogy elég volt. hogy ki kell állni akár humoristaként is, ismert feketeként, és kiereszteni a kétségbeesés hangját. még akkor is, ha ebben semmi vicces nincsen. (06.14.)

(Az 5 bajtárs) (2020) (r.: Spike Lee)

a film vége-főcíme után látható spike lee stúdiójának (40 acres and a mule) a logója, amit egy kalapáccsal billogoznak bele egy fém-lapba -ez azért találó, mert spike pontosan ilyen kalapács-szerű ütésekkel veri belénk a mondandóját minden egyes joint-jában (ő így nevezi a filmjeit)... egyből egy erős muhamad ali idézettel kezdünk, majd jön dr.martin luther king, malcolm x és a többi meghatározó afroamerikai szószóló, azok, akik nem csak a feketék jogaiért álltak ki, hanem a vietnámi háború ellen is, így még meg sem ismerjük a főszereplőinket, de már a csapásirányt láthatjuk magunk előtt. és később is előfordul, hogy túl határozottan húzza alá a mondandóját (a háború kegyetlenségénél vérben fekvő gyerekek arcait vágja be), de ez nem újdonság a spikelee-i életműben, elég csak visszanézni a blackkklansman-re, ahol szándékosan húzta át a történetet a mába a film utolsó perceiben... itt persze könnyebb dolga volt az aktualizálással, mert az események nagyrésze a jelenben játszódnak, de annak fényében, hogy ebben a pillanatban is tömegek vonulnak az utcára a feketékkel való egyenlő bánásmódért, így nem is kellett sötétebbre festenie a képet a valóságnál. jó, az persze nem véletlen, hogy a történet legellentmondásosabb karaktere egy keményen trump-támogató afroamerikai, aki büszkén viseli a dzsungelben is a vörös ’maga’ sapkát... de spike szeret fókuszálatlanul a nagy képre is kitekinteni, így az amerikaiak lelkében máig élő vietnámi traumát kiterjeszti, így ki-kitekintünk a rabszolgaságtól máig tartó hátrányos megkülönböztetés különböző aspektusaira is... pedig a poszttraumás stressz egyébként is egy erős alap téma, amit viszont besűrít egyetlen karakterbe, ezért nem könnyű együtt utazni paul-lal, aki pszichésen ottragadt a dzsungelben, és most, hogy testben is visszatért oda, a legrosszabb énje tör a felszínre -viszont mivel delroy lindo olyan erőteljes alakításban hozza ezt az ellentmondásos figurát, nem fordulunk el tőle, hanem átérezzük a borzasztó döntései és a keserű szavai mögötti fájdalmat... de a többi színész is odateszi magát a füllesztő zöld pokolban, clarke peters-nek tökéletesen állnak ezek a nyugalmat árasztó szerepek, isiah whitlock jr. meg nem hagyhatta el a forgatást, amíg ki nem szaladt a száján egy tökéletesen elnyújtott ’sheeeeeeet’... (érdekes, hogy összesen négy fehér karakter szerepel a filmben, abból kettő francia, egy finn és csak egy amerikai)... nem tudtam igazán, hogy mit várhatok attól a premisszától, hogy négy veterán visszatér ’nam-ba, hogy elrendezzék a lezáratlan ügyeiket, talán egy kicsit kaland-filmesebb végeredményben reménykedtem, mint amit ténylegesen kaptam, de annak örültem, hogy bizonyos fordulatokon túl, azért meg tudott lepni, hogy mennyire drámai és feszültséggel teli helyzetekbe sodródott el a film (oké, a csehovi szabályt azért a tapasztalt film-nézők kívülről fújják már: ha feltűnik az expozícióban egy csapat, akik taposóaknákat hatástalanítanak, akkor lesznek olyanok is később a filmben, akiket darabokra szaggat egy-két akna, amik már évtizedek óta a vörös színű talajban rozsdásodnak)... bár az üzenetet néha túl direktnek éreztem, az viszont tetszett, ahogy a képformátumokkal játszott és különített el jeleneteket egymástól spike és a nagyszerű operatőre newton thomas sigel: az elsőre szembetűnő, hogy a flashback jelenetek 4:3-ba vannak vágva (és szemcsésebbek is, mert 16 mm-es kamerával forgattak), de az is jópofa húzás volt, hogy a dzsungelbe érkezéskor szélesedik ki igazán a kép... nem könnyű szeretni ezt a filmet, mert sokkal nyomasztóbb egy átlagos dzsungel-kalandos történetnél, ugyanakkor meg nem lehet elmenni amellett, hogy milyen erős hatást képes kiváltani -néha hatásvadászattal, kissé direkt módon, de a társadalmi problémák kitárgyalásánál szükséges lehet, hogy egy nagy kalapáccsal vágjanak fejbe minket, hogy észhez térjünk... (××06.13.)

(2020) (r.: Lynn Shelton)

marc maron a tévés szerepei alapján egy megkeseredett öregember benyomását keltette nekem az elmúlt években, de azokat nem ő írta, úgyhogy gondoltam, a standup-ja vagy megerősíti vagy megcáfolja majd ezt az előítéletemet -hát egyik sem jött be, mert igen, mond olyanokat, amitől egy olyan ember érzetét kelti, aki a pokolba kívánja a mai kor túl-digitalizált/technologizált világát, ugyanakkor igazán felvilágosult, modern nézeteket is tud vallani. és talán az a legjobb a fickóban, hogy legtöbbször kedvesen, nyugodtan csíp oda azoknak, akik megérdemlik, máskor viszont nyíltan belöki a fasz-erdőbe a legrosszabb sátáni figurákat, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy ki fog megsértődni a vad fantáziálásait hallva... és tök jó, hogy nincs nála tabu, bátran biztat arra, hogy miközben készülünk az apokalipszisre, nyugodtan könnyítsünk magunkon esténként, hogy ne legyenek stresszesek az álmaink, meg egyébként is, jó hallgatni, ahogy egy analóg korból érkezett ember szívmelengetően nosztalgiázik egy egyszerűbb, de sokszor szarabb korszakra... (szomorú belegondolni, hogy ez volt a rendező, lynn shelton egyik utolsó munkája, egy tehetséges alkotót vett el tőlünk megint az élet igazságtalanul túl hamar.) (××06.07.)

(Fájdalom és dicsőség) (2019) (r.: Pedro Almodóvar)

megöregszünk, ez az élet rendje -a kérdés csak az, hogy mennyire gyötör meg minket az a kurva élet, hogy a szervezetünk hogyan vészeli át az elsuhanó éveket. az nem lehet kérdés, hogy pedro almodóvar úgy érzi, hogy túl sok terhet rakott rá az idő, hogy megtörte testileg és lelkileg, ezért addig szenvedett, amíg egy hatásosan működő, melankolikus filmet ki nem préselt a testéből az elmúlásról... alkotóként főleg nehéz elfogadni, hogy elgurulnak az élet homokszemcséi, főleg ha az ember túl hamar elérte a szakmája csúcsát, bezsebelte a nézők és a kritikusok szeretetét, mindig ott lesz a háttérben az az ördögi hang, ami azt suttogja, hogy már sosem érhet fel újra csúcsra, gyengébb minőséget meg miért is akarna valaki kiadni a kezéből? (plusz egy írónak mindig van valami jó kifogása, hogy miért ne írjon éppen akkor -higgyétek el, én is igazán ismerem ezt az érzést, amikor nem sikerül áttörni a falakat, és az összes ötlet ott marad bezárva a fejedbe...) azért az író/rendező almodovár-ról beszélek, mert nehéz szétválasztani a filmben a valóságot a fikciótól, hiába kapott új nevet a főszereplő, annyira építkezik az alkotó a saját múltjára, hogy minden esemény valóságosnak tetszik... a visszatekintő jeleneteknél a legkevesebb a kétely, az eddigi életrajzokban is szerepelt a pincelakás és a katolikus fiúiskola, és a fel-felemlegetett nyolcvanas évek vadsága is megismerhető volt eddig is a korabeli filmjeiből... a jelen már egy érdekesebb téma, a heroin-használat, a fájdalmas mindennapok és a múlton való rágódás végső feltörése lökheti inkább a fikció felé az összképet... mert bizony hiába a sok fájdalom, amit antonio banderas olyan hitelesen megjelenít apró mozdulatokon keresztül, hiába az írói bezárkózás, a végére felfelé hozza ki almodóvar a szereplőjét az agóniából -majd végleg elmossa a határt a valóság és a fikció között, ahogy az egyik múltbéli helyszín forgatási díszletté transzformálódik... főiskolásként eléggé rá voltam kattanva almodóvar munkáira, aztán eltávolodtunk egymástól (azóta csak a volver-t láttam tőle), így most újult erővel tudott arcul csapni az, hogy még mindig ő bánik a legjobban a vibráló színekkel. és persze az sem lehet kérdés, hogy ő tudja legjobban vezetni a spanyol-ajkú sztárok alázatos munkáját is, antonio és penélope cruz is visszafogta a latinos hevületét, és csodás játékkal adományozott meg minket. de kiemelném asier etxeandia-t is, aki főleg a színházi monológ-jelenetben törte össze a szívünket... féltem kicsit ettől a filmtől, mert mostanában nem nagyon akar megmártózni a lelkem túl nagy fájdalmakban (és hát ott van feketén/fehéren a címben is, hogy fájdalmat kínál a film bőséggel), de hamar magával tudott ragadni a melankóliája, a kellő helyeken felpezsgő játékossága (lásd pl. a vizuális fájdalom-bemutatót), a színészek erős jelenléte -és a végén az alagútból kivezető üzenete: túllehet élni, tovább lehet lépni, csak meg kell találni azokat a lépcsőfokokat, amik kivezetnek a fényre... (××06.06.)

(2012) (r.: Pete Travis)

magyarországon a legtöbben dredd bíró nevével a kilencvenes évek derekán találkoztunk, amikor sylvester stallone betette a mozikba a jellegzetes állát a címszerepben -a film olyan volt, amilyen, de tizenévesen bírtam a zs-filmes báját, a túlzásait és az infantilis poénjait (még arra is emlékszem, hogy ’96 januárjában láttam a tatai moziban a féltesómmal). később sok helyről hallhattunk (mondjuk internet-szerte) az évtizedek óta futó angol képregény-eredeti brutalitásáról, és arról, hogy az amerikanizált film-változat mennyire nem volt méltó ehhez a klasszikushoz. és néha úgy működik a filmkészítés, hogy a pénz-emberekhez is felérnek az ilyen panaszok és sóhajok -vagy összefog néhány megszállott rajongó/alkotó, akik összekalapoznak annyit az álom-projektjükhöz, ami bár csak szűkös kereteket teremt, de némi kreativitással egy szikár darabbal újíthatják meg az igazságosztó bíró filmes inkarnációját... bár érezhetőek a kompromisszumok, a város látképe és a járművek többsége nem tolja el a hangulatot igazán a scifi-k irányába, viszont nem is töltünk sok időt kinn a szabadban emiatt, hanem hamar bezárkózunk egy épület-komplexumba, hogy ott haladhasson a nyílegyenes történet egyre feljebb és feljebb... persze átcsöpöghetett volna több is a képregényt átitató társadalom-kritikából, az autoriter hatalom megkérdőjelezéséből, de inkább a kegyetlen világra való kegyetlen reakciókat helyezték a középpontba, azaz egy kíméletlen törvényőrt, aki nem ismer lehetetlent, ha ki kell iktatni a törvényszegőket -ráadásul mindezt igazán pofás akciókba csomagolták... talán nem is szabad egy ilyen adrenalin-löket filmet túlbonyolítani, a gonosz drog-gyártók/terjesztők keményen ellenállnak (akár masszív gépágyúkkal is), miközben hőseink keményen odacsapnak nekik, élvezetes tesztoszteron-löket ez így egy szombat délutánra, felpumpált tempójú szobabiciklizéshez meg kifejezetten ideális... mivel nem ismerem a képregényt, ezért meglepett az újonc anderson kadét a mutáns képességével, mivel elsőre azt gondoltam, hogy csak azért sodorták őt dredd mellé, hogy az érzelemmentes, gépies főhős mellett legyen egy olyan fiatal, aki még kételkedik az egyszemélyes ítélőszékek intézményében, és ezt részben meg is kaptam az apró hezitálásaival, de hála a gondolatolvasós/manipulálós képességének, végül igazi egyéniséggé vált, nem csak egy csinos pofijú sidekick volt, aki először mocskolja be a kezét... (gonosz-fronton nem követelte meg a sztori a karakter-mélyítést, lena headly-nek elég volt egy csúnyító-smink meg néhány kemény nézés is...) (az első slo-mo trip után kicsit aggódtam, hogy túl fogják használni a filmben a kilassításokat, de csak néhány logikus ponton vetették be ezt a látványos technikát -és egyébként is, szerves része volt a történetnek a kilassító drog, úgyhogy még hatásvadászatról sem beszélhetünk...) (××05.16.)

(A híres Ron Burgundy legendája) (2004) (r.: Adam McKay)

szerintem azok az igazi kult-filmek, amikből úgy tudsz idézni, hogy nem is láttad őket -és szerintem a kult-státuszt ron burgundy már a ’well, that escalated quickly’ mémmel kiérdemelte... tapasztalható volt az elmúlt évtizedben egy nagyfokú zsezsegés a film körül (az értő közegekben), ami furcsa volt, mert egy szimpla vígjátéknak tűnt távolról, azokért meg az értelmiségi rétegek kevéssé szoktak rajongani, will ferrer egyetlen arcát meg főleg ritkán szokták piedesztátra emelni. ezért mindig ott volt a horizontom határán a film -és egy kissé szeles, álmosító vasárnap délután pont a megfelelő táptalajnak tűnt a pótlására, úgyhogy belőttem a séróm, igazítottam egyet a bajuszomon, kikeféltem a legszebb trapéz-nadrágom, és elheveredtem a kanapén, remélve, hogy a hetvenes évek macsó férfijai (nagy meg christina applegate formás hátsója) kellően magukkal húznak majd... másfél órával később, miután kieresztettem magamból jópár szolid és néhány harsány kacagást, igazából nem lettem okosabb a film megítélésével kapcsolatban. mert ferrer-ék annyiféle humort használtak, hogy lehetetlen megítélni, hogy a film igazi rajongóit melyik fogta meg igazán... mert az egyértelmű, hogy ez egy okos szatíra, ami úgy figurázza ki a macsó környezetet, hogy a hetvenes évekkel retrós hátteret ad neki, míg azért össze-összekacsint is velünk nézőkkel, akik tudjuk jól, hogy olyan nagyot nem változott a világ az elmúlt ötven évben... ugyanakkor korántsem veti meg az abszurdot, a teljes elszállást sem, a szex helyett egy rajzfilm-betéttel izgatnak fel, a hír-bemondók komoly csatákba keverednek (a levágott kezek visszatérő idiótasága egy python-szekccsből is jöhettek volna), aztán ott vannak azok az alpáriságok, amiket nyilvánvalóan will ferrer vitt be a közösbe (pl. az erekció-poén), miközben a nagy humor-golyó egy logikus sztorira van felfűzve, ahol a macsó ellensúlyt kibillenti egy nő, ami yoko-ono-i törést okoz a csapategységben, hősünk megjárja a poklok poklát, miközben talán tanul valamit az út során, talán jobb emberré válik (bár ezzel kapcsolatban vannak kétségeim), de ha a választott nőszemélye meg tud békélni az egójával és a mellszőrével, akkor áldásom rájuk... szóval érdekesen rakódnak egymásra a humor különböző rétegei, miközben egymásnak adják a kilincset az ismert színészek és snl-es haverok -fura hajjal, ahogy az a dilis hetvenes évekhez dukál... (azt ugye tudjuk, hogy a pg-13-es korhatárba egyetlen ’fuck’ kifejezés fér bele, és eddig azt gondoltam, hogy ezt a legjobban az x-men: first class-ban használták ki, amikor wolverine elküldte a francba a mutáns-kereső különítményt, de adam mckay-ék még leleményesebbek voltak, mert az egyetlen káromkodásukat arra használták, hogy elindítsák vele a lejtőn a főhősüket: go fuck yourself, san diego!, hehe...) (××05.10.)